Biztos vagy te ebben? – pillantottam a kezemben tartott laptop monitorjára, mikor megálltam a bolt előtt.
Nem volt nagy, sőt, valószínűleg az egész helység a pincében volt, ami nem töltött el valami nagy boldogsággal. Nem szeretem a pincéket. Mikor rossz voltam, anyám mindig a bordélyház pincéjébe zárt, utáltam ott lenni. Aztán, ahogy telt az idő, megszerettem. Hozzászoktam a csendhez, a patkányokhoz, a hangokhoz, az ügyfelek és a prostituáltak sem fogták magukat vissza. Hamar felnőttem, sokkal hamarabb ismertem meg dolgokat, mint sok korombéli. Kivéve a többi prosti gyerekeit. Bár anyámon kívül nem igazán volt olyan, aki ne dobta volna ki őket az utcára.
Meghoztam a szószokat! – kiabáltam bele a kaputelefonba, miután rájöttem, melyik gombot kell lenyomni. Viviennehez is szószokkal jöttek, miért ne mehetnének akkor másokhoz is? Nem történt semmi jó pár másodpercig, de aztán elkezdett berregni a kapu, én pedig egyből kinyitottam és a pince felé vettem az irányt. – Jobb, ha ezt nem látod. Ne vedd magadra, de nem bízok benned. – mondtam a laptopra pillantva, mielőtt összecsuktam volna, majd azt a karom alá csapva léptem be az ajtón. A szag, a sok öreg, de mégis néhol egész pofás bútordarabok elárulták, hogy jó helyre jöttem. Egy középkorú nő tűnt fel, kicsivel később, miután beléptem és értetlenül nézett rám. Biztos a szószt várta.
Vígan dúdoltam egy számot, amit visszafelé jövet hallottam. A szövegét ugyan nem tudtam, mert borzasztóan gyorsan beszélt az előadó, de a ritmus megmaradt a fejemben. A laptopot az ajtó előtt hagytam, mivel azt mondta, hogy elérkeztünk az út végéhez. Biztos haldoklik. Igazán nagy kár, szépen teljesített ma.
Nézzenek oda! Jól aludtál? – pillantottam rá mosolyogva, mikor szembefordultam vele. Ha leütötte magát biztosan remekül aludt, de elméletben anélkül is pihentetőnek kellett volna, hogy találja. Elvégre, az agya teljesen kikapcsolt. Már amennyire egy agy kikapcsolhat anélkül, hogy ne halna meg az ember. A modern orvostudomány bizton állítja, hogy az agy a központ, nem a szív. – Hát még én, ha megrémítettél! De nem kell aggódj, velem egyszer azt láttaták, hogy egy koporsóban vagyok egyedül. – mosolyogtam rá, aztán hirtelen leolvadt az a mosoly. – Oh, nem, az megtörtént. – húzom el a számat. Kilencszáz év, összemosódott egy-két dolog, de semmi olyan, ami fontos lehet. Emlékszem mindenre, amit tettem volna. Igazán nagy kár, hogy ehhez mind a tizenegy idiótát össze kell szednem, akik bárhol lehetnek a világon. Tízet, ha szerencsém van, de a szerencse az elmúlt hétszáz évben nem jellemzett engem. – Hoztam neked egy ilyet! – nyújtottam át neki valamiféle amulett félét. – Ha minden igaz, ez megakadályozza azt, hogy a fejedbe férkőzzenek. Nem teljesen biztos, de… csak akkor vagy biztos abban, hogy meghaltál, ha meghaltál, igaz? – van valami modern mondás erre, de nem jut eszembe. Ezeknek a mai embereknek sok mindenre van mondása. Állítólag öreg, hosszúszakállú, unalmas, csuhás embereknek tartanak minket. Igaz, volt köztünk öreg, unalmas és csuhás is, de… kissé sértő. – A szerkezet segített a felkeresésében, úgyhogy dicséretet érdemel. Talán kaphatna egy sírt. – vonom meg a vállamat. Nem tudom, hogy mennyire szokás eltemetni a dolgokat, régen temettünk vagy égettünk, és én általában égettem. Úgy süthettem felette, ha úgy tartotta kedvem. – Tudod ki a legnagyobb tolvaj a világon? A Hold. Ha jobban belegondolsz, a fényét a Naptól cseni el. Ügyes. Mégis hányan mondhatják el magukról, hogy átverték a Napot? – kérdeztem, ahogy felpillantottam az égre. Szerettem a teliholdat. Ha már itt tartunk, szeretek én minden holdat. – Szeretem a teliholdat. Régen elakartam menni odáig. Ahogy olvastam, manapság nem könnyű. – nem mintha régen az lett volna, de akkor csak történeketeket hallottunk, és világot akartunk látni. Sikerült is volna, talán. A múlt elmúlt, a kalandok meghaltak, mielőtt megszülethettek volna. Én pedig mérges vagyok. Rettentő mérges emiatt!

delmar && vivienne

Mire magamhoz térek, Delmarnak nyoma sincs a lakásban és a laptopom is eltűnt. Legalább fél óra is eltelik mire sikerül összeszednem magamat és megértenem, hogy az egész csak az agyamban játszódott és hogy semmi köze nem volt a valósághoz. Nincsenek körülöttem kígyók, nem mar belém semmi, nincsenek a karomon harapás nyomok és nem érzek mindent felégető fájdalmat a testemben. Negyed óra a hideg zuhany alatt aztán végképp magamhoz térített. Erőt vettem magamon, felöltöztem és az éjszaka közepén egy jó formán idegen férfi keresésére indultam, anélkül, hogy bármi ötletem lett volna arról, hogy merre is indulhatott és miért is ment el. Elrémíteni biztos nem rémítettem el, hiszen egy majd kilencszáz éves druidáról beszélünk aki nem riadhat meg olyan könnyen, arról nem is beszélve, hogy csupán órák teltek el azóta, hogy puszta kézzel ölt meg kettő boszorkányt.
Szerencsére még mindig dög meleg van. Tekintetem a holdra emelem. Nem örülök neki, hogy teliholdat látok. Nem a legjobb hír, nem ilyenkor kell elveszni. A paprika spray azért csak ott pihen a táskámban a biztonság kedvéért. A telefonomon bekapcsolom a keresőt és aktiválom a laptopban lévőt. Így azért jóval könnyebb dolgom lesz. Amikor aztán megindulok sarkon is fordulok. A laptop otthon van. A bérlakás tetején. Nem hezitálok, futásnak eredek és türelmetlenül dobolok ujjaimmal a liftben amiből a legfelső emeleten kiugrok és az utolsó lépcsőket gyors letudva csapom ki az ajtót. A laptop valóban ott van, velem szemben a földön. - Delmar? - kérdem halkan, óvatosan, körbe fordulva és akkor meglátom a férfit is aki az épület hátsó felén támaszkodik a korlátnak. Nagyot sóhajtok és némiképp megnyugodva lépek mellé. Óvatosan, lassan érintem meg a karját. - Jól vagy? - kérdezem rögtön és végigpillantva rajta teszem hozzá. - Mi történt? Miért mentél el? - újabb kérdések majd nagyot nyelek. - Sajnálom ha megrémítettelek.

Értetlenül nézem azt, amit csinál. Biztos megcsípte valami, vagy… beteg. De, ha beteg, miért nem szed gyógyszert? Ha őrült lenne, akkor arra rájöttem volna az eddigiek során, de inkább tűnik sérültnek, mint őrültnek. Igaz, a legtöbb őrült sérült, de van különbség őrület és őrület között is. Ez így nagyon zavaros, de egy tipikusan zavart elméjű ember nem tudja elrejteni a … fogyatékosságát? Nem ez a jó szó rá, de most ez lesz. Vivienne nem láttam jelét ennek, voltak jelek, de azok nem ezt mutatták. Mindössze csak egy sérült lányt, aki magára maradt ebben a csúnya nagy világban. Megértem, voltam hasonló helyzetben én is.
Dehogy fogsz…   kezdek bele, továbbra sem értve, hogy mi baja van, de aztán mikor kígyókról kezd hadoválni, egy éles ”ááá” csúszik ki a számon, és hirtelen minden világossá válik. Kígyók. A boszorkányok kígyók, és a természet egyik érdekes fordulata az, hogy tényleg odáig vannak a kígyóktól. Harcoltam velük, tudom milyenek, ismerem a módszereiket. Akik pedig rám vadásznak, nem húsz éves boszorkányok, ők egy letűnt kor levitézlett szereplői, hűek a nevetséges hagyományaikhoz és módszereikhez. – Nincsenek kígyók! Csak azt akarják, hogy ezt hidd! – a boszorkányok imádnak megtéveszteni embereket, becsapni őket, leggyakrabban úgy, hogy olyan víziókkal gyötrik őket, ami ellen nem tudnak mit tenni. A fájdalom valós, elvégre a fejükben történik minden, így ez mind mentális, nem fizikális. Azt hiszem. Az agy kicsit mindkettő, nem? – Nem valóság! – felálltam és valami puha, de mégis kemény dolog után kutattam. Le kell őt ütni. Akkor kikapcsol az agya és nem fog kígyókat látni. De mivel üssem le, hogy ne haljon bele? Könyv! Kiszaladtam egy vaskosabb darabért, azonban mire visszaértem, már mozdulatlanul hevert az ágyon. – Élsz, ez jó. – bólogattam, mikor kitapintottam a pulzusát. – Hahó! Hallasz? – kicsit megpaskoltam az arcát, hátha felébred, de semmi. Ezek szerint a boszorkányok eltolták és sikerült kiütniük. Talán a biztonság kedvéért le kéne ütnöm. Nehéz kérdés.
Végül elvetettem az ötletet, mert támadt egy jobb. De még milyen jó! Csak kell hozzá egy kis szerencse. Meg a zenélő doboz, amit a konyhában hagytam. Vivienne-t betakartam, majd mellé tettem a könyvet, amire a következőt írtam egy fekete filccel: ”ha kígyókat látsz, üsd le magad!”. Régi trükk, mindig bejön. Majd kisiettem a konyhába, és a kezemet dörzsölve pillantottam a laptopának monitorjára. Annyira nem lehet bonyolult. Nem tudom, hogy mennyi idő, mire sikerül megkeresnem, amit szeretnék, de egyből felpattanok, és a kezembe kapom a szerkezetet. – Mutasd az utat! – mondom, ahogy elindulok, de még mielőtt elhagynám a lakást, vetek egy pillantást Vivienne felé. Még mindig ki van ütve. Mire visszaérek, talán felkel. Talán nem, ha le kell ütnie magát.

delmar && vivienne

Sötét van. Fény nélküli vaksötét és dermesztő hideg. Reszketek. Nem tudom hol vagyok, csak azt tudom, hogy egyedül és a fájdalom amit érzek túl erős, ahhoz, hogy ez ne a valóság legyen. - Hello? - kérdezem halkan ahogy zajt hallok, karjaim összefonom magam körül, hogy enyhítsem a remegést s nem látok továbbra sem semmit és senkit. Újabb zaj. Halk sziszegés. Felsikoltok, ahogy egy hideg test megérint. Újabb sziszegés. Méregfogak marnak belém. - Hol van? - kérdi egy hang és én nem értem. Könnyek folynak végig az arcomon. Rettentően fáj. - Hol van a druida aki a világra akar törni? - nem értem miről beszél. - Nem tudom. - egy test kúszik fel combjaimon. - A lány aki a holtakkal hál és a férfi aki a vérünket kívánja. - több hang. Összemosódnak. Újabb marás. Sikoly. - Megölünk mindent mi kedves neki. - már nem tudom, hogy a sziszegést hallom-e emberi hangnak vagy fordítva. Saját sikolyomra ébredek. Karjaim zsibbadnak, nem kapok levegőt. Delmar lép be hozzám a szobába és én nem tudok szóhoz jutni. Könnyeim patakokban folynak, egész testem reszket a fájdalomtól. A mobilom. Hol a mobilom. Reszketek. A karjaimra, combjaimra nézek. Nem tudom valóság-e amit látok vagy sem de testem továbbra is tele van fájdalmas marásokkal. - Meg fogok halni. - ragadom meg a férfit. - Kígyók - mutatom felé karjaim melyeken számomra duzzadó sebek, lemart bőr és hús éktelenkedik de ő mégis úgy néz rám, mintha az ég világon semmi bajom nem lenne. - A boszorkányok. - nyögöm és próbálom megállítani a bőrt amit lemar a kígyó mérge. - Kérlek. - nyögöm ahogy nyakába borulva kezdek zokogni. - Segíts. - nem akarok meghalni. Rettegek. Tekintetemben páni félelem, fogaim is vacogva csapódnak egymáshoz. Fuldokolni kezdek így elengedem. Levegőért kapok. Kígyók mindenütt. Megfojtanak. Nincs menekvés.

