Egy pillanatra lesápadtam, mikor azt mondta, hogy én is segíthetnék neki pakolászni. Egyszerűen nem értettem, hogy mire akar kilyukadni. Kezdett összetörni a fejemben kialakult kép róla, hogy csak a képzeletemben ilyen kedves velem, de aztán felnevetett én pedig megkönnyebbültem. Lehetséges, hogy ez egy tök fair alku lenne, de nem hiszem, hogy képes lennék még egyszer cipekedni. Éppen elég volt ez a számomra. Bár valószínűleg neki sokkal kevesebb cucca van legalábbis a srácoknak mindig is kevesebb szokott lenni, de aztán ki tudja. Nem vagyok egy túlságosan csajos, csaj. Próbálom magam mögött hagyni legalábbis a nyafogó kislányt.. Na, meg persze azt is, aki megállás nélkül partizni jár. – Persze, szívesen. – Mondtam mosolyogva, majd bepakoltam mindent a szobámba, hogy senkit sem akadályozzanak a folyosón a közlekedésben, mert még a végén valaki ismét felrúgja őket. – Nem.. Azt hiszem csak ennyi.. Nincs kedved lepihenni egy kicsit? Nem tudlak jelen pillanatban még semmivel sem kínálni csak egy jó öreg ággyal, ami alapjáraton itt van. – Próbáltam kimenteni magamat, de csak rosszabbodott a dolog ezért finoman alsó ajkamba haraptam, hogy befejezzem a sok hülyeséget. Ez az egész úgy jöhet le a számára, hogy felajánlottam magam.. Vagy nem tudom.. Nem akarom, hogy már az első napom után cédának nézzenek.
Mosolyogva tekintettem a lányra, majd helyet foglaltam a kanapén. - Honnan jöttél? - kérdeztem tágra nyílt szemekkel és érdeklődő tekintettel. Ahogy beleharapott a szájába, kirázott a hideg is. Gondolataim a fenekére terelődtek, ahogyan lehajolt. Istenem, úgy beleharapnék. Talán azért vagyok ilyen, mert vérfarkas vagyok, vagy miért vagyok ilyen mostanában? Ahogy megfordult, gyorsan vissza pillantottam a szemeire. - Öhm.. khmm.. mit kell még segítenem? - kérdeztem, kicsit vörös fejjel azt hiszem rajta kapott.
Kicsit kellemetlenül éreztem magam a megnyilvánulásom után és ezért rögtön pakolászni kezdtem, hogy eltereljem mind a saját gondolataimat mind pedig az övét. Egyszerűen nem vagyok biztos benne, hogy a szemébe tudnék nézni azok után, hogy képes voltam az ágyra terelni a témát már most. Pedig tényleg nem volt szándékos.. Nem akarom, már az első itteni kapcsolatom porrá zúzni. Na, meg persze amúgy sincs sok szerencsém a férfiakkal, szóval jobb, ha nyugton maradok. – Mystic Falls. Nincs olyan messze. De oda is körülbelül egy éve költöztem csak. – Magyaráztam, majd a legalapvetőbb dolgaimat kezdtem el kipakolni az első dobozból. Egy idő után, már unalmasnak tűnt és határozottan kijelenthetem, hogy éreztem pillantását magamon. Hirtelen megfordultam és sejtésem bebizonyosodott és újból alsó ajkamba harapva elvörösödtem és lesütöttem a szemeimet. – Azt hiszem ennyi lenne, de akkor megihatnánk valamit.. – Nem szívesen búcsúzkodnék, de azt sem nézném túlságosan boldogan, ahogy segít kipakolni mondjuk a fehérneműimet.. Meg nem vagyok az a típus, aki befogja a másikat ilyen „kegyetlen” munkára.
