Szólásra nyitottam volna a számat, hogy ne engedjem ilyen egyszerűen elsétálni, de aztán mégsem mondtam semmit. Mi értelme lett volna? Ha menni akar, akkor úgyis eltűnik innen... és meg is tette. Én pedig rájöttem, hogy ismét elcsesztem valamit és már csak abban reménykedhettem, hogy ha nagyon lassan is, de nemsokára ismét minden a régi lesz.
Nagyot nyeltem, ahogy hallottam az ajtó csukódását és egy ideig még ledermedve álltam a szoba közepén, ám a telefonom csörgésének hangja kiszakított az önsajnálatból. Klaus írt, én viszont nem válaszoltam neki, hanem átöltöztem és elindultam hozzá. Nem akartam Curtis-re gondolni még akkor sem, ha fájt, hogy így lelépett. De hogy miért fájt, azt nem tudom...

Mikaelson villa ;; Klaus hálószobája

- Sajnálom, Tatia. De sokunk életét teszem könnyebbé, ha most ezt teszem. - mondtam neki egyszerűen, majd ismét a cuccomra néztem, és ekkor már nem teketóriáztam tovább. Eleinte még meg akartam csókolni búcsúzóul, de mégsem tettem.
Ehelyett inkább kisétáltam. Máshol.... nagyobb dolgok várnak rám.

(Oliver lakása)

Olyan volt, mintha képen törölt volna. Nem, talán ha azt teszi, az jobb lett volna ennél. Már előzőleg is olyan dolgokat vágott a fejemhez, amelyek miatt eléggé nagy bűntudatom lett, de ez... nem akar másodhegedűs lenni... én meg nem tudom, hogy mit akarok. Érdekel ez valakit? Nem! Mert az, hogy azt mondta szeret összekavart bennem mindent... mindent, szó szerint mindent! És én erre nem voltam felkészülve.
- Rendben. - Bólintottam kissé rekedtes hanggal. - Ha úgy neked könnyebb, akkor menj. Sétálj ki azon az ajtón és ne vegyél részt ebben. - Használtam az ő szavait, még ha tudtam is, hogy egyáltalán nem jogos a felháborodásom. De nem akartam végignézni, ahogy eltűnik innen, ezzel együtt pedig valószínűleg elszivárog az életemből is. Mit kellene tennem, hogy ez ne így legyen? Semmi épkézláb dolog nem jutott eszembe, ezért csak álltam előtte és a szemeit bámultam.

Felsóhajtottam. Mondanivalója viszont van... na, erre nem akartam külön kitérni, már szó szerint kavargott a fejem ettől a helyzettől, ami készült azt előzményezni, hogy nekirontsak valakinek.
- Sajnálom, Tatia. De nem szándékozom második lenni. És nem is akarok szerepet kapni egy jól láthatóan két személyes színdarabnak, aminek már megvannak a főszereplői - mondtam mindenféle érzelem nélkül. - A másodhegedűsök eltűntek a képből. Erin halott, én pedig magamtól sétálok ki. Ezen nincs mit vitatni, inkább távol tartom magamat tőled, mintsem hogy ebben részt kelljen vennem. Mint mondtam, nem leszek második. Soha nem leszek az - hangsúlyoztam ki, újra megfogva a cuccomat.

Ne kaptam választ a kérdésemre és ez felzaklatott. Hogy nem vettem észre, hogy... hogy így érez irántam? És most meggyűlöltettem vele magam? Ha... ha elmondta volna, hogy mit érez, akkor ez az egész talán máshogy alakulhatott volna. Én... istenem, azt sem tudtam hirtelen, hogy egyáltalán ki vagyok. Ezt nem hagyhatom annyiban, képtelen vagyok napirendre térni és elsiklani efelett.
- Kérdéseim nincsenek. - Amint a szemeimbe nézett közelebb léptem hozzá még ha tudtam, hogy úgyis itt fog hagyni, akkor is. - Csak mondanivalóm. - Megálltam közvetlenül előtte és nem eresztettem el a tekintetét. - Fontos lettél nekem... fontosabb, mint kellene. - Vallottam be őszintén egy nagy nyelés kíséretében. Tényleg ezt mondtam neki? Úgy látszik, hogy mostanában őszinteségi rohamaim is vannak. - Klaus-nak is elmondtam, hogy veled másmilyen voltam... nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb. Törődtél velem és reményt adtál nekem... és ha szeretsz, akkor ne nézz így rám, ne viselkedj így velem. Ne engedd el végleg ezt az egészet... - Nyögtem ki. Teljesen megőrültem, az már egyszer biztos, hiszen örültem annak, hogy tegnap úgy ahogy elkezdtek rendeződni a dolgok Klaus és köztem, de Curtis... ő teljesen más volt. És nem akartam elveszíteni.