Aztán egyik pillanatról a másikra elsötétül előttem a világ.

Talán neked kéne kitalálnod őket. Úgy is mindennek neveket adtok. Ha valaminek van neve, már nem is annyira félelmetes, igaz? Például… a medve! Mennyivel kedvesebb, mint, a szörnyeteg, aki darabokra tép, és szép lassan felfal. Igaz? – persze, hogy igaz. A medve ijesztő, de nevet kapott, és ma már senki nem fél a medvéktől. Ahogy láttam, ketrecekben is tartják őket. Az igazi vadállat ebben a korban nem más, mint az ember, legalábbis eddigi tapasztalataim alapján. Emlékszem, régen féltünk a medvéktől. Oh, azok a bestiák! Hány véreb kellett, hogy levadászunk egyet. Akármi is történt, a medvék kudarcot vallottak az emberiséggel szemben, ez kijelenthető. – Csak óvatosan! A kockázat hosszútávon függőséghez vezet! – mosolyogtam rá. Én magam mindig is úgy gondoltam, hogy a legnagyobb kockázat az őszinteség. Éppen ezért nem vállaltam soha, mert nem vagyok ostoba. A nagy kockázat nagy bukással is jár, ez adódik. A hazugság biztonságosabb, mindig is szeretem sajátos igazságokat generálni, az embereket megvezetni, becsapni… elképesztően egyszerű őket az orruknál fogva vezetni,  mintha csak vágynának rá. Beteges. – Sokkal jobb, mint, amit régen ettem! A hús… meglehet rágni! Örülj neki, hogy nem kellett enned húst nyolcszáz évvel ezelőtt. Mintha téglát ennél, nem tesz jót a fogaknak. – csóváltam meg a fejemet, miközben tovább ettem.
Kissé furán méregetem a bort. Ismerem persze, régen is volt, de ennek már csak a szaga is más. A színéről nem is beszélve. Legalábbis, amennyire én emlékszem rá. Nyolcszáz év az mégiscsak nyolcszáz év, még én is elfelejthetek egy-két dolgot. Azonban semmi lényegeset! Minden, amit tudnom kell, ott van a fejemben. – Ti, modern emberek, igazán lusták vagytok! Már az olvasást is elutasítjátok, pedig régen az olvasni tudás ritka nagy kincs volt. – hallgatni viszont mindig is tudtak az emberek. Hallgatni nem nehéz, csak két fül kell hozzá. Sőt, ha levágják az ember fülét, akkor is lehetséges. Legalábbis, azt hiszem. Még nem próbáltam.
Csak később tűnt fel, hogy már elaludt. Nem tudtam, hogy miként tudnám kikapcsolni a hangos könyvet, úgyhogy kivittem a konyhába, onnan elég halk volt, hogy ne zavarja meg az álmát, őt pedig a szobájába vittem. Megálltam a kísértést, hogy ne vegyem el a mamuszát. Imádom a mamuszokat. Nem alszom, mikor felriad, de ugrok egyet az ágyon, úgy meglepődöm. Kell egy-két pillanat, mire rájövök, hogy mi is volt ez, de utána már talpon vagyok és a szobájába sietek. – Vivienne? Te adtál ki ilyen ijesztő hangot? – közelebb léptem. Láttam, hogy nincs jól, de nem értettem, hogy pontosan mi baja van. – Mi a baj? Nem… nem tudom, hogy mi ez…. – nem vagyok démonűző, ha esetleg egy démon szállta volna meg. Nem mintha hinnék ezekben a lényekben, de hirtelen nincs más ötletem. Azt kötve hiszem, hogy ő csak így alszik.

delmar && vivienne

Elmosolyodok azon amit mond. Bólintok. - Nem találom a megfelelő szavakat. Talán majd egyszer nem fogok úgy félni kimondani őket, mikor meglesznek. - dőlök hátra kényelmesen de tanácstalanul túrok bele tincseimbe. Végül inkább hallgatok. Lehunyom tekintetemet. Jól esik a csend, a béke. Kimerült vagyok. Hagyom, hogy megtelepedjen a csend kettőnk között és nem érzem, hogy ez feszültté tenné őt, bár maga is mondta, hogy jól esik számára a társaság. Ennyi év magány után nekem is jól esne. Végül, hosszú percek hallgatása után, újra rápillantok és megkérdem, hogy bízhatok-e benne. Válaszára ismét elmosolyodok. Nem mondja, hogy igen. Nem hazudik a képembe és nem mondja, hogy rábízhatom az életemet is, annak ellenére sem, hogy csupán pár órával ezelőtt mentette meg azt. Ezt pedig tisztelem benne. Megérintem ujjait. Óvatosan, kicsit talán félve is. - Akkor nem marad más, mint kockáztatni. - szinte suttogom és aztán elvonom pillantásom arcáról, íriszeiről, mik hirtelen rémesen öregnek tűnnek, tele bánattal, fájdalommal és sebekkel miközben ott van bennük ez az elfeledett kedvesség is, ami talán az öregek sajátja. Megszólal a kaputelefon, megtöri a csendet, a nyugalmat. Felpattanok és percekkel később izgatottan teszem le elé a kést és a villát majd meggondolva magamat teszem le sajátjaim és nyúlok kézzel a szósztól mentes csirkeszárnyhoz amit aztán belemártok a kapros és csípős szószba és jóízűen beleharapok. A villámat csak ezután ragadom magamhoz és beledöfve a sült krumpliiba sóhajtok fel elégedetten. Szeretek enni és jól is esik a még kellően meleg étel. Azért még jól megrágom a falatot és ha ő is beleharapott sajátjába, kíváncsian meresztem rá a szememet. - Na, milyen, milyen? - kérdezem türelmetlenül, mint egy kisgyerek és közben már folytatom is a sietős evést, pedig időm az van bőven.
Miután befejezzük a vacsorát, gyorsan elmosogatok és visszapakolok mindet a helyére. Töltök magunknak egy-egy pohár bort és mellé vizet is viszek a nappaliba majd intek neki, hogy foglaljunk helyet a most már ágyként funkcionáló kanapén. Hirtelen ötletem támad. - Ez tetszeni fog. - mosolygok rá és a laptopért nyúlok. Beütök pár címet és percek telnek el, mire megtalálom amit keresek de sikerül. - Vannak úgynevezett hangos könyvek. - magyarázom el neki közben, mit is csinálok. - Felvételek. Valaki felolvas egy könyvet, más rögzíti, neked pedig nincs más dolgod, mint meghallgatni. Ez szerintem egy érdekes darab, legalábbis nem feltétlen dögunalom. - elindítom a felvételt ami Hitler és Chruchill párbajáról szól, leteszem a gépet és hátradőlök.
Érzem, ahogy vállára bicsaklik fejem és álmosan hunyom le a tekintetem, csak percekre, csak egy kis pihenőre, egy kis szünetre. Fogalmam sincs mennyi időre aludtam el. Azt tudom, hogy sikoltva ébredek. Tekintetem homályos a könnyektől, testem reszket és zihálok. Úgy érzem azonnal megfulladok. A saját ágyamban vagyok de ennél többet még nem képes felfogni az agyam.

Hogy bízhattok meg valami olyanba, amit nem is ismertek igazán? – fura, az én időmben csak abban bízott az ember, amit látott vagy hallott, de szóbeszédek alapján ritkán döntöttek. Emlékszem, egyszer azt sem hitték el, hogy ki vagyok, csak mert addig még soha nem láttak engem. Na ez óvatosság, talán kissé túlzó is, de a mostani ember sok mindennek tűnik nekem, csak óvatosnak nem. Mintha béke honolna a világban, pedig ahogy olvastam, minden van, csak béke nem. Háborúk mindig voltak és mindig lesznek, háború nélkül az ember olyan, mint… az éjszaka a Hold nélkül. Egyszerűen nem létezik. A háború egy hatalmas sakktábla, amivel a nagyok játszanak. – Mi értelme van az uralkodásnak, ha nem kormányoz? Nagyon átalakult minden, királyok, akik nem is királyok… műanyag programozott valamik… ti aztán szerettek mindent bonyolítani és elnevezni. Ez biztos a modern világ kényszerbetegsége. – érdekes mindenesetre az, hogy olyan királyok vannak manapság, akik lényegében csak… vannak. Mint a díszek. Mint a szép rabszolgák, vagy a nemesi származású rabszolgák, akiket régen hadifogolyként vittek haza. Na azok díszek voltak. Egy uralkodó, aki nem uralkodik már másmilyen dísz, de … a lényeg ugyanaz. Hogy tisztelhetik úgy, ha nem kormányoz? Oda a tekintélye. Régen a királyokat tisztelték, vagy legalább félték őket.
Ezt általában akkor mondják az emberek, ha valami érdekeset akarnak mondani, de nem merik megkérdezni. A nem érdekes mindig azt jelenti, hogy érdekes. Jó, mi? – mosolygok rá. Ilyen az ember, kérdések merülnek fel benne, de mikor fel kéne tenni, nem teszi, mert fél attól, hogy mit vált az ki. A szavaknak is van súlya, még ha azok nem is mérlegen mérhetők. Néha, egy-egy szó is elképesztően nagy sebeket tud ejteni. A legnagyobb csatákat nem karddal, hanem szavakkal vívták, egy-egy szó emberek életéről dönt, vagy haláláról. Egy szó a világot képes valakiben alapjaiban összezúzni. Vagy épp megmenteni. Attól függ milyen kedve van az embernek. – Ha tudnám, nem lenne bizalom, igaz? – vonom meg a vállamat, majd kissé komolyabban válaszolok. – A bizalom… nem jó és nem is rossz. A bizalom csak… döntés, kockázat. – ezt nem lehet jól megfogalmazni. Aki bízik, az hibát követ el, de bizonyos szempontból véve egy hős. Minden ok nélkül bízni valakiben, vagy valamiben…becsületre méltó dolog, még akkor is, ha hatalmas pofon a vége. Kissé óvatosan megyek oda hozzá és a bőségzavara ütközik ki az arcomon, mikor meglátom, hogy mennyi minden van az asztalon. Ezért olyan elhízott sok ember. – BBQ… úgy hangzik, mint valami betegség. – húzom el a számat, miközben nézem, hogy mit csinál, miből önt magának. – Rizsem az van. – mondom, mikor  öntök a tartárból, mikor rámutat. A megkóstolt szószból is öntök, egész finom. – Ezersziget… nem is néz ki úgy. Nem értem, hogy ti mi alapján adtok nevet. – mondom, mielőtt megkóstolom , majd elégedett hümmögés után ebből is öntök. Talán kicsit túl sokat. Még a chili szószból is öntök, arról már hallottam, hogy jó csípős. Ideje kideríteni, hogy szeretem-e. – És akkor… ennyi? – kérdezem, ahogy belenézek a dobozba, amiben benne van minden, most már az úgynevezett szószokkal is. Úgy néz ki, mint… nos, maradjunk annyiban, hogy a jórésze fogalmam sincsen, hogy mi. – Elég nagy az összevisszaság odabent. – mondom, ahogy a dobozomba nézek. Addig viszont nem kezdek el enni, amíg ő sem. Lehet kell még valami. Kitudja, kezdek elbizonytalanodni ebben a világban.