Igen, lebuktam. Kezeet végig símítottam az arcomon, erősen olyan "istenem én marha" fejet vágtam közben. - Mi lenne, ha felhoznék valamit inni?- kérdeztem, majd hajamba túrtam. Istenem, van ebbe a lányban valami ami annyira tetszik, hogy az félelmetes. Hogy tudott megfogni ennyire ő engem? - Egy limonádé? - vettem fel ismét egy kérdés, majd már kezdtem elindulni az ajtó felé. Kellett nekem egy kis kimozdulás, hogy ne akarjam leteperni. Soha nem voltam iylen, vagy is a farkas lét előtt soha sem. Mindig udvaris és türelmes voltam, de most csak az játszódott le az agyamban újra és újra, hogy felcsapnám az asztalra és jól el látnám a baját, kikötözném az övemmel.. asszem elkalandoztam egy kicsit, sőt nagyon. Megráztam a fejemet, mert már a számat nyaltam és ajkamba haraptam olyan erősen, hogy ki serkent a vérem is.
Reakcióján látszik, hogy tudja, tudom. Nincs ebben semmi szégyellni való. Nem tudom miért úszik mindkettőnk arca a vörös szín érdekes árnyalataiban, hiszen ez az egész egy teljesen természetes szituáció. Ismerkedünk, ami magában foglalja a fizikai felmérést is. Régebben ügyet sem vetettem arra, ha egy pasi szeme túlságosan sokat időzött valamelyik testrészemen. Most pedig olyan vagyok, akár egy rák ezt hófehér bőröm csak még inkább kiemeli. – Nagyon jól hangzik. – Mosolyogva pillantok ég kék szemeibe, amikkel anélkül le tudna dönteni a lábaimról, hogy megszólalna. Miért találkozom össze mindig ilyen férfiakkal? S miért mindig a gyönyörű kék szemek a gyengéim? – A limonádé megfelel. – Fűztem hozzá abban reménykedve, hogy most nem lelépni akar és búcsút inteni nekem egy jó darabig. Élvezem a társaságát és nem érintene túlzottan jól, ha most elmenne. Túlságosan is jól néz ki, hogy hagyjam csak úgy eltűnni. Gondolatai, mintha elkalandoztak volna s észrevettem, hogy ajkából kiserken egy kis vér. – Jól vagy? – Kérdezem félénken és egy aprócska lépést teszek feléje.
Elindultam kifele az ajtón, a fejemet a falba verném most legszívesebben. Le futottam minden egyes lépcső fok egyre messzebbnek és messzebbnek tűnt. Már már végteleneknek. Vettem egy limonádét, majd vissza cammogtam. - Itt is vagyok. - nyújtottam oda neki. Égette a bőröm, egyre melegebb és melegebb lett a szobában. Izzadni kezdtem. Mi van velem? Le kellett ülnöm. nagy levegőket vettem nem értettem, hogy mi bajom van. Lehúztam a limonádét, de nem volt jó rá néztem, már nem volt éppen korán. Holnap lesz telihold miért viselkedem így?
Kinéztem az ablakon, láttam a teliholdot, istenem elszámoltam magamat. Oda szaladtam az ajtóhoz, de az nem akart kinyílni. - Baszus friss volt a festés? Nem kellett volna becsuknom. - Akkor itt maradtam benn vele. Meg fogom ölni? Talán fel kellene hívnom Adélt, de most ő is elvileg átváltozik. Istenem mit tegyek?
Kicsit furcsa volt nekem, de nem akartam túlságosan sokat beleképzelni a dologba. Aranyos srác az egyszer biztos, de ennyi. Biztos van szerelme vagy valami ilyesmi. Itt meg még ő is új és legalább benne van annyi, hogyha egy lány szerencsétlenkedik, akkor a segítségre siet. Ez valahogy a mai világban elég ritka és, ha van is ilyen srác, azt már a lehető leghamarabb megkaparintotta valaki és mi.. A többi lány csak álmodozhatunk arról, hogy valaha is ilyen srác lesz az életünkben. – Köszi. – Mondtam mosolyogva, mikor átvettem tőle a poharat egy pillanatra összeért a bőrünk és éreztem, hogy egy természetfelettivel állok szemben. Remek. Ez most már mindenhova követ engem. Azt nem tudom meghatározni, hogy mégis milyen természetfelettiről is beszélünk. De, ha tippelnem kellene azt mondanám, hogy vérfarkas. Követtem tekintetét és én is kinéztem az ablakon. Telihold volt. A francba! Most akkor itt fog előttem átváltozni? Na, nem.. Ez rohadtul nem biztonságos. Sem nekem sem pedig másoknak. Ha most kinyitom az ajtót lehet, hogy valakiben kárt tesz.. De ha nem nyitom ki az erőmmel, akkor bennem fog. Kellemetlen szituáció, de míg én remélhetőleg képes vagyok magamat megvédeni másokra ez nem feltétlenül igaz. – Vérfarkas vagy? – Kérdeztem remegő hanggal.
