Pár szabad nap után az ember úgy érzi, hogy bármire képes. Sajnos a véremben volt a pusztíts, azon szituációk megtalálása, melyből csak egy út vezetett ki. Kiropogtatva elgémberedett csontjaim, a húgom ajtaja felé szaporázom meg lépteim. Most fogom őt utoljára látni, az biztos, hogy ha a nyomomba érnek, nem két, hanem minimum tíz évet fogok a hűvösön tölteni.
Felfelé lendülnek kezeim, öklöm mereven és határozottan koppan az ajtón, erőteljes dörömbölésbe kezdek, míg próbálok nem az engem bámuló szomszédokra koncentrálni. Mikor megmozdul a kilincs, szinte gondolkodás nélkül segítek rá az ajtó mozgására, s egy határozott mozdulattal belököm azt, ezzel kis híján felborítva testvérem törékeny testét is.
-Kicsit kíváncsiak a szomszédaid, nem gondolod?-ellentétben velem, ő nyugodt, finom és gyengéd volt, akárcsak anyánk, tekintete mindig éberen fürkészte a külvilágot. És ellentétben velem, ő csupán örökölte a farkas géneket, de sosem gyilkolt, s ezt az állapotot szerettem volna fent is tartani.-Szép lakás. Tágas.-toppanok be úgy, mintha mi sem történt volna, és lépek úgy az egyik mennyezetet tartó oszlop mögé, hogy takarásba legyek az ablakokból benézve is. Bár reméltem, hogy nincs nyoma az éjszakámnak egy ruhadarabomon sem, valamiért tudtam, hogy ha más nem is, ő már csak a közös vér miatt is tudni fogja, hogy a bátyja épp megint a rossz utat választotta. Fölé magasodtam ugyan, de ismét kicsinek éreztem magam előtte, mint szinte mindig. Senki előtt és sosem hunyászkodtam meg, előtte sem, legalábbis látható jelét nem adtam annak, hogy a szőnyeg alatt is léteznék mellette, ha ezzel biztonságban tudhatnám. Ő nem tudta mibe és miért keveredek, én igen.-Figyelj, el kell tűnnöm egy időre, de előtte meg kell, hogy ígérd, történjen bármi, nem teszel semmi meggondolatlant, hallod?-hadarok, hangom mély és komoly, de összefüggéstelenül hadoválok, és bár nem akarom, hogy lássa rajtam, de pontosan tudom, hogy a szirénák hangja hamarabb ide fog érni, mint terveztem. A nyomomban voltak, nem csak ők. És a húgom nem akartam ebbe az egészbe belekeverni, valahogy mégis mindig sikerült. Azóta folyamatosan, hogy apám eltemettük, legalábbis ő. Én átkozom és eszem ágában sincs a sírja közelébe menni, még akkor sem, ha ő kéri.

Nem voltam a kisvárosi, sem a nagyvárosi élet és a lakóövezet könnyen befogadott tagja.
Kilógtam a sorból, és sosem akartam egy lenni ezek közül. Vagy legalábbis igyekeztem nem beismerni, hogy az elfuserált életem jobb szerettem volna mindig is normális mederben látni, de ezt ott és akkor el is engedtem, mikor megöltem az apánk. A húgom pedig túl tiszta lelkű volt ahhoz, hogy megérthesse azt, amibe én éltem, s nem is akartam, hogy valaha megértse a történteket. Elég volt nekem viselni a család átkát, neki nem volt ilyesmire szüksége.
-Őrült? Ezzel még sosem vádoltál meg.-elismerő pillantással díjazom a nekem szánt bókot, de nem hagyok neki menekvést, és beljebb is tessékelem, mielőtt a leselkedő szomszédok túlzásba vihetnék a kíváncsiskodást. Kerültem, legalábbis igyekeztem kerülni a feltűnést, ami néha sikerült, néha nem. Bár alapjáraton feltűnő voltam, pláne mindenféle hétköznapi ember között. Mintha célkeresztet rajzoltam volna a homlokomra és úgy tettem volna, mintha nem lett volna ott.
A mély ellenállást, amit irányomba mutatott teljes mértékben megértettem, ugyanakkor mélyről előtörő morgással fogadtam a megjegyzését, ami felhívta egy dologra a figyelmem, amit eddig is tudtam.
Ki-ki maradtam az életéből, pontosabban soha nem voltam annak része. Azt gondoltam, minél távolabb vagyok tőle, neki annál jobb. De abból a távolból mindig figyeltem rá, vagy legalábbis tettem róla, hogy figyeljen rá más, ha én nem voltam éppen kéznél.
-Szokásos. Ja.-bólintok, de kemény vonásaim alatt semmi nyoma nincs annak, hogy ne értenék vele egyet. Igaza volt, hisz csak akkor bukkantam fel, ha nekem kedvem tartotta. Csakis akkor. De ezt még mindig az ő érdekében tettem. Meg akartam védeni, a kérdés sokszor csak az volt, hogy meddig leszek erre képes, egyáltalán elkerülhető-e az, amit jelenleg elkerülhetetlennek érzek.
Követem, akár egy árnyék, hangtalanul. Testtartása túl árulkodó, legszívesebben felképelne, és ahogy az ablak felé nézek, szinte érzem, hogy pontosan tudja, megint csak a baj elől rohanok és valóban el kell tűnnöm. De ez nem volt mentség semmire sem. Testtartásom merevvé válik, szinte robot szerűen lendülnek meg karjaim, s túrok ujjaimmal kócos hajamba, a kapucnit végre letolva a fejemről, de szigorúan az ablaktól távol maradok. Részben takarásban. Én látni szeretnék de engem ne lássanak.
