Armand egyedül hagy az est hátralévő idejére, mert apa a héten háromszor is rám szólt, hogy  meglepetése van a számomra - arra nem emlékszem, hogy mivel kapcsolatos. Mintha köze lenne a mozihoz vagy a vacsorához, vagy mozi aztán vacsora, vagy mozi vacsora után? Teljesen mindegy. Lényegtelen. Fél óra alatt az őrületbe fog kergetni a folyamatos locsogásával, nem igazán vagyunk egy hullámhosszon. Anyával inkább. Apának meredek volt az is, hogy a boszorkányvonal bennem szunnyad. Egyre erősebb vagyok! "És túlságosan vékony, a lábaim nem elég hosszúak és a szám se elég telt." - mondaná, ha itt lenne ebben a percben. Arról nem is beszélve, hogy macskám van. Armand sem bírja elviselni a macskát, de nem válnék meg Dagitól.
Apa abban a hitben él, hogy normális életem van. És rendben is van így, nem kell azzal foglalkoznia, hogy egy őrülttel készülök össze kötni az életem, vagy hogy egyáltalán nincsenek érzelmeim senki iránt, vagy, hogy abnormálisan agresszív vagyok időnként. A misztikus természettel párosulhatnak furcsaságok, nem igaz? Kinek tűnne fel, hogy leordítom bárki haját, ha közben képes vagyok életet lehelni egy haldokló kutyába?! Na ugye. Apa azt gondolja, hogy észre sem veszem a változást, ami anya és közötte történt. Pedig igen. Az utóbbi időben mindig. Régebben talán megállás nélkül beszéltem, és nem figyeltem az óva intő jelekre, mert megszoktam a jelenlétét, és nem zavart különösebben, ha nem figyelnek rám. De mára tudom, hogy a kettejük boldogságát valami mélyre ékelő megszakította...
Két kopogás, és egy fülsüketítő csengés után, már tudom, hogy megérkezett. Igazítok a hajamon futtában, majd feltűröm ruhám ujjait. Még se mutatkozzak úgy, mint aki nem képes adni magára?! Rosamund, a nővérem, a tökéletes... én másodhegedűs vagyok őmellette, és igazából meg sem közelítem az elvárt szépséget. A lépcsőn dörömbölök lefelé, majd az ajtó előtt lecsillapítom lüktető mellkasom. Anya nincs itthon... Szándékosan egy ilyen percet választottunk apával, mikor csak én és, ő... és... Az ablak üveg mögött kirajzolódik még egy alak. Sokkal kisebb, mind termetre, mind magasságra apáénál. Rosamund jut eszembe, de ő elutazott.
- Nyitom... - veszem magamhoz a kulcsom, és érzékelem, hogy a sötétedő kültéri világítás izzani kezd. Közöm van hozzá, de még mennyire. Kifújom a benn tartott levegőt, és egyetlen mély levegővel húzom magam felé az ajtót, és csillapítom az odakint megőrülő világítást.
- Apa!... - nyomulok annyira előre, hogy megölelhessem.
- Nona! - ölel át sebesen habozás nélkül, majd visszalépve a küszöbre veszem alaposan szemügyre a mellette álló, alacsony szőke lányt. Egy mosollyal üdvözlöm őt is, de a nem-értésem jelenlétének rajta ül arcomon. A szeme olyan ismerős. Egy megjátszott mosollyal nézek rá, majd lépek el az útból, hogy beereszthessem őket.
- Gyertek be! Anya nincs itthon, és Rosamund is oda van... - beszélek, miközben figyelem, ahogy elhaladnak mellettem.
- Kislányom, azt hiszem, hogy le kellene ülnünk. Megengeded?... - a pillantása bocsánatkéréssel teli, én meg értetlenül, hebegve-habogva intem őket a kanapé felé, majd követem magam is az útjukat.

Meglepetés fog várni rám, de mégis milyen meglepetés várhatna rám egy házakkal teli negyedben? Szeretem apát, vagyis akkor még szerettem, de fogalmam sem volt akkor még, hogy ekkora aljasságra készül és nem sokkal később esetleg majd magára fogja hagyni anyát és engem is. Az meg egyáltalán nem volt szép, hogy nem árulta el azt se, hogy milyen meglepetésről lenne szó. Csak annyit mondott, hogy örülni fogok neki. Pár hónapja töltöttem be csak a tizennégyet, így nem csoda, ha kicsit hitetlenkedve is, de végül hittem apának és rábólintottam arra a bizonyos meglepetésre.  Biztosan nem lesz olyan rossz, mint ami megfordult a fejemben, valóban nem lett annyira rossz, szerintem még rosszabb volt.
Sose voltam egy könnyű eset, imádtam bajba keveredni. Sokan azt mondták, hogy biztosan direkt csinálom, de nem így volt. Inkább csak szerettem felfedezni az életet, nem csak a számomra megmondott ösvényen járni, ahogyan egy úri hölgynek illik. Anya nem gazdag családból származott, míg apának ilyen téren sose lehetett gondja. Így ő azért elvárt volna tőlem mindig egy illedelmesebb viselkedést, de anya mindig csak leintette azzal, hogy most vagyok fiatal és most kell élveznem az életet. Sose vágytam testvérre, minek az? Jól megvagyok én egyedül is. Legalább nem kell senkivel se közösködnöm, senkihez se alkalmazkodnom. A legtöbben mindig vágytak tesóra, vagy ha volt nekik, akkor az egekig magasztalták őket, mire én csak a szemeimet forgattam, mert nem hittem abban, hogy ilyen jó kötelék is lehetne bárki között… S néha igazam is volt, amikor jött éppen a panaszkodás rész.
- Mit keresünk itt apa? – pillantottam rá érthetetlenül, amikor megállította az autót a ház előtt. – Azt mondtad, hogy meglepetés lesz. Csak nem megint dolgozol? – kérdeztem meg kissé duzzogva, hiszen mostanság egyre kevesebbet láttam őt. Mindig dolgoznia kellett, vagy legalábbis ez volt a mese, de apa igazán közel állt hozzám - még az ellentétek ellenére is-, ezért is örültem annak, hogy kicsit kettesben lehetünk majd.