A fejem csak úgy löktetett a testem nem akart engedelmeskedni. Nem akarom bántani, nem ezt érdemli meg inkábbb Caroline-t hozza valaki ide nekem, had tépjem szét most azonnal. - Nem dehogyan csak valami rosszat ettem. ááááá- Üvöltöttem fel fájdalmamban, majd kétségbe esett arccal pillantottam rá. - Igen az vagyok, de ígérem neme sík bajod, próbáljunk kijutni, hozd ide azt a piszka vasat és..fúú.- Mondtam, majd elhúztama szám szélét. Else hiszem, hoy ezt mondom. - Döfd bele a kezembe, hogy itt maradjak addig próbáld meg rugni az ajtót. Nincs sok időnk. – mondtam, majd le tettem a kezemet és behunytam a szememet. Istenem ez nagyon nagyon nagyon nagyon fog fájni. A mézli az, hogy a koleszban már megszokták, ha valaki sikítzik, és nem nyitnak be. Csak ott állt azzal a fejjel, hogy ezt most komolyan gondoltad te örült? - Vagy belém döföd vagy letéphetem a fejed, nem jó találkozásnak. – mondtam, majd mosolyogtam ez kicsit. Ezek után felkeresem Adélt egy kis segítségre, vagy hogyan ne öljünk ártatlanokat tanfolyamra járok majd. Próbáltam egy biztos pontot találni, de a mostani életemben semmi nem volt biztos, még Carolinet se tudtam megölni, sem pedig elcsavarni egy lány fejét sem. Kész csődtömeg vagyok és egyre nagyobb csődtömeg leszek.
Soha nem láttam még egyetlen egy vérfarkast sem átváltozni. Nem, mintha rajta lett volna ez a bakancslistámon vagy ilyesmi. Még az kellett volna. Ennyire beteg kívánságokkal nem rendelkezem. Most mégis nagy valószínűséggel szemtanúja leszek a dolognak. Eleinte tagadja, de éreztem.. Tudom, hogy igazam van. Megéreztem, mikor a bőre az enyémhez ért. Egy kis elektromosság futott végig a testemben, ami könnyedén elárulta nekem, hogy mégis mivel állok szemben. Felesleges volt tagadnia, bár ezek szerint ő nem volt tisztában azzal, hogy én pedig boszorkány vagyok. Furcsa.. Általában megérzik a vámpírok és a vérfarkasok is. Mondhatnám azt is, hogy kiszagolják a dolgot. – Nem fogom beledöfni a kezedbe. Ez még csak eszedbe se jusson. – Megráztam a fejemet. – Kell lennie valamilyen más megoldásnak. – Gondolkozni kezdek, hogy mit tudnék tenni az érdekében. Azt hiszem képes vagyok egy láthatatlan falat felhúzni közte és köztem. Úgy, hogy nekem se árthasson, de azért nekem se kelljen neki ártani. A francba is! Pont egy vérfarkast kell kifognom. Komolyan nem is lehetnék szerencsétlenebb a férfiakkal. Hibrid. Vérfarkas. Vámpír. Most megint egy vérfarkas. Átok lebeg a fejem felett vagy mi az isten van? Már komolyan unalmas ez az egész. Én hülye meg reménykedtem, hogy egy normális sráccal hozz össze a sors. Lehunytam a szemem, majd koncentrálni kezdtem. Ezután pedig egyszerűen belekezdtem a varázsigébe. Az elmúlt időszakban sok időt fektettem a varázserőmre, de nem mondom, hogy én lettem Óz a nagy varázsló egyszerűen csak próbáltam fejlődni. Abban pedig csak reménykedni tudok, hogy ez az egész ki fog tartani. Előrébb lépek és olyan, mintha falnak ütköznék. A kezemet ráteszem és érzem, ahogy az energia áramlik végig a láthatatlan falamon. Megcsináltam.. Sikerült! – Ennek most működnie kell. Nem fogsz tudni áttörni rajta. – Szeretném enyhíteni a fájdalmát is, de azt jelen pillanatban nem tudom, hogyan tehetném meg. Abban viszont határozottan biztos vagyok, hogy ez nem lesz egy túlságosan szép látvány.