- Most már tudod - mondtam neki csupán ennyit, miután nyeltem egyet. Nem hiszem el, hogy most elmondtam neki... nem hiszem el, hogy ilyen ostoba vagyok, egyáltalán miért kellett engednem, hogy hozzám szóljon?
- És ha egyéb kérdésed nincs... én most távoznék is - néztem a szemeibe. Jobb is lesz ez. Sose voltam a szerelmi háromszögek híve, és most is inkább a szökést választom, mintsem hogy belekeveredjek egybe.

Nem tudtam, hogy mire számítsak, de amit mondott az meglepett. Túlságosan is. Azt hittem, hogy félrehallok vagy képzelődök, de amikor a földhöz vágta a bőröndöt rájöttem, hogy tényleg azt mondta, amit. Szeret? Engem? De hát... ez lehetetlen. Engem senki sem képes szeretni, esetleg Klaus, de... egy ideje már ebben sem vagyok teljesen biztos, mert nem tudok száz százalékban hinni benne. Te jó éj... ez...
- Én... - Nyögtem ki, a hangom viszont a végére elhalt. - Ezt nem tudtam. - Motyogtam magam elé és hallgattam egy kis ideig. Másodpercekig vagy percekig, fogalmam sincs. Csak hallgattam. - Szeretsz engem? - Szólaltam meg újra, de eléggé halkan. - Miért? Semmi szeretni való nincs bennem...

Már nem volt neki mit mondani. Testem-lelkem nem kívánta, hogy itt legyek vele, hogy látnom kelljen őt. A puszta jelenléte bántott engem és ezt nem tudom elviselni... nem akarok érző férfi lenni, és.... Megőrjít a szerelem, amit érzek iránta.
- Akkor menj már hozzá, hagyj engem békén! - fakadt ki belőlem minden fájó érzelem és féltem, ezt ő is meg fogja hallani a hangomban, vagy látni rajta.
- Mert szeretlek, Tatia, a pokolba minden emberi nyűgnyavalyával! - mondtam ki nyíltan a viselkedésem okát, és földhöz vágtam a bőröndömet. - És te megint vele vagy... Megint Klausszal vagy... - fordultam el tőle.

- Nem, nem mindegy. - Szögeztem le rögtön. Nem sok ember volt, aki megengedhette magának ezt a hangnemet velem szemben, ő most mégis megtette. A legrosszabb viszont az volt, hogy még rosszul is esett az, hogy így beszélt velem. Az utóbbi időben mindenkitől számítottam erre, csak tőle nem. Úgy látszik, hogy tényleg nem kellene megbíznom senkiben.
Az arcizmaim megfeszültek a szavai hallatán. Ezt tényleg nem mondhatja nekem... nem teheti, mert nem igaz! Igenis bántam a lányom halálát, ezt viszont nem fogom bizonygatni neki. Én érzem azt, amit érzek és nem ő. Én tudom, hogy mennyire fáj nekem a lányom halála, neki fogalma sincs róla, hogy milyen rossz ez az érzés. Azt se tudja, hogy miről beszél!
- Ne mondd ezt... - Fordultam el előle. Már ezelőtt sem játszottam előtte a megtörhetetlen, most sem fogom. - Nem tudsz te semmiről! Ha nem ölted volna meg a lányomat, akkor most nem ez lenne a helyzet. - Néztem a szemeibe és az sem érdekelt, hogy sziszegett, akár egy kígyó. - Egyébként is nem mindegy neked, hogy mit csinálok és kivel vagyok? - Tártam szét a karjaimat felvont szemöldökkel. - Miért viselkedsz így? Mit tettem ellened? Az a bajod, hogy megharaptalak? Mert azt megérdemelted... ez volt a legkevesebb azért, mert megölted a lányomat. - Nyeltem egyet és a hangom keserűvé vált. Igazán kíváncsi voltam, hogy mi baja van.

