Annyiszor elképzeltem már, hogy ott áll előttem és kérdőre von. Vörösre festi az adott helyiséget a véremmel, miközben fölöttem állva nevet, majd sír, és dühöngve tombol. Így képzeltem el. Eszembe sem jutott, hogy csak áll, és néz, miközben várja a válaszokat. Olyan heves kapcsolat alakult ki közöttünk, mi teljesen át esett azon a bizonyos ponton. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem. Mert így volt. Érzelemmentesen lubickoltam a hullámaiban, egy pontig. Mikor észrevettem, hogy az ő érzései mélyebbek, és még bolondabb nálam, megrémültem. Ezért menekültem el. A láncok azonban nem estek le csak azért, mert elkerültem tőle. Talán még erősítettek is rajtunk. Nehéz lenne megmondani. Ahogy azt is, hogy mi lesz most, hogy megtalált. Küzdenem kell a gombóccal torkomban, pedig jégcsapként alkotok biztos vázat. Nem vagyok érzékeny fajta. Ő a tűz, én a víz. Kiegészítettük egymást. Mindaddig, míg meg nem fordult az irányítás, és ő nem lett az, ki megmondta hogyan tovább. Már nem akarok mást, csak elengedni a kezét. Mert ebbe mindketten belefogunk őrülni. Zavartan figyelem őt. Keresem arcán a válaszokat kérdéseimre. Tudni akarom a következő lépését. Tudnom kell, hogy mennyire messzire kell gondolkodnom, hogy most mekkora veszélyben vagyok. Abban az egyben biztos vagyok, hogy nem jelent jót, ha ő higgadtan néz. Úgy méreget lélektükreivel, ha most ebben a pillanatban képes lenne apró darabokra szaggatni. Én pedig érzelemmentesen, rezzenéstelen arccal fürkészem őt. Mintha nekem mindegy lenne, hogy mit gondol. Frusztrál, hogy értem jött. Nehezen viselem el a gondolatát, hogy ennyire küzd értem. A házasság szentségében nem hihet ennyire. Talán inkább a kínzásom, a vérem illata, a sikolyaim hangja hiányzik neki. De miért? Olyan sok nőt megkaphatna még. Kijelentését hallva arra a darabra siklik tekintetem. Felsejlik bennem annak az éjszakán az emléke, mikor az a vámpír rám támadt, és olyan kegyetlenül megkínzott. Noah... emlékszem a nevére. Végig fut gerincemen a hűvös, majd kissé riadtan rázkódom össze. Ha figyel a jelekre, észlelheti, hogy annak a vérfoltnak a története megrémít. Eszembe juttatja azt az éjszakát, mikor elkapott, és... Pár hete történt. Armand nem tud róla. - Nem volt alkalmam kiszedni. - köszörülöm meg a torkom, majd karjaimmal átölelem magam, mintha fáznék. Szó se róla, de ha felsejlik bennem az emlék, hogy Armandon túl, Noah is vadászik rám valahol, elfog a rettegés. Lehajtom a fejem, és próbálok erőt gyűjteni, hogy szembeszegüljek a viharral. Pro és kontra érvek dúlnak a fejemben, a hullámaik alatt megfulladhatnék. Közelebb lépkedem az ágy végéhez, hogy onnan mondhassam a szemébe, hogy ne tovább. Ő sem akarhatja folytatni azt az ostoba tébolyt, ami körbeölelte kettőnket. Ha mégis, bolondabb, mint hittem. Vagy talán én vagyok az... Hiszen, ha felsejlik bennem nevetése, miközben hevesen üt két mozdulat között, gondolhatnám, hogy benne inkább boldogságot fakasztott kettesünk, mint fájdalmat. Szavait hallva magabiztosságom meginog, így elfordítom róla tekintetem, és úgy csóválom meg a fejem. Ostoba hiszti... - Nagyon ügyes vagy, hogy megtaláltál, tényleg! Nem is tudom, hogy csináltad!? - játszom el a meglepett, kíváncsi nőt, majd arcom torzul és komorabbra vált - Hiszti? Azt gondolod, hogy ez mind hiszti? - nézek körbe a szobán, utalva neki arra az aprócska, ám koránt sem elhanyagolható tényre, hogy én felépítettem itt a világomat. Nélküle. Minden tudó mosoly bújik arcomra, miközben összefonom karjaim. - Armand, ha hiányzom, küldj képeslapot. Talán választ is kapsz. De, ha arra számítasz, hogy most majd veled megyek... - nézek rá lemondóan. Ott bujkál hasamban a félelem, tudom, beismerem, hogy érzem, de egyszerűen képtelen lennék újra a fogságában sínylődni. Kötődöm hozzá. Nevetséges, hogy a világon ő jelenti nekem a családot, de ha mindez azzal jár, amit átéltünk, el kell engednie. És nekem is el kell őt engednem. Csak meg kell vele értetnem, hogy nem én vagyok az ideális nő arra a buja játékra, amire hívni próbál.