delmar && vivienne

Rengeteg kérdése van. Nem hibáztatom. Nekem is van bőven pedig én tanulhattam a múltról, ismerem a háborúkat, vannak neves évszámok a fejemben, tudom mikor, mi és hogyan fejlődött de ő mindebből kimaradt. Kényelmetlenül fészkelődöm az ágyon. - Műanyagból készítik meg mindenféle gépek segítségével teszik össze majd programozzák meg őket számítógépeken. - megvonom a vállamat. - én sem tudom annyira, hogyan készülnek. - vallom be zavartan és azonnal ujjaimmal kezdek el játszani idegességemben. - Hát tudod ma már kevés helyen létezik királyság. Legalábbis sokkal kevesebb helyen, mint régen és ma már monarchianak nevezzük őket de annak is van két ága. Az egyik ahol a király vagy királynő egyedül szabályoz, egyedüli döntéshozó, a másik pedig uralkodik de nem kormányoz. Aztán ott vannak a köztársaságok, amin belül...- elakadok a mondanivalómmal. Elmosolyodva pillantok fel. - Sok mindenre van nevünk, igaz? Sok minden változott de minderre ráérünk holnap. - Elvégre is nem kell most lesokkolnom mindennel ami létezik. Rengeteg minden történt amíg ő aludt és még annyi változott is. Ha mindenre most adok magyarázatot azt túl sok lenne feldolgozni egyszerre, legalábbis szerintem.
Bólintok. - Ha nem olyan rossz... - felsóhajtok. Nem nagyon merem feltenni kérdésemet. Nem akarok tapintatlan lenni és nem akarom megbántani sem. Elvégre is, ahogy beszél róluk, olyan, mintha egy nagy család volnának akiket darabjaikra téptek és a világ különböző tájaira temették a testeket. - Nem érdekes. - rázom meg a fejem. Nem merem megkérdezni miért tették ezt velük a boszorkányok és azt meg pláne nem, mi lett a többiekkel bár szavai alapján ő maga sem tud róla, mi történt a többi druidával. Ajkamat kezdem harapdálni. Elcsendesülök, tekintetem az idő közben elsötétedett monitort bámulja. Hirtelen végtelen fáradtnak érzem magam, mintha a világ ólom súllyal nehezedne rám és nekem nem lenne más választásom, mint elviselni ezt a súlyt és tovább menni vele. Végül nagy levegőt veszek és rá pillantok. Nem tudom mennyi idő telt el a hallgatásommal. - Jól teszem, hogy megbízok benned? - nem voltam soha erős emberismerő. Nem az a fajta nő vagyok, aki ránéz valakire és meg tudja mondani, hogy az illetőre rábízhatja e a titkait vagy sem. Aztán persze lesütöm a tekintetem, mert úgy érzem, azután amit tett, hálátlan vagyok. - Én... úgy értem... - nagyot nyelek. Nem akarok megsérülni. Senki nem akar. Senki nem vágyik arra, hogy elárulják a bizalmát és megsebezzék. Kevés embert engedek az életembe. Nem azért mert különlegesnek gondolom magamat, hanem mert nehezen tudok megnyílni mások előtt. Delmar pedig nem csak, hogy beviharzott az életembe de azonnal fel is fordította azt, fenekestül. Én pedig szeretném azt hinni, hogy bár idegenek vagyunk, nem árulna el. Ennyire viszont közel sem ismerem és a vérkötelék kettőnk között, most hirtelen nagyon aprónak tűnik. Nehezen szólalok meg újra és mire ráveszem magam, már nem Delmarnak szólnak a szavaim hanem a kaputelefonon engedem be a futárt. Előhúzom tárcámat, megvárom még felér a férfi és fizetve veszem át a kaját. Kicsit megkönnyebbülve és mosolyogva tálalok a pulton. - Na ezt élvezni fogod! - mutatok rá Delmarra és azonnal be is görbítem az ujjamat, hogy odahívjam a konyhába és leültessem. Kibontok mindent és szátválogátom őket. Legalább nyolc féle szósz van előttünk, mindkettőnk doboza teli van hússal, salátával, krumplival és rizzsel. - Az ott chili szósz. Amaz fokhagymás. Az kapros, hmm, az a kedvencem! - csapok le az egyik kaprosra és megöntöm vele a csirkémet. Aztán egy újabbért nyúlok - BBQ a neve a ennek. - folytatom és elé tolom még én a chilisből is teszek picit a húsra. - Az ott tartár, ami rizshez és rántott sajthoz a legjobb szerintem. Ez pedig... - felkapom az egyiket ami szintén fehér és elgondolkodom. - Hmm, ez fogalmam sincs mi de... - leszedem a kis tartó tetejét, beledugom az ujjam és megkóstolom. - Hmm, finom. Megkóstolod? - kérdem és elé nyújtom a tartót, benne a szósszal. - Az ott hátul ezersziget. Azt én nem szeretem. - mosolyodok el ezért mindkettőt a férfi elé tolom, hátha neki bejön majd és izgatottan pillantok rá.

Nekem nincs, mégis létezek. Valószínűsíthetően. – mert nem minden az, aminek látszik, igaz? Vicces belegondolni, hogy talán nem is élek. Egyben azonban roppant dühítő is. Hétszáz év után elvárom, hogy ez ne csak álom legyen, hanem a valóság. Különben könnyen lehet, hogy tényleg megőrülök. – Régen királyok uralkodtak az emberek felett, most pedig… ezek. – bökök a telefonja felé a fejemmel. – A királyok sokkal ijesztőbbek voltak, tőlük is függtünk. Mi történt a királyokkal? – ennek az országnak nincsen királya, ahogy értesültem arról. Máshol azonban van király. Itt miért nincs? A király az uralkodó, mindig kell egy király, hogy vezesse az embereket, a szabadság csak részben működik. – Megint telefonok? – kérdezem meglepetten. Tényleg függnek ezektől, úgy látszik. Telefon, telefon, mindenhol. Minden kézben, minden kapuban, és van hozzájuk egy külön kulcs is. Egy telefonkulcs. Elképesztő, hogy a mai emberek mennyire szeretnek mindent bonyolítani. Van zár, minek még telefon is? A mi időnkben csak eltorlaszoltuk az ajtót, és senki nem jött be rajta. – Remélem valami nehéz számkombinációd van, mert négy szám véges kombinációkat jelent, amit végig próbálva, szerencsével, felcsengethet valaki. Igaz, utána te jössz. Igazán okos biztonsági intézkedés ez. – jobban végig gondolva, ennek van logikája. Van ezeknek eszük, csak szeretik a dolgokat megcsavarni. Talán a végén még megkedvelem őket. A szavaira utána már csak bólintottam. Jobb nem is beszélni. Tehát, minden jogom meg volt, hogy azt feltételezzem, nem akar róla beszélni. Szerencsére azonban van érzékem az emberekhez, így amúgy is tudtam ezt, de egy kis megerősítésbe még senki nem halt bele, igaz? Bár, kitudja, hétszáz év kimaradt.
Meglep azzal, amit tesz, de végül csak barátságosan rámosolygok. Az eddigiek alapján, és azok alapján, amit mondott, nem hittem volna azt sem, hogy megérint engem. Most ráadásul még többet is tett. A minimum, hogy barátságosan rámosolygok, igaz? – Igazad van, tényleg erős vagyok és bátor, ha így jobban belegondolok. – bólogattam mosolyogva. Ami azt illeti, tényleg az vagyok. Az erőm ugyan nincs meg, de bátornak bátor vagyok, a szó egy másfajta értelmezésében. Ignotus az árulásom miatt gyávának hívna, de ő nincs tisztában a szavak jelentésével. Bátorság kell az áruláshoz. Én pedig nem csak őt, de mindegyiküket elárultam. Ez tizenegyszer annyira bátor, mint amit ő tett. Azaz, csak úgy hagyta, hogy legyőzzék. – Nem bántottál meg. Tudom, hogy kedves vagyok. – vonom meg a vállamat. Nem kell, hogy ki is mondják. Barátságosnak tartom magam, finoman szólva sem vagyok ellenséges. Ignotus-ékkal is mindig jól bántam, nem tehetek róla, hogy jobban szeretem magam, mint őket. Élni akartam. És az erejükre is szükségem lett volna. Az a hatalom… kell nekem. – Tehát… van egy márka, van egy… típus, és egy szám. Ezek szerint ebből volt 94 előző. Miből csinálják ezeket, hogy nem fogynak ki az alapanyagból? – tegyük fel, hogy van tíz márka. Tíz típus azon belül, és  legalább 95 féle még azon belül. Ez már így is sok. – Mindenképp jobb. Egész… ízletes. – bólogatok, ahogy egy újabb kanállal eszek a tálból. A kérdésére bólintok, a szám tele van, és félek kifolyna rajta a tej, ha kinyitnám, hogy feleljek. – Élménybeszámoló. Kíváncsi vagyok, hogy ők milyen sorsra jutottak. – biztosan ők is szenvedtek, nem hinném, hogy csak én kaptam ezt meg ajándékul. Ignotus talán a legtöbbet, elvégre ő a leginkább felelős közülünk. – Semmi. Addig, amíg nem hal meg valaki közülünk, nem jön a helyére senki. Ha meghal, akkor…. nos, erre mondják, hogy végzet, igaz? – régen erre mondták, remélem ezt még most is használják. – Druida lesz, beteljesíti a végzetét. Nem olyan rossz az, hidd el! – nem értem, hogy ebben mi lehetne a rossz. Azon kívül, hogy egyikük sem fogja túlélni, mert elveszem az erejüket. De erről nem kell tudniuk. – Nem, nem fogok rólad beszélni. Bizalmatlanok leszünk eleinte egymással. Nem adom ki a titkaim csak úgy. Te vagy a titkom. – mosolygok rá. Amúgy is, tekintve, hogy a vérvonalam része, így, ha megölnek, jó eséllyel ő lép a helyemre. Nem akarok meghalni, így nem engedhetem, hogy tudomást szerezzenek róla. De alapnak nem rossz. Arról nem kell tudniuk, hogy vérrokonok vagyunk, még, ha távoliak is. Hiányoznak már. Fura, de hétszáz év után mindenki hiányzik az embernek.  