- A meglepetés odabent vár kincsem. – s azzal a lendülettel egy puszit nyomott az arcomra. – Tudom, hogy örülni fogsz neki, még akkor is, ha elsőre nem is fogod úgy gondolni. Én tudom azt, hogy nem egy durcás, bajkeverő vagy valójában Sue, hanem olyan, aki másokkal is törődik. – mondta komolyan, majd azzal a lendülettel ki is szállt, mintha csak azt akarta volna mondani, hogy itt és most vége ennek a beszélgetésnek.
Türelmetlenül topogtam az ajtóban, amikor pedig megszólalt az ismeretlen nő, akkor könnyedén fagytam le. – Apa? – kérdeztem vissza szinte hangtalanul, de mielőtt hátraarcot csinálhattam volna, addigra apa elkapta a karomat és beljebb tessékelt. Nem értem, hogy mire jó ez. Amikor pedig beljebb jutottunk, akkor sietve téptem ki magamat a karjai közül.
- Ő lenne a meglepetés? Az, hogy van egy másik lányod is!? Anya tud róla, hogy átverted, hogy a hűségmintaképe nem is annyira szent?! – kérdeztem csöppet se kedvesen és pontosan annyira kiakadva, amennyire egy korombéli tenné a rosszabbik fajtából. – Minek kellett bemutatnod nekem őt? Jól megvoltam testvérek nélkül eddig is! – lehet, hogy nem éppen voltak kedvesek a szavaim, de könnyedén képes voltam duzzogásba átmenni, s ezt a helyzetet jelenleg árulásnak éltem meg. Mintha csak akiben leginkább megbíztam, az hirtelen hátba támadott volna és kirántotta volna a talajt a lábaim alól. Nem akarok osztozkodni apám, vagyis inkább vigye, mert látni se akarom őt, ahogyan ezt a lányt se! Ő nem a testvérem! Nekem nincs testvérem!

Nem azt mondom, hogy a családom nem fontos számomra, de azt se állítom, hogy annyira oda lennék értük, hogy tűkön ülve várjam az érkezésüket. Egész életemben önálló akartam lenni, és távol kerülni a gyökereimtől. Armand mellett legalább megálltam a talpamon! Tény, hogy a vele való viszonyom se nem felhős, se nem túl érzékeny... egy szóval olyan, mint én - de legalább van, és távol tart a szüleimtől, és a testvéremtől. Így, amikor bejelenti apa, hogy meglátogat, nem csoda, hogy kissé kétkedve, és meglepetten fogadom a hírét.
Amint kinyitom az ajtót, már sejtem, hogy miért olyan sürgős látnia azt a lányát, akit egyébként sosem néz meg magának, mert sose nem is szerette igazán. Legalábbis én úgy érzem, hogy nem volt rá példa, hogy olyannyira nagyon kimutatta volna. Anyával is szét mentek. Én meg lidérc hűvösen próbáltam távol maradni ezektől a gondoktól. A mágiám, és a vadabb oldalam lefoglalt, ahogy most is. Illemből mutatok érdeklődést apa iránt, és a kis szöszi iránt az oldalán. Beljebb invitálom őket, majd türelemmel hallgatom, ahogy a lány kifakadva kizökken magából, és durcásan, - egyébként korának megfelelően - elutasítóan fogadja a tényt, hogy a féltestvére vagyok.
Őszintén szólva a tekintetem, és a mozdulataim is arról árulkodnak, hogy engem aztán pláne nem lep meg apának ez a bejelentése. Nem mintha arra számítottam volna, hogy felbukkan nyolc kölyökkel és bemutatja őket egyesével, de az várható volt, hogy előbb-utóbb majd kiderül, hogy van egy, vagy két testvérünk még pluszban. Engem ez nem igazán foglalkoztat, hiszen mint említettem, a családi élet nem érdekel...
- Gondolom az én anyám mit sem tud erről... - ejtem le a tekintetem, és a hangom is egyre elhalkul, miközben karjaimmal óvatosan átölelem magam. A lány, újra kifakad magából, mire csak türelmesen figyelem. Teljes mértékben megértem! Úgy fogta apa kezét, mint egy óvodás, és ez azt jelenti, hogy eléggé ragaszkodik hozzá. Én sosem fogom, sosem fogtam... így senki kezét. Talán egészen apró koromban. Azóta változtam. Armand kezét sem fogom soha. De ő már hozzá szokott a hűvösségemhez.
- Suzanne, kérlek, hallgass meg! Édesanyád tudott a két lányomról, csak arra várt, hogy én mondjam el neked! - próbálja megérinteni a szőke leányzót, én pedig egyik lábamról átpakolom a súlyt a másikra, mielőtt eldönteném a fejem.
- ... Rosamund már tudja? - mintha tudomást sem vennék a duzzogóról, úgy intek fejemmel irányába, majd apa felé fordulva várok, félmosollyal a képemen. Le se tagadhatná, hogy az én reakcióm megnyugtatja.
- Egy ideje, és anyád is tud róla. - egekbe szöknek szemöldökeim, majd elnevetve magam 'ccc' hangot szűrök ki a fogaim közül. Megcsóválom a fejem, majd újra a lányt figyelem. Láthatóan a háta közepére sem kíván, így fogalmam sincs, hogy mit kellene lépnem. Nem vagyok a közvetlen típus, és az emberek érzései sem különösebben foglalkoztatnak, de amikor az édesapád egy váratlan, és fontos munkára hivatkozva csókot nyom a féltesód, és a te fejed homlokára, majd elillan, mint szürke szamár a ködben, akkor igazán nem lehetsz tuskó, és fordíthatsz hátat a kisebbnek. Megtehetnéd, de nem teszed. Évente egyszer légy... kedves!
