≫Születési idő, hely ≪ 1978. 11. 07.
≫Első átváltozás ≪ 17 éves koromban gyilkoltam először, de nem utoljára
≫Család ≪ A nagyvilágban valahol él egy húgom, talán vannak mostohatestvéreim, bár ebben kételkedem. Az apámból egy dologra emlékszem, ahol a lábaim előtt hever, nem túl szép látványt nyújtva ezzel. Az anyámról ugyan ez az emlékem van. Egyikőjük halálát én okoztam. A másikukat minden nőnél jobban szerettem, de idő előtt elvesztettem, miután végignéztem 17 évnyi szenvedését. Ahogy elindul a lejtőn, majd leér, ahonnan már nincs visszaút. A húgom még időben megszabadult a tébolyból, én pedig a tébolynak köszönhetően eladtam a lelkem az ördögnek, s azóta is lelkesen szolgálom. Bár a börtön megtanított valamire, ami a szolgálatnál fontosabb.
A fehér falakat bámulva egy dolog rajzolódik ki a szemem előtt újra és újra. A szabadság, pontosabban a farkasok szabadsága. Amikor a napokat számolod, mintha attól várnád a megváltást. Öt év hosszú idő, sok dologra elég. Jó és rosszakra egyaránt. A nyakamon lévő szúrásnyom, amiből akad még a bordáimon is, valamiért ezekre emlékeztet. Gőzöm sincs, miért.
Az ajtó felé haladva mégis mintha valami megváltozna. A rossz érzés kerülget, mintha a változás szele keserűvé változna ok nélkül. Hátrafordulva szemem sarkából látom az árnyszerű alakokat, a sitten rohadó társakat, akiknek többségét valóban itt éri majd a vég. A kijáratnál egy csomag vár. A léptek zaja valóban visszhangzik, s a fejemben zúgó hangok ereje kétszeresére nő, amitől megtántorodom.
-
Ha belőtted magad hamarosan találkozunk újra.-a mögöttem lévő őr kedves figyelmeztetésére hümmögve mormogok valamit az orrom alatt, mire a bordám közé a sebhelyek mellé még utoljára, amolyan ajándéknak kapok egy ütést a bottal.-
Ha már a szappan nem most ki a szád, engedd meg, hogy búcsúzóul emlékeztesselek a szabályokra.-kapom a választ is az ütés mellé, hajamba markol, hogy fejem tarthassa. A fájdalom ebből a szempontból már hidegen hagy. Öt év alatt megszoktam, és a pofonjai voltaképp felüdülést jelentettek egy igazi harcmezőn, ahol a túlélési módszerek igen színesek. Erre van egy mondás egy bizonyos erősebb kutyáról... ha nem akarsz lenni az, aki alul marad, teszed a dolgod, egyezkedsz, vagy ahogy az őrök többsége hívja az ilyesmit "kevered a sz@rt". De jobb híján ez tart életben. Ennek hála tudsz aludni éjszaka, nem fordulsz háttal a falnak, hogy a segged féltsd, ezt értsd szó szerint.
-
Ez mi? Nem az enyém, én nem...-kezdenék, mire a másik őr is a bottal hasbavágósdit kezdi el játszani. Na erre már nem maradok csendben, kiköpök egy adag vért a földre, hála a félig elharapott nyelvemnek.
-
A cellatársad majd felnyalja, úgy is hiányolni fog.-ez meglepő fordulat, azt hiszem.-
Öltözz, fogd a cókmókod és takarodj. Úgy is találkozunk mi még, nincs értelme a könnyes búcsúnak.-nem várom, hogy a kezembe nyomja a ruháim, ennek hála az sem lep meg, hogy a földön végzik az ezeréves rongyok. A molyok mintha elszaporodtak volna mostanság, de ezt magamnak jegyzem meg, az őröket kihagyom a gondolatmenetből. Igaza van, takarodni karok. El innen, minél messzebb.
A dobozommal karöltve, édes kettesben vele, kilépek a kapukon, rácsokon, s megérkezem a nagy üres semmibe. A várost nem mondanám kihaltnak, Chicago sosem volt kihalt, de a börtön a város szélén - legalábbis a kedvelt megfogalmazások szerint -, vagyis inkább a várostól távol fekszik egy puszta kellős közepén. A filmekbe illő jeleneteknél ilyenkor jön a sötétített üvegablakos terepjáró, hogy felvegyen és elhúzzon velem a naplementébe. Se naplemente, hisz alig múlt dél, se terepjáró, ami meglep. Elsétálok a fülkéig, pénzt dobálok vele, ezzel felélve az utolsó aprókat, amikkel még anno elkaptak. Abban is kételkedem, hogy ezeket az érméket használják-e még vagy sem.
-
Tudtommal arról volt szó, hogy itt vársz. Se egy kártya, se egy üzenet, se te nem vagy itt. Tartozol ennyivel.-csapom le a telefont, mivel az üzenetrögzítőtől nem várhatok választ, hát leülök az útpadkára és várok. Lassan csak megkapom a várva-várt naplementém. Elkáromkodva magam, megunom a várakozást és végre kinyitom a dobozt. Ahhoz képest, hogy két kézzel tartogattam eddig, a tartalma elég egyszerű. Egy cetli, egy kulcs, egy üzenet.
