≫Születési idő, hely ≪ 1920. december 30., az Egyesült Államok egy eldugott kisvárosában
≫Első átváltozás ≪ -
≫Család ≪ Az 1900-as évek fénykorában egy boszorkánycsaládba születni felért egy halálos ítélettel. A tudat, hogy végül valóban a családom okozta a halálomat, most némiképp mosolyt csal az arcomra.
Mindig is erős kötelék fűzött a szüleimhez, a nővéreimhez, s a Kovenünk egészéhez. De ez így is volt rendjén. Boszorkány a boszorkányt támogatta, erejét megosztva segítette egymást, nem pedig szembe fordult a saját fajtájával.
A szüleimnek pontos elképzelései akadtak a jövőmet illetően, azaz a jövendőbelimet illetően. Én azonban, ha nem is nyíltan, de fellázadtam ez ellen, ők pedig a lehető legrosszabb módon torolták meg, s ez rövid időn belül az én halálomhoz is vezetett.
Mit érzek most a hajdani családom iránt? Gyűlöletnél semmivel sem többet. Ám többet nem is igazán érdemelnének. Az én "botlásom" százszorta kisebb volt, mint az, amit ők tettek, így megbocsátást aligha érdemelnének. Bár már rég a föld alatt fekszenek mind, s a játék végén én nevetek, hisz poraimból hamarosan újjáéledek. Én élni fogok, míg ők tovább rohadnak a korhadt fakoporsóikban.
A csillagok alatt megpihenve, figyelve a Hold útját még minden olyan békésnek tűnt. Apró jele sem volt annak, hogy bármi is végzetes fordulatot vehetne, így hát okom sem volt aggodalomra. Elégedett voltam az életemmel, sőt mi több, bátran kijelenthetem, hogy boldog voltam. Nem törődtem semmiféle esetleges következménnyel, hagytam, hogy a szívemet teljesen elvakítsa ez a boldogságmámor, ami sűrű ködként rátelepedett, s kalitkába zárta. Nem törődtem a származásunk közötti eget rengető különbséggel, ahogy azzal sem, hogy ez esetleg gondokat szülhet. Naivan azt hittem, hogy egy ártatlan barátkozásnak semmi rossz vége nem lehet. Talán ha még idejében beláttam volna, hogy a kapcsolatunk bizony túlmutatott egyszerű barátságon, akkor megakadályozhattam volna a szörnyű végkifejletet.
Aznap este a szüleim által nekem szánt férjjelölttel kellett volna találkoznom, de én újra kiszöktem. Újra kiszöktem, mert látni akartam James-t. Figyelmeztetni őt arról, hogy a családom tudomást szerzett a késői kimaradásaim okáról, beavatni abba, hogy mindez vajon mit jelenthet ránk nézve. De ahogy odaértem elé, már akkor éreztem, hogy valami megváltozott. Hogy Ő megváltozott. Mosolya erőltetett volt, arckifejezése fájdalmakkal teli. Vajon a családom már utolérte őt? Vajon mit tudhatott?
Szabadkozásba kezdtem, de nem érdekelte. Az én James-em, hiába állt centiméterekre tőlem, nem az volt, akit egykor megismertem. Mire pedig felismertem volna, hogy mi történhetett vele, már nem éreztem semmit. Semmit, csak hideget és ürességet. Halott voltam és Ő végzett velem. Az egyetlen ember, akit valaha igazán, tiszta szívemből szerettem, noha ezt sohasem vallottam be neki. Az egyetlen, akiben teljes mértékig megbíztam, akire nyugodt szívvel rábíztam a titkaimat, az álmaimat. Az egyetlen, akiről sose gondoltam volna, elárult. Kést döfött a szívembe, mintha semmit sem jelentettem volna a számára. Mintha csak színjáték lett volna minden egyes együtt töltött pillanat. Talán az is volt, s csak én voltam oly naiv, hogy ezt nem láttam.
Hihetném, hogy a történetem akkor és ott véget ért, de a békében való nyugodalom váratott magára. S még mindig várat.
Ha az ember meghal, abban reménykedik nincs tovább. Ám ez nem igaz. Ott a túlvilág, továbblépés pedig nem lehetséges. Amíg nem tudsz végső nyugalomra kerülni, minden egyes nappal és éjjel ugyanazok a képsorok játszódnak le a fejedben. Elég időt töltöttem ott, hogy rájöjjek, én mi után kaphatnám meg a hőn áhított nyugalmat. Tudom, talán jobb lenne, ha megbocsátás vezérelne, de úgy érzem, azzal nem léphetnék előbbre. Bosszúra szomjazom, méghozzá nem is akármilyenre.
Újra érezni kezdtem a hideget, majd mintha valaki egy erőset ütött volna a mellkasomra. A szemeim felnyíltak én pedig azt sem tudtam, hol vagyok. Az egyik ismeretlen férfi valami ruhaneműt teríthetett rám, de ettől még a hideg ugyanúgy rázott.
Ugyan nem tudtam volna megmondani mi történt velem, kikkel vagyok körülvéve, de a bosszúvágy, mely oly régóta érlelődött bennem, most még inkább felerősödött, méghozzá hirtelen, egyik pillanatról a másikra. Vajon hogy történhetett ez?
Éreztem, ahogy a düh s szomorúság keveréke elönti a testem, tekintetem mintha szikrákat szórt volna. Túlságosan valóságos érzések kerítettek hatalmukba, melyeket hosszú idő óta most éreztem először. Nem tudhattam, miként volt ez lehetséges, de meggyőződésem volt, hogy újra élek.
Mert igen, újra életben voltam! S most már semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy véghez vigyem a tervemet.
A halálom halált kívánt, s ezúttal én magam akartam kezeskedni erről.
Kezdőlap