Akkor letépem a kis csini fejét, de jó. Tetszik egy lány és leszedem a fejét, na nem baj majd kiteszem a falra, mint Aaron legjobb próbálkozásai. - akkor, majd én! - álltam fel,de ebben a pillanatban egy falba ütköztem - Mi az isten? - kérdeztem, majd ismét felordítottam a fájdalom édes ízétől. - Te is varázsolsz? -hogy megmondjam őszíntén egy boszival találkoztam, aki pasi volt, de na, varázsolt, és nem igazán értem ezt a világot még, sőt magamat se fáj egy hónapban, mint a nőknél a menzesz.
Minden porcikámat átjárta a rettegés. Nem tudtam biztosra, hogy a varázslatom sikerült. Egy pillanatra megrezzentem, mikor közelíteni kezdett felém, de nyugodtan sóhajtottam, mikor láttam, hogy a láthatatlan kis falam igen is megvéd tőle. Vagyis megvédi őt attól, hogy bárkit is bánthasson. Nem úgy tűnik, hogy olyan ember vagyis vérfarkas lenne, aki előszeretettel bántja az áldozatait. – Boszorkány vagyok.. – Mondtam halovány mosollyal az arcomon. Nem tudom, hogy képes leszek-e végignézni a szenvedését. Ez az egész egyszerűen borzalmas. De nem tudom, hogyan enyhíthetném a fájdalmát. Szerettem volna. Talán a világon a legjobban, de annyira kis ügyetlen boszorkánynak számítok, hogy ez a fal létrehozása is nagy dolognak tudható be. – Ha tudnék enyhítenék a fájdalmadon is, de.. Nem tudom, hogyan tehetném meg. – Olyan halkan beszéltem, hogy még én magam is alig hallottam, hogy mégis mit mondtam. Nem tudom, hogy eljutott-e hozzá, ahogyan azt sem, hogy képes leszek-e végignézni ezt az egész folyamatot. Hátat fordíthatok, de nincs az a sarok vagy párna, ami fájdalmasan remegő hangját elűzhetné. Annyira tehetetlennek érzem most magam pedig már ez is valami, hogy nem hagytam, hogy elrohanjon és őrült mészárlásba kezdjen öntudatlan állapotában.
Bejött a kis trükkje, nem tudtam mozogni csak egy bizonyos határig. Istenem, ha most bántottam volna. - Meddig tart? - kérdeztem rettegve attól, hogy talán elmúlhat hamar és bántok valakit. Igyekeztem tök normálisan hozzá állni ahhoz, hogy ez a város ilyen. - Szóval ... - nyögtem fel kínkeservesen a fájdalom keserű csókjától, majd ismételten folytattam szavaim menetét. - Mennyien vannak még ebben a városban, akik természetfelettiek? - kérdeztem, de féltem már előre a választól, attól, hogy esetleg nem tudom elfogadni a tényt, hogy sokan.
Reméltem, hogy ez az egész kitart a végsőkig. Még mindig nem vagyok tisztában az erőm határaival és nem is most szeretném, ha kudarcot vallanék. Már az is örömmel tölt el, hogy ezt képes voltam ezt az egészet felállítani. Semmi nem garantálja, hogy ki fog tartani a végsőkig. Bíznom kell magamban. Képes vagyok arra, hogy megvédjem magamat és másokat is. De legfőképpen Aaron-t. Még csak most ismertem meg, de kétlem, hogy el tudná viselni a tudatot, hogy ártott valakinek. – Ameddig én akarom. – Jelentettem ki határozottan, miközben végig a tekintetét kerestem. Hátat kellene fordítanom, de nem bírok. Úgy érzem, hogy így legalább támogathatom, ha már arra nem vagyok képes, hogy elvegyem a fájdalmát. Kételkedem magamban, de ezt neki nem kell tudnia. Jobb, ha abban a tudatban van, hogy ez az egész biztonságos. Nem szeretném, ha még ezen is rágódna. – Nem tudom. – Ráztam meg a fejemet. – Még csak most jöttem ide, de Mystic Falls-ból kiindulva szerintem itt sem szűkölködhetünk benne. Vegyük példának minket.. Két természetfeletti egymásba botlik. Ha ez megtörténhet szerintem elég nagy az esély. – Mondtam halványan mosolyogva, de a gyomrom görcsben állt, hiszen láttam a szemében a fájdalmat és ez az én szívembe is belemart, hiszen nem segíthettem rajta. Utáltam a tehetetlenséget. Most talán jobban, mint valaha.