delmar && vivienne

Tekintetem megkomolyodik. - Abban biztos lehetsz Annyira függünk ezektől a vacakoktól, mintha az életünk múlna rajta. Ma ha nincs ilyened, olyan, mintha nem is léteznél. - csóválom meg a fejemet.Nem vagyok lelkes rajongója annak a függőségnek amivel én magam is hordozom a telefonomat – A kilencvenes években ezek még nem léteztek, legalábbis nem ilyen formában. Drágák voltak és csak azok engedhették meg, akiknek bőven akadt pénzük. Még ma sem engedheti meg magának mindenki pedig már gyártanak sokkal olcsóbb darabokat is. - képzelem mennyire tűnhetnek bonyolultnak a szavaim számára. Próbálok egyszerűen magyarázni de azt sem akarom, hogy úgy érezze, ostobának nézek. Nehéz a számomra mindennapi dolgokat bemutatni valaki számára aki soha nem ismerte azokat és aki egy teljesen másik világban nőtt fel, más szabályokkal és más értékekkel. Kérdésére bólintok. - Igen. A bejárati ajtót. A kis fekete rajta a kaputelefonhoz való. - Elmosolyodva csóválom meg a fejemet. - Megmutatom majd. Ha feltartod, kinyitja a lenti ajtót. Így csak az tud belépni a ház falai közé aki rendelkezik ezzel a fekete kis dologgal. Mindegyik háznak van sajátja és mindegyik máshogy van kódolva. - Még én is érzem, hogy kicsit túl van bonyolítva amit mondani akarok. - Hmm, megvan! Képzeld úgy, hogy mindegyik ház ajtajának más jelszava van. A kaputelefon az ajtó őre és csak a megfelelő jelszóval tudsz bejutni. A jelszó az ajtóhoz nekünk négy szám. Ha ezt a négy számot bepötyögi valaki, akkor fel tud csengetni hozzánk és mi eldönthetjük, hogy beengedjük vagy sem. Megmutatom, ígérem. - teszem hozzá csendesen majd gyerekkoromra terelődik a szó. Meglep a reakciója. Talán több közös van bennünk mint hittem. Ismét bólintok. - Pontosan és az a jobbik eset volt... a rosszabbikról jobb nem is beszélni. - hányszor kaptak el a nagyobb gyerekek ha nem ettem meg, azért, hogy úgy istenesen elverjenek és elmondjam hova rejtettem. Idővel bármi mást ami nem csirke, összekötöttem a fájdalommal.
Csendese hallgatom. Homlokom összeráncolva figyelek minden szavára, mintha csak egy kínokkal teli rém mesét hallgatnék. Nem tudom elképzelni milyen lehetett neki mert a gondolataim arról a szörnyűségről egyszerűen egyáltalán nem érik fel magát az életet amibe belekényszerítették. Nem tudom mi üt belém. Tenyerem arcára simítom. Azt akarom, hogy tudja, többé nem kell ennyire magányosnak lennie. Csókot lehelek arcára. Gyengédet, barátit, bizalmasat. Nincs egyedül többé. Kérdőn pillantok rá. Nem tudom mit kellene felelnem. - Igen, azt gondolom. - bólintok kitartva szavam mellett. - Hétszáz évig raboskodtál és mégis itt vagy és megmentetted az életem. Mi ez ha nem erő és bátorság? - Talán akkor még mást jelentettek ezek a szavak. Nem tudom. Végül csak nevetésre késztet. Megérintem állát. - Igen, határozottan hálás lehetek, hogy ez nem örököltem. - öltök rá nyelvet majd ismét megkomolyodok. Hirtelen nem tudom mit feleljek. - Nem akartalak megbántani. Sajnálom. - sütöm le tekintetem, félreértve kérdését és elszégyellve magam amiért butaságot mondtam. Ahelyett hát, hogy tovább feszegetném a témát, előveszek egy csomó rágcsát, hogy bemutassam neki őket és ételt rendelek a kedvenc helyemről. Nem bánja, aminek örülök. Nem tudok mást tenni, mint kuncogni reakcióin. Olykor-olykor én is bekapom azt amit ő csak úgy közben tudjak magyarázni mi és hogyan készül, milyen gyárakban gyártják őket és kik. Így magyarázom el a telefont is. - Mobiltelefon. Rengeteg márka van és minden cég a saját márkájából gyártat. Ez a nokia márkanevet kapta. Azon belül lumia és van egy száma is. Nokia lumia 935. - magyarázom. - Ezen fel tudok hívni más embereket, akárhol legyenek. Ha például te egy másik városban vagy és van egy ilyened, akkor fel tudlak hívni, ahogy az éttermet is fel tudtam hívni. - A müzlire felnevetek. - Mert elfelejtettem tejet hozni hozzá. Egy pillanat. - Elszaladok egy pohár tejért, visszajövök és beleszórok egy kis adagot, kanalat vágok bele és úgy nyújtom oda. - Így jobb lesz. - kíváncsian pillantok rá. - Na, milyen? - kérdezem reménykedve, hogy így neki is jobban fog ízleni. - Kérdezhetek valamit? - pillantok rá megkomolyodva de tekintetét még így is inkább elkerülve. Megköszörülöm a torkom. Ujjaim idegesen kezdem tördelni. - Mi történik akkor ha megtalálod a többieket? - Kissé megriadok. - Beszélsz rólam nekik? Mi történik majd velem és azokkal akik viselik ezt a jelet? - Nem tudom mit hoz a jövő. Azt viszont igen, hogy én nem állok készen rá és nem is akarom ezt az életet. Nem akarok boszorkányok állandó célpontjává válni, félelemben élni, hogy mikor csap le rám valaki csak mert egy olyan jeggyel születtem a karomon ami megbélyegezte a sorsomat egy életre.

Legalább a kitartásuk elismerésre méltó. Ezek szerint, ha ez nem lenne, vége a világotoknak, igaz? – nem tudom, hogy ez bámulatos, vagy inkább szánalmas. Bámulatos, hogy olyat alkotott az emberiség, amivel akár saját magát is térde kényszeríthetné. Ez ám a fegyver. Habár, aligha használják fegyvernek, hiszen nagyon apró. Elfér a tenyeremben. – Ez csak ezt az ajtót nyitja, igaz? – kérdeztem, ahogy megnéztem kicsit jobban a kulcsot. Na, ezt már lehetne fegyvernek használni, hiába kicsi. Kulcs, tehát gondolom csak az ő ajtaját nyitja. Minden ajtóhoz van ezek szerint egy külön kulcs. Jó isten, nem csak sok ajtó, de megszámlálhatatlanul sok kulcs is lehet a világban, ha mindegyik eltér és mást nyit. – Akkor mások ették meg. Ezt én is ismerem. – szegénységben nőtem fel, anyám a testéből élt, úgy, ahogy, eltartott, de soha nem voltam jóllakott, megettem, amit módomban állt. Fura visszagondolni erre. Azóta sok minden megváltozott. Leginkább a világ, amiből én egy percet sem láthattam. – Oh, láttál volna kétszáz évvel ezelőtt. Az semmi a mostani magányomhoz képest! – rázom meg a fejemet. Ez más. Szabad vagyok, fel tudok ülni, nem sötétben fekszem egy koporsóban. Ezt a magányt képes vagyok elviselni, azt a magányt viszont nagyon nehezemre esett. Nem sokon múlott, hogy megőrüljek. Időben szabadultam ki. – Tényleg úgy gondolod, hogy azok volnánk? – kérdeztem vissza mosolyogva. Oh, nem, a legtöbbünk gyenge jellemű, az érzelmektől hajtott, és bele sem merek gondolni milyenek az újak. Akik ebben a világban nőttek fel. Ez azonban nekem kedvez, minél ostobábbak, annál kevésbé figyelnek oda, annál könnyebb őket befolyásolni. A megfelelő alkalomkor pedig elveszek tőlük mindent, ami engem illet. – Majdnem kilencszáz éves vagyok, Vivienne. Rendkívül sok ember van köztünk, a vérvonalam megváltozott. Amúgy is… neked nem állna jól az állam. – mondtam, ahogy megmasszíroztam az említett testrészt. Az lenne a baj, ha hasonlítana rám. Már, ami a külsőt illeti. Kilencszáz év alatt mindenféle ember bemocskolta a vérvonalamat. A jellemet pedig nem hinném, hogy a vér határozná meg. Én sem hasonlítottam soha anyámra. Apámról nem tudok nyilatkozni. – Rendben, ezt a választ elfogadom. De miért csak egykor voltam kedves? – persze, nem vártam erre komoly választ. Tudom, hogy mire gondolt, ennyi elég is. Legalábbis nekem. – Fűszeres. Jó sok íz van benne. Hogy lehet ilyen sokízű valami? – hagyma, sonka… nincs olyan dolog a világon, amelyikben mindkét íz meglenne. Mégis itt van előttem. Mint valami ételkapszula. Lemerem fogadni, hogy van zsebkenyerük is. – Áh, hello, eper! Jó látni egy ismerős arcot! – végre valami, amit még én is ismerek. A csokoládéról hallottam már, de az én időmben még nem volt. Müzli… még annyira sem. Minek csinálnak ilyen kicsi dolgokat? Nyilvánvalóan nem lehet velük jól lakni. Mindenféle szószt. Hányféle van? Hétszáz évvel ezelőtt talán volt kettő, most pedig úgy beszél, mintha megszámolni is sok lenne. – Dehogy bánom, annak, amit mondtál, a nagyrészét még csak nem is ismerem! – vonom meg a vállamat mosolyogva. Számomra azért ennyire nem lenne könnyű. – Ráadásul, a jó ég tudja, hogy mi az, amit szeretek. Az én időmben csak húst ettünk, más ritkán került az asztalra. – most pedig mindenféle fura nevű dolgot árulnak, ezernyi zöldséget és gyümölcsöt. A legtöbb nem néz ki valami bizalomgerjesztően. – Tehát, ez az… okostelefon, mindent megcsinál helyettetek. Elég csak hozzáérni. Tud beszélni? Mi a neve? – biztosan van neve. Ha valaki, vagy valami ennyit segít egy embernek, akkor adunk neki nevet, mert kialakul egyfajta kapcsolat. – Ez a müzli, elég… rágós. – nagyon rágós. Mintha zselét ennék. Biztos azok a színes dolgok benne. Az volt ráírva, hogy gyümölcs, de… ilyen pici gyümölcs nem létezik.