- Oké... - ujjaimmal babrálok, majd ellépek a szférájából, miután apa autójának motorja hirtelen elhalkul, és ténylegesen kettesben maradunk - ... Nem vagy éhes... szomjas? - nézek rá kérdőn. Első próbálkozásnak jó lesz, és ha nem jön be, max elrohan. Nem az én gondom. Egy picit. De az meg nem érdekel!

Kellett egy kis idő, mire leesett a tantusz, hogy mit is keresünk ennél a háznál, de amikor az ember lánya úgy képzeli el, hogy egy apa-lánya napja lesz és kiderül, hogy még se… Nos, akkor inkább jobb több méterre elkerülni azt a lányt, aki csalódott. Még valahogy azt is jobban elviseltem volna, ha lemondja munkára hivatkozva, ahogyan néha szokta, de erre azért nem számítottam, hogy az ajtó túloldalán a féltestvérem lesz. Néha, nagyon ritkán gondoltam arra, hogy milyen lenne egy nővér, de igazából beláttam azt, hogy nekem nagyon is jó nélküle. Mindenem megvan, ami kellhet. Ott van anya, apa és még Declan is. Nekem velük teljes az életem, de apa tette és szavai csöppet se segítettek abban, hogy ezt a hirtelen felállt helyzetet és tőrbe csalást csak úgy megemésszem és ne akadjak ki. Minden nő ki tud akadni, de én most szerintem túl tettem bármelyik korábbi kiakadásomnál, de hát jogos. Semmi felvezetés nem volt, nyílt az ajtó és az a nő máris apának szólította apát. Azt hiszem, hogy erre mondják azt, hogy hidegzuhany éri az embert.
Valahogy pont hidegen hagy az is, hogy az ő családja mennyit tud az én családomról vagy rólam, ahogyan mondani szokták néha kicsit önzőek az emberek és most én is az voltam. Nem érdekelt más fájdalma, vagy éppen meglepettsége, csak a sajátomé.
- S ezt te nevezed elmondásnak? Azt hazudod, hogy apa-lánya napot tartunk, erre minden felvezető nélkül becsöngetsz a féltestvéremhez?! Talán nem kellett volna megadnod a választás jogát?! – pillantottam rá dühös tekintettel és azon voltam, hogy minél távolabb tudjam magam az árulótól. Az életemet is rábíztam volna, gyerekként is úgy csüngtem a szavain, ahogyan egy gyermek tenné az édesapjával, de hirtelen minden megváltozott. Hirtelen már nem tudtam, hogy ki ez a férfi, hiszen ha erről hazudott, akkor mi másról hazudhatott még?!
Nem szólalok meg, amikor a féltestvérem meg a családja miatt aggódik, csak felmorranok, mintha annyira érdekelne, hogy ott ki tudja. Végül gúnyosan elnevetem magam, vagyis inkább cinikusan.
- Igazán remek, apa. Mindenki tudta, csak mi nem? Mióta is tervezted ezt az egész árulást és cselszövést? – pillantottam rá a szóba túlsóvégéről csöppet se kedvesen. – Igazából ne is felelj, mert már nem érdekel. Ahogyan téged se akarlak látni. Te is olyan vagy, mint a többiek, egy hazug! – lehet, hogy kemények voltak a szavaim, de egy felhúzott és csalódott tizenévestől senki se várjon kedvességet és gyengeséget. Egyszerűen csak bosszantott az egész helyzet és dolog. De ahogyan láttam és hallottam nem túlzottan tetszett a másikfélnek se ez a helyzet. Legalább nem voltam egyedül, még akkor se, ha ő jobban véka alá tudta rejteni az érzéseit. Apa pedig hamarosan távozik is, miután kapott valami hívást. Ez most csak ugye valami rossz tréfa, hogy csak úgy lelép. Mintha csak éppen a bébiszitternek, vagyis sintérnek passzolt volna le… Komolyan minden pasi egy hazug, kivéve Declan. Ő benne legalább tudom, hogy megbízhatok.
- Valami erős van? – bár kötve hiszem, hogy egy 14 évesnek szeszesitalt adnak. – Egyébként Suzanne vagyok… - mutatkoztam be,  hiszen ekkor még apa családnevét viseltem, de kezet nem nyújtottam, majd kíváncsian pillantottam körbe az előszobában. – Tiéd? – utaltam itt a házra, hiszen elrohanni még se rohanhatok el, mert még pisisebbnek gondolna, mint amilyen vagyok vélhetően hozzá képest. Bár fogalmam sincs, hogy mennyi lehet.

Kívülállónak éreztem magam, miközben néztem, ahogy drága apám lebontja ennek a fiatal lánynak a falait, és ott hagyja a romok között, hogy feldolgozza az eddig felépített otthon lerombolását egyedül. Nem is egyedül.., igazából egy olyan valaki mellett, akit még csak nem is ismer, és a gyűlöletének egyik megtestesítője. Nem mondom, hogy emiatt kerültem a családot, de azért benne van a pakliban, hogy bizonyos szituációkban, pont nem úgy reagálnak és cselekszenek, ahogy az elvárt volna. Ennek a lánykának is jóval jobban esett volna, ha úgy tudja meg, hogy az apja nem is olyan bűbájos, mint képzelte, ha mondjuk kettesben vannak, és nem pedig úgy, hogy egy telefonhívást követően elviharzik, és otthagyja valakivel, akiről éppen csak most tudta meg, hogy féltestvérek. Azt mégis én mondjam el neki, hogy amúgy dúl bennem a boszorkányság, és mindemellett még farkas is vagyok?! Persze. Az én dolgom. Igaz? Kösz, apa!
Miután magunkra hagy apa, én még mindig ott állva nézem a lányt. Pár pillanat kellett, hogy elmozduljak a helyemről, és megkérdezzem, hogy tehetek-e érte valamit. Apánk miatt még nem kell szeretnünk egymást, de azért torokra sem kell ugranunk! Félmosoly kúszott a szám sarkára, mikor erőset kért. Lehetett úgy tizenöt éves, se több, kevesebb annál inkább. Nem vagyok apa kedvence, sőt inkább a család legsötétebb foltja, de azért nem szeretnék én lenni az, aki elrontja a kis tesót, így csak megcsóválva a fejem, halkan kuncogtam.