Vissza emlékeztem arra az időre, amikor még elöszőrt mart bele a bájdalom gyenge csontjaimba és törte össze az átok azokat, emlékszem amikor még csodálkozva álltam ezekhez, hiszen senki sem tanított engem erre. A fájdalom ugyan úgy, ahogyan mindig megtalált és bár próbáltam magamat tartani ahhoz, hogy erős vagyok, nehéz fájdalmas csókja a szenvedésnek nem engedett. Úgy égett belém, hogy pontosan jegyezzem meg, hogy, ha vége is lesz, mindig vissza talál majd. Emlékszem, amikor még kegyetlenül pillantottam nagy bánatos szemekkel a holdra, hogy mivel érdemeltem ki. Mjad rájöttem, hogy vétkeztem, vétkeztem abban, hogy embert öltem, de ezért a vétekig életem minden részét erre a fájdalomra szánok és ez a fájdalom emlékeztett kínkeserves halálra, amit az a lány át élt. Nem szabadott volna meghalnia, nem tehetett semiről és talán jogosan merül fel éppen deformálodó fejemben a gondolat, hogy megérdemlem, hogy szenvedjek. Bailey hátát pillantottam meg, biztos nem bírta nézni, hát igen én átélni nem akarom már, de már megtettem magamnak a bajt. Nem volt túl meg győző számomra ez a "ameddig akarom" féltem, hogy talán elgyengül a látványtól, hiszen, ahogy a filmekben láttam ezek érzelmeken alapulnak. Nem ismerem őt, lehet egy nagyon erős lány és kíbírja, amit kell, de nem akarom, hogy a fal az a bizonyos úgy mond fal, melyet képzett engem át tőrni engedjék és bántsam őt, vagy mást a koleszban. - Mi lesz, ha kitörök? - Szegeztem rá tekintettem félve,féltem, hogy valakit bántok újfent és szenvedést okozok egy családtagjának, vagy barátnak barátnőnek.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Szept. 25, 2014 10:04 pm
Az egész porcikám remegett. Azt hittem, hogy elég erős leszek és képes leszek végig a tekintetemmel tartani benne az erőt, de hamar rájöttem, hogy nem vagyok erre képes. Sosem tudtam elviselni, hogy valaki szenvedjen, de most, hogy ilyesmivel találom szembe magam még rosszabbul éreztem magam. Még soha nem voltam szemtanúja annak, hogy valaki átváltozik és, ha őszinte akarok lenni soha nem voltak ilyen beteg vágyaim. Hátat fordítottam neki, hiszen nem akartam, hogy lássa reszket a lelkem és a könnyeim is utat törtek maguknak. A testem remegését próbáltam visszafogni, hiszen nem akartam, hogy lássa mennyire kellemetlen ez nekem. Erőt kellene sugároznom neki, akit még csak most ismertem meg. De, ha ezen túl leszünk azt is elmondhatjuk majd, hogy nem volt éppen unalmas a megismerkedésünk,. Mégis ki mondhatná el, hogy úgy ismerkedett meg valakivel, hogy az nem sokkal később vérfarkassá változott ő pedig képes volt egy láthatatlan falat húzni, hogy megmentse önmagát és mindenki mást is? Nem hiszem, hogy túlságosan sokan mondhatják el ezt magukról, de én elfogom. Mert ez a fal állni fog. Ha kell évekig is. Erős vagyok. Erős vagyok. Muszáj elhinnem. Egy pillanatara, mintha nem is a saját hangomat hallanám az elmémben, hanem édesapámét és ettől sokkal magabiztosabb lettem. Képes vagyok mindenre, ha hiszek magamban. Letörlöm az arcomról a könnyeket és próbálom a határozottságomat az arcomra is kiültetni, mikor újra