Tudom jól, hogy tilos lenne. Ellenállhatatlan vonzódás köt össze vele. Nem tudnék jobb magyarázatot adni ennek. Fura az egész. Kalebnek mindent elmondtam. Bár nem igen értett egyet velem, de nem mormolja tovább a dolgokat. Tilos. Tudom, de semmit se tudok tenni ez ellen. Az intézetben csakis a következő és következő napra vártam hogy kiszökhessek egyedül. Kaleb általában követ, de nem avatkozik bele. Tudom jól, kik vannak körülöttem és eléggé nagy falatok lennének számomra. Mit tehetnék velük. Ugyan már. Csak sziporkáztatom rájuk a vicceimet. Huh, nagy erő. De nekem nincs is szükségem semmilyen szupererőre. Jó vagyok így, ahogy. Embernek maradni örökké. Míg el nem visz egy szívroham. Miért nem lehetnek olyan egyszerűek a dolgok, mint ahogyan azokat elképzeljük? Vártam az időpontra. Megbeszéltük legutóbb, ezúttal nem kések el. Pontosan odaérek. Sőt, előtte ott leszek már. Délután van, negyed három elmúlt. Indulnom kell, hogy félre ott legyek. A kopó beszélget az egyik síró fiatallal, szóval van alkalmam lelépni. Rengeteget gondolkodtam azon, ami közöttünk van. Szeretem őt, hiszen ő több annál amit mutat magából. De nem is ezért vagyok oda meg vissza érte. Ő megkapta azt amit én sose. Szülői feltétlen szeretetet. Nem vagyok féltékeny. De rossz lenne ha nem lenne. A családját nem ismerem, de azt mondja, hogy jobb is igy. Nem szeretik az embereket. Ráadásul a leendő férje sem rajongana értem, ha kiderülne ez az egész amit folytatunk. Mi ez az egész? Még én sem értem, de szeretem őt. Közelinek érzem magamhoz. Kijutás sikeres, lebukás esélye nulla. Szóval futás. Öt percen belül ott kell lennem, különben gondok lesznek. Futottam, ahogy a lábam bírta és ahogy az erdő talaja, növényzete engedte. Szar dolog pofára esni valami állati ürülékbe fejelni. Egyszer történt ilyesmi. Kaleb kinevetett, szóval kentem rá is egy kis alapozót, szóval együtt nevettünk ezen is. Elfelejtettem a terepet, szóval megcsúsztam a lejtőn, egyenesen leszédültem az alsó részéig. illetve gurultam. Néhány horzsoláson kívül kutya bajom nem volt az érkezés után. Hirtelen pattantam fel a földről, kissé szédelegve, zavartan, körbenézve. Mint aki most tudta meg, hogy apa lett. Hehe. Klassz a poén csak épp nem értékelhető. Aztán kicsit nekidőlve egy fának haladtam tovább. A tenyeremmel löktem kissé odébb magam, aztán már szaladtam is tovább. Időben ideértem…azt hiszem. Nincs itt senki. A tisztásra kiérve tényleg senki sem volt. Csak egy két őz falatozását zavartam meg, de nem léptek le. Folytatták azt. Körülnéztem óvatosan. ez az a hely. Itt szoktunk találkozni. Elkéstem volna? Lekotortam a fejemről a leveleket és a hátsómról is levertem a koszt. - Harper? – óvatos voltam és halk, ki tudja ki lóg még erre rajtunk kívül. Nem lenne jó lebukni. Lehunyom a szemem és mélyet sóhajtok, próbálok lenyugodni. Egyáltalán nem megy. Parázok, hogy már lelépett. Közelebb sétálok az őzekhez, közben a környéket figyelem, fülelek és hallgatok. Néma vagyok, hogy halljak. Túl sokat szoktam beszélni és olykor bajba keveredek miattam. Igen képes vagyok saját magam miatt bajba keveredni.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Ápr. 15, 2017 4:56 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Harper x James
i'll whisper a secret