- Csinálhatok neked forró csokit, ha szereted... - néztem rá barátságosan, kissé kérdőn, és tartón attól, hogy szemen köp, vagy kinevet az idétlen kérdésem miatt, de még sem fogom erősebbel kínálni. Ha az anyja engedélyezné, akkor talán. De így, esélytelen. A bemutatkozására bólintottam, majd megingattam a fejem. - Én meg Wynona. - pillantottam rá határozottan, majd beljebb indultam, hogy ő is jobban otthon érezhesse magát. Nem is figyeltem, mit művelt. Hiszen nem volt rá szükség, hogy sasoljam egyfolytában. Engem is irritált volna. Voltam tizenéves!
A kérdésére hátrapillantottam vállam felett, majd lelassultam, hogy felelhessek neki. Bájosan mosolyogni kezdtem, majd bólogatni.
- Is. És a férjemé. De anyám, és a nővérem is itt lakik. Még... - néztem rá, majd megingattam a fejem. Ilyenkor mézes-mázosnak kellett volna lennem, de Armand és én nem tartoztunk az egyszerű párok közé. Igazából még csak pároknak sem mondtam volna magunkat. Megértett, és megértettem őt. Kijöttünk, és azt hiszem, hogy szerette is egy részem. Vagy legalábbis többre értékeltem, mint a többi élőlényt a bolygón, de ez már felért valamivel, nem igaz?
- Gyere beljebb, és dobd le magad. - néztem rá, majd elhaladtam a konyhába, hogy előkészíthessem neki, amire csak szüksége van. Nem akartam tuskónak tűnni. Az ő korában nekem is jól esett volna, ha van mellettem valaki. De nem volt.
Amint elkészültem az italával, vissza ballagtam a szobába, és leraktam elé az asztalra, majd úgy heveredtem le a kanapéra, amennyiben ült. Ha még álldogált, akkor hellyel kínáltam természetesen. - Tanulsz még, igaz? - néztem rá érdeklődön, miközben a kezembe fogtam a bögrém, és fújni kezdtem az italomat. Ekkor toppant be a szobába a Dagi, a macskám, akit az egész ház minden átmeneti - és hosszútávú lakója egyformán gyűlölt.
- Oh, bocsi. Mindenki utálja. Kirakom, ha te sem bírod... -  néztem Suzannera bocsánatkérőn, majd a cicára, aki éppen előtte gondolta úgy, hogy leteszi a formás fenekét, és megnézi magának a megérkezett családtagot. Pompás! Legalább Daginak bejön a családlátogatás. Ha szerencsém van, Armand csak késő este ér haza, anyám pedig még ma kiköltözik, és apa is itt lesz, mielőtt még kitépem minden hajszálam. Nem illik hozzám a bájos vendéglátó szerepe, de persze a családért bármit, igaz?!

Fogalmam sem volt arról, hogy mit kellene kezdeni ezzel a helyzettel, ahogyan azt se sejtetem, hogy mennyire lehet apuci kedvence, ha ő neki varrt a nyakára, vagy ez olyan dolog volt, hogy a két fekete bárányt zárjuk össze? Aztán meg lesz, aminek lennie kell. Az is lehet, hogy hamarosan lángokban fog állni ez a ház, ki tudja, hiszen minden elmondható volt rólam, de az nem, hogy higgadtan és értelmesen végig tudtam volna gondolni a dolgokat. Egyszerűen csak bosszantott az egész helyzet. Nem akarok itt lenni, nem is akarom őt megismerni. Biztosan most Declan is gyerekesnek nevezne, de melyik apa csinál ilyet? Azt mondja közös programunk lesz, majd beállít valahova, közli, hogy van egy fél tesód, majd lelép… Te pedig ott maradsz egy tökre ismeretlen felnőtt nővel. Nem rá voltam mérges, hanem apára, de ő volt itt, így ő kapta a remek hangulatomat a kedves szavakkal együtt.
- Már kinőttem a kakaózásból… - feleltem csöppet se kedvesen. Szerintem ezek után lett volna olyan, aki már hozzám se akart volna szólni, inkább hátra arcot csinált volna és elment volna a világ másik felére, de nem úgy tűnt, hogy ezt a csajt olyan könnyedén el lehetne üldözni. Nem akarok itt lenni, Declant akarom. Ő biztosan megértene, nem úgy mint Ő, vagy apa!
- Wynona? Biztosan remek gyerekkorod lehetett… - különleges név volt, de az ilyen nevek miatt szokták pokollá tenni az iskolatársak az éveket, mert állandóan gúnyolódnak vele és hasonlóak. Bár nagyon nem érdekelt az, hogy mennyire volt rossz neki iskolába járni ilyen névvel. Igazából az se érdekelt, hogy most mennyire jó az élete, vagy mennyire rossz. Nem akartam igazából arra gondolni, hogy létezik, még ha így is volt. Mennyivel jobb volt nekem testvérek nélkül, legalább nem kellett senkivel se semmin összevesznem, de még se tartottam magam olyannak, aki el lett volna kényeztetve.
- Ahh, szóval nem te vagy az egyetlen féltestvérem. Igazán pompás! Ők tudnak rólam, vagy nekik is itt hagyott ajándékba? – morogtam tovább az orrom alatt, miközben én is beljebb sétáltam. A ház ízlésesen volt berendezve, ezt jó magam is láttam, de a világért se dicsértem meg. – Van gyereked is? – faggattam tovább, mielőtt esetleg egy totyogóba is belebotlanánk, hiszen ha van férje, háza, akkor meg miért ne lehetne gyerek is? Sokaknak igazából nem is kell férj ahhoz, hogy legyen baba.
