Viszonozta! Haladunk, egyenesen előre. Talán már szó szerint is, de a világért sem akartam elengedni gyönyörű száját, azt a finom csókot, amiben részesített engem... nem is tudom, hogyan vagyok ennyire kiváltságos, de nyilván erre nem most fogom megkapni a választ. Hála az égnek! Nem akarok most azonnal pofára esni. De az talán nem történik meg addig, míg el nem mondom neki ezeket a furcsa érzelmeket magamban.
Néztem utána, érezvén, hogy megmozdul bennem a vér, és egy mélyet szippantottam a levegőből, hogy nagy nyeléssel mérjem végig őt. - Csakis utánad. - léptem mellé, megfogva a kezét.

Félrebiccentettem egy ilyen "Ezt komolyan gondolod?" nézés kíséretében, amikor meghallottam a szavait, miszerint nem tudok neki ellenállni. Oké, ebben volt valami igazság és nem is akartam így tenni, elvégre most ő az egyetlen, aki el tudja terelni a gondolataimat és eléri, hogy valami másra figyeljek és ne zuhanjak teljesen az önsajnálatba. Így is sajnáltattam magam bőven, de... jobban éreztem magam vele. Sokkal jobban.
Közelebb lépett hozzám és most nem lepődtem meg azon, hogy megcsókolt. Készségesen, lágyan csókoltam vissza, nem is tudom, hogy mikor tettem így utoljára. Ez jött belőlem, ám miután elszakadtam tőle a tekintetembe egy kis ravaszság költözött, a hangom pedig incselkedővé vált.
- Mit szólnál ahhoz, ha ezt a fürdőben folytatnánk? Hirtelen kedvet kaptam egy zuhanyhoz. - Kacsintottam rá és elindultam a szobából nyíló fürdő ajtaja felé, viszont valószínűleg láthatta rajtam, hogy szerettem volna, ha követne.

- Tudtam, hogy nem tudsz nekem ellenállni. - álltam meg előtte, mikor a cuccok pakolásával végeztem, és nevetve végigsimítottam a hasát, hogy legyenek kellemes gondolatai is.
- De kitaláltam előtte még valami jót... - suttogtam, és az ajkára tapadtam, kedvesen csókolva őt, mégis szenvedéllyel. Innentől az ő döntése. Akar-e ennél többet, vagy ebben a pillanatban még ez a csók is sok nekünk. Nem akartam, hogy bármi fájjon neki... de talán most inkább pihenőre lenne szüksége. Egyszóval nem rám.

Apai jó tanács? Az kéne még ide, semmi más, így is elegem volt már a családtagjaimból. De inkább jegeltem a témát, viszont az agyamból nem tűntek el az ötleteim, szóval lesz még min gondolkoznom az elkövetkezendőkben. Konkrét úti cél és ilyesmi...
Figyeltem, ahogy egy táskába gyertyákat dobál és egy kis noteszt is zsebre vágott. Kedvem támadt vele tartani, elvégre kíváncsi lettem, ő hogyan csinálja ezt a feltámasztásos dolgot. Azt már láttam, hogy Emily Bennett-nek milyen varázsigéi vannak, de nem árt a változatosság.
- Persze, veled megyek. - Bólintottam halvány mosollyal az ajkaimon.

- Nem mész sehová, Tatia! Ezt vedd úgy, mint egy apai jótanácsot, jó? - mondtam neki, az arcát simogatva közben, és halvány mosolygás jelent meg az ajkaimon. Tényleg nem akartam elegedni őt, túlságosan... nem, Curtis... ne gondolj rá, oké?
- Még nem tudom. Elmegyek abba a régi templomba az erdőbe... és ott mindig akad egy-egy szellem elvétve. Az ilyen helyeken gyakran jelennek meg ezek a légnemű... valakik. - fintorogtam, miközben zsebre vágtam a noteszemet, és egy táskába gyertyákat kezdtem dobálni. - Talán most nem fog sikerülni a feltámasztás. De... ha nem fog, akkor majd a legközelebbinél biztosan. - sóhajtottam. - Velem tartasz?