delmar && vivienne

Felkuncogok. - Nem, nem minél apróbb annál okosabb de az emberek, mi, nagyon nagyban függünk a mai technikától. Az emberek többsége pedig elég buta és minél újabb valami annál jobban akarják. Képesek napokig sorban állni egy üzlet előtt, ott is alszanak ha kell. - megcsóválom a fejem. Ezt sosem értettem és soha nem is fogom. - Igen, vedd el. - mosolyodom el. - Ha épp nem vagyok itthon vagy te mennél el valahova, mindig tudod, hogy van nálad lakáskulcs és így soha nem lesz probléma, hogy bejuss. - megmutatom neki a hűtőt és azt látom rajta, hogy tetszik neki. Kérdésére megrántom a vállamat. - Nem tudom. Nem nagyon szeretem a többi húst. Az árvaházban, mindent meg kellett enni mert ha nem... - ajkamba harapok. - Mindegy. A lényeg, hogy mióta megtehetem, csak azt veszem meg amit igazán szeretek. - Ezért van tele a szekrény mindenféle szeméttel de nem tehetek róla. Édesszájú vagyok és ami azt illeti a sósat is imádom. Mikor megmutatom neki, hogy működik a kanapé, annyira meglepődik, hogy még mosolyogni is elfelejtek. - Igen, titokágy. - tetszik, ahogy beszél és ahogy rácsodálkozik a dolgokra. Kihozom amiket felsoroltam és pillanatok alatt meg is ágyazok majd helyet foglalok mellette. Törökülésbe húzóm lábaim. Nehéz rávennem magam de végül képes vagyok tekintetébe nézni. - Azt hiszem, nagyon egyedül lehetsz... nagyon magányos. - idegesen gyűrűm a kanapét miközben a tekintetét figyelem. Nehéz így beszélnem de nem akarom elbagatellizálni kérdését. - Tudom, hogy nem vagyok egy druida alapanyag. Tudom, hogy ti erősek vagytok és bátrak. Tudom, hogy nincs bennem semmi ami azt sugallná, hogy a leszármazottad vagyok... - most már lesütöm a tekintetem. Elszégyellem magam. Milyen hihetetlenül gyengének és szánalmasnak tűnhetek mellette félelmeimmel és zavarommal. - Hagyhattál volna meghalni vagy megölhettél volna engem is de nem tetted. - Nem firtatom az okát és nem feltételezek rossz szándékot mögötte. - Azt hiszem te nagyon kedves voltál egykor és ezt elvették tőled. - pillantok rá megint hezitálva majd végül elfordítom a tekintetem. - Tudom, milyen magányosnak lenni és elveszettnek. - felemelkedek. - Itt az ideje, hogy megismerkedj néhány új dologgal. - mosolyodom el és a szekrényhez lépve veszek elő két csomag chipset, egy tábla csokoládét, két darab müzliszeletet és a hűtőből még eper is előkerül. Mindent az ágyra pakolok és hozok két nagy tálat is. Aztán megint leülök mellé. Bátrabban. Mosolyogva. Kibontom az egyik chipset ami hagymás tejfölös ízesítésű  és beleöntöm a tálba majd a másikat is ami pedig sonkás és a még üres tálba rázom bele. Rögtön be is kapok egyet. - Próbáld ki. - bátorítom és közben felbontom a csokoládét és úgy igazából minden mást is és mindenből enni kezdek és arra buzdítom, hogy kóstoljon meg ő is mindent. Aztán a telefonomért nyúlok. - Ez is egy olyan okos telefon. - magyarázom – ha megérinted a képernyőt – mutatom meg neki – akkor reagál az érintésedre. Most pedig rendelünk valami normálisabb kaját. - kacsintok és bekapok egy szem epret. A harmadik csörrenésre veszi fel az étterem a telefont. - Hello, Vivienne Watson. Szeretnék rendelni két szárnyas tálat. Köretnek? - Delmarra pillantok. - Hmm. Legyen az egyik rizzsel és zöldségekkel, a másik hasáb burgonyával. Mindenféle szószt kérek ami van. Üdítőt? - újabb fogós kérdés – Egy kólát és egy narancsot. Igen, ez lesz minden. - bemondom még a címet és leteszem a telefont. - Most már rendelhetsz majdnem mindenhonnan. Ez az egyik kedvenc éttermem. Nagyon finoman főznek és egy futár az autójába ül és kihozza nekünk, én pedig itt kifizetem. - magyarázom el neki mi is történt. - Remélem nem bánod, hogy rendeltem helyetted. - pirulok el kissé zavartan de úgy hiszem így talán neki is könnyebb a dolog.

Elég kicsik. – jegyzem meg, mikor a kezembe veszem az egyik érmét. Az én időmben ezek jóval nagyobbak voltak, és lemerném fogadni, hogy többet is értek. Manapság a papír már többet érne, mint a fém? Fura. Ráadásul teljesen érthetetlen is a számomra, de ez most aligha lényeges dolog. Elvégre, szegény vagyok, mint a templom egere. –Minél kisebb valami, annál okosabb? – ez teljesen logikátlan. Hogy lehetne jobb és okosabb az, ami kisebb? Kezdem úgy érezni, hogy a világ egy teljesen irreális vonalba kezdett el fejlődni. Vajon a többiek hogyan fogadták mindezt? Lemerném fogadni, hogy szenvednek azoktól a változásoktól, amik az elmúlt hét évszázadban álltak be. – Pedig elég sok embernél láttam ilyet. Ingyenes könyvtár… tudod, hétszáz évvel ezelőtt én még csak be sem tehettem oda a lábamat. – leginkább papok jártak oda, engem pedig amúgy sem igazán érdekeltek a letűnt korok történetei, csak a saját koromra, a saját történetemre fókuszáltam. Most pedig kénytelen vagyok érdeklődést mutatni az elmúlt korok iránt, hacsak nem szeretnék teljesen elmaradott lenni, ami ebben a világban úgy látom, hogy egyet jelent az életképtelenséggel. Márpedig sok  jelzővel lehet engem illetni, de ez nincsen köztük.
Ez érthető. Tekintve, hogy nő vagy. – az én időmben sem volt ez másként. Illetve…. ha más volt, akkor az illetőket általában élve égették el, de mostanra nem hinném, hogy divat ez. Nem lenne túl kontrasztos azzal, hogy minden jobb, ami kicsi. Remélhetőleg ezt sem az élet minden területén alkalmazzák, mert az tényleges visszafejlődést jelentene igencsak sok területen. – De miattam ne aggódj, a vérem vagy. – nem tudom, hogy ez vérmérgezésnek számítana-e. Elvégre van köztünk vagy nyolcszáz év, ha nem több. Na mindegy, ez nem is igazán lényeges, ahogy abban is biztos vagyok, hogy nem éppen a kölcsönös vonzalomra vonatkozott az a ”komplikált” szó. Azonban így hátha kicsit kényelmesebben érzi majd magát. – Engem nem zavarna, ha ismered. – vonom meg a vállamat. Nekem sincsen túl sok vendégem a motelszobámban. Na persze, ismerőseim sem igazán vannak. Talán az az idős hölgy áll a legközelebb ehhez, akivel a tisztítóban találkoztam. Megmutatta, hogyan kell használni a ruhamosót. Örülök ,hogy ezt feltalálták, mindig is utáltam, ha nekem kellett kimosnom a két kezemmel a ruháimat. – Vegyem el? – pillantok rá kérdőn, mikor a kulcsot mondja. – Igen, van két zacskó papírpénzem a motelszobámban. – bólintok a szavaira. Még attól a boszorkánytól vettem el, akivel először találkoztam össze. Miután megtalálta a lányát és annak a barátját, leütöttem egy piszkavassal. Utána pedig átkutattam a házát és akkor akadtam rá a sok papírpénzre. Gondoltam talán kelhet majd még. – A csirkét szeretem. Sőt, a csirkét imádom! De fura, hogy csirkét tartasz a házadban. – nem jut hirtelen eszembe, hogy minek nevezte ezt a dobozt. Nekem éléskamrám volt, illetve jó pár szolgám, akik elkészítették nekem az ételt. Neki úgy látom nincsenek szolgái. Sőt, ahogy láttam, ma már senkinek nincsenek szolgái. – A piacok tényleg jók, a boltokért én sem rajongtam, drágább volt minden, mint amit valójában ért. – emlékszem, hogy miként próbáltak átverni a boltosok. Én pedig csődbe vittem őket. Azaz, csak segítettem, hogy oda jussanak. Nem szeretem, ha valaki át akar verni. Nem okosabbak nálam. – Az én időmben a higany számított nem egészséges dolognak. – húzom el a számat, mikor vetek egy pillantást azokra a dolgokra, amikről beszélt. Chips… fogalmam sincsen, hogy mi az. – Áh, ez nagyon jó! Egy titokágy. – praktikusnak és egyszerűnek is tűnt. Úgy tűnik néha azért a kicsiből nagyot is varázsolnak ebben a korban. – Ez aztán jó sok minden. – jegyzem meg mosolyogva, mikor elmegy ezekért a dolgokért, én pedig az ágyra ülve próbáltam ki, hogy milyen is a titokágya. – Ezek aztán a rúgók! – mondtam neki vigyorogva, mikor visszaért. Aztán pár pillanat múlva, miután kiszórakoztam magamat a rúgókkal, komolyabban pillantottam fel rá. – Miért vagy ilyen barátságos velem, Vivienne Watson? Elvégre… egy nyolcszáz éves druida vagyok, akit nem ismersz, ráadásul láttál ölni is. Nem sokan ágyaznának ezek után meg nekem. – úgy tapasztaltam, hogy az emberek nem igazán bírják a halál látványát. Na persze, kivételek akadnak, talán ő az egyik. Nem, nem, a vért is megrögzötten súrolta le magáról. Ennek ellenére nem tűnt annyira kétségbeesettnek. Talán nem az első eset?