Csak sóhajtottam egyet, de végül ledobtam magam a kanapéra, ha a nappaliban hagyott, ha pedig a konyháig mentünk, akkor ott foglaltam helyet. Időközben ha megkérdezte volna, hogy mit kérek a forrócsokoládé helyett, akkor teát mondtam. Jöjjön az, a csoki az máskor és mással volt fontos dolog. Ahhoz már volt személy az életemben, akivel megoszthatom hidegebb vagy pocsékabb napokon. Egy idegennel meg nem csokiznék csak úgy.
- Mert szerinted mit csinálnék? Az utcán bandáznék, esetleg árulnám a testemet? – fintor és a grimasz meg könnyedén jelent meg az arcomon. 14 éves voltam, így még szép, hogy tanulok, nem is értem, hogy mit akart ezzel a kérdéssel. Apa se engedte volna úgyse, hogy zülleni kezdjek, meg sok esetben szeretek is bejárni, így nincs ilyen gond.
Hol a testvéremre, hol a macskára pillantottam végül lehajoltam érte, de helyette, hogy eldobtam volna csak az ölembe vettem és gyengéden megsimogattam. – Néha az állatok sokkal megértőbbek, mint egy ember. – csak ennyit motyogtam az orrom alatt, s ha hagyta a macska a cirógatást, akkor nem hagytam abba a kényeztetését. – S te mivel foglalkozol? Naplopó vagy? – abból ítélve, hogy itthon volt nem csoda kérdésem. Persze lehettem volna kedvesebb is, de szerintem eddig se voltam az, így talán annyira nem lepem meg a hirtelen támadt bájos módorommal.

A nyers természet, és a távolságtartó szavak már rég lekopnak rólam. Az idő megtanított rá, hogy nem kell felvenni mindenfélét, és bizonyos dolgokat el kell engedni. Ilyen az, ha valaki az utcán beléd gabalyodik, majd felháborodva megy tovább, és az is, ha egy tizenéves leány megtudja, hogy a testvére vagy, és gyűlöl, ami miatt az apja összeszűrte a levet anyámmal, és az ő anyjával is. Érthető, nem igaz?! Armand hűvös stílusa egyébként is lekoptatta már rólam a víg, bájos, tüneményes oldalam. Bár gyanús, hogy soha nem is volt olyan nekem. A legtöbb, amit tehetek, hogy kihozom ebből a szituációból a legtöbbet, ami csak telik tőlem. Nem gondolok arra, hogy negédes szavakkal nyugtatom majd a kis lelkét, de azért nem is fogom megverni, meg elküldeni az isten háta mögé. Még gyerek... Szüksége lehet rám, mint ideiglenes felügyeletre.
- Oké, bármi más, amit innál? - néztem rá továbbra is türelmesen. Értem én, hogy haragszik, és most az egész világ az ellensége, de ettől függetlenül nem fogom magamra venni a dolgot. Apa átcseszte őt, és átcseszett engem is. Én is háboroghatnék, hogy anyámat megcsalta, mert jócskán megcsalhatta, ha ez a lány több, mint tíz éves, de korban már kinőttem ezt. És egyébként sem foglalkoztat annyira, mint őt. Köszönhetően a személyiségemnek, vagy Armand jelenlétének az életemben, nem tudom.
- Hát, a szüleim már akkor elcseszték az életem, mikor gondolatba megformálódtam, úgyhogy a nevem a legkevesebb... - vontam vállat egy mosollyal, ami igazán nem is neki, inkább a helyzetnek ment. Nyilván nem érdekelte a múltam, ahogy talán soha nem is fogja, és ez oké. Megértem. Tényleg. De van ebben igazság. Boszorkány, és farkas lettem. A génjeimbe kódolták. Tudták, hogy ez lesz belőlem, és mégis vállaltak. Vagy, ha nem is tudták, sejthették. Nem mintha bánnám. Már nem. De gyerekként nem kellett volna annyira magamra hagyniuk... mindegy. Ezt már kinőttem. Pont nem fog meghatni most. Ha eddig megéltem, ezután is megélek majd ezzel a névvel.
- Nem, van egy nálam idősebb is. De vele biztosan nem fogsz találkozni, mert ő sosincs itthon... és apa szavaiból azt vettem le, hogy tud rólad. - a szám sarka rándul, persze hogy tud. Ő a tökéletes, a kedvenc, a szépség, a báj. Maga a kecsesség, és tünemény! Hogyne tudna rólad?! Beljebb haladtam, és próbáltam őt is beljebb invitálni. Mikor gyerekről kérdezett, kissé megdermedtem. - Nem, és ne is legyen. - ráztam meg a fejem frusztráltan a gondolatra. Hogy én, mint anya? Annál nagyobb átok nem is lehetne egy gyereknek. És Armand, mint apa? Két ilyen hűvös, és őrült szülő? Hú, hátborzongató. Az kellene még csak, hogy a nyakamon csüngjön!
Teát kért, így teát készítettem neki a konyhában, míg őt a nappaliban hagytam, és bíztam benne, hogy ledobja magát. Így is tett, aminek őszintén örültem. Nem azért, hogy jó kedve legyen, vagy hogy megnyugodjon, ... érdekel az engem?! Nem. Azért, hogy ne kelljen futkároznom utána az utcákon. Nem hiányozna. A visszakérdezésére ajkaim vékony vonallá formáltam, hogy visszafogottan kinevethessem a dacát, ami még mindig ott tombolt benne. Mit is mondhattam volna?! Lesütöttem a szemeim, és inni kezdtem a forró csokit, amit hoztam magamnak.