Valamiért sejtettem, hogy így fog reagálni. Ő nem ezt a Tatiát ismerte, hiszen soha senki előtt nem akartam gyengének látszani. Most viszont mégis az voltam és úgy éreztem, hogy egy ideig még az is leszek, hiába nem akartam. Ez már így ragadt, nem tudok csak úgy felülkerekedni a dolgokon... bár talán mégis sikerülhet.
- Tudom, hogy gyáva dolog, de ezer éven át menekültem, így nem lenne újdonság. - Vontam vállat. - De jobban belegondolva nem is mennék vissza Bulgáriába... ott minden az emberi életemre emlékeztetne, ahogy itt is. Mindig is szerettem volna huzamosabb ideig élni a francia Riviérán. Talán majd most... - Gondolkoztam el egy pillanatra, mivel nem is tudtam volna tovább, hiszen az ágyhoz húzott és a varázslásról kezdett beszélni. Ha egyszer meghalt, akkor ne csodálkozzon azon, hogy sokat felejtett, ám az sem lepett meg, amit mondott. A feltámasztásról nekem is voltak élményeim, felesleges munka volt boszit keresni, elvégre Oliver ismét megölette magát. Röhej.
- Menjek veled? És kit akarsz feltámasztani? - Néztem rá érdeklődve.

- Megfutamodnál? - kérdeztem értetlenkedve, és nagyot nyeltem. Nem-nem-nem, nem engedem én azt. Engem nem hagyhat itt és ezzel ennyi!
- Tatia, a hülye is tudja, hogy itt a helyed. Te nem vagy gyenge és gyáva, hogy elszökj! - ráztam a fejemet és megfogtam a kezét. - Van jobb ötletem. Elterelem a gondolataidat. - húztam az ágyhoz, és felnyitottam a jegyzetfüzetemet, hogy belebökjek.
- Egy ideje már újra átveszem, mit kell tudnom. Sokat felejtettem, gyakorolnom kell. - sóhajtottam. - És most a feltámasztás jön. - néztem őszintén a szemeibe. - Velem jönnél? - adtam egy csókot a kezére. El akartam terelni a gondolatait. Dehogy megy el innen! Nem engedem neki.

Ha jobb kedvem lett volna, akkor minden bizonnyal elmosolyodom azon, hogy megpuszilta a hajamat, de így csak jólesett. Valahogy úgy éreztem, hogy most ő az egyetlen olyan ember -vagyis boszorkány, de mindegy -, akiben megbízhatok és aki mellettem áll. Akinek elmondhatom, hogy mi történik körülöttem és mit érzek.
- Igen.. rosszul. - Vallottam be egy kicsit szégyenkezve. Nem kellene rosszul éreznem magam, de nagyon úgy látszik, hogy teljesen elszoktam a jó dolgok cselekvésétől, ezért érzem így magam. Kell nekem megpróbálni kedvesnek és önzetlennek lenni. - Azt hittem, hogy jobb lesz és... egy kicsivel jobb is, de még így is borzalmas. Látnod kellett volna Erin arcát, amikor meglátott... - Megcsóváltam a fejemet és kiszakadtam a karjaiból, hogy kicsit eltávolodva tőle nézhessek újra rá. - Mondott nekem valamit arról, hogy lehet jobb lenne neki, ha visszamenne Bulgáriába. És ezen elgondolkoztam... van benne valami igazság, mindössze annyi változtatással, hogy talán nekem kellene elhagynom ezt a várost. - Nyögtem ki összeszorított ajkakkal. Nem akartam megfutamodni, de tényleg elgondolkoztam ezen a lehetőségen és egyre jobb ötletnek tűnt. Már semmi értelme a maradásomnak és egyébként is egész életemben vándoroltam, így most is ebből kellene állnia az életemnek. - Minden akkor lett ilyen kacifántos, amikor idejöttem. Talán jobbra fordulnának a dolgok, ha eltűnnék innen. - Néztem Curtis szemeibe teljes komolysággal, ugyanakkor egy kis szomorúsággal.

Magamhoz szorítottam őt gyengéden, kedvesen, miközben hallgattam a szavait és elengedtem az állát, egy apró sóhaj kíséretében.
- Értelek. - leheltem egy apró csókot a haja tetejére. - Rosszul érzed magad, igaz? - simogattam a hátát kedvesen. Minden bizonnyal. Ki ne érezné magát rosszul ebben a helyzetben? Lemondott a szerelméről... a lánya javára.