Türelmesen várakoztam, időközben megigazítva ingem gombjait, mintha ez az apró részlet annyira nyomatékosan befolyásolná magát a helyzetet. De ismert, nem tudtam elviselni, ha valami nem volt tökéletes. Talán pontosan ez juttatott bennünket oda, ahová végül kerültünk, ám még mindig túl önző ember voltam ahhoz, hogy elgondolkozzam azon, a felelősség mely része hárult rám jogosan. Volt időm várni rá. Volt időm arra, hogy országutakat vegyek célba s megkeressem. Ha valamiben nem szűkölködtem, az a szekundumok sokasága és a pénz volt. Mindent bevetettem volna annak érdekében, hogy megtaláljam, viszont arra nem került sor, hogy nyomozót béreljek fel. Túlontúl... lerombolta volna azt a bizonyos képet, amely benne élt rólam. Nem adtam másnak a munkából egy szeletnyit sem. Mindenért megküzdöttem, és ezért az átkozott némberért is meg fogok, nem adják olyan könnyen a válást. Bár házasságunknak előbb vet véget valamelyikünk esetleges halála, semmint bárminemű válási procedúra. Mégis minek nézne engem, madárnak? Tekintetem végigsimított rajta, ahogy megjelent az ajtóban. Kimérten, határozottan vizslattam, a puszta pillantásommal képes lettem volna lekötözni, elvarázsolni innét bárhová, csak hogy eszébe se jusson még egyszer így a bolondját járatni velem. Ostoba nőszemély, mégis mit gondolt, hogy egy egyszerű szökés megoldja minden gondját és baját? Ettől még távol voltunk. Sőt. Mindentől nagyon távol kerültünk. A felelőst viszont nem most fogom felkutatni. - Micsoda figyelmetlenség. A vérfoltot semmi sem szedi ki a ruhából. - akadt meg szemem az apró lenyomatokon az egyik hófehér ruhán, amelyet az ágy melletti fotelban hagyott. Nem törődtem azzal, hogy valószínűleg saját vére ragadt ruhájára, vagy hogy esetleg megsebezte magát. Nagyobb sebet ejtett ő az én szívemen, mintsem hogy most pár aprónyi heggel foglalkozzam, amely talán az ő testén volt fellelhető. Nem álltam fel, tovább foglaltam a helyet a kényelmes ágyon, előszeretettel méricskélve hol őt, hol az ízléstelenül berendezett szoba holmijait. Egészen addig követtem, míg meg nem állt az ágy előtt. Repülni még nyilvánvalóan nem tanult meg, ám ha rajta múlott volna, a társalgás sem indult volna be. Márpedig én nem csak azért jöttem, hogy függő szemekkel nézzem, hogyan mozdult egyik pontról a másikra. Több kellett. Ennél jóval több. - Ostoba vagy, ha azt gondolod, hogy felállok, és elmegyek. Túl sokat utaztam az ostoba hisztériád miatt. Hát még úgy, hogy azt sem tudtam, hol keresselek. Igencsak kijárna egy dicséret, hogy megtaláltalak. Esetleg van valami mondanivalód? - kérdeztem, arcom megrándult, a mosoly messzire elkerült. Ebben a pillanatban ölni is képes lettem volna, megragadva nyakát, hogy megfojtsam, de visszafogtam a tomboló véremet. Erre még nem volt szükség. Még. Még hogy papírok. Ennyire nem ismert?