Miért is gondoltam, hogy egyedül maradhatok egy kicsit... legalábbis addig, míg összepakolok, és elhúzok innen. Nem akartam elköszönni, mert... mert miért tegyem? Semmi okom rá, nem volt szokásom tiszteletet mutatni senki iránt. És most sem fogok, tegyen ő bármit értem.
- Nem teljesen mindegy neked? - kérdeztem, miközben felé sem néztem, és tovább dobáltam a cuccokat a táskába. - Azért van itt, mert nekem dolgom van vele. Nemrégiben még közös céljaink voltak. Tatia. De ma már nem tartozom elszámolással a tetteimért - vontam vállat egyszerűen, és összehúztam a cipzárat a táskán. - És miért öltem meg a lányodat... hm, szemmel láthatóan eddig ez sem érdekelt, nem? Nem voltál itt éjjel, kettőt találhatok, hogy hol voltál? Azzal a férfival, akit a lányod is szeretett? Igazi mintaanya vagy, drágám... ne merészeld azt mutatni, hogy bánod a halálát - sziszegtem, ekkor már felé fordulva. - Sőt! Mondhatni, csak megkönnyítettem a dolgodat. Már nincs akadály, ami megakadályozná, hogy azzal az önelégült hibridfajzattal legyél.

Nappali

Szó nélkül jöttem fel az emeletre és mivel láttam Curtis-en, hogy csomagolni készül itt fent, ezért utána jöttem. Nem fogja megúszni a kérdéseimet, tudhatná már, hogy nem fogom hagyni, hogy csak úgy lelépje azelőtt, mielőtt válaszokat kaptam volna.
Benyitottam a vendégszoba ajtaján és átléptem a küszöböt. - Legalább megköszönhetnéd a vendéglátást, mielőtt eltűnsz. - Tettem egy apró megjegyzést. Nem ezért jöttem, szóval úgy gondoltam jobb is, ha rögtön a lényegre térek.
- Miért tetted? - Álltam meg mellette. - Miért hoztad vissza Olivert? Egyáltalán hogy sikerült, amikor nemrég még egy szellemet sem voltál képes feltámasztani? Mi hasznod származik neked ebből? - Kérdeztem, bár volt egy halvány sejtésem, mégis hallani akartam az indokait. - És.. miért ölted meg a lányomat? Boszorkány vagy, könnyen megtörhetted volna az igézést. - Néztem rá komoly tekintettel. Igazából... nagyon sajnáltam, hogy idáig fajult ez a dolog.

(nappali)

Nem volt még túlságosan helyrerakva a sok cuccom, ezért is volt megkönnyebbülés, hogy... nem keleltt mindent keresgetni. De jól van, ez lesz a legjobb. Így lesz ez jó... vagy hogy szokás ezt mondani. Bár félő, hogy Oliver egyszer legyilkol álmomban, ha odaköltözöm hozzá, de... ez van. Maximum kiveszek egy szobát én is.
Egy bőröndöt vettem elő és dobálgatni kezdtem bele a cuccaimat.

Fogalmam sem volt, mennyit aludhattam... vagyis aludhattunk. Érdekes volt a tudat, hogy Klauson kívül van valaki, akivel úgy aludtam el, hogy nem akartam megölni. Azt hiszem, ehhez még bőven hozzá kell szoknom, de... jó volt.
A napfény már beragyogta az egész szobát, amikor kinyitottam a szemeimet. Kipihentem magam, viszont Curtis nem akartam felébreszteni. Tegnap abban az elhagyatott templomban eléggé kikelt magából és bár ez nekem is szokásom volt, őt nem akartam így látni. Nem akartam, hogy kudarc érje... milyen bolond dolog már ez! Ismerem már ót hosszú évek óta, erre most az érzelmeivel kezdek el foglalkozni? Mi történik velem?
Óvatosan kikászálódtam az ágyból, hangtalanul és gyorsan átöltöztem, aztán kiléptem a szobából is. A legjobb ötletnek azt tartottam, ha a konyhába megyek.

Konyha és ebédlő

- Mindig betartottam a szavam, legyen szó bármiről - mondtam vigyorogva, miközben egy pillanatra sem álltam le a csípője simogatásával, még ha már tényleg fáradt is voltam. De jólesett a tenyere érintése, és azt hiszem, ennél többet most nem is akarok. És nem is várok el. Csak egy kis pihenés... és utána a többi.
- Nem fognék rád soha semmi ilyesmit... de azt hiszem, most már nagyobb dologra kell törekednem. - sóhajtottam fel, és a nyakába dugtam az orromat újra, miután belecsókoltam a virágillatú hajába. Ez az illat... könnyen el fogok aludni tőle.