delmar && vivienne

Bólintok. - Igen, fizettek. Igen, papír pénzzel de vannak érmék is. - előkeresem pénztárcám és megmutatom neki az összeset ami jelenleg van nálam. Később, a kanapén ülve, a laptoppal az ölemben, ismét csak bólintok. - Igen, azok. Sőt, most már vannak okos telefonok is amik még kisebbek és ugyanezt tudják. - Kérdésére halkan hümmögök. - Van rengeteg olyan régi tudás melyre szerintem ezek a gépek nem képesek. Plusz nem mindenki engedheti meg magának ezeket a kütyüket. Ma viszont a könyvtárak látogatása ingyenes. Csak leülsz a könyvekkel és elmerülsz bennük. Erre ezek annyira nem képesek szerintem. - felelem elgondolkodva – Szereted őket? Akkor feltétlen elviszlek a legjobbakba. - mosolyodom el majd a filmekkel kapcsolatban megértően mosolyodok el. Később aztán, nem tudom miért, meghívom magamhoz ami után pánikba esem. - Mhmm. - felelem röviden mintha csak félnék kimutatni, hogy örülök a döntésének. Elég egyetlen rossz mozdulat, hogy bekapcsoljon a védekezési ösztönöm és bezárjak és mikor állam alá nyúlva kényszerítette ki tekintetem, akkor önkéntelenül is bezártam. Próbálok elkerülni a közeléből. A könyvespolc lesz a menedékem ahol ujjaim ismét végigfuthatnak a szeretett könyvek gerince mentém és leemelek rögtön kettőt is mikor mellém lép. Megrezzenek. Arra számítottam, hogy a kanapén marad. Bólintok. Hátrébb húzódok kicsit és a könyveket mellkasomhoz szorítva fixírozom tekintetemmel a lábamat. Megrántom vállamat, mint egy kislány. Nehéz megszólalnom. Végól csak sikerül de rá nem nézek. - Nekem... komplikált a kapcsolatom a férfiakkal. - Ölelem szorosabban a könyvet, mintha attól tartanék, hogy anélkül összeesem és még hátrébb lépve fordítok ismét hátat neki, hogy gyors léptekkel érjek a pult mögé a konyhába. Ott már valamelyest nyugodtabban pillantok rá, a vastag köteteket pedig a pultra pakolom. - Nem sűrűn fogadok vendégeket, szóval az miatt nem kell aggódnod, hogy valaki csak úgy beállít váratlanul. - rántom meg a vállamat. - Van egy pót kulcsom ott a könyvespolc oldalán. - bökök fejemmel a polc vége felé. - Viszont ruha nincs nagyon raktáron. - mosolyodom el bátortalanul. - Tudom, hogy nem illik ilyet kérdezni de van pénzed? Úgy értem, a papíros pénz. - kérdezem hiszen ha nincs neki akkor jobb ha bevásárlunk egy-két ruhadarabot. - Éhes vagy? - bukik ki belőlem a kérdés percek múlva. - Nem tudom mit szeretsz de van itthon egy csomó gyümölcs a hűtőben – nyitom ki neki a hűtő ajtaját ami roskadásig van tele eperrel, cseresznyével, málnával és dinnyével az egyik polcon még a pulton alma pihen a kosárban. - Én például imádom a sajtot szóval abból is sok van, plusz szalámik. - emelem ki a felső polcról, a sajt mellől a rúd szalámit – Alul pedig vannak joghurtok és pudingok. - Becsukom az ajtót és kinyitom a fagyasztót. - Itt pedig főként húsokat és lefagyasztott zöldségeket találsz. Illetve csak csirkét de vehetünk bármit amit jobban szeretsz. Ma már rengeteg bolt van, biztosan észrevetted te is. Nagy áruházak, tele villódzó fényekkel. Bár én jobban szeretem a piacokat – válok izgatottá és még tekintetem is csillogni kezd – Ismerek pár nagyon kedves öreg urat és asszonyt, ő tőlük szoktam vásárolni amit csak lehet. Főleg gyümölcsöket és zöldségeket, tojást és tejet. Olykor-olykor húst is ha úgy van. Annyira nem rajongok a boltokért. Mindig óriási a tömeg és sokan nagyon... modortalanok. - érzem, hogy megnyugszom, hogy az idegességem alább hagy, hogy a védelmi falak lazulni kezdenek. - A szekrényben pedig – nyitom azt ki a hűtő mellett – találsz egy csomó rágcsálni valót. Csokoládét, müzlit, chipset, mindenféle nem túl egészséges dolgot. - pirulok el zavartan és végül becsukva az ajtót térek vissza a kanapéhoz. Eltolom az asztalt. - Így tudod kinyitni. - nyúlok az ágy alá és húzom ki könnyedén az alját majd rádobva a fenti párnákat tádám már el is készült az ágy. - Hozok neked lepedőt, paplant és párnát. Meg huzatokat. - mondom elmosolyodva mert nem hiszem, hogy ma már túlságosan sok kedve lenne kirándulni. Jobban mondva nekem biztosan nincs.

Oh, ne aggódj, csak egy druida. Amolyan… mentorom volt. – amíg meg nem halt. Kicsit közrejátszottam benne, de nem kedveltem őt, folyton csak visszatartott, az lett volna a dolga, hogy erősebbé tegyen, de soha nem engedte, hogy erős legyek. Egészen addig, míg meg nem öltem. Na akkor erős voltam, meg is lepődött, de megmernék esküdni, hogy büszkének láttam az utolsó pillanataiban. – Ezekért ilyenkor fizetnek is, igaz? Papírral. – még most is fura. Az én időmben a pénz nem papírból volt, hanem tényleg értéke volt, most meg ráfirkálnak egy számot egy darab papírra és az már étékes. A világ nagyon furcsa hellyé változott az évszázadok alatt. – Jobb, mintha azért csinálnád, mert kényszerítenek. Ráadásul, még hasznod is van belőled. Amiben jó vagy, ne csináld ingyen! – mosolygok rá. A könyvtárban hallottam, mikor egy fickó telefonált. Megtetszett, elvégre igaza van. Miért árulja az ember a tudását, a tehetségét ingyen, ha egyszer megteheti, hogy profitál belőle?
Ki lépett volna fel? Vámpírok? Akkor alig voltak még, a létezésükről is alig tudtunk. A boszorkányok akartak minket kiirtani, a vérfarkasok pedig… nos, mondjuk úgy, hogy ők külön világ. – falkában éltek, távol a városoktól, erdőkben bujkáltak, olybá tűnt, hogy égeti őket a civilizáció legapróbb nyoma is. Nem bántuk. Uralkodtunk volna felettük, egy ellenséggel kevesebbel kellett harcolnunk. – Minden bizonnyal. De te nem vagy druida még. Alighanem eredetileg engem akartak. Most, hogy kiszabadultunk, szeretnék rövidre zárni a dolgot. Minket. – ami probléma, mert minél többet ölnek meg, annál tovább kell kutatnom az újak után. Szükségem van az erejükre, nem akarok egy örökkévalóság eltölteni azzal, hogy a társaimat kutassam.
Láttam ilyesmit. Elég kicsik ekkora tudáshoz, nem? – egy vékonyabb könyv sem férne el bennük. A világ rettentően sokat változott, de rettentően sokáig nem is voltam a része igazán. Át érzem most azoknak a vérfarkasoknak a helyzetét, akiket megijesztett a civilizáció. Én azonban nem ijesztőnek hívnám, csak szokatlannak. – Ennyire egyszerű lenne? Otthon ülve egy ilyen… izével, néhány gombnyomás, és bárki bármilyen tudáshoz hozzáférhet? Miért vannak akkor még könyvtárak? – nem értem, csak pazarlás, nem? Biztos van, aki szereti a könyveket. Meg, azoknak is kell valahol hely, de ezt elnézve és hallva, nem látom okát annak, hogy miért voltak rajtam kívül még jópáran abban a könyvtárban. – Jól hangzik, szeretem a múzeumokat! – bólintok mosolyogva. Ellátogattam egy-kettőbe, mióta kiszabadultam, igencsak érdekesnek bizonyult. Azt kicsit sérelmezem, hogy nem lehet hozzáérni a kiállítási tárgyakhoz, de ez a kor sem lehet tökéletes, ahogy semelyik sem. Emiatt nem fogom kevesebbnek megítélni. Azt csakis akkor tudnám, ha már értenék hozzá. Attól messze vagyok még. – Filmek… egy filmet se láttam még. – ráztam meg a fejemet. Tudom, hogy mi az, miután megkérdeztem miért minden harmadik szava a ”film” az embereknek. – Szerintem nekem az még túl nagy falat. – csóváltam meg a fejemet mosolyogva. Nem hinném, hogy megbirkóznék vele. Láttam mit csinál rajta, olyan gyors volt, hogy követni is nehezemre esett. Kíváncsian pillantok rá, mikor elkezd beszélni, majd mielőtt válaszolhatnék bármit is, hirtelen feláll és a könyveihez lép. – Ha nem zavarok… szívesen maradnék. Ahogy te is mondtad, tudsz segíteni és lesz társaságod is. Nekem is jó ez, nem csak neked. – mondom, ahogy felállok és mellé lépek. Hiába nézek végig a könyveken, semmi ismerőset nem látok, még csak a címükben sem. – Ugye tudod, hogy nem bántalak? Sőt, azzal, ha itt vagyok, talán meg is védhetlek. Bár, nem hinném, hogy itt veszélyben lennél. –megöltem azt a kettőt, így senki nem tudhatna arról, hogy ő most itt van. Vagy arról, hogy én itt vagyok.   Mitől félsz? Tőlem? Vagy… ? – nyitva hagyom a kérdést, elvégre mit mondhatnék? Látta, hogy megvédem, nem hinném, hogy én lennék a félelmének tárgya. Bár, kitudja. Azt eddig sikerült megtapasztalnom, hogy igencsak… furcsamód viselkedik, bizonyos helyzetekben.

delmar && vivienne

Válasza nem túl megnyugtató. - Kik jöttek érted? - kérdem kicsit talán riadtan de valljuk be, minden okom meg van rá. Elvégre is nem szeretném ha az éjszaka közepén valakik a lakásomra törjenek és  elvigyenek magukkal. Megrázom a fejem válaszként. Nem, nem viselem jól a szemkontaktust. Túl személyes, túl intim, túlságosan nagy hozzáférést enged a lelkemhez. Hálás vagyok amiért nem feszegeti tovább a témát és azért is, amiért udvariasan kortyolgatja a kávét ami egyébként nem a legdrágább vagy jobb minőség de azért tényleg nem rossz. A zuhanyzás után látom, hogy tekintete egy pillanatra elidőz vörös nyakamon de nem hozza szóba. Melegség jár át amiért nem kezd el faggatni és tör pálcát felettem. Sokszor találkoztam már vérrel s nem egy vámpír táplálkozott már belőlem, ez mégis annyira más volt, annyira rémisztő és nyers, hogy nem tudtam csak úgy elmenni mellette. Engem megviselt. Megtört kissé. A rajzaimmal foglalok helyet mellette. Széles mosollyal bólintok. Büszkén. - Igen, nagyon jól sikerült. Sok képemet vitték el. Többnyire portrékat és fényárral teli képeket.  -Amikor a csillagokról beszél, mosolyom még szélesebbé válik, tekintetem gyermekien csillan fel. - Ugye? Én is mindig ezt mondom! Így kerek az egész, nem lehet csak az egyiket szeretni és a másikat megvetni. - Mi a célom az alkotással? - Azt hiszem mindenben benne vagyok kicsit. Mindegyik megmutat belőlem egy kicsit csak mindegyik másképp. Nem tudom. Azért csinálom mert szeretem. - vallom be kicsit talán esetlenül.
Röviden meséli el a történetüket de nem bánom. Nehéz lehet a múltról beszélnie és nem hibáztatom amiért nem megy bele a részletekbe. Megrázom a fejemet. - Ez... - nem találom a megfelelő szavakat. Dühös vagyok, ahogy hallgatom. Felháborít, hogy senki nem óvta meg őket. - Értem már a gyűlöleted. Még engem is dühít amit tettek. Miért nem lépett fel senki mellettetek? - kérdem csendesen. - Ezért támadtak meg ma engem is? Még mindig így gyűlölik a druidákat, hogy inkább elpusztítanák az összeset, mintsem megbékéljenek velük?
Halkan kuncogok fel szavai hallatán. - Olyan könyvem nincs. Helyette van az. - bökök az asztalon heverő laptopra. - Számítógép. Nem tudom... találkoztál már ilyennel? - kérdem érdeklődve és az ölembe húzva a pici gépet nyitom fel, pötyögöm be gyorsan a jelszót és kattintok a google chrome ikonra. - Itt mindent el tudsz olvasni. Egyszerűen bepötyögjük az évszámot ami érdekel és a kereső talál számodra egy csomó olyan információt ami összeköthető az évszámmal. Azt is beírhatjuk, hogy 1900-as évek. Így megtekinthetjük az évszázad híres történelmi személyeit, vezetőit, a háborúkat, a művészetet... mindent. - mondom mosolyogva és tekintetem lesütve teszem hozzá – Ha van kedved eljöhetnél velem. Rengeteg történelmi múzeum van ahol megemlékeznek a híresebb eseményekről. Illetve – emelkedek meg és lépek a könyvespolcomhoz, ahol bőven akadnak könyvek mindenféle háborúkról és annak vezetőiről. - Ez a sor mind a történelemmel kapcsolatos. Biztos akad ami még tetszeni is fog! - ülök vissza mellé és nehezen, némiképp idegesen gyűrve ujjaimat fúrom tekintetem az övébe. - Filmek is készültek amik talán szórakoztatóbbak lehetnek számodra, mint állandóan olvasni. - A laptopot ismét az ölembe húzom és bepötyögöm pár film címet majd bekapcsolom a letöltést. Törökülésbe húzom lábaim és a gépet az asztalra teszem. - Ha ki szeretnéd próbálni csak nyugodtan. - mondom mosolyogva majd kissé idegesen, szemeimet újra lesütve köszörülöm meg torkomat. - Ha gondolod ö... szóval ha szeretnéd itt maradhatsz. - kezdem gyűrni ezúttal a kanapén levő takarót zavartan. - Úgy értem...- veszek mély levegőt, miközben érzem, hogy elvörösödöm. - Mármint nem úgy... - kezdek tiltakozni... - Csak.. szóval én is örülnék a társaságnak és egyszerűbb lenne segítenem is... a kanapé kihúzható és jó nagy ágy lesz belőle. - reménytelenül túrok bele tincseimbe. Azt már nem fűzöm hozzá, hogy én is nagyobb biztonságban érezném magam ha maradna, legalább csak egy éjszakát. - Felejtsd el, butaság volt. - Emelkedem meg hirtelen, hogy eltűnjek a közvetlen közeléből, mielőtt teljesen hülyét csinálnék magamból és gyorsan a könyveimhez lépek. Gyöngéden futtatom végig a gerincek mentén ujjaimat. Szeretem a könyveimet. - Összeszedem neked a fontosabbakat. - beszélek hozzá háttal mert így legalább nem látja véresre harapott ajkamat. Nem épp én vagyok egy druida mintapéldánya. Zavarban vagyok, félek, ideges vagyok. A társasági élet soha nem volt az erősségem, arról nem is beszélve, hogy mennyire szétesem férfiak társaságában. Nem azért, mert ágyba bújnék vele, erről szó sincs. Maga a tudat, hogy férfi, hogy erősebb nálam, hogy képes lenne bántani, megrémít. Tudom, hogy nem tenné. Ölt is értem. Szétverte két ember fejét. Engem nem bántana. Valamiért biztos vagyok benne. A belém rögzült félelmet azonban nagyon nehéz levetkőzni.

