A szemeim szárazak voltak, hiába pislogtam, nem lett jobb. Egész nap dolgoztam, a számítógép képernyőjének villódzó fénye nem kímélte a látásomat és az agyműködésemet, de összpontosítanom kellett: határidős munkám volt, holnap délre készen vagyok vagy mehetek a fenébe - így fordítottam le a főnököm utasítását és mivel nem szerettem volna új munka után nézni, akkor is az irodában voltam, amikor éjfélt ütött az óra. A szemüvegemet feltoltam a homlokomra, berögződésszerűen tűrtem a hajamat a füleim mögé és reménykedtem, hogyha megmasszírozom a halántékomat, belém költözik még egy kis energia. Csak egy kicsi! A program utolsó simításait végeztem, mégis olyan volt, mintha csak most láttam volna hozzám és a bennem lakozó összes erőre szükségem lett volna ahhoz, hogy időben végezhessek; napok óta képtelen vagyok normálisan koncentrálni. A gondolataim csaponganak, nehéz egyetlen dologra fókuszálnom. Zsigeri feszültséget érzek magamban és azt, hogy semmi sem jó... ha valaki rám mosolyog, azt kérdezem magamtól, vajon mit akar, ha egy másik durcás képpel lép be az iroda ajtaján, elképzelni sem tudom, mi baja van. Hasogat a fejem, legszívesebben kiugranék a testemből, hogy csak saját magam külső szemlélője legyek.
Lehet, hogy a stressz teszi. És az egész napos ülés, ami néha fárasztóbb, mintha az aszfaltot fúrnám fel. Ki is gurítottam a székemet az asztal mögül és kinyújtóztattam a lábaimat. Tettem pár lépést, a plafon felé nyújtóztam, lehajoltam, megropogtattam a nyakamat és egészen addig jobban éreztem magam, míg az ablakhoz értem és megláttam a szikrázó teliholdat. Ledermedtem. Akárhányszor megláttam az égitestet, ambivalens érzések keletkeztek bennem - mintha a megérinthetőségének illúziója a kielégíthette volna a leghőbb vágyaimat, ugyanakkor amint felé nyúltam volna, mély aggodalom és félelem járt át. A kezeim reszketni kezdtek, hiába markoltam meg az előttem lévő korlátot, nem nyugodtak. Mély levegő, ma már harmadszorra... mintha segítene, semmi értelme nem volt azoknak az idétlen relaxációs videóknak. Legszívesebben belerúgtam volna valamibe. Minden ok nélkül, csak azért, hogy jobban érezzem magam... ahogy ez a szándék átsuhant a fejemen, jött vele egy emlék is apámról, aki hozzám hasonlóan pillanatok alatt váltott át egyik állapotból a másikba. Egyszer hercegnő voltam, aztán rám ordított, amiért hozzá szóltam. Kiszámíthatatlan volt és soha nem felejtem el azt a fajta visszafogottságot, amit kislányként gyakorolnom kellett, nehogy rosszat szóljak vagy másképpen vegyem a levegőt az elvártnál. Lehet, hogy olyan vagyok, mint ő, csak még nem jött elő teljesen belőlem a vére?

---

Tegnap kaptam egy üzenetet és azóta a tartalmán rágódtam. Shadow életben van. Azt hittem, meghalt, még mindig börtönben van vagy ha ki is szabadult, ismét a rácsok mögé került. Egy levelet találtam a postaládában, a papírra pár szó volt firkantva: A bátyád valószínűleg még életben van, próbáltam gondoskodni róla. Nem tudtam, mit gondoljak, utoljára akkor hallottam a testvéremről, amikor először börtönbe került. Nem értettem, mit akart tőlem, miért küld pénzt. Semmi szükségem nem volt rá, egész életemben megvoltam nélküle; elhagyott engem, nem volt mellettem, pedig sokáig vártam rá és reménykedtem, hogy egyszer betoppan az ajtón, magához ölel és megígéri, hogy minden rendben lesz és nem fog elhagyni. Pár nap leforgása alatt a szüleim meghaltak és a testvéremet is elveszítettem. Az életem alapjaiban változott meg, úgy, hogy azt sem tudtam, milyen az a létezés, ami egyáltalán helyén valónak nevezhető... most, hogy kialakítottam a saját rendszeremet és nagyjából meg voltam elégedve a sorsommal, egyáltalán nem akartam, hogy a múltam beleszivárogjon és feltépje a régi sebeket. Önző leszek és védeni fogom magam. Nincs más választásom. Csak egy probléma van: nem tudom, hogyan kell mindent kizárólag a saját érdekeimet nézni. Ha meglenne bennem a hátat fordítás képessége, régen nem ezen a kanapén ücsörögnék, hanem a világ másik felén élnék, dolgoznék, léteznék. Szabad lennék. Mostanában mintha börtönbe lennék zárva és nem csak a falak nyomnak össze, hanem saját magam és a félelmem miatt kerültem kalitkába. Nem csak attól félek, hogy olyan leszek, mint apám, hanem megrémít, hogy a férfi, akit szeretek, akiben bíztam, akivel megosztom az ágyam és akinek vacsorát főzök szintén hajlamos arra, hogy elveszítse a fejét. De hová mehetnék? Mit tehetnék? Senkim és semmim sincsen rajta és a testvéremen kívül - mégis, most is összerezzentem, ahogy nyílt az ajtó, összegyűrtem a pár szavas levelet és a szívem őrültem dobogott azt várva, vajon Alistair milyen hangulatban van. Nem kellene ennyire félnem, csak egyszer csattant a keze az arcomon és ha nagyon igyekszem, megérthettem volna, miért tette. Nehéz napja volt, droggal akarta átvészelni a kemény órákat és nekem ez nem tetszett. Magamnak kerestem a bajt... de ő sem mentődhet fel az ijesztő, szívfacsaró felismerés alól, hogy kezd szörnyeteggé válni.

Kedves Raven!  

Szebbé varázsoltad a reggelemet, azt kell hogy mondjam. Mostanában észrevettem magamon, hogy elég sok karakter érkezik az oldalra, akiknek legalább annyira örülök és izgatottan várom az elkészült lapjukat, mintha a saját keresettjeim lennének. Lehet, hogy egy kicsit kattos leszek... De majd csak azután, hogy elfogadtalak.  
Gyönyörű pb-d van, ezt mondanom sem kell.   A lapodból elém táruló személyiséget tökéletesen el tudom hozzá képzelni. És hogy két ilyen férfi van az életedben.. Azt hiszem felkötheted a gatyád, egyik sem tűnik egyszerű esetnek. De mivel programozó vagy, valószínűleg ezzel is boldogulsz majd.
Csak dicsérni tudlak, és ha folytatom, az asszonyom csúnyán fog rám nézni, úgyhogy utadra is engedlek.  
Fuss egy kört a foglalóknál, ha eddig nem tetted volna meg, aztán keresd fel azt a két szerencsés jómadarat, hogy helyrepofozd őket. Akár szó szerint is teheted, szívesen megnézném.

Jó szórakozást kívánok!