Cyrusnak köszönhetően kerültem ki a boszorkány karmai közül. Ha ő nem talál rám, akkor biztosan utol ér és újra bezár az a bestia, aki a kezdetektől fogva megkeserítette az életemet. Nem bírtam volna még több évtizeded fogolyként. Ő befogadott és a gondomat viselte. Eleinte talán csak egy védelemre szoruló nő volta a szemeiben, de aztán idővel minden kezdett változni. Beszélgettünk, de még így se tudott meg rólam sok mindent. Vámpír volt, én meg tündér. A vérem csábította őt, de még se bántott. Mintha nem lett volna képes senkit se bántani, de még így se tudtam igazán bízni benne. Aztán egyik éjszaka minden megváltozott. Egy csók, majd pedig hamarosan már mellette ébredtem meztelenül. Zavaros volt az éjszaka, de mégis pontosan tudtam, hogy mi történt. Szeretettem-e őt? Nem tudom, de hosszú évtizedek után kötődni kezdtem valakihez, viszont ez megrémisztett. Ennek köszönhetően összepakoltam és egyszerűen csak elsétáltam a hajnalba. Tudtam, éreztem, hogy valami nem stimmel velem, de fogalmam nem volt arról, hogy a boszorkány mit tehetett velem. Cyrus mellett nem volt bajom, de amióta elhagytam őt rossz dolgokat teszek. Nem akarok gyilkos lenni, de még se tehetek mást. Egyszerűen csak éjszakánként kifordulok magamból és embereket, bűnözőket ölök meg, de volt már, hogy ártatlanokat. Nem értem, hogy ki irányít olyankor engem, vagy miként tehetnék ellene, mert egyszerűen csak rettegek. Most is rémültem állok az éppen aktuális holtest mellett. Az óra éjfélt üt, de még így is minden annyira hangosan szól. A kés kihullik a kezeim és ijedtem ugrok hátrébb. Nem tudom, hogy hol vagyok vagy kicsoda ő, de az arcomat vér borítja, ahogyan a ruhámat is. Sikítanék, de egyetlen egy hang se hagyja el az ajkaimat. Próbálom kitalálni, hogy mi legyen, mit tegyek, de mire észbe kapok, addigra már egy másik ajtó előtt állok. Remegő kézzel kezdek el kopogni az ajtón és közben arra várok, hogy ajtót nyisson. Egyedül csak Cyrus-hoz fordulhatok. Senki más nincs ezen a bolygón, akiben megbízhatnék, de azok után, ami történt köztünk az se meglepő, ha látni se akar. Lassan lerogyok a veranda lépcsőjére, miközben dideregve és félve várok arra, hogy vagy a lakásból, vagy az utcából befordulva megjelenjen ő.
Az élet emberként meglehetősen könnyű. És unalmas. Bárcsak emlékeznék, hogy milyen volt, mikor még úgy éltem, hogy ember voltam. Akkor minden más lehetett, más-más problémákkal szembesülhettem nap, mint nap. Nem igézhetem meg senkit sem, ha bajom volt. Ha megsebesültem nem lettem jobban pár perc alatt, és ami a legfontosabb: többet ért minden napom, mint most. Akkor úgy keltem fel, hogy megy újabb nappal kevesebb az életemből. Most pedig úgy kelek fel, hogy egy újabb nap az örökkévalóságnak. Találkoztam vámpírokkal, akik imádják, hogy így élhetnek, én úgy vagyok vele, hogy az örökkévalóság elveszi a lényegét annak, amit életnek nevezhetnénk. Szinte minden akadályt elvesz előlünk. Ennek ellenére beilleszkedtem. Úgy élek, mint egy ember. Dolgozom, van munkám, sőt, már alkalmazottaim is. Kellett néhány ember a galériába, hiába vagyok vámpír, sajnos mindenre én sem vagyok képes. És így legalább néha kiszabadulhatok onnét. Az utóbbi időben gyakran megesett, hogy ott éjszakáztam, a megnyitást követően sok munka volt, sok ajánlatot is kaptam, ezt mind