Meglep azzal, hogy megölel, de viszonzom a gesztust, miután túlléptem a meglepettségen. – Ne aggódj, én sem szeretnék még meghalni! Ketten csak elegek leszünk, hogy ne történjen meg. – mosolygok rá. Ezerszer halhattam már volna meg, de egyszer sem sikerült végezniük velem, és mikor a legközelebb álltak hozzá, akkor is csak egy koporsóra futotta azoktól a félkegyelműektől. Azt viszont el kell ismerni, hogy remek munkát végeztek, sehogy nem voltam képes kiszabadulni, a mai napig sem tudom biztosra, hogy mégis miért szabadulhattam ki a fogságomból. Nem hinném, hogy hétszáz évre időzítették a varázslatot, az ilyen dolgok nem így működnek. Valami történt. Csak még nem tudom mi. – Ez egy nagyon jó kérdés….–néhány pillanatnyi töprengés után azonban csak megráztam a fejemet. – Fogalmam sincsen. Értem eljöttek, akkoriban még sokan voltunk. Nos, akárhogy is, biztosan tudni fogod, ha megtörténik, aminek meg kell történnie. –nem tudok erre mit mondani, egy helyébe csak egyetlen egy léphet, de biztosan vannak még rajta kívül utódok. Nem tudom, hogy mitől függ a kiválasztódás. – Ezt nem lehet elrontani, hidd csak el nekem. – azt nem teszem hozzá, hogy szerintem semmilyen életre nem készült fel eddig. Nem az ő hibája, ember, az ember nem tudja mit kezdjen magával, azt hiszi valamiben jó, aztán kiderül, hogy mégse, és összetörik.
Nem nagyon szereted ezt, mi? – mutatok előbb az én, majd az ő szemére, hogy utaljak mire is gondolok. A szemkontaktust úgy látszik nagyon nem szereti, aminek az okát ugyan nem tudom, de felteszem szerepet játszik benne az önbizalomhiány is, amit nem igazán tud leplezni. Nehéz is. Mivel lepleznéd? Önbizalommal? Pont az nincs. Bólintok egyet, és hálás pillantással veszem el a kávét, majd helyet foglalok ott, ahol mutatta. Aztán felállok és kicsit körbe nézek a szobában. – Fura, de egész jó. – jegyzem meg magamnak, mikor kortyolok egyet a pohárból. Az én időmben nem volt még kávé, hírből sem ismertük azt, ahogy olvastam, és utánanéztem a dolgoknak, nem olyan régen fedezték fel. Ezt sem kéne könyvekből megtudnom, ha nem zárnak évszázadokra egy kőkoporsóba. Mosolyogva konstatálom a visszatérését, sejtettem, hogy kis híján a bőrét is leakarja majd nyúzni, hogy eltűntesse a vért magáról, így nem lep meg az, hogy vörös a nyaka, de nem teszem szóvá a dolgot.
Na és jól sikerült? A megnyitók fontosak, a jó benyomás aranyat tud érni. – galéria… régen ilyen nem volt, múzeumok sem, a képeket az emberek birtokolták, nem pedig valami épület. Emlékszem, a dolgozószobámat sok kép díszítette. Szerettem hencegni azzal, hogy éreztetem: értek a művészetekhez. Ez persze nem volt igaz, vagyis hát… akkoriban soknak számított, amit tudtam, mára kötve hiszem, hogy bármit is érnék vele. – Hmmm… –  ezek voltak az első szavaim, mikor előbukkantak a képei és alaposabban megnéztem őket magamnak. – A sötétség jó dolog. Gondolj bele, látnál-e csillagokat, ha nem lenne sötét az égbolt? – kérdeztem, miközben tovább néztem a műveit. – Na és… mi a célod? Alkotsz, tehát valamit elakarsz velük érni, nem? – az én időmben a művészet messze nem nyert ekkora teret, mint azt manapság látom. Olvastam, hogy művésznek hívják azt az embert is, aki festett egy teljesen kék képet. Igaz: manapság minden lehetséges, ha sikerült ennek az illetőnek művésszé válnia. A kérdése ragad vissza a valóságba, és hosszú másodperceken át hallgatok, mielőtt bármit is mondanék. – Régi história. Volt közülünk egy, akit szörnyű veszteségek értek, és úgy döntött, hogy bosszút áll. Azt mondta ezzel megakadályozza a hasonló szörnyűségeket a jövőben, de… nos, a bosszú az bosszú. De amit mondott az megállta a helyét, így hát én is követtem őt. A boszorkányok azonban az utunkat állták és sikerült elérniük, hogy elzárjanak minket a világtól. Ez volt a büntetés. Nem tudtunk meghalni, de élni sem. ––azt persze kihagyom, hogy én magam elárultam a többieket, hogy élhessek. Az erejüket akartam, egymagam elég lettem volna a boszorkányok ellen, mindenkinél erősebb lettem volna. Azonban nem számoltam azzal, hogy elárulnak engem. Elvakított a cél közelsége. – Oh, hát… hangos, leginkább! Minden világít és beszél, szó szerint rohan az egész! Nem mondom, hogy rossz, csak… fura. Régen mindenki páncélban volt, most már egyre kevesebb ruha van rajtuk. Kard helyett az a beszélő valami van náluk, a testük pedig sebek helyett össze van festve. –  fura, ennél nincsen jobb szó erre. Szerencsére, néhány dolog ugyanúgy működik, mint régen. Például a medvecsapda. Oh, igen, a jó öreg medvecsapda! Az egyik kedvencem. – Hogy érted? – pillantok rá kíváncsian. – Talán van valami könyved az elmúlt hétszáz év minden fontos történéséről? – a könyvtárban is kevés volt, de… persze, hajlandó vagyok elfogadni mindenfajta segítséget. Kivéve, ha egy boszorkány kínálja azt fel.

delmar && vivienne

Megrázom a fejemet. - Nem! - nem tudom mi vezérel. Egyszerűen megölelem. - Nem akarom, hogy meghalj. - nyögöm ki halkan és eleresztem, elfordulok, mély levegőt veszek. Nem tudom mi tört rám. Talán az ok az, hogy valaki akivel ezt tették, még mindig talál az emberek felé kedvességet, belőlem is ezt váltja ki. - Mi történik ha valaki más, aki nem te vagy de mégis druida, meghal? Gondolom nem kezdek el pittyegni, hogy itt az idő. - mosolyodom el bátortalanul – S mi van ha én nem vagyok jó druidának? Ha elszúrom? Én nem készültem erre az életre soha. - vallom be kissé gyámoltalanul, mennyire rettegek beállni valaki helyére aki valószínűleg sokkal alkalmasabb, mint én valaha is leszek. Lesütöm a tekintetem. Úgy érzem, ha nem állok készen, cserbenhagyom őket.
- Bocsánat. - suttogom csöndesen és zavartan és ha nem emelné meg az állam, még mindig a padlót fixíroznám tekintetemmel. Így azonban kénytelen vagyok állni tekintetét aminek hála ismét idegesen kezdem tördelni az ujjaimat. Az évek során sokat fejlődtem. Magabiztosabb lettem és határozottabb de a szemkontaktust ha csak tehettem, igyekeztem kerülni. Kényelmetlenül éreztem magam tőle és félelmet váltott ki belőlem. Ki tudja, talán az igézés az oka ennek. Ahogy kifő a kávé öntök neki is és magamnak is. - Letusolok én is. Rögtön jövök. - nézek végig magamon és intek neki a kanapé felé, hogy ott foglaljon helyet addig ha akar.
A véres testet nézem a tükörben. A mellkasom és a nyakam, a tincseim. Az arcom. Mély levegőt véve lépek be a forró víz alá és úgy esek neki a bőrömnek, mintha le akarnám nyúzni a húsról. Negyed óra után érzem csak, hogy kellően tiszta vagyok. Vizes tincsekkel de egy pizsama nadrágban és egy hosszú ujjú pulóverben térek vissza hozzá és a kihűlt kávém mellé amit azonnal, egy az egyben le is húzok idegesen. Tudom, hogy a nyakam ami kilátszik vérvörösnek tűnik, amiért megpróbáltam lesikálni magamról az utolsó csepp vért is.
Megrázom a fejemet és elmosolyodom. - Nem. Én rajzolok és festek! - tekintetemben megcsillan a fény, ahogy előkerül a szenvedélyem, a munkám, az életem. - Várj! - mondom izgatottan és felállok, a hálóba sietek és egy vaskos dossziéval térek vissza. - Most volt nemrég egy galéria megnyitó, amin az én képeim kerültek kiállításra. - pirulok el szégyenlősen és kissé vonakodva, félve nyitom fel a lezárt mappát ami tele van szénrajzokkal, festményekkel, portrékkal, árnyakkal mik a papíron sötét füstként bukkannak fel újra és újra, mintha csak a fényességgel harcolnának. Ezer vázlat, mi a lakásban pihen, kidolgozatlanul, félkészen vagy éppen befejezve és gyűlölve. - Ezeket még soha nem mutattam meg senkinek. Nem tudom miért. Azt hiszem félek, hogy túl sötétnek találnák őket. Az én munkáim. - Furcsának tűnhet az ő idejéhez képest, hogy valaki ebből él. Persze, nem keresek vele milliókat. Nem vagyok híres művész sem feltörekvő csillag. Én azonban szeretek elveszni az ecsettel a festékben. Szeretem a vásznat és szeretem mikor az ujjaim feketén csillognak a széntől. Nyugalmat ad és türelemre tanít. - Már egész kiskorom óta csinálom. Azt hiszem én ebbe menekültem. Nem volt rossz gyerekkorom csak... soha nem találtam igazán a helyemet. - vallom be őszintén majd kicsit félve pillantok fel Delmarra. - Elmeséled mi történt veled? Mi történt akkor? - félve kérdem csak meg és remélem nem támad haragra miatta. - Milyen ez az új világ? - kérdem hirtelen a férfitől – Tudod, ha akarod... - lesütöm a tekintetem, akaratlanul és önkéntelenül is – Én segíthetek. - nyögöm ki végre zavartan mert nem akarom, hogy úgy érezze hülyének nézek.

