Sietve haladok végig a fák között, miközben reménykedek abban, hogy a bátyám nem fog semmi butaságot csinálni. Tisztában vagyok azzal, hogy az erdő nem épp a legbiztonságosabb hely, főleg nem éjszaka, és minden bizonnyal anya is mérges lesz, ha észre veszi, hogy kiosontam, de Raymondnak szüksége lehet rám. Annyira dühös volt, és én pontosan tudom, hogy ilyenkor mit tesz. Megöl valakit, aki nem tehet arról, hogy valaki fojton összetöri a testvérem szívét. Annyiszor eldöntöttem már, hogy feladom és nem próbálom tovább megmenteni a bátyám lelkét, de aztán mindig történik valami ami miatt képtelen vagyok magára hagyni Őt. Hiszen én ismerem azt az oldalát, ami igenis szerethető, és azt is tudom jól, hogy minden más, amit a világ felé mutat, csak egy álarc, ami mögé könnyebb elbújnia, mintsem szembe nézzen az igazsággal. Az igazság pedig az, hogy Ő nem egy szörnyetegnek született, hanem saját magából próbál azt tenni. Mintha valamiféle burkot húzott volna maga körül, ami arra jó, hogy védekezzen a saját maga jósága ellen. Vajon, ha nem a húga lennék, velem is úgy bánna, mint a többi szerencsétlen lánnyal, akik rosszkor voltak rossz helyen?
Megpillantva a bátyám házát, megfutamodok, aztán nem törődve az illemmel, miszerint előbb kopogunk mielőtt belépünk valakihez, benyitok. Mindig is gyűlöltem ezt a házat, olyan, mintha valamiféle kinzó kamra lenne. Mármint úgy értem, hogy nagyon szép belülről meg minden, nincsenek kivégzéshez való eszközök, de akkor is bennem van az a tudat, hogy hány lány halt már meg itt a testvérem kezei által, és még hány olyan, akiről nem is tudok. Egy sikolyt hallok az emeletről, így anélkül, hogy bármit is átgondolnék, felszaladok. Egy fekete hajú lány a falhoz húzódva sír, a bátyám meg a képéből kikelve halad felé. Rémisztő látvány.
- Ray! - kiáltok rá, mire megáll, de nem néz rám. Mintha szégyelné magát amiatt, hogy így látom. A lány rémülten pillant rám, mintha attól tartana, hogy én is bántani fogom. Ez kicsit azért vicces, mert soha még ahhoz sem volt szívem, hogy egy pókot megöljek. Persze Ő ezt nem tudhatja.
- Menj innen Rita! - szólal meg végül a testvérem ellentmondást nem tűrő hangon, de én csak megrázom a fejemet és közelebb lépek úgy, hogy közte és lány között legyek. Tudom, hogy engem sosem bántana, ezért nem érzem úgy, hogy félnem kéne. Szembe fordulok a bátyámmal, és megfogom a kezét, abban reménykedve, hogy így talán megnyugszik. Nem fogom hagyni, hogy megölje azt a lányt.
- Kérlek. Hagyd őt elmenni. - suttogom, közben pedig a tekintetét keresem. Nem néz rám, a hátamban lévő lányt figyeli, aki reszket a félelemtől, végül pedig hátat fordít mindkettőnknek és leül a kanapéra. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, majd elmosolyodok. A bátyám ebben a pillanatban bizonyította be, hogy mindig van remény.

My little angel!

Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan el fog kelni a karakter, de emiatt is kellemes meglepetés volt.
Kíváncsian vártam, hogy mit fogsz kiemelni a rövidke életedből, ahogyan azt is, hogy miként fogod megjeleníteni a köztünk lévő kapcsolatot, mert kár lenne tagadni, hogy egyedül talán még miattad tudok emberi maradni. Még akkor is, ha veled se mindig vagyok éppen egy kezesbárány. Kíváncsi vagyok arra, hogy kikkel fogsz még kapcsolatba kerülni, vagy éppen a mi kapcsolatunk mennyire lesz békés. Ugyanakkor arra is, hogy valaha ki fogod e váltani az átkodat és vér fog tapadni a kezedhez, amitől engem is annyira meg akarsz óvni.

Nem is tartalak fel tovább, hess foglalózni, aztán pedig majd mehet is a játék! Jó szórakozást!