Komolyan kezdtem azt hinni, hogy megőrülök. Vagy már meg is őrültem, attól függ, hogy milyen szemszögből nézzük a dolgokat. Viszont most annyira megörültem Curtisnek, hogy egyszerűen nem tudtam mást tenni és mivel megölni nem akartam, ezért inkább csak öleltem őt egészen addig, míg arra nem kényszerített, hogy nézzek a szemeibe. Akkor sóhajtottam egyet és... tényleg el kellene mondanom ezt az egészet?
- Semmi, csak... - Csóváltam a fejemet valószínűleg nem túl hihetően. - Nem hiszem, hogy sokra mentem. Én elmondtam, amit gondoltam, most már csak Erinen áll, hogy mi fog történni. És persze Klauson. - Tettem hozzá ezt is, mivel ez is szerves része volt a történetnek. - De azt hiszem, hogy burkoltan közöltem vele, hogy lemondok Klausról, hogy.. nekik jó legyen.

Éppen az egyik régi jegyzetemet lapozgattam. Kapcsolatot teremteni már tudok két lény között. Erős kifejezés lenne, hogy emberek, mert sem Tatia, sem Erin nem az. És ahogyan az előbbire gondoltam, újra nagyot dobbant a szívem és lehunyt szemekkel próbáltam meg lecsitítani.
- Add fel, Curtis. Biztosan úgy tér vissza, hogy a lánya visszapasszintotta neki Klaus bácsit. - fintorogtam gúnyosan, és dühösen összecsaptam a jegyzetfüzetem, éppen akkor, mikor Tatia belépett az ajtón. Húh, még jó, hogy felöltöztem, nem?
- Mi a... ? - kezdtem bele, de már a karjaim közé is furakodott, miután letett valamit az egyik fotelba. És ez... tud ennél jobban esni valami? Kétlem...
- Hé... - csúszott az egyik ujjam az álla alá, hogy így fordítsam tekintetét a szemeimbe. - Mi a baj?

Petrova-birtok ;; Nappali

Nem rohantam, mivel nem láttam értelmét. Ugyanolyan nyugodt tempóban sétáltam haza, mint amilyennek Erin házába indultam, mivel nem sok minden változott. A kezemben szorongattam azt a nekem adott kis takarót és egy pillanatra újra embernek éreztem magam. Egy törékeny, érzékeny, bizonytalan embernek. Bárcsak megtehetném, hogy ilyen legyek... de én már nem lehettem ilyen. Minden elveszett, ami elérhette volna, hogy normálissá váljak...
Felsétáltam a lépcsőn, aztán benyitottam abba a vendégszobába, ahol Curtis tartózkodott. Most nem kopogtam, nem volt hozzá energiám... átvitt értelemben legalábbis. Azt viszont nem tudtam, hogy mit mondhatnék, így leraktam a takarót az egyik fotelba, aztán odasétáltam Curtis elé és megöleltem. Úgy látszik, ez lett a legújabb szokásom.

- Azt hiszem hozzá kell szoknod a meglepetésekhez. Még én is meglepődök saját magamon. - Sóhajtottam és miközben hallgattam a szavait rájöttem, hogy igaza van. Ha ezer évig nem viselkedtem anyához méltóan vagy legalábbis egy kicsit úgy, mint egy anyaféleség, akkor most egy kicsit lelket kellene öntenem a lányomba, hiába olyan faramuci a helyzet, amilyen. Mert nem hiszem, hogy mindenki életében előfordul ez, ami a miénkben. Könyvet kellene írni róla "Elrettentő példa" címmel. Sikersztori lenne.
Azt viszont nem szerettem, ha halogatják a kérdésemre a választ, most viszont belenyugodtam, Újabb furcsaság, de igyekszem formába rendülni és újra kikészíteni az embereket. Elvégre erről szólna a Petrova-vér, aminek ősi tagja vagyok.
- Nemsokára visszajövök. - Pislogtam rá zavartan, aztán visszaléptem elé és egy csókot nyomtam az arcára, ezzel pedig elindultam a szoba, majd a hát kijárata felé.