Egy röpke pillanatra lehunytam a szemeimet, amikor átölelt hátulról. Jólesett az érintése, azt hiszem, hogy sokkal jobban, mint ebben a percben bármi más. Bár az arcát nem láttam, de abból, ahogy beszélt kikövetkeztettem, hogy már igencsak mosolyog. Ez pedig még mindig nem sarkallt másra csak arra, hogy én is ugyanígy tegyek. A szavai hallatán pedig az én mosolyom is egyre jobban kiszélesedett.
- Felébresztelek, ne aggódj. - Bólogattam somolyogva és a csípőmet simogató kezére csúsztattam a sajátomat, aztán a fejemet is kényelmesen elhelyeztem a párnán. - És... szavadon foglak. - Kuncogva az ajkaimba haraptam. Azt sem tudom, mikor viselkedtem így utoljára... talán emberként.. vagy néhány héttel ezelőtt, amikor...nem, erre nem akartam gondolni. - Pihenj csak, mert a végén rám fogod, hogy miattam rosszalkodik az erőd. - Suttogtam még halkan, aztán csak annyit vettem észre, hogy én is elálmosodtam.

Jóleső érzés borította eel az egész testemet, ahogyan odahajolt hozzám, és megcsókolt. Szenvedéllyel, mégis kedvesen, de ezt a tűzt imádtam én benne! El voltam nyűgözve, nem is kell erre jobb szót találni. Felesleges lenne minden.
- Gyere. - másztam arrébb, és odaengedtem magam mellé, hogy hátulról átöleljem őt, és a válla hajlatába dugtam az orromat. - Ha a füledbe horkolok, ébressz fel. - vigyorogtam. - Hátha akkr minden álom kimegy a szememből, és másra is vevő leszek, nemcsak a pihenésre. - simítottam végig gyengéden a csípőjén, hogy ne érthesse félre, mire is célozgatok neki.

- Ez igaz. Te valahogy... máshogy intéznéd el őket, én pedig kiszívnám a vérüket. Tökéletes páros lennénk. - Vontam meg a vállam már szélesebben mosolyogva, ahogy láttam, hogy a jókedv kezd kissé visszatérni belé. Sokkal jobb ez így, a varázserejével pedig majd lesz valami. Biztosan csak lemerült, mint valami elem. Tényleg nem értettem a boszis-dolgokhoz, hiszen én vámpír voltam.
- Benne vagyok. - Bólintottam és a szemeibe néztem. Olyan... furcsák voltak...jó értelemben furcsák. Nem is tudtam megnevezni, hogy mit láttam bennük. Mindössze azon kaptam magam, hogy kedvesen mosolyogva álltam a tekintetét, ami... be kellett vallanom, hogy elvarázsolt. Te jó ég, mi történik velem? Végül mégiscsak annyit tettem, hogy odahajoltam hozzá és megcsókoltam. Lágyan, de mégis szenvedélyesen, aztán nagy nehezen, de elhajoltam tőle. - Pihenjünk. - Suttogtam s feljebb csúsztam az ágyon.

- De te máshogyan tizedelnéd meg őket. Én nem úgy. Csak egy kis... nem is tudom. Még nem gondolkodtam a megfelelő módszeren. - nevettem már önfeledten, és hátradőltem, hogy a mennyezetre meredjek.
- Csakis akkor akarok pihenni, ha velem tartasz - néztem szemeibe, és megfogtam a kezét, hogy egy apró csókra odahúzzam az ajkamhoz, és féltem, szemeim csillogása árulkodik valamiről, amit nem akartam kimondani. Nem, nem akarok érzelmes lenni! De az ő közelében... mégis ilyen vagyok...

Láttam egy apró mosolyt megvillanni az arcán és ez már sokkal jobban tetszett. Emiatt ült ki az én ajkaimra egy ilyen kis mosoly és most már az ő szemeit nézegetve szedtem össze a gondolataimat arról, hogy mit is mondhatnék. Mert... a gúnyolódás és a szurkálódás az most nem ide való volt. Szépen pedig nem sok emberrel vagy éppen más lénnyel beszéltem még életemben. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy mennyivel.
- Nos... én nem akadályozom meg, hogy kinyírd a fél várost. - Kacsintottam rá. - Én is szeretem megtizedelni a lakosságot, szóval ilyenekben nem állom az utadat. - Mondtam még mindig mosolyogva, aztán sóhajtottam egyet. - És most? Szeretnél pihenni egy kicsit?

- Értem... - sóhajtottam újabbat, és egy apró mosollyal néztem a szemeibe. Egyre inkább kezdett úrrá lenni rajtam valami, főleg mikor felfogtam, mit is mondott. Rólam beszélt, hogy így... könnyebb neki? Milyen különös érzés el...
- Örülök, ha így látod. Azt hiszem, ha nem lettél volna ma velem a templomban, simán kiírtottam volna a fél várost dühömben. Azért is kérdeztem, mert ha Klaus még hiányzik, őt talán békén hagytam volna. - rántottam egyet a vállamon már kissé lelkesebb mosollyal.