Megérkezett Dagi, és leült a testvérem elé. Figyeltem őt, majd csak elnéztem, ahogy lehajolt érte. Arra gondoltam, hogy hozzám vágja majd, de végül az ölébe vette, és motyogni kezdett. Fél mosolyra húzódott a szám, majd megcsóváltam a fejem. Mintha magamat látnám... Az emberek iránt semmi gyengédséget nem táplálok, de Dagi, ő megérdemel mindenféle nyálas szövegelést. A kérdését hallva letettem a bögrét az asztalra, majd az ujjaimmal babráltam. - Tanárnak tanulok a főiskolán, és most szünetem van, ezért itthon vagyok. Bár szívesebben lopnám a napot... - vontam vállat könnyedén, majd elfordítottam a fejemet róla. A csend a fejünkre ült, majd vettem egy mély levegőt. - Nézd. Megértem, hogy utálod apát, és utálsz engem is, meg az egész családom, anyámat, és... a nővéremet is, de nekem épp olyan meglepetés vagy, mint én neked. A különbség az, hogy én nem foglalkozom veled. - próbáltam kedves lenni, esküszöm, hogy próbáltam. Minden erőmet összeszedtem, hogy ne legyek sértő, de nekem nem ment ez olyan könnyen. - Annyit akarok mondani ezzel, hogy oké, ha nem fogadsz el. Nem is kell többet hozzám szólnod, ha nem akarsz. De hidd el, nem olyan szar, ha van egy idősebb tesód, akire számíthatsz. - néztem bele a szemébe, és bíztam benne, hogy a fiatal tök fejével nem fogja rossz néven venni, hogy megpróbálok segíteni.

- Tea jó lesz. – de talán legszívesebben azt mondtam volna, hogy mérget. Sokkal egyszerűbb lett volna minden akkor, nem? Apa egyáltalán vissza fog jönni értem, vagy majd totálisan kellene hazamennem? Remélem inkább utóbbi, mert tuti, hogy nem mennék haza, vagy ha értem is jönne, akkor amikor a ház előtt kiszállok, akkor egyenesen inkább Tekergőékhez mentem volna. Jó volt tudni, hogy valahol azért menedékre is lelhetek. Biztosan képes lettem volna ennek a hírnek is örülni, de azt hiszem azok után, hogy miként tudtam meg és milyen módon lettem magamra hagyva, nem csoda, hogy ennyire nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. A kedvesség, a báj és a többi rám jellemző vonás könnyedén tűnt el, hogy talán még kicsit számomra is ismeretlen arcomat mutassam meg a féltestvéremnek.
- Nem gondolod, hogy ez kicsit túl drámaian hangzik? Csak nem szeretnél szerepet kapni az egyik kibeszélő showban, vagy csak szappanoperába szeretnél bejutni? – kérdeztem tőle totálisan barátságtalanul. Persze, néha átfut az ember eszén az, hogy kinek mennyire cseszte el a szülője az életét, de azért azt mondani, hogy már születés előtt. Szerintem kicsit erősen túlzás. Ha mostanra értette volna, akkor tökéletesen megértem. Azt pedig nem is tudhatom, hogy mióta is nincs vele az apja, de valahogyan nem érdekel. Szerintem már ennyi meglepetés és hazugság is elég volt. Bár az is megfordult a fejemben egy pillanatra, hogy talán valami átverés showba kerültem, de ahogyan a percek teltek kénytelen voltam belátni, hogy ez már tényleg a valóság és nem valami idióta műsor, vagy minek is kellene nevezni az ilyeneket.  
- Akkor ezek szerint mi voltunk a legutolsók, akiket beavattak. Igazán érdekes módját választotta ennek… Mondjuk azt, hogy a lehető legpocsékabbat. – nem gondoltam azt, hogy véka alá kellene rejtenem a véleményemet. Hirtelen azt se tudtam, hogy tényleg ismerem-e apát. Eddig azt hittem, hogy szoros a kapcsolatunk, de egy ilyen hír után és tett után… Nem csoda, hogy megingott a bizalmam irányába és egy pillanatra még meg is fordult a fejemben az is, hogy apát elvitték az ufók és kicserélték valami idegenre. Igen, az eléggé megmagyarázná azt, ahogyan bemutatott minket, illetve azt is, hogy miért hagyott csak úgy magunkra az angolos távozásával… - Ennyire nem szereted a gyerekeket? Bár nem túl sok szeretet árad a falakból. – pillantottam körbe jelentőségteljesen, mintha még inkább csak az idegein akarnék táncolni, vagy csak szimplán őt akarnám hibáztatni az egész helyzet miatt. Pedig nem miatta kerültünk ilyenbe, s ahogyan én, úgy ő is csak egy áldozat volt.
A csend könnyedén telepszik ránk idővel, de nem is csoda, viszont még így is tökéletesen lehet érezni az ellentétet, a feszültséget és azt is, hogy talán egyikünk se tud mit kezdeni a helyzettel. Sose gondoltam arra, hogy milyen lenne, ha lenne egy testvérem. Declan tudhatja, hiszen van egy bátyja, de nekem sose volt és valahogy úgy voltam vele lesz, vagy nem. Nem túlzottan rágtam sose anyáék fülét emiatt. Most pedig, hogy volt egy… Egyszerűen csak nem tudtam mit kezdeni vele. Valahogyan idegennek éreztem őt, nem olyannak, amilyennek esetleg egy testvért érzünk, vagyis nem tudom. A macska legalább cuki volt, még ha Daginak is hívták. Az állatok jó társaságok tudnak lenni. Amikor ismét megszólal, akkor kíváncsian pillantok felé. – Tanár? De nem akarsz gyereket… Ez azért eléggé fura. Milyen tanárnak? – kérdeztem meg egy kisebb hallgatás után, hiszen nehezen tudtam elképzelni olyat tanárnak, aki amúgy ne vágyna gyerekre, mégis csak gyerekekkel foglalkoznak ők is. Ezért se értettem azt, hogy miért akarna annak tanulni…
- Talán igazad van… - kezdtem bele, miután végighallgattam őt, még akkor is, ha nem mindig néztem rá, miközben beszélt. Mintha az ölemben heverő macska is érdekesebb lenne nála. Nem tudom, hogy direkt csináltam-e, vagy csak egyszerűen a Dagi közelsége megnyugtatott. – Lehet, hogy jól jön, de ha olyat mond ez a személy, hogy nem foglalkozik veled, akkor tényleg akarnál esélyt adni? – talán kegyetlenség volt visszafordítani rá a saját szavait, de ő mondta. Még akkor is, ha nyelvbotlás volt. Miért akarnám elhinni, hogy jó dolog is kisülhet ebből, ha azt mondja, hogy „A különbség az, hogy én nem foglalkozom veled.” Eddig nem álltak jól a dolgok és én se könnyítettem meg, de szerintem nem meglepő.