Megszámolhatatlan alkalommal meredt figyelemmel bámultam Őt. Minden alkalommal elmerengve a valódiságán. Alaposan szemlélve kemény vonalát állának, szemeinek karcsú ívét, ajkainak töretlen vonalát. Ezer percen át fúrtam bele szemeim a tónusaiba. A felszínébe, és a felszíne alá egyaránt. Élvezettel ittam magamba illatát, hányszor, - de hányszor. Abban hittem, hogy a kezeim alatt formálhatom Őt, mint egy kedvemre való szobrot. Márvány felület, karcsú idomok, az ujjaim alatt. Felvillannak az együtt eltöltött búskomor esték, ahogy pár mámoros, félködös, verejtékes, már- már vérben fürdő egyvelegünk is. Mindig is hozzánk tartozott a véres kifejezés. Főként őhozzá. Zabolázhatatlan téboly ült a vállaira, és a félelem pillérei óvatosan megérintették a vállaim. Álmatlan éjszakákat kaptam tőle. Rengeteg reszkető porcikát, és pár jócskán aligha begyógyuló sebet. Ismertem, hogy milyen. Tudtam, hogy mire vállalkozom. A legvadabb része a házasságunk előjátékának, hogy noha szerelmet aligha váltott ki belőlem, úgy vonzódtam hozzá, mint még előtte soha senkihez. Akartam őt. Hiába fordult fejére a világom pár hét után. Hiába lettem biztos abban, hogy a házasságunknak aligha van értelme, én akartam. Takarózni akartam a férfi vadságába. Báránybőrbe bújt farkas. Búcsú nélkül léptem le. Fogtam a holmim, és olyan messze szaladtam, amennyire csak telt tőlem. Túlságosan büszke vagyok ahhoz -még most is-, hogy beismerjem, féltem. És túlságosan megszoktam jelenségét ahhoz, hogy a szemébe mondjam a kikívánkozó szavakat. Megpecsételtük egymás sorsát, mikor kimondtuk az igent. Összeköt vele egy láthatatlan lánc, minek a csuklóink körül kéne fonódnia. Az enyém mégis a nyakamra tekeredett, s az ő tenyerébe pihen vége. Abban a tudatban hagytam fel a nyomaim tüntetésével, hogy ha felbukkan és végez velem, megöl. Ha pedig így van, Armand talál rá módot, hogy eljusson hozzám. Megveszekedett bolond. Nekem pedig egyetlen választásom lesz, hogy szembeszállok, vagy tovább menekülök. Az életem nem fog abból állni, hogy futok. Ahogy észlelem a félig elnyílt ajtót, már tudom, hogy ki vár odabenn. És a hálószobában, a megfagyott levegő elhozza nekem alakját. Annak a férfinak, kinek fényképét őrizgetem és minden áldott éjjel, minden nyavalyás reggel előveszem, hogy a szemeibe nézhessek. Most a húsvér férfi áll előttem. Pontosan három lépésnyire. Rövid lépések lennének. Illatfelhője megcirógat, és feleleveníti bennem az első vad éjjelt, mikor csókjába sóhajtottam el lelkem. Akkor még nem éreztem semmit. Mostanra talán dacolok, de tudom, hogy ott lappang bennem némi tűz iránta. Kérdésemre kijelentéssel felel, mire megrándul szám sarka. Lehajtom fejem, és csak úgy figyelem, ahogy az ágyamra heveredik. Előkelően öltözve, mint egy kiskirály. Mint, akinek sosem mocskos a keze. Vajon a tükörbe tudsz még nézni? - Ha azért jöttél, hogy számonkérj, talán a búcsúmat kéne újra átgondolnod. - állok meg az ágy végébe határozottan, minek másik végén ő pihen. Nyaki idegem megrándul idegességemben, és érzem, hogy gerincem mentén kúszó, kellemetlenül bizsergő érzés fog el. Elnyitom ajkaim, majd nedvesítek torkomon. Nem szóltam egy szót sem, menekültem. Mit gondol, miért vagyok itt? - Írjuk alá a papírokat, és mindenki mehet a dolgára. - nézek a szemeibe, mélyen belefúrva lélektükreibe enyémeket. Ködös, sötét, épp olyan, mint ezelőtt mindig. Mikor véres kezével csapott, vagy mikor ujjai torkomat ölelgették. A büszkeség ezúttal nem engedi, hogy fejet hajtsak neki. A láthatatlan kötelékünket próbálom összezúzni, jól észrevehető arckifejezéssel.