fogadni kellett, és néhány festménynek a rekonstruálását muszáj volt egyből elkezdenem, mert szűkös időhatárt szabtak. Már-már lehetetlen addig végezni, de egy próbát mindenképpen megér. Most is onnan jövök, a műteremből, a kezemen még meg is látszik a festékek nyoma, nem mostam le rendesen magamról. Fáradt léptekkel fordulok be az utcába és indulok el a lakásom felé, majd egy pillanatra megtorpanok mikor megpillantom az ekkor még kivehetetlen alakot a lépcsőn, de folytatom az utamat. Talán csak egy hajléktalan. Annyira nem ritkák ezen a környéken, ha meg úgy általában véve is, sajnos elég sokan vannak. Közelebb érve ér a felismerés, hogy ismerem az ott üldögélő nőt. Óvatosan közelítem őt meg, és mielőtt megszólítanám végignézek rajta. Vér. Nem az övé. - Seraphina? Mi történt? - kérdezhetném azt is, hogy kinek a vére az ott, de... talán most a személy kiléte nem olyan fontos, bármily kegyetlen ezt így kimondani. Nem gyilkosnak ismertem őt meg, a legkevésbé sem, épp ezért érthetetlen számomra ez a helyzet most.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 05, 2015 12:29 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
heaven & cyrus
Hibáztam a múltamban, de azt hittem, hogy azt sikerül elintéznem akkor, amikor fogságba esetem. De tévedtem. A természet valami fura dolgot művel velem. Mintha két személy lakna bennem és képtelen lennék a másikat irányítani. Eleinte próbáltam kizárni és nem foglalkozni vele, de szép lassan egyre kevésbé ment. Mindig rettegve pillantottam körbe, amikor egy ismeretlen helyen tértem magamhoz és ez most se volt másképpen. Rettegtem, mert újra lecsaptam. Hogy miért? Fogalmam sem volt, de most már nem bírtam tovább. Próbáltam a lehető legkihaltabb utcákon át eljutni idáig, hiszen senkim se volt, senkiben se bíztam Cyrus-on kívül. Ő mellettem volt akkor is, amikor már senki se. Ő talált rám a szőkésem után is, illetve volt köztünk valami fura kapocs. Az esti szellő simogatásában, véres kinézettel és ruhában vártam rá. Mondhatni a lehető legapróbbra húztam össze magamat, miközben a korlátnak dőltem és türelmesen vártam. Egyszer csak létekre lettem figyelmes, mire sietve kaptam fel a fejemet és az ismerős arc pillantott vissza rám. Láttam az arcán, hogy eléggé megleptem azzal, hogy itt vagyok, de ez nem is csoda, hiszen múltkor egyszerűen csak eltűntem. Féltem továbbra is és úgy éreztem, hogy jobbat érdemel. Figyeltem őt, majd amikor megszólalt, akkor már nem bírtam tovább. Egyszerűen csak felpattantam és a karjai közé fúrtam magamat. Az se érdekelt már, hogy ő is véres lesz, bár ennyi idő alatt már bőven rám száradt. Arcomat a mellkasához fúrtam, miközben a könnycseppek áztatták az arcomat. Végül nagy nehezen sikerült megtalálnom a hangomat is. - Nem tudom. Egyszerűen csak így találtam magamat, amikor magamhoz tértem. – szólaltam meg reszkető hanggal. Talán egy vámpír idézet meg, magam sem tudom. Egyedül csak azt tudom, hogy nem ez volt az első esett. Reszkettem, de ott, a közelében mégis úgy éreztem, hogy nem érhet baj. - Esetleg bemehetünk? – kérdezem meg tőle óvatosan és könnyes, illetve véres arc kíséretében pillantok fel rá. Ha azt mondja, hogy igen, akkor sietve indulok el befelé, hiszen ne szeretné azt, hogy esetleg valaki erre járna és kihívná a rendőrséget a kinézete miatt.