Bátorságot vettem magamon és megfogtam a kezeit. Oké, mindenki tudja, hogy semmilyen téren nem vagyok eg szende nyuszi, de mivel a templomban nem valami jól reagált az érintésemre, ezért csak most próbálkoztam meg vele ismét. Próbáltam Curtis felé egy biztató mosolyt is küldeni és ez sikerült is, mivel mintha a hangja kicsit színesebbé vált volna, nem volt már annyira életunt és kudarcteljes. Curtis fontos olt nekem... elég volt az elmúlt pár óra ahhoz, hogy erre rájöjjek. Akik pedig fontosak nekem, azokat nem szeretem letörtnek látni.
Viszont ledermedtem a kérdése hallatán. Mégis... hogy jön ez ide? Klaus... képes voltam arra, hogy egy kicsit ne gondoljak rá, most viszont ismét eszembe jutott. Ajajjjj...
- Öhhmm... - Nagyon jó, máris bizonytalanul kezdem. - Azt hiszem, hogy sokkal jobb, mióta... itt vagy velem. - Nyögtem ki, de nem néztem rá, hanem a padlót fixíroztam. Ez mégis honnan jött?

- Talán tényleg így van... - bólogattam, majd egyet sóhajtanom kellett, és egy kesergő mosollyal lenéztem az ölemben heverő kezeimre, mintha csak meg lennék igézve, és ez lenne a legfontosabb tevékenységem, semmi más.
- Mintha beteg lennék. - mondtam már kissé élénkebben, ahogyan megjegyezte, hogy rendbbe fogok jönni, majd lassan a szemeibe néztem, és nem tudom, hogy honnan jött a kérdés, de kibukott belőlem.
- Hiányzik neked... Klaus? - figyeltem rá, az arca minden egyes izmát.

Bólintottam, amikor azt mondta, majd átjön velem a szobámba. Ennek nagyon örültem, elvégre nem akartam egyedül lenni és őt sem akartam egyedül hagyni, szóval ez optimális lehetőség volt. Viszont most fordult a kocka, mert pár napja én voltam kiakadva, most ő. Hm.. kölcsönös vigasztalás. Azt hiszem, ez eddig kimaradt a kapcsolatunkból.
- Nem tudom. - Ráztam a fejem tanácstalanul. Ha valamit, hát ezt tényleg nem tudtam. - Lehet, hogy túl sok mindent csináltál egyszerre. Erőt adtál annak a boszorkánynak, utána pedig megmutattad nekem Erin érzelmeit. Ezek nem kispályás dolgok... talán csak fel kell töltődnöd és utána minden olyan lesz, mint régen. - Lehet, hogy csupa baromságot zagyváltam össze, de csak ennyi jutott eszembe. És kissé bizonytalanul, de leültem mellé az ágyra, aztán újra ránéztem. - Rendbe fogsz jönni. Vagyis az erőd. - Pontosítottam a megfogalmazáson.

Legszívesebben visszafektettem volna magam abba a rohadt sírba, ahonnan feltámasztattam magam. Megérte ez nekem? Most akkora csalódás ért, amit el sem tudtam képzelni. Hú, de mérges vagyok...
Tatiára pislogtam, egy nagyon halvány mosollyal, és meglepetten kaptam fel aztán a fejem, mikor felajánlotta, hogy menjek át az ő rendbeszedett szobájába.
- Az... azt hiszem, jó lenne... - bólogattam nagyot nyelve. - Köszönöm. - tettem még hozzá őszintén, és leültem az ágy szélére még. Mintha lefagytam volna. - Nem tudom, hogy miért nem vagyok rá képes. Múltkor... képes voltam erőt adni egy boszorkánynak. És most meg... - sóhajtottam.

Elhagyatott templom

Nem szóltam egy szót sem a hazafelé vezető úton, mert nem tudtam mit mondani. Még mindig nem voltam boszorkány, hogy át tudjam érezni azt a helyzetet, hogy milyen az, amikor nem sikerül egy varázslat. Csak a saját kudarcaimból tudtam kiindulni, abból pedig az életem során nem volt sok. Viszont ami volt, az hatalmas... nem is olyan régi volt az egyik.
- Szeretnél... pihenni? - Kérdeztem végül, amikor már a szobában voltunk. Én magam is tanácstalan voltam, mi fog történni. - A szobámat már rendbe tették a takarítók, úgyhogy átmehetek, ha egyedül szeretné lenni. Vagy... ha gondolod, akkor átcuccolhatnál. - Ajánlottam fel kissé félszegen. Te jó isten, nem ismerek magamra..!