Porcelánbőre megannyiszor simult tenyerem alá. Édes ajkai megszámlálhatatlan alkalommal nyújtottak kellemes érzést, olyan volt, mint a legédesebb ambrózia, melyből csak az istenek kaphatnak egy aprónyi szeletet. Minden egyes rezdülése, arcának eltorzulása, mosolya, csókja, könnye emlékeim tárában húzódott, sosem feledtem el egyetlen rá vetett pillantásomat sem, s szavai még inkább belém ivódtak. Akartam őt, olyan függőséget okozott, amelyet ember által gyártott hallucinogén szerrel sosem értem volna el. Ismét a tenyereim közé akartam fogni csípőjét. Elveszni szemeiben. Szót kényszeríteni ki száján, ha nem szólal meg... nem az voltam, amelyről nők álmodoztak. A külsőm csak egy folt volt a női szemek előtt, sosem tudták meg igazán, mi lakozik bennem. De Ő tudta. Ezért vettem feleségül. Azt azonban nem kalkuláltam bele, hogy egyszer majd hűlt helyét találom, s ruhái köddé válnak, drága pacsulijai pedig egyszer s mindenkorra eltűnnek a sminkes asztalkájáról. Dühöt váltott ki belőlem. Tanúbizonyosságot tett arról, hogy bátor. Nem félt játszani a tűzzel, amely előtte már megannyiszor égette meg. Nehezen akadtam nyomára. Remekül tüntette el maga után a saját nyomait, de mintha egy láthatatlan csíkot húzott volna maga után. Illata ott időzött minden apró felhőcskében, vér vegyült hozzá. Nem bírtam, mikor drága kölnikkel nyomta el édeskés vérének illatát, amelyet nem egyszer érezhettem ujjaim között. Vállalta a kockázatot, mikor aláírta azt a papírt. A feleségem lett. És egy hitves nem távozik el szó nélkül. Még aznap este összezúztam mindent, amit lakásunkban találtam. Nem maradt éppen egyetlen tükör sem. Hét évnyi balszerencsét hoztam volna a saját nyakamra? Annál nagyobb szerencsétlenségben már nem részesülhettem, hogy ilyen hálátlan nővel kötöttem össze az életem. S tudta jól, ha egyszer megtalálom, elbúcsúzhat attól a nagy szabadságtól, amelyet ezek szerint mindaddig ok nélkül hagytam meg számára. Mit értem el vele? Csak támogattam abban, hogy egy napon szó nélkül tűnhessen el. Ezt nem tűrtem el. Még tőle sem. Volt időm lehiggadni, de még mindig szeretném a vérét felitatni egy-egy vékony kis csipkecsodájával. Mindet én vettem neki. Mindahányszor el is vártam, hogy hordja őket. Belöktem az ajtót, miután időt hagyva magamnak, inkább a lépcsőt választottam. Ezúttal is egy fekete öltönyt választottam, alatta sötétkék inggel, hajamat oldalra fésültem, s isten lássa lelkem, hogy eltöröm a kezét, ha kárt tesz bármiben. Beléptem a hálóba. Fülemet jeges csend hangja üti meg. Nincs itthon. Beljebb haladtam. Nem zúztam, nem törtem. Célirányosan haladtam, bár már rájöttem, hogy az, amit sejtettem, nem találhato meg itt. Hallottam magam mögött, ahogyan az ajtó ismét nyikordul, az illata, a friss virág esszenciája megcsapta az orromat. - Ezt én kérdezhetném tőled. - vetettem oda, majd egy másodpercre ránéztem, de éppen csak egy pillanat erejéig élveztem szépsége töretlen látványát. Megindultam a másik irányba, az ágy besüllyedt súlyom alatt, hátamat a falnak vetettem, s ott ülve vártam, hogy így már szembekerüljek ezzel a hálátlan döggel. Minden bizonnyal már jó ideje tudta, hogy a nyomában vagyok. Túl nagy meglepetés ezúttal sem érhette.