-Ezt te nem értheted!-mormogom, és ezzel egy időben feladom az eddigi elképzelésem, miszerint takarásban maradok.-Vannak olyanok, akik nem engem akarnak, hanem téged. És mindketten tudjuk, hogy ez kinek köszönhető. De te inkább játszod a vak kislányát, minthogy beismer, az életedben egyszer a bátyád szava igaz lehet.-talán épp ez volt a legnagyobb ellentét, amit apánk generált közénk. Még a sírból is masszív falat képes közénk emelni pusztán azért, mert elsőszülött fiúként nem voltam ínyére. Mert látta, hogy nem tud olyanná formálni, mint amilyenné akart. Hogy nem leszek tökéletes fiú, aki úgy tesz, mintha a családunk dinasztia lenne, tiszta vér a farkasok között. Nem voltunk azok.-Költözz Baltimore-ba. Meg kell ígérned, hogy megteszed. Ne rontsd el az életed, ne maradj itt!-hangom kérésről nem árulkodik, inkább parancsoló, szinte azt várom, hogy beleegyezzen, de kétlem, hogy az itteni életét csak úgy feladná. Egyszer csak felbukkanok és ilyesmit kérek tőle... szinte a lehetetlent, és tudom, hogy nem fogom tudni meggyőzni, de azért erőteljesen próbálkozni kezdek, hogy mégis sikerülhessen, legalább a gondolat magját elültetni.-Ne kérd, hogy megmagyarázzam, csak csináld.-hallom az egyre közeledő szirénákat. Nincs sok időnk. Ki tudja, hogy mikor láthatom újra. Addig viszont minden vonását emlékeimbe kell vésnem. Az egyetlen volt, akit valaha képes voltam szeretni, s talán ez sosem fog megváltozni. Az egyetlen, aki még a földön tartott és aki nem hagyta, hogy elvesszek egy sötét világban. De erről ő mit sem tudhatott. Szememben megcsillan némi fájdalom, amit még talán képes észrevenni, ha rám néz, de már magam sem tudom, mit hisz el abból, amit lát. Egy hazugságnak lát. Szellemnek, aki fel-fel bukkan, majd eltűnik, nyomtalanul. Megértem, én sem akarnék ilyen testvért magamnak.

A megjegyzésén az életmódomra, csak egy féloldalas mosoly a válaszom. Voltaképp igaza is volt ebben. Tudnám, de akartam én tudni? Nem volt nekem jobb a tudatlanság, és ezzel neki is? Könnyebb volt így őt védenem, könnyebb volt magam érdektelennek mutatni irányába, aki sosem volt és viselkedett testvéreként. Én nem beszéltem róla, minden bizonnyal ő sem beszélt rólam, amit meg is értettem. Ki akar egy sittről szabaduló embert testvérének hívni?
-Jobb neked így, nem igaz? Én csak a sittről szabadult fekete bárány vagyok.-szándékosan akarom magam ellenszenvesnek feltüntetni a szemében? Lehet, több, mint valószínű. Azt akartam, hogy valóban fekete bárány legyek, ahogy az apám is mondta, csak erre vagyok jó. De ebben nagyon otthon vagyok már. Láss csodát, mégis a lakásában és nem az ajtaja előtt kötöttem ki. Igaz, a nappaliban ácsorogva is árnyékba húzódtam, mert tudtam, hogy akik keresnek előbb vagy utóbb, de megtalálnak majd. És jobb, ha az nem ezen a helyen lesz, nem mellette, nem a húgom előtt. Neki ebből ki kellett maradnia, ahogy az egész történetből is.-Örülj neki, hogy az életed normálisnak nevezheted. És addig is, míg én nem mondok semmit. De a húgom vagy az isten szerelmére!-eddigi mormogásom valamivel magasabb hangot üt meg, kicsit korholó, kicsit morcos, kicsit minden olyan dolgot rejtő, amitől elhiszem én is, hogy rongy alak vagyok, nem olyan, mint ő. Sosem lehettem volna olyan. Én öltem, ő neki nem kellett ezt az érzést megismernie és ha rajtam múlik nem is fogja soha.
Veszek egy mély levegőt, szél fútta kócos, rendezetten hajamba túrva lépek egyet balra majd jobbra, ökölbe szoruló kezekkel, és épp egy hajszál csak az, ami elválaszt attól, hogy az előttem lévő, totálisan védtelen falba öklözzek.
-Csak csináld!-nem kiabálok, de felemelem a hangom. Felé pördülök, ő a székre roskadva maga elé mered. Mintha összerezzenne, de ezt már képtelen vagyok érzékelni. Mellé sétálok, leguggolok és úgy nézek rá.-Ha most elkapnak, évekig nem fogok szabadulni és a tudat, hogy bárki bánthat itt, nem nyugtat meg. Kérlek, ne kérdezz, csak tedd ezt meg. Vagy legalább most az egyszer higgy a szavamban. Ígérem, soha többé nem látsz az életedben!-ezt az ígéretet nem elhamarkodásból mondtam. Eltökélt célom volt, ha bevarrnak, ha nem, de kilépek az életéből, nincs több hívatlan vendég szerep. Semmi elbukkanás, semmi. A pénzküldés marad, én maradok, de az árnyékból fogom figyelni úgy, hogy ő ne is tudja, hogy ott vagyok minden lépése mögött. Hogy őt lennék képes elkapni egyedül, ha zuhanni kezdene. Túl sokat jelentett nekem ahhoz, hogy elveszítsem és ha ő elveszik, vele hal minden jóság, minden tisztaság, ahogy hívta, minden, ami normális. Az egyetlen normális dolog volt az életemben, de nélküle is képes lettem volna legalább részben hinni ebben a normálisban. Úgy is, hogy közvetett jelenlétem volt csupán az életében.