Petrova-birtok

- Micsoda nap...! Tatia Petrova már egy csomó meglepetéssel elődrukkolt. - nevettem el magam halkan, kis keserűséggel, de több volt a vidámság. - Nem tudom, hogy mit kellene mondanod neki, Tatia. Nem ismerem őt. De talán... anyaként az lenne a fő feladatod, hogy segítesz neki düllőre jutni. Hálátlan feladat, mivel ugyanarról a férfiról van szó, aki miatt te szenvedsz, de... ő a lányod. Addig kell, míg... hagyja neked. - fogtam meg a kezét, hogy egy csókot leheljek kézfejére. - Bátor nő vagy. Remélem, hogy ő is olyan, mint te. Mert ha már félig is rád ütött... nem csodálom, hogy Klaus belészeretett. - néztem rá úgy, mintha az egész arcképét el akarnám raktározni a fejemben.
Majd torkot köszörültem. - Ezt majd... később megbeszéljük. Egyelőre nem lényeges. - léptem el előle. Curtis, nehogy zavarba gyere már!

Valami furcsát láttam az arcán, de valami miatt nem akartam rákérdezni. Először azt kellett eldöntenem, hogy most mit is csináljak, látogassam-e meg Erint vagy ne? Talán most még Klaus nincsen ott nála, hiszen ahogy hallottam, már ott lakik nála, úgyhogy sokkal nagyobb volt az esélye, hogyha nem megyek most, akkor Klaus-szal is össze fogok futni. Azt pedig nem akartam, az utcán történtek után nem lett volna hozzá elég erőm.
- Én azt hiszem... félek. - Csúszott ki a számon és én is meghökkentem önmagamon. - Nem tudom, mit kellene mondanom Erinnek. - Nyeltem nagyot és lenézte a szőnyegre, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy vajon ő mire gondolt az előbb. Túl kíváncsi voltam mindig is. - De... neked mi jár a fejedben?

Nem tudtam, hogy mi lesz a következő lépése. Talán máris elindul, vagy nem, de erre, ami történt, nem számítottam, krisztus a tanúm rá!
Mert megcsókolt... valami különleges hevességgel, amit talán nem is tudtam megnevezni. És mikor végetért ez a csodálatos pillanat, majdnem kiszakadt belőlem, hogy szeretem... és soha nem akarom úgy bántani, ahogy Klaus teszi vele. De ezt le kellett nyelnem. Most még igen. Majd meglátjuk, hogy ha úgy dönt, elmegy a lányához, akkor hogyan tér vissza.
- Vigyázz magadra. - simogattam meg az arcát kedvesen.

Nem tudtam eldönteni, hogy mi lenne a jó. Most rögtön odaállítani Erinhez és megkérdezni, hogy jól van-e, hogy érzi magát vagy hagyni egy kicsit ülepedni a dolgokat és kicsit később meglátogatni, amikor már egyikőnknek sem lesznek annyira friss ezek az élmények. Utáltam a döntésképtelenséget, most viszont tényleg nem tudtam, mit csináljak.
Sóhajtottam egyet és egy kicsit elterelve a gondolataimat és tettem egy lépést, hogy ismét Curtis elé kerülhessek és hirtelen felindulásból kezeim közé fogtam az arcát, hogy megcsókoljam. Csókom tüzes volt, mégis kedves és hálával teli. - Köszönöm. - Mosolyogtam rá, miután elszakadtam tőle és megsimogattam az arcát.

Valamennyi érzelem belém is átáradt, hiszen én voltam a közvetítője ezeknek, majd mikor elengedte a kezemet, meglepve pislogtam rá. Bár megértettem, hogy nem bírja tovább. Rengeteg volt a zavaros gondolat, amit ő, mint Erin anyja, minden bizonnyal nehezen viselt.
- Ha akarod... menj most. Gyalog. Addig lesz időd végiggondolni. És... - fordítottam el a tekintetemet róla, hogy tétován megszólaljak. - Remélem, nem azzal a hírrel jössze vissza, hogy visszaadta neked azt a hólyagot... - suttogtam. Nem esett volna jól. Bár Tatiának erről nem kell tudnia.