Megdermed a kezem, ahogy a bejárati ajtó váza résnyire feszül a saját alakjára formált ajtófélfától. Torkom nedvesítve eresztem körbe tekintetem a házon, végül beleszimatolva a levegőbe. Vadabb oldalam ösztöneiben bízva kapok az illatfelhőbe. Meg sem próbálod leplezni, hogy elkaptál! Utólagos magyarázatot hiába is keresnék, hogy miért, hogy mit rontottam el, hogy a bűbájom mikor vált ennyire gyengévé. Nem egy olcsó regény boszorkánya vagyok. Talán szembeakartam már nézni vele, talán csak az új életem mellett elengedtem a rendszeres ellenőrzését biztonságomnak. Állam szegve végül hosszú bőrbe bújt ujjaim átölelik a kilincsét az otthonnak, mit rövid ideje annak hívok és jobbom belibben. Át a küszöbön. Behúzva a nyikorgó lapot magam mögött, még halkan kattanva jelzi, már nincs több futás. Elrohantam, elmenekültem. Nem mintha gyáva lennék, vagy ne akadna bennem elég erő, csupán olyan oldalára, olyan részére bukkantam a rövid idő alatt, mire nem akartam szert tenni. És a szemeinek torzulása, ahogy érzelmei árnyalatai végig gördültek íriszei alatt tudatva velem legőrültebb kívánságait... A játékomnak akartam, uralni, birtokolni. Ő pedig látványosan, hallatva hangját fellázadt ez ellen. Mégis hogyan kellett volna véget vetnem kettőnk ostoba játszmájának? A végsőkig megvívni a dominancia küzdelmét? Mintha ellenem fordulna a ház, mi eddig kedvesen nyújtott oltalmat fejem fölé, hirtelen minden lépésem alatt hangját hallatja. Osonhatnék, suhanhatnék, de nem lenne értelme. Talán a szavakkal is elkéstem már. Átjutok az előszobán leengedve vállamról kék táskám, majd tovább lépek. Bepillantok, de érzem, hogy nem ezt a helyiséget választotta. A konyha túl... egyszerű lenne. Az emeletre ugrik pillantásom. Érzem, hogy a hálószobában van. Számsarka rándul a gondolatra, hogy azért állsz ott, hogy egy másik férfi nyoma után kutakodj. Nevetséges. Tudom, hogy nem tudod elhinni rólam, hogy mással is összebújnék. És milyen jól képzeled. Egy elégedett sóhajjal végül talpaim elválnak a földszint békességétől és megindítanak fölfelé. Minden egyes fokos az örökkévalóságnak tűnik. Nem is eresztem el somolygó tekintetem a hálószobám nyitott ajtajáról. Halkan még nedvesítek torkomon, mielőtt az tárt kapuban megállva alakja után kutatnék. Háttal áll nekem, épp úgy, ahogy képzeltem. Megfeszítem vázam, és mellkasomba szívom minden bátorságom. - Hello Armand. - alig hallhatóan szólítom meg, majd sután beljebb mozdulok. Nem indulok közelebb. Lábaim tartásán erősítek, ha úgy adódna, tudjak védekezni. Érzelemmentesen gondoltam rá, mindig. Minden heves, és szenvedélytelen pillanatban. A legdrámaibb veszekedés, és a legőrültebb dulakodás közben is. Sosem jelentett nekem igazán semmit. Az elmúlt hetekben azonban nem volt olyan perc, hogy ne bujkált volna a fejemben és ne akarta volna lejátszani újra, és újra, és újra ezt a jelenést. Mint egy őrült mantra. - Mit akarsz itt? - állok meg egyik lábamról a másikra helyezve a súlyt, karjaimat még mindig tehetetlenül lógatva törzsem mellett, mielőtt csípőmön pihentetném őket. Megköszörülöm a torkom, majd féloldalt figyelem meg a férfit. Szemöldökeim vonala egekbe ível, és várom, hogy lépjen.
Kezdőlap
■ 