A fésülködő asztalkám előtt ücsörgök, s gyorsan kibontok egy kósza kócot barna fürtjeimből. Nézem a lányt, aki előttem ül, a tükörképemet, a saját arcomat. Kéretlen ráncokat és bőrhibákat keresek, mert tudom, hogyha én észreveszem őket, akkor James is észre fogja. Én márpedig nem akarom, hogy hibákat találjon rajtam. Tökéletes akarok lenni neki. Hiszen ő jelent valami nekem... nem szerelmet, hanem valami furcsa, és igazán mélyről jövő szeretetet. Felállok, megigazítom a fodros, mályvaszínű ruhámat, és magamra vigyorgok. Kifelemenet csókot lehelek anyám orcájára, s közlöm, hogy elmegyek a lányokkal sétálni. Elmosolyodik, s rámbízza, hogy sötétedés előtt legyek itthon. Bólintok, s már kint is vagyok a házból. Selyemcipőm alatt érzem a köveket, ahogyan masszírozzák a talpamat. Végigfutok a hosszú kocsiúton, lekanyarodok a kis erdő menti ösvényre, s ott végigmegyek a folyóig. A hídon megállok, belekapaszkodok a kőkorlátba, és mélyen lenézek, egyenesen a lustán csordogáló vízbe. A természet mindig el tudott bűvölni. A szél bele-belekap a hajamba, tépi a ruhámat, de nem törődöm vele, csak futok, amíg el nem érem a rétet. Mikor oda toppanok két őzikére vándorol a pillantásom. Nem látok más élőlényt a környéken, feltételezem, hogy James késik. A két állathoz lépdelek, halkan, mintha puha párnákon surrannék. Nem félnek tőlem, akkor se riadnak meg, mikor szépen manikűrözött ujjaim a nőstény nyakához érnek. Hatalmas, fekete szemükkel az én szemembe bámulnak. Bizonyosan érzik, hogy mi vagyok, s hogy a természet és annak teremtményei mind a barátaim. Neszt hallok a fák közül. Arcom felragyog, valószínűleg James az. Mutatóujjamat a számhoz emelem. - Shh... - motyogom, s a lehető leggyorsabban a fák mögé kerülök, elbújok egy vastagabb törzs mögött, s onnan kémlelem a betoppanó fiút. Az én James-emet. Hallom ahogyan a nevemet suttogja, én meg elpirulok. Nem is tudom valójában, hogy miért. Előlépek a fák közül, szendén, mintha most találkoznék vele először, és kimérten ránézek. - Szervusz, te krónikus késő!
Talán tényleg elkéstem? Talán a bolondját járatják velem a szellemek? Talán álmodom és még fel sem keltem igazán… sőt, fel se keltem. Ott alszom Kaleb-el még mindig a kis szobánkban békésen. Remélem ez a helyzet és nem az, hogy történt valami veszélyes. Nem tudom megmagyarázni ezt az érzést, aggódok a csajért…még ha tudom is, miféle is ő. Nem érdekel, számomra fontos… mint Kaleb, csak másabb kiadásban. Kötődés… talán már szerelem is. Hangját hallom, megérkezett… ő késett, vagy… én késtem. Ez már biztos. Szóra nyílik szám, tekintetemben egy pillanat erejéig mintha aggodalom csillanna, de végül csak annyi lesz az egészből, hogy: - Tényleg elkéstem… sajnálom Harper… azt hittem gyorsabb leszek. Figyeltem az alakját, figyeltem, ahogy közelített… hát el kell hogy mondjam, hogy még gyönyörűbb, mint az előző találkozón. Elmosolyodva pillantok tekintetébe és közelebb sétálok hozzá. Ennyi jár. Neki is és nekem is, még ha agyam egyik hátsó zugában egyetlen pillanatra sem hagy nyugtot a kellemetlenség érzete. A tudat, hogy mindez csak átmeneti nyugalom. Jobban ki kellene élveznünk az ilyen alkalmakat talán. - Tudod, ha nem Ember lennék, talán én is megpróbálkoznék a varázslással... - húzódik mosoly képemre, ahogy mellé érkezem. Olykor elgondolkodtam rajta, mi lenne ha lenne varázserőm… mint a cimborámnak. Mint a Csodának, itt mellettem. -… hogy megtudjam állapítani, valóban késtem-e. - fejeztem be a megkezdett mondatom. Aztán tarkót vakarok…. zavarban vagyok komolyan. - Nos? - leeresztem a kezem és elpillantok az őzek felé. - Nem szeretnél együtt megszökni velem? - tettem fel a nagy kérdést. Már régóta ez járt a fejemben, de Kaleb-et nem hagynám itt semmi pénzért. Lehet hogy ő nem is jönne. Lehet Harper sem hagyna itt csapot papot miattam.