Majdnem elmosolyodtam a szavain. Olyan volt, mintha ő lenne az én terapeutám, legalábbis a szavai úgy hatottak rám. Hogy kerekedjek felül a ridegségemen? De hiszen azért küzdök, hogy újra hideg legyen a szívem és ne érezzek semmit, hogy könnyebb legyen? Bár lehet, hogy igaza van és ezt nem a saját lányommal kellene elkezdenem... teljesen zavarodott voltam. És úgy érzetem, hogy nem vagyok felkészülve még arra, hogy szemtől szemben megbeszéljem Erinnel a dolgokat.
Felálltam az ágyról és még a szemeimet is lehunytam. Biztos ami biztos. Hiszen egyszer Esther is csinált egy hasonló varázslatot, amikor megmutatta nekem Ein életét és segített rávezetni arra, hogy meg kell keresnem a lányomat!
És azt hiszem, hogy működött is a varázslat, mert különféle érzéseket kezdtem érezni. Hasonlítottak az enyéimhez, de leginkább a tanácstalanság volt a legfeltűnőbb. Erin tanácstalan lenne? De hát miért? Hiszen ott van mellette, akit szeret. A boldogsághoz ennyinek bőven elégnek kellene lennie... annyira zavarosak voltak a gondolatai, hogy szinte belesajdult a szívem. Persze az örömet is éreztem, de... mégis meglepett az érzelmeinek kavalkádja.
Hirtelen engedtem el Curtis kezét és kipattantak a szemeim. - Igazad van. Meg kell majd látogatnom. - Motyogtam maga elé, aztán mégis Curtisre pillantottam. Azt nem tudtam, hogy Erin mennyire örülne a látogatásomnak, hiszen talán nem is tekintett az anyjának, de... mégis meg kell majd tennem.

Nekem nem volt gyerekem, nem tudtam elképzelni, hogy mit érezhet. De még csak a közelébe sem kerülhettem annak az érzésnek, ha jól sejtem. Ez teljesen más... még ha nem is állnak közel egymáshoz.
- Azt hiszem, én képes vagyok rá. Egy próbát mindenképpen megér. Ígérd meg nekem, hogy... ha bármi olyasmit látsz, ami nem helyénvaló a történtek után... képes leszel felüluralkodni a ridegségeden, és elmész a lányodhoz. Mert a látszat... csak látszat. - álltam fel, várva, hogy ő is így tegyen, majd... mély levegőt vettem. Ha most ő is így tesz, már érezhet mindent... hiszen ez a lényege ennek az összeköttetésnek.

- A legtöbben inkább azt szokták mondani, hogy nem kellene indulnom Az Év Anyukája címért és azt hiszem, meg is fogadom ezt a tanácsot. - Bólogattam keserű mosollyal. A tény az tény, nem vagyok jó anya. Ha minden anya olyan lenne, mint én, akkor totális káosz lenne az egész világ. De egy anyának akkor is az a feladata, hogy örüljön a lányának, ha nem szereti. Sőt, talán akkor kell tudni a legjobban örülni a boldogságának. És bár a megbántottság is hatalmas volt bennem, azért azt nem hanyagolhattam e, hogy remélhetőleg a lányom most boldog annak a férfinek az oldalán, akit szeret, hiszen a bulin láttam, hogy tényleg szereti őt. Még nem vagyok vak, hogy ilyeneket ne vegyek észre.
Nagyon meglepődtem a kijelentésén. Meg tudja nekem mutatni, hogy Erin mégis mit érez? Igaz, ez célravezetőbb megoldásnak tűnt mint meglátogatni és megkérdezni tőle. Félő, hogy az nem sülne el jól. Így hát megfogtam Curtis kezét és nagyokat pislogva néztem a szemébe. - Még mindig képesek vagytok meglepni a boszorkányságaitokkal. - Csóváltam a fejemet halvány mosollyal.

