Eltörsz egy bögrét, akkor helyre hozható, ha esetleg véletlen csúnyán varrsz össze egy sebet, akkor még valamennyire tudod korrigálni a dolgokat és még sorolhatnám tovább, de vannak olyan dolgok, amiket nem lehet csak úgy helyre hozni. Az ember nem tér vissza a halálból, én pedig amellett döntöttem egykoron, hogy jobb, ha továbbra is halottnak hisznek. Elveszítettem azon a napon szüleimet, a testvéreimet is valamilyen értelemben, ahogyan a vőlegényemet és a gyermekemet. A gyűrű azóta is egy fiók mélyén süllyed, hiszen vélhetően azóta már boldogságra lelt. Magam sem tudom, hogy mit kellene hinnem, de jobb ezekre nem is gondolni. Viszont ahogyan a napok telnek úgy lesz egyre nehezebb folytatnom a színjátékot. Már nincs erőm azt mutatni, hogy minden rendben van. Régóta nem volt már semmi se rendben, de nem háborgattuk túl gyakran azt a napot, amikor a halál mellett döntöttem. Serenity pedig tiszteletben tartotta ezt. Hozzám költözött, együtt laktunk, mint két testvér, hiszen a legjobb barátnőm volt és lesz mindig is. Ő mindig meghallgatott és mellettem állt a legsötétebb napokon is, akkor is, amikor még az ágyból se bírtam szinte felkelni. Most pedig itt ülünk a kanapén, én mint egy rakás szerencsétlenség, aki csak a saját bajáról bír beszélni, pedig nagyon is érdekel, hogy milyen volt a napja, de egyszerűen muszáj volt elmondanom neki azt, ami miatt már az elmúlt napokban aludni is alig bírtam. - Nem mindent lehet megragasztani. – szólalok meg egy sóhaj keretében, majd pedig szép lassan elkezdek beszélni. Természetesen a puszi elől nem húzódok el. Mindig is szerettem azt a köteléket, ami közöttünk volt. Mint két testvér, aki más anyától származik. Egy apró puszit ő is kap az arcára, majd pedig összegömbölyödöm a kanapé egyik szegletében, s ha volt ott most valami pléd, akkor még azt is magamra ráncigálom. Óvatosan pillantok a mellettem ülő lányra, s nem csodálkozom azon, hogy ledöbbent, vagy talán kicsit még le is fagyott. Vélhetően fordított esetben én is így reagálnék rá. Én nem is tudom, hogy mi ütött belém, de annyira hiányzott már a nővérem. Tudni akartam, hogy jól van-e, de közben meg mindenféle idiótaságot írtam neki. El se hiszem, hogy ennyire idióta és hülye tudok lenni. Le kellene csapni, vagy magam sem tudom, hogy mi lenne jó. Én csak el akarok tűnni a földről jelenleg. Lehet, hogy tényleg jobb lett volna, ha azon a napon meghalok és nem pedig pár napig amnéziába esem, meg kiütve fekszem… - Fogalmam sincs. Skype-on írtam rá. Biztosan meg van ott az üzenetek között. – szólalok meg óvatosan, hiszen tényleg nem tudnám felidézni, hogy pontosan miket is írtam. Túlzottan sokkban voltam akkor is, s most meg félek, vagy magam sem tudom, hogy mi a fene van velem. - Azt hitte, hogy szórakozom, meg hogy tűnjek a fenébe és fejezzem be, mert az ő húga meghalt, de aztán azt hiszem elszóltam magam valahogyan, hogy kórházban dolgozom… Mit tettem Serenity? Mi lesz akkor, ha esetleg beállít? Én félek, talán el kellene költöznöm. – hadarva beszélek, majd idegesen túrok a hajamba. Szerintem most nekem is jól jönne egy adag nyugtató, hiszen úgy érzem, hogy szép lassan megőrülök, ha ez így megy tovább. – Veled mi történt ma? – pillantok rá kíváncsian, mintha a tématerelésnek pont most lenne itt a helye…
•• Remélem kezdőnek elmegy!