Nem igazán számítok arra, hogy bárkivel is találkozni fogok a hazafelé vezető utamon. Beilleszkedtem, elég egyszerű életet élek ugyan, de nincs benne semmi felesleges erőszak, vagy vérrontás. Soha nem voltam híve az erőszaknak, ennek ellenére volt egy időszakom mikor jószerével csak ez hajtott. Nem én voltam az első vámpír aki kikapcsolt, és nem is az utolsó. Azonban az egy más kor volt, mostanra más idők járnak, a világ nagyot változott, én pedig nem szerettem volna lemaradni. Szereztem magamnak lakást, munkát, papírokat, van egy-két barátom is. Szép lassan, de felfogom építeni a polgár i életemet. Ez volt a célom. Nem ezért jöttem ugyan ide, de… így sem baj. Kissé zavarba jövök, mikor a kezeimben találom őt, de végül pár pillanat múlva cselekszem, próbálom vigasztalólag átölelni, bár nem olyan szorosan. Furcsa kissé a helyzet nekem, de… igaz, ami igaz, sokkal furább az, ami vele történt. Az ember nem jön csak úgy el a másikhoz csurom véresen. – Furcsa. – húzom el a számat, majd körbepillantok a környéken, de nem látok egyetlen szomszédot sem leskelődni. Nem lenne szerencsés, ha kihívnák a rendőrséget, na meg az is oda lenne, amiért eddig dolgoztam. Nem szeretném, ha azt hinnék, hogy bűnöző vagyok. Sok időbe telt mindezt elintézni, amim most van. -Persze, jobb is lenne. - bólintok egyet a szavaira, majd az ajtóhoz lépek, hogy kinyissam az előtte. Természetesen előre engedem őt, csak utána lépek be én is, magam mögött becsukva az ajtót, majd kulcsra zárva azt. – Nem igazán értem, hogy… mi történt veled. – kezdek végül bele, ahogy belépek a nappaliba utána. Hellyel kínálom a kanapén, illetve hozok neki valami innvalót is, ha kér. Én mindenesetre töltök magamnak egy kis whiskyt. – Nem emlékszel semmire azelőtt, hogy így találtad magad? – mi az utolsó emléke, egyszerűbben kérdezve. Valami csak van, amire emlékszik még mielőtt minden elsötétült volna, nem igaz?
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 26, 2015 1:04 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
heaven & cyrus
Szerencsére nem követett senki se, s nem is szúrt ki senki, amíg vártam rá. Betörhettem volna, de jobbnak láttam inkább kint várni rá, hiszen biztosan már így is sokkolni fogom őt, hogy tiszta vér vagyok, hiszen még az arcom is abban úszott. Mintha most keltem volna ki egy véres zuhany alól, de tényleg. Nem értettem, hogy miként történhet velem. Talán egy boszorkány elátkozott volna, vagy mi? Nem, egyszerűen nem értem. Ez túl sok, ez túl ijesztő, mert én nem vagyok gyilkos. Sose akartam és tudtam másokat bántani, vagy legalábbis nem szánszándékkal. Egyszerűen úgy érzem, hogy elvesztem. Fura? Ez több annál, valami nagyon nem jó! – csattanok fel, hiszen félek. Mi van ha esetleg valaki megigézett és azért cselekszem így és miután elvégeztem, amit akart, akkor magamhoz térek? Nem vagyok alvajáró se. Ezt tudom. Érzem, hogy olyankor is magamnál vagyok, de még se én irányok, nem látom azt, ami történni fog. Nem tudom megakadályozni. Egyszerűen csak ott állok a hullák fölött és úgy érzem, hogy a lelkem egy darabja kiszakad. Sietve követem őt a lakásba és próbálok a lehető legtermészetesebben viselkedni, de eléggé nehezen megy. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miként történhet ez. Lehet, hogy több száz éves vagyok, máskor gyermeke és az is igaz, hogy régebben egy boszorkány is megharagudott rám, de ez még akkor se ad okot arra, ami velem történik. Nem akarok többé fogoly lenni. –Én se értem. Egyszerűen, mintha nem is én lennék. – szólalok meg egy-két könnycsepp közepette. Majd amikor itallal kínál, akkor habozás nélkül veszem el és gurítom le. Majd pedig egy újabb pohárnyit kérek tőle. Muszáj valamivel enyhítenem ezt az érzést. – Sokáig nem is tudtam, hogy én követem el őket. Csak a hírekben láttam, de mostanában lefekszem aludni, majd pedig egy hulla meredt ébredek. Nem mondom, hogy emberek, vagy lények voltak, de én akkor se tennék ilyet. Ismersz! – szólalok meg remegő hangon, majd újabb zokogásba török ki, mert kezdem úgy érezni, hogy az életem maga egy rémálom. Végül veszek egy mély levegőt és kifújom lassan. Esetleg zuhanyozhatom? Hátha utána könnyebb lesz erről az egészről beszélni?! – kérdezem tőle kicsit már barátságosabban, de még mindig szinte remegve. Félek, mert mi van, ha valakinek még mindig a fogja vagyok, de még magam sem tudok róla? Mindegy, előbb a vértől szeretnék megszabadulni és utána jöhet a többi dolog. Ha igen a válasz, akkor kérek törülközött, illetve egy felsőt és egy nadrágot is, majd pedig bevonulok a fürdőbe. De az se kizárt, hogy korábbról még nekem is maradt itt cuccom, bár kicsi az esélye. Főleg, annak hogy esetleg még mindig megőrizte volna.
Felesleges felemelned a hangod. – húzom el a számat. Nem láttam őt már jó ideje, a bajaival így nem is foglalkozhattam és ha így folytatja kénytelen leszek ezt folytatni. A lakásom előtt várt rám csurom véresen, ez számomra fura, főleg annak képében, hogy egy ideje még csak nem is láttam őt. – Nem fogsz…fogunk előbb rájönni arra, hogy mi történt. – végül csak hozzáteszem a többes számot, bár kissé vonakodva. Nem azért, mert ne akarnék segíteni, egyszerűen csak nem nagyon tudom hova rakni a dolgot. Amíg nem volt baja nem láttam, amikor viszont baja van csak úgy felbukkan? Ez kissé azért elszomorító. Ez mióta van így? Vagy most először találtad magad így? – ez a kérdés többet is megválaszol, a saját megnyugtatásomra is. Talán. Mindenesetre nem éppen így terveztem ezt az estét. Töltök még neki, érthető, ha most inni akar, embert ölni… leírhatatlan érzés, hát még ha nem is tudod, hogy miért teszed, amit teszel. – Akit megöltél, ismerted? – kicsit talán segítene az, ha kiderülne, hogy ismerte e a fickót, vagy nőt. Biztos jelent valamit az, ha véletlenszerűen történt a dolog, vagy elszenvedett valamilyen sérelmet attól, akivel később végzet. Személyes, vagy sem, ez lenne itt a lényeg röviden. Bár, ha személyes is, nem hinném, hogy van ebben bármiféle direkt indítás. – Kevésbé, mint hittem. – rántom meg a vállam, ahogy leülök vele szemben. Na igen, elvégre arra nem számítottam, hogy le fog lépni majd. A szavait kicsit emésztem, hiszen választ kaptam előző kérdéseimre. Tehát nem ez az első alkalom. Ez csak erősíti azt az érzést, ami az előbb is megformálódott bennem. – Nem dühítettél fel valakit? – bárkit, akinek a jelek szerint jóval nagyobb hatalma van, mint neki. Mert ezen kívül nem nagyon tudok elképzelni semmit. A természet nem kötelezi csak úgy arra az embert, hogy öntudatlanul végezzen másokkal. Tehát maradt az, hogy valakivel összerúgta a port, és ez a valaki most úgy döntött revansot vesz. Persze. – bólintok egyet, ahogy felállok a fotelből és eltűnök az emeleten pár percre, hogy lehozzam neki a törülközőt, illetve még régebbről pár itt hagyott ruháját. Szerencse, hogy nem dobtam ki őket, pedig terveztem, csak a helyet foglalták. -– Még mindig ugyanott van. – azóta nem történt semmilyen átépítés, tehát a fürdőt megfogja találni ez biztos. Addig én ledobom magam a fotelre és a kezembe veszem a mai újságot. Úgyse futottam még végig rajta, most megtehetem míg fürdik.