- És pont ott nem céloztad meg, ahol bizonyosan nagyon-nagyon fájt volna neki? - kérdeztem, félreérthetetlen célzással, hogy melyik testrészre is gondolok, majd odagugoltam Tatia elé és megfogtam a kezét.
- Mondták már neked, hogy egy igazi anya olyan, mint te? - simogattam meg az arcát, majd magam elé néztem, és nagyot sóhajtottam. Valamit meg kellett tennem, de csakis őmiatta. Mert egy anyának szüksége van a visszajelzésekre, és úgy hiszem, ez a tökéletes megoldás arra, hogy magam is tisztában legyaek azzal, mekkora is a hatalmam.
- Fogd meg a kezem. Megmutatom neked, hogy a lányod boldog-e. - nyújtottam felé a jobb kezemet egy apró mosollyal. Rajtam keresztül... képes látni a lánya gondolatait róla, vagy épppen a kialakult helyzetről. De csak ha ő is akarja, én nem kényszeríthetem.

Ha valaki megkérdezte volna, akkor nem lettem volna képes arra, hogy megnevezzem, mi játszódhat le Curtis fejében. A gondolatokban nem, de arcról tudtam olvasni, éppen ezért volt furcsa, hogy most viszont cserben hagyott ez a képességem. De talán nem is kellene elkezdenem analizálnom őt, elvégre ő az, aki meghallgatja a siránkozásaimat.
Azon viszont elmosolyodtam, hogy mit tett volna Klaus-szal. - Én csupán megpofoztam és térden rúgtam. Valamint gyomron. - Tettem még hozzá ezt is és hanyagul megvontam a vállam. Viszont a következő kérdésére megint elkomolyodtam, Hogy haragszom-e Erinre. Ez volt az, amint még nem gondolkodtam és nem is akartam. Viszont nagyon is ideje lenne már.
- Nem a legjobb érzés, ha a saját lányod is közrejátszik abban, hogy elveszítsd azt, akit szeretsz. - Nyeltem egy nagyot, aztán visszanéztem Curtisre. - De tudod mit? Nem haragszom rá. Fáj ez a helyzet, viszont arról nem tehet, hogy beleszeretett ebbe a férfiba. És hiába hagytam el őt ezer évvel ezelőtt, hiába vagyok sok mindenre képes ellene vagy hiába mondok és teszek dolgokat, de ő a lányom... számomra mindig is a lányom marad, akármi történjék és akárhogy utáljuk egymást. - Sóhaj hagyta el a számat. - És örülök annak, hogy ő boldog.

Eleinte nevetni támadt kedvem. Te jó isten, egy férfi, aki mellékesen ezer éves, és ennyire ne tudja, hogy mit akar... na jó, nekem az csak jó, ha a lányát választotta, mert Tatia nekem kellett, de ezen a téren azok közé tartoztam, aki abba is beletörődne, ha... a boldogsága miatt el kellene engednie őt. Nagyon sok téren hidegen hagy engem, hogy mi okoz boldogságot embereknek. De Tatia... más.
- Én behúztam volna neki egyet. - dőltem hátra az egyik fotelban és a tarkómra tettem a kezemet, így nézve rá. - Mondd, te haragszol a lányodra emiatt? A helyzet miatt. - tettem hozzá. Ez is érdekelt.

Majdnem felnevettem, amikor Klausról beszélt. Az érthető volt, hogy én miért nem szívleltem és illettem néha nem éppen szép szavakkal, de ő? Ennyire empatikus lenne? Nem számít, a lényeg az, hogy ebből már nem verekedhettem ki magam, muszáj lesz beszélnem, mivel kitalálta, hogy miről van szó. Okos fiú ő, de hát én amúgy sem állok össze soha idiótákkal. Na jó, néha vannak kitérőim, de ezekről inkább nem beszélnék.
Bólintottam egyet. - Igen, ez történt. - Vallottam be és sóhajtottam egyet. - Legszívesebben ott helyben megöltem volna, amikor azt mondta, hogy nem biztos a döntésében és én is kellek neki. Múlt éjjel a lányomat választotta, erre most volt képe ezt mondani. És persze azt, hogy ő nem csak játszadozik, hanem ezt komolyan is gondolja. - Én magam is megforgattam a szemeimet, mivel ezt nagyon nehezemre esett elhinni. Én sem vagyok hülye...!