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Júl. 08, 2016 9:29 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Halkan dúdolgatom az édes dallamot, ami kiszabadul a hangfalakból, megtörve ezzel a helység mesébe illő csendjét. Ölemben egy heverészik, én pedig a legnagyobb koncentrációval próbálom minden figyelmemet neki szentelni, de ez olyannyira sikeres, hogy még lapozni is elfelejtek, és percekig bámulok egy - egy oldalt, a gondolataim teljesen máshol járnak. A délelőtti megbeszélés körül keringenek, mint a bolygók a Nap körül, szüntelenül. Rövidke karrierem során sosem okoztam csalódást senkinek. Az esküvők szervezése pedig kifejezetten a kedvenceim közé tartozott, de ma talán az egyik legabszurdabb helyzet tárult elém, amit valaha is láttam, és a legkevésbé sem kívántam részt venni benne. De már nem léphetek vissza. Halk sóhajt engedek ki résnyire nyílt ajkaim között, miközben tekintetem lassan az asztalon heverő laptopra siklik, majd a lenémított TV-re. Határozott mozdulattal csukom össze az ölemben heverő magazin, és dobom a kanapé előtt ácsorgó dohányzóasztalra. Pár lépéssel már a konyhában vagyok, felkutatom a kedvenc bögrémet, közben pedig a zenét kikapcsolva hangosítom fel a TV-t, hogy a frissen készített kávéval teli bögrémmel együtt ismét a kanapéra telepedjek. Alighanem egy újabb szappanopera elé cseppentem. Akaratlanul is mosolyra húzódnak az ajkaim, mikor eszembe jut, anya milyen hihetetlen módon odáig van ezekért. Olyannyira átéli, mintha legalábbis vele történnének a dolgok, és mély letargiába esik, mikor vége van egynek, de természetesen másnap már egy újabbat kezd el nézni, és azért izgul napról napra. Ismételten sóhajtok, mielőtt kapcsolgatni kezdeném a televíziót, valami számomra is érdekesnek mondható műsor után kutatva. Pár perccel - és egy szemforgatással később - visszakapcsolok az eredeti csatornára, és nagyot kortyolok a gőzölgő kávéból. A falon függő órára nézek, és örömmel konstatálom, hogy már nem sokáig kell egyedül sínylődnöm a lakásban. A bögrét az asztalon fekvő magazinra teszem, mikor hallom a hangos ajtócsapódást. Rögtön a hang irányába fordítottam a fejemet, halványan elmosolyodtam, mikor meglátom legjobb barátnőmet, de ez a mosoly olyan gyorsan tűnt el, mint ahogyan jött, mikor észrevettem gondterhelt arcát. Arrébb húzódtam a kanapén, hogy kényelmesen mellém huppanhasson. Érdeklődve figyeltem arcának rezdüléseit, miközben beszélt hozzám. Ajkaimat beharapva ráztam meg a fejemet, miután gyors puszit nyomtam a feje búbjára. - Mit csináltál? Annyira nem lehet szörnyű. Majd rendbe hozzuk - próbáltam elkapni a pillantását, de ő csak összekuporodott, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak, hogy megdézsmálta a süteményt, és büntetést kapott érte. Döbbenet? Talán ez volt az egyetlen, ami abban a percben kiült az arcomra. Hirtelen nem akartam elhinni a fülemnek, hogy valóban ezeket a szavakat, és ilyen sorrendben hallom a szájából. Mikor végre rám nézett, szemeiben láttam a megbújó félelmet, a teljes tanácstalanságot. Sokszor beszéltünk már arról, ami történt vele, hogy vajon mit kellene tennie, mivel bántja kevésbé a testvéreit, de utolsó értesüléseim arról szóltak, hogy még nem áll készen. - Pontosan mit mondtál a nővérednek, Birdie? - törökülésbe tornáztam magamat, a TV-t ismét lenémítva fordultam barátnőm felé. - Bár, ami talán fontosabb, hogy Ő mit mondott neked? Hogyan reagált? Elhitte egyáltalán, vagy elküldött melegebb éghajlatra, mert azt hitte viccelsz? - kérdések ezrei keveregtek a fejemben. Tudtam, milyen rémesen érezheti most magát, talán többszörösen rémesen, mint a balesete óta bármikor.
Magam sem tudtam azt, hogy mekkora ostobaságot csináltam, vagy mennyire nem úgy éreztem, hogy tovább nem bírom magamban tartani. A testvéreim eltemettek, még ha a holttestem sose lett meg, egyedül Serenity tudta azt, hogy nagyon is élek. Nem akartam, hogy kiderüljön ez, de lassan már egy éve emésztett ez a titok. Úgy éreztem, hogy a szüleim miattam veszítették élüket, ahogyan nekem is kellett volna, de helyette én magamhoz tértem és élhettem, s amikor az emlékeim is visszatértek, akkor képtelen voltam arra, hogy beszéljek velük. Miért kellett volna feltépnem még inkább a sebeket? Addigra ők meg gyászoltak, mire eszembe jutott minden, a barátnőmnek meg megtiltottam azt, hogy elszólja magát. Ő pedig tartotta ehhez magát, még ha nem is helyeselte, de valami pár hete megváltozott… Ismeretlenként ráírtam a nővéremre, s nem csodálkozom azon, hogy nem akarta elhinni azt, amit írok és talán így jobb, hiszen a kórházba se jött el azóta. Így legalább nem kell attól tartanom, hogy megölne a szavaival, amiért nem toppantam be és azt hitte, hogy meghaltam, hogy elveszített. Volt-e bűntudatom? Túl nagy is, s minden egyes nap szinte remegtem, amikor bementem a kórházba azóta, mert mi lesz akkor, ha az ismerős hajkorona felbukkan? Ha megjelenik? Akkor vajon mit tennék? Elmenekülnék? Próbálnék rejtve maradni előtte, vagy esetleg a karjaiba vetném magam, ahogyan egykoron tettem? Fogalmam sincs, s emiatt még inkább összezavarodtam. Tényleg nem tudtam, hogy mit kellene tennem, vagy mondanom. Sietve indultam haza munkából és reménykedtem abban, hogy Serenity már hazaért és várni fog rám, ahogyan azt is, hogy nincs estére programja. Szerettem volna beszélni vele, de nem tudtam, hogy mégis miként kezdhetnék hozzá. A kulcs sietve fordult el a zárban, majd hangosan csukódott be az ajtó, de ennek ellenére megszólaltam. – Megjöttem! – kibújtam a cipőmből, a táskámat felakasztottam a helyére, majd amikor megláttam a barátnőmet, akkor sietve huppantam le mellé a kanapéra. – Nagy ostobaságot tettem! – bukott ki belőle, majd felhúztam a lábaimat és átöleltem őket, mintha csak valami kisgyerek lennék. – Ismeretlenül ráírtam a nővéremre. Persze, hogy őrültnek gondolt, de mi lesz akkor, ha esetleg mégis felbukkan itt? – pillantottam rá aggódva és úgy, mint aki tényleg nem tudja, hogy mit kellene tennie…
Kezdőlap