Bólintottam a kérését meghallgatva. Igazából semmi kedvem nem volt szerető házigazdát játszani azt követően, hogy a drága apuka fogta magát, és a küszöbömön hagyta a porontyát, aki egyébként a féltestvérem. Nem vagyok egy családbarát ember. Bár ez a házról, és rólam is lerí. De azért annyira szívtelen sem vagyok, hogy kidobjam, vagy fölöslegesen ellenszenvesen viselkedjek vele. Azt megteszi ő, helyettem is. Én meg csak el kell viseljem ezt az egy órát, kettőt vele. A helyzet komikuma, hogy jellemre jobban hasonlít rám, mint Rosamund. Nevetséges. A hűvös, elutasító, dacoló kamasz. Mintha csak magammal néznék szembe.
- Hát talán az egész családot magammal kéne vinnem. - vontam vállat finoman a megjegyzésére. Ahogy én sem ismerhetem a múltjának foltjait, a fájdalmait, az életének eddigi szakaszait, úgy ő sem lehet tisztában az enyémmel. Nem tudhatja, hogy min mentem keresztül ezidáig. Nem mintha annyira elbánt volna velem a sors, de gyerekként végig szenvedtem. Ha nem lett volna Carl, akkor azt hiszem sokkal szürkébb lett volna minden. Ő volt az egyetlen barátom. Az egyetlen, aki mindenestől elfogadott, és az egyetlen, aki átlátott az álarcomon. Bárcsak itt lennél... Le kell küzdenem a felsejlő emlékeket a fejemben. Suzannera kell koncentrálnom. Még egy kis ideig.
- Egy valamiben egyetértünk. - bólintottam, majd felemeltem a bögrét, hogy belekortyolhassak a forró csokiba. Apával egyébként sem ápoltam túl bensőséges kapcsolatot soha, megint csak bebizonyította, hogy rohadtul nem érdeklik az érzéseim. Ezt el is fogadnám. De hogy így elbánjon ezzel a lánnyal is, azért ez túlmutat rajta. Az idilli család képe, amit mindig is el akart hitetni mindenkivel, megbomlani látszik. Nevetnem kell. Még sem teszem, mert most áldozat vagyok. Bár annyira nem veszem magamra, mint azt szeretné.
A falakra pillantottam a kijelentését hallva, majd elmosolyodtam hűvösen. A szeretet... Armand, és köztem? Szeretet? Nem. Valami más. - Kifejező. Egyébként nincs bajom a gyerekekkel, de nem sorolom magam, sem a férjem abba a kategóriába, akiknek gyermeket kellene vállalniuk. Maradjunk ennyiben. - el kellett volna ecsetelnem, hogy a férjemmel mennyire ridegek, és semmilyenek vagyunk? Mennyire a kék, és a fekete jellemzi a házasságunk, az átlagos vörös, szerelmes vörös helyett? Ugyan, kérlek! Nem születhet mindenki álmodozónak. Armand különleges. Tiszteletben tartja a jellemem, és talán épp ezt értékeli bennem, hogy nem várok tőle virágokat, semmi ilyesmit. Egyszerűen el vagyunk. Boldogan? Azt nem tudnám megmondani. Amíg hagyja, hogy én irányítsak, addig nem lesz gond.
A fejünkre ült a csend. Rangidősen nekem kellett volna témák között ugrálnom, a gond ezzel csak az, hogy nem vagyok az a fecsegő típus. A környezetemben ezt mindenki tudja, de szegény lány nem tudhatja, így akár érezheti azt, hogy nem is próbálkozom. Nincs erről szó. Én ilyen vagyok. Végül sikerül kilyukadnunk ott, hogy tanárnak tanulok, de még sem akarok gyereket! Szuper. Armanddal sem beszéltem erről, csak tereltem, ha szóba jött. Épp egy "idegennek" mondjam el, miért is vagyok ott, ahol. - Mint mondtam, nincs bajom a gyerekekkel, én nem vagyok anyatípus. Irodalom, és történelem szakon vagyok. - néztem rá határozottan, majd újra a bögrémbe engedtem a tekintetem. Nem akartam utálatosabb lenni, az alaphangulatomnál, mert gondoltam, hogy mennyire össze van most zavarodva. A szituáció kicseszett vele is. És nekem jól jött volna, ha gyerekként támogatott volna, legalább egy valaki, aki idősebb nálam. Carl ott volt nekem, de vele egy korban fürödtem. Az nem ugyanolyan!
Megpróbáltam tőlem távolállóan megfogalmazni a számára, hogy nem olyan rossz az, ha vannak testvérei. Nem is értettem, hogy miért törtem magam, ez nem az én dolgom lett volna. Mégis, meg akartam nyugtatni. Először igazat adott, bár a szemembe nem nézett. Bólogattam, majd letettem a bögrét a kezemből az asztalra. Mikor visszakérdezett, felkaptam a tekintetem. Elmosolyodtam, hogy visszavágott. - Félreértesz. - pontosítani próbálok, egy valamivel barátságosabb mosollyal a képemen - Nem hibáztatlak, mert ahogy én sem, úgy te sem tehetsz semmiről. A sértéseiddel nem foglalkozok. Én itallal kínáltalak, és megpróbálom felnyitni a szemed, hogy azért, mert apa kicseszett veled, attól még én nem vagyok olyan rossz, mint aminek hiszel. - vontam vállat, majd félmosollyal néztem a kezében heverésző cicára - Nyilván ehhez idő kell... senki nem firtatja. De az első benyomás fontos. Ha elkönyvelsz egy szörnyetegnek, akkor esélyem sem lesz bizonyítani, hogy nem vagyok az. - néztem rá határozottan, majd felegyenesedtem, hogy a konyhába kivihessem a bögrém, és magára hagyhassam kicsit a gondolataival. Fogtam pár rágcsálnivalót, amit találtam, és kiöntöttem egy tálcára, majd bevittem, és az asztalra tettem elé. Nem tudtam, hogy szereti-e, de gondoltam megpróbálkozom vele. Maximum elküld a fenébe, nincs vesztenivalóm!