Nem tehetek róla, hogy felemeltem a hangomat, de mégis csak rólam szólnak a hírek. Én vagyok az a fura gyilkos, akit senki se talál és soha senki se lát. Én ölök meg valami miatt csak úgy embereket. De legalább annyi megnyugtat, hogy 99%-ban eddig,- legalábbis a hírek szerint-, csak bűnözőket öltem meg. Legalább ártatlanok életét nem ontom ki, de ez akkor is ijesztő... Végül egy bocsánat kérő pillantással nézek rá, majd biccentek egyet. - Köszönöm. - örülök annak, hogy nem hagy csak úgy magamra, még akkor se, ha múltkor én tűntem el minden szó nélkül. De akkoriban is eléggé riadt voltam és nem teljesen bíztam benne, még akkor se, ha szerettem őt. A szívem egy része még mindig az övé, de inkább óvatos vagyok, mint naiv és esetleg újra csapdába esek. - Azóta, amióta elmentem innét. Szoktál híreket nézni? - kérdezem tőle kicsit higgadtabban, de mielőtt még válaszolhatna rá megszólalok újra. - A hírekben csak rólam lehet hallani. Vagy egy titokzatos gyilkos, akit senki se lát, de mégis legtöbb esetben bűnözőket öl. Néha hagy egy-egy üzenetet, de semmi nyomot maga mögött. Tudom, hogy azok is rólam szólnak, de csak pár hete kezdődött az, hogy közben valamikor magamhoz térek, de ennyire közel a bűntényhelyszínéhez még sose... - csuklik el a hangom és egy pillanatra még össze is rezdülök, mert egyszerűen nem értem, hogy miként tehetettem ilyet. Minden annyira káoszos és semmit se értek. Én sose akartam senkinek se ártani és mikor már azt hittem, hogy szabad lehetek, kiderül, hogy még se, mert egy gyilkos vagyok... - Nem ismertem. - szólalok meg sietve és még a fejemet is megrázom hozzá. - Mivel dühítettem volna fel valakit? - szólalok meg kicsit érthetetlenül, de végül mély levegőt veszek és lassan kifújom. Meg kell próbálnom megnyugodni, mert így ennek semmi jó vége nem lesz. Nem akarok összeveszni vele, hiszen egyedül benne bízom meg. - Mármint tudod anno volt az a boszorkány, aki fogva tartott hosszú ideig, de őt se láttam mostanában, így nem hiszem. Lehetséges az, hogy esetleg valaki megigézett, vagy mi a manó ez? - esek újra kétségbe, majd az arcomon simítok végig, de így csak még inkább szétkenem a vért magamon. Érzem, ahogyan egy-két könnycsepp végig gördül az arcomon, majd amikor azt mondja, hogy természetesen megfürödhetek, akkor sietve indulok el a helység felé. Elveszem az egyik törülközött, majd hamarosan a földre hull minden egyes ruhadarabom. Ezek után pedig egyszerűen beállok a zuhany alá és hagyom, hogy a víz legalább a testemet megszabadítsa a vértől, ha már a lelkemet semmi se tudja jelenleg megnyugtatni vagy éppen tisztára mosni. Hosszú percek telnek így el, de végül kikászálódom alóla és besétálok a szobájába. Nem sok mindent változott azóta, hogy itt jártam. Az egyik szekrényhez sétálok és egy apró mosoly kúszik az arcomra, amikor meglátom, hogy a ruháim még mindig ott vannak. Magamra kapok az egyiket, majd visszasétálok hozzá. Leülök mellé, majd neki dőlök kicsit. - Sajnálom, hogy eltűntem minden szó nélkül. - szólalok meg komolyan, mert azt hiszem ezt is jobb lesz tisztáznunk és legalább addig se kell arra gondolnom, hogy gyilkos vagyok....
Kezdőlap
|| 