Felesleges azon gondolkodni, mi lett volna, ha… nem lett. Nem is lehet. – vontam meg a vállamat. Veszélyes dolog a múltban ragadni, akármiről is legyen szó. A múlt egy olyan fejezet, amit nem írhatunk már, nem vagyunk rá befolyással, tehát, ha abban próbálunk élni, az olyan, mintha élve ásnánk el magunkat. – Az a fontos, hogy élsz. Ha nem futsz el, talán meglepnek és úgy nem élne egyikünk sem. Szükség van véletlenekre is néha. – mosolyodtam el. Áh, igen, a véletlenek! Nem hiszek bennük. Mindennek oka van. Ezt persze nem mondom ki, nyilván nem sokat segítene rajta ez most, és jelen pillanatban az lenne a legjobb, ha megnyugodna.
Igazán… hangulatos. – mondom, ahogy mögötte haladok, miközben figyelem a környezetünket. Egyrészt, nem szeretnék még egy boszorkány meglepetést, másrészt: megjegyzem merre kell jönni a könyvtártól, így legközelebb, ha muszáj, könnyedén kilyukadhatok itt. – Ne…   kezdek bele a mondatba, mikor nem sikerül a kulcsot a zárba juttatnia, de aztán végül csak suttogva fejezem be a mondandóm…. – segítsek? – egyből belépek én is, és nem hibáztatom, amiért ilyen gyorsan be is zárja az ajtót. Sokat nem számít ugyan, egy boszorkányt nem állít meg egy ajtózár, de… egy vámpírt mondjuk igen. Szerencsétlenek… azt hiszik magukról, hogy nincs náluk tökéletesebb ragadozó, erre egy küszöb már megállítja őket.
Oh, az enyémnél már is több. – mondom mosolyogva, ahogy körbe hordozom a tekintetemet a helyen. Nem látom agyonhasználtnak a helyet. Vagy nagyon rendet tart, vagy csak ritkán van itt. Talán…annál a mágus barátjánál időzik általában. Talán. Kitudja, ez csak feltevés még. – Persze, köszönöm, nem szívesen vérezném össze a szőnyeget. Szép szőnyeg, biztos nehéz tisztítani. – mintha értenék a szőnyegekhez. Szeretem az egyedi dolgokat, ilyen szőnyeget pedig nem láttam még sehol. Nekem hétszáz évvel ezelőtt egy lovagi páncél volt a dolgozószobámban. Csak nekem nem állvány tartotta, hanem egy test. Mumifikáltam. Na ilyen hány embernek volt vajon akkoriban? Csak nekem. Kiveszem a törülközőt, amiről beszélt, majd várok egy kicsit, de miután még mindig nem került elő, úgy döntök elintézem gyorsan a dolgot. – Remélem élsz még! Ha igen, próbáld lassítani a légzésed, az használ! Addig lecsutakolom magam. – azaz lemosdok, vagy akárhogy mondják ezt. Nincsenek nagy elvárásaim, a motel szobámban például a wc felett van egy zuhanyrózsa és egy lefolyó a wc mellett, ezzel le is tudva a zuhanyzó kérdése. Sietek, nem akarok túl sokat időzni, így kicsivel előbb sikerül kiérnem, mint ő. – Gondolom nem a tiéd. – mosolygok rá hálásan, mikor elveszem tőle a ruhákat, majd teszek egy gyors kitérőt a fürdőbe, ahol kicserélem a derekamra csavart törülközött azzal, amit adott. – Semmiség, én köszönöm, hogy megmenthettelek! – nem ismerem ezt a mai kort, de ahogy elnézem az embereket… a legtöbbjük aligha segítőkész. Főleg, ha boszorkány, vagy mágus. – Ők boszorkányok, Vivienne. Ennyire egyszerű a magyarázat. Paranoiásak, félnek tőled, és attól ott. – bökök a csuklója felé, majd közelebb léptem és megfogtam a kezét, a tenyeremet pont a jelre téve. – Ez itt azt jelenti, hogy nagy dolgokra vagy hivatott. Ez a te… örökséged, ha valamelyikünk meghal. – márpedig meg fog, mert másként nem kaphatom meg az erejüket. Szükségem van az erejükre, hogy kivégezhessem a boszorkányokat. – Nyugodtan rám nézhetsz! – mosolyogtam rá, és az álla alá nyúlva gyengéden megemeltem  ily módon a tekintetét, ha magától nem akaródzott. – Hétszáz évig senki nem nézett rám, szükséglem a dolgot. – ez még igaz is. Hétszázév alatt az ember megtanulja értékelni mások társaságát, még akkor is, ha egyes esetekben az illető nem különösebben érdekli őt. Ez itt most nem áll fent, szerencsére. – Mit csinálsz egyedül ilyenkor? Nem unatkozol? – én biztosan unatkoznék. Szeretem mások társaságát, mindig van olyankor valaki, akit ilyen, vagy olyan módon, de fel lehet használni, hogy nekem jobb legyen. Mikor meg volt az erőm, könnyebb volt mindez, mostanra én is egyedül maradtam.  

delmar && vivienne

Meglep a kedvessége. Persze eddig is úgy tűnt, mint aki leckéivel segíteni akar nekem és nem pedig  kioktatni. Arra azonban nem számítok, hogy mikor gondolkodás nélkül dőlök ölelésébe, sírva, zaklatottan, olyan mély nyugalommal és türelemmel csitítgat, mintha mindig is ezt tette volna. Én pedig végtelenül hálás vagyok érte. Lassan megnyugszom és akkor feltűnik a vére. - Nem. De ha nem futok el, akkor ez nem történik meg. - rázom meg a fejemet és tehetetlenül nyúlok tincseim közé. Aztán felemelkedek a segítségével. Végignézek a nőn. Még lélegzik. Elfordítom a fejem. Soha nem kívántam senki halálát a vámpíron kívül aki addig manipulált mocskos kis játékszernek, még csak tehette, azonban most ez a nő is kiérdemelte a dühömet. Soha nem ártottam neki. Azt sem tudom most már ki vagyok. Egész életemben embernek hittem magam. Soha nem fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy része lehetek bármilyen természetfelettinek, erre kiderül, hogy nem csak része vagyok de oszlopos tagja egy kilencszáz éves férfivel az oldalamon aki ki tudja hányadik ük apám. S mi lett volna ha ma nem futunk össze? Ha a könyvtár falai nem fedték volna fel előttem? Valószínűleg megöltek volna vagy rosszabb. Kínoznának abban a hitben, hogy tudom hol van Delmar és hogy egyszer úgyis megtörök.
Bólintok és elindulok, ki a sikátorból egy rejtett úton amit kevesen fedezték még fel mert annyira megbújt macskaköves kis utcácska, tele csigalépcsőkkel és kóbor macskákkal. A rövidebb úton hamar elérjük a pici lakást. Ezt az apró helyet bérlem mióta önálló éleret élek. Sűrűn járok New Orleansbann ezért Charles meglepett egy lakással ott. Csak úgy. Egy lakással. Körülbelül két órán át sírtam, fejemet az ölébe hajtva, kiévezve minden vele töltött percet, minden érintést. Reszket a kezem amikor előhalászom a kulcsot és nem is sikerül beletolnom a zárba. Másodjára sem. Idegesen ciccenek fel és erővel, durván vágom bele végre a kulcsot, hogy ki tudjam nyitni az ajtót és aztán hezitálás nélkül zárom is magunkra mindkét zárat bent. Ledobom a kulcscsomót a konyha pultjára. - Tudom, hogy nem sok. - rántom meg a vállam zavartan. - De az otthonom. - vallom be kicsit szégyellve magamat amiért csak ennyit tudok felmutatni. Én nem vagyok nagy hatalmú druida. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán druida vagyok. A lakás valóban apró. A nappali össze van kötve a konyhával és csak egy pult szeli őket két helyiséggé. Könyvespolc rogyásig könyvekkel, étkezőasztal, kis asztal és egy kanapé. Plusz az erkély. A hálószoba és a fürdő. - A fürdőszobát itt találod. Bent, a fenti szerkényben van tiszta törülköző ha gondolod... - mutatok a konyharész végébe ahol egy fehér ajtó pihen. A legtöbben éléskamrának hiszik. A fürdőben nincsen kád csak zuhanytálca, csap és egy wc. A háló sem túl nagy. Egy ágy, közvetlen az ablak előtt és szekrény az ajtó mellett ahol az ember belép. A teraszon rengeteg növény és egy hintaszék. - Hozok neked valami tiszta ruhát ha találok. - tűnök el gyorsan a tekintete elől és ahogy magamra csukom a szobám ajtaját, újra elkapnak a könnyek. Próbálom elfojtani a hangokat és remélem, nem hallja meg mennyire kiborít a mai nap. Próbálok erősnek látszani. Bátornak. Viszont az ajtó mögött elesett vagyok és nem tudom mit kellene tennem. Legalább negyed órán át vagyok bent, hogy végül egy nagyobb inggel ami Charlesé és egy szövetnadrággal térjek vissza ami szintén a vámpíré. Még szerencse, hogy kb mindketten egy magasak. Átadom őket és a konyhába sietek, hogy felrakjak egy kávét. Mindent megteszek csak ne kelljen a szemeibe néznem és ezt valószínűleg ő is tudja. - Tudom, mi az a drudia. - Szólalok meg végre halkan mikor végzek a kávé felrakásával – De azt nem tudom ez mit jelent. - emelem fel a csuklóm – Nem tudom mit jelent rám nézve. Nem tudom miért akartak azok a boszorkányok… - elharapom a mondatot. Hálát adok neki, hogy itt van. S akkor rádöbbenek, hogy a férfi megmentette az életem én pedig annyit sem tudtam kinyögni, hogy köszönöm. Lesütöm a tekintetem. - Köszönöm, hogy… hogy megmentettél.