Csak megforgatom a szemeimet a válaszára, de nem mondok semmit se. Menjen, felőlem apát is viheti magával az se érdekelne innentől kezdve. Csak engem és anyát hagyjon békén. Nekünk semmi közünk ehhez a famíliához. Nem hiszem el, hogy anya ezt mindvégig tudta… Egyszerűen nehezen tudom elhinni, hogy hozzáment volna akkoriban apához, ha tudja, hogy már van családja annak a férfinak, mert számára mindig is fontosabb volt a család mindennél jobban és ez így is van. Most viszont úgy érzem, hogy valaki beletrappolt a családi idillbe. Még ha nem is ez a nő, lány, vagy minek kéne nevezni, de apa biztosan és eléggé nem tapintatosan. Nem is akarom látni.
- Vissza fog még szerinted jönni, vagy inkább találjam ki magam, hogy miként is juthatok haza? – inkább volt költői a kérdés, mintsem ténylegesen érdekelt a véleménye. Ha vissza is jönne apa, akkor se szállnék be a kocsijába. Nem akarom látni és ezt szívesen a képébe is mondanám. Igazából haza se akartam menni, nem akartam anyát se látni, mert még mindig nehezen tudtam elhinni, hogy tényleg tudott erről az egészről és nem mostanság derült ki számára. Egy helyre akartam menni, vagyis inkább nem a hely volt a lényeg, hanem a személy. Felőlem akár a parkban, az erdőben is lehetünk, de ha ő mellettem lesz, akkor talán képes leszek megnyugodni és idővel haza is menni, de most nem ment volna. Ahhoz túlzottan is szarul esett az egész, és tényleg úgy éreztem magam, mint akit hátba támadtak, vagy éppen csak elárultak. Apa-lánya nap, mi?! S ahogyan ez megint eszembe jutott úgy morrantam egyet, mert rohadtul nem olyan nap lett ez.
- Ohh, csak nem maga vagy a szívtelen jégcsapkirálynő? - csúszott ki az ajkaim között a csöppet se éppen finomkodó jelző, de hát ez jutott eszembe és a fokozott kedélyállapotban még kevésbé tudok lakatot tenni a számra. Egyszerűen csak ezt gondoltam. Bár akkor legalább ez megmagyarázná azt is, hogy miért éreztem annyira fagyosnak itt a levegőt. Mármint inkább üresnek és nem sok szeretetről árulkodnak a falak, a szobák. Olyan ridegek a miénkhez képest, meg Declanék házához képest. Bár szerintem ez a nő tudna szeretni, de mintha csak tilos lenne számára, vagy mi is lenne a legjobb szó rá.
- Mindenki ezt mondja magáról, aztán mégis lesz gyereke. – feleltem még mindig kissé gúnyosan, vagy dacosan, mint aki ezzel a válasszal nem túlzottan elégszik meg. Közben pedig a féltestvéremet fürkésztem. Talán bunkóság volt tőlem így viselkedni, de valahogyan semmi kedvem nem volt előhozni a normálisabb énemet, aki vagyok alapjáraton. Most inkább voltam kis duli-fuli, mint angyalka. Pedig még nem is ő tehetett róla. – Kicsiknek, vagy nagyoknak fogod tartani? – érdeklődtem tovább, hiszen vannak olyanok, akik csak hatodiktól kezdve tanítanak inkább, míg mások a kicsikkel jobban szeretnek foglalkozni. Majd eldől, hogy ő melyikeket is részesíti előnyben
Egyáltalán nem tetszett ez a szlogen, hogy örüljek annak, hogy van egy testvérem, még ha nem is édestesóm. Nem amiatt, mert nem akartam sose testvért, vagy mert elkényeztettek, egyszerűen csak idegen volt számomra ez a helyzet. Az is lehet, ha normálisabb tálalásban szembesülök a ténnyel, akkor én is sokkal kedvesebben és nyitottabban reagálnék a dolgokra.
Mielőtt bármit mondhattam volna ő ki is sétált a szobából, én pedig egyedül maradtam a macskával, meg a duzzogással. Egy pillanatig még ültem ott, majd egyszer csak felálltam, felkaptam a táskámat és elindultam a bejárati ajtó felé. A kezem már a kilincset érintette, amikor is Declan szavai könnyedén csendültek az elmémben, mármint az, amit biztosan mondana, így inkább csak mielőtt még visszaérhetett volna csak leültem megint, magam alá húztam a lábaimat, majd a macskát ismét az ölembe vettem.
- Nem mondtam egy szóval se, hogy szörnyeteg vagy. – kezdtem bele, majd megkerestem őt a pillantásommal. – De szemmel láthatóan te se örülsz az új helyzetnek, inkább csak el akarod fogadni, vagy túlesni rajta, vagy tévednék? – a kíváncsiság meg ott ült a szemeimben. Így nem értem, hogy miért gond az, hogy nem vagyok túl kedves vele. – Másrészt meg azt akarod sugallni, hogy rideg vagy, vagy mi lenne a jó szó, hogy gyerek nem való neked, akkor egy Tökmag mégis hogy illene a képbe? – jó pár év volt közöttünk. Én még 15 se voltam, ő meg már 22 szerintem simán volt, hacsak nem több, így jogos volt szerintem a kérdésem, hogy mégis miként illenék én bele a képletbe, vagy a „tökéletes” makulátlan életébe.