"Ha ezt olvasod, valószínű meguntad a várakozást én pedig halott vagyok. A cím elvezet a kincshez, a ládához van kulcsod. Használd. És ne merészeld a segged még egyszer bajba sodorni."Kétszer olvasom égig az első sort, majd mint aki nem hisz a levél igazában, felgyújtom azt, ahogy az utolsó apró sorban áll. Legalábbis az "Égesd el!"
felszólítást nem gondolom véletlennek jelen helyzetben. Szentségelve indulok el kezemben a nyúzott dzsekivel, és kezdésnek meg is kapom a szabadságot. Legyalogolnom a lábam, míg beérek a városba és a kevésbé kellemes környéken, egy rakás boszorkány gyanús pillantását állva, végigsétálok még pár utcán. A kulcsot a zárba teszem, belépek az ajtón, lassan, ezúttal viszont a kilincs helyett lábbal tolom azt beljebb. Az utolsó esetből tanulva minimálisra akarom csökkenteni a kockázatokat, amiknek hála elkaphatnak. A dohos szagból ítélve pár napja nem nyitottak ablakot, az ajtótól nem is olyan messze a nappaliba jutok, a szőnyeg mellett száradt vérfolt, ami a levegőbe is kezdi beinni magát. Csendesen megállok, semmi nyoma társaságnak. Becsukom az ajtót, az előbbihez hasonló módszerrel és elindulok a pince felé. A kulcs ezt a zárat s nyitja, meglepő. Megszokhattam magányos csendet, de ez egészen más volt. Ez nem egy magánzárka volt.
A pincében sok kutakodás után megtalálom a széfet, benne egy adag pénzzel, néhány hamis papírral, amin röhejesen nézek ki. A hajam megnőtt, az arcom a képen lévő divatfiús ábrázoláshoz képest nyúzott. Felszedtem pár kiló izmot az elmúlt években, ami a képekről már így is süt, hogy sehol sincs. A saját papírjaim pedig ugyanúgy használhatatlanok, hisz lejártak. Viszont az egész napos rossz érzés okát hamarosan megtalálom. A gerincemen végigsuhanó érzésnek hála elmegy a maradék életkedvem is, s megadóan borulok a földre. A világ hamar elsötétül. Öt év hosszú idő egy farkasnak, akit bezárva tartanak...
Reggel ott ébredek, ahol voltam. A pincében, ami romokban hever előttem, körülöttem. Felnyögve tolom le magamról a fenekemen pihenő polcot, és nagyokat pislogva szedem össze magam, hogy ülő helyzetbe tudjam tornászni a végtagjaim.
-
Ez nem jó, nagyon nem jó!-mormogom határozottan, de magamnak, nem másnak, hisz egyedül vagyok. Épp ez a baj. Szentségelve állok fel, a földön heverő széttépett ruhák láttán hajamba túrok. Az elmúlt öt évet úgy töltöttem, hogy nem változtam át. Hála neki. Kinézek a pince parányi, földfelszín fölé néző ablakán, ahol a Hold korongja már fogyóban ugyan, de jól látszik. A szentek biztos csuklanak már tőlem, de ez hidegen hagy jelen helyzetben. Körbenézek a szétzúzott pincén, karomnyomok szinte minden felsérthető helyen. Úgy, ahogy vagyok, kiviharzok a pincéből, fel a lépcsőn, végig a házon. A hálóban ácsorgó szekrény kiforgatva, a feldöntött bútorok a nappaliban lévő vérpaca után érthetőnek tűnnek. Az alsó polcokról kilógó kevéske férfiruha méretben én jó, leszámítva a pólót, ami karomon jobban feszül a kelleténél. Mit tesz pár olyan év, mikor kevés kaja mellett minden időd azzal töltheted, hogy súlyokat emelgetsz. Összefogom az évek során megnőtt hajam, aztán teszek néhány óvintézkedést. Szétlocsolom a benzint a pincében, a konyhában lévő alkoholt a ház többi részén, búcsúzóul a pincébe hajítok egy égő gyufát, és a hátsó ajtón eltűnök. Mégis ki hinné el egy frissen szabadult börtönlakóról, hogy nem ő tette? Senki... épp ezért nekem is senkivé kell válnom.
Egy éve szabadultam, ez idő alatt egy dolog lett biztos. Nem tudok visszailleszkedni. Kétes ügyekbe keveredve jutottam pénzhez, motelekben szálltam meg egy-két éjszakára, majd továbbálltam. Kerestem az eltűnt boszorkányt, aki tartozott nekem annyival, hogy felbukkanjon. De minden jel arra utalt, hogy elnyelte a föld, ergo meghalt, s szó szerint a föld alatt van már. De erre kényelmesebb volt nem gondolni. A nővérem értelmesen kifejezte, hogy bár a férje meghalt, nem tart igényt rám, ennek ellenére fel-fel bukkantam házuk környékén, hogy ellenőrizzem, minden rendben van velük. Ennyi emberség még volt bennem, történt bármi is a múltban.
De azóta is csak telnek az évek. Egy nyom most New Oleans városába vezetett. A kérdés csak az, hogy valóban itt állok-e meg vagy utam tovább folytatom...