visszafordulok felé. – Nem fogsz kitörni erről biztosíthatlak. – Közelebb léptem a falhoz és a kezemet helyeztem rá. – Itt vagyok veled. Itt leszek a végéig, ígérem. – Bárcsak tehetnék valamit. Van valami, de utoljára ezt akkor alkalmaztam, mikor a kutyusom meghúzta a lábát és az is rettenetesen fájt. Lehunytam a szememet és koncentrálni kezdtem, hogy a fájdalom egy részét a saját testemre ruházzam. Nem vagyok normális. De remélem, hogy képes vagyok fenntartani a falat is és a fájdalmát is csökkenteni. Képes vagyok rá! Éreztem a fájdalmának az elő hullámát, majd mikor megérkezett térdre rogytam. Olyan volt, mintha valaki erőteljesen hasba rúgott volna. Egy könnycsepp újra végiggördült az arcomon, de a kezemet folyamatosan a láthatatlan falra támasztottam. Még mindig itt van. Itt is marad. Mert megtudom csinálni. Újabb fájdalom hullám és felsikoltok. Nem tudom, hogy bírja ezt elviselni. De segíteni akarok rajta. Ezt pedig addig csinálom, amíg bírom. Mert egy idő után választanom kell. A fájdalom enyhítése vagy a fal. Nem bírom mindkettőt a végsőkig. Ennyire azért erős nem vagyok. Vannak határaim. Most pedig ezeket feszegettem.
Kezét a falra helyezte én pedig azt rá. Bele néztem égető tekintetébe, miközben csontjaimat mardosta a fájdalom. Mit tegyek? Nem akarom bántani, menjen el, csak azt akarom, hogy menjen el! - Menj el kérlek. - mondtam, miközben ő valamit csinált, hiszen a fájdalom enyhülni kezdett, de ő szenvedni. - Bailey!!- kiáltottam rá, hogy hagyja abba, de nem hallgatott rám. Nem tudom elviseli-e ezt a fájdalmat, nem akartam, hogy baja essen miattam.
Nem bírom tétlenül nézni, ha egy ember szenved. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Ez az egész mondhatni egyenlő a lehetetlennel. Késztetést érzek arra, hogy segítsek és most pontosan ezt teszem. Nem érdekel, hogy hányszor kér meg arra, hogy távozzak. Egyszerűen megmakacsolom magam és felemelt fejjel büszkén kitartok, mintha semmit nem mondott volna. Mintha ez az egész fal hangszigetelt lenne és kétségbeesett kérései nem jönnének át rajta. Egyszerűen csak eleresztem a fülem mellett. Nem fogom magára hagyni. Soha senkit nem hagyok magára. Kezem a falra támasztom, hogy érezhessem, mikor fogy belőle az energia, hogy pontosan mikor kell leállnom ezzel az egésszel, mert nem vehetem a fájdalmát és védhetem meg magamat és másokat tőle. Összeszorított fogakkal kitartok és látom, hogy hamarosan az átalakulás végéhez ér. Ez már egy jó jel, hiszen ha véget ér az átalakulás a fájdalma megszűnik és már csak meg kell várnunk, hogy a nap felkússzon az égre a hold pedig búcsút intsen nekünk. Végül lerogyok a fal mellett és az előttem álló termetes farkast nézem. A kezem végighúzom a falon. Hát megcsináltam! Segítettem rajta és magamat is védtem mindenki mással együtt. – Most már minden rendben lesz. – Suttogom halovány mosollyal az arcomon.
A fájdalom szinte elmúlt, de féltettem még mindig őt. Akár mennyire is erős boszorkány vagy micsoda, számomra egy törékeny szépség. Kezdett elsötétülni a világ, szinte egyre sötétebben láttam a lány szép arcát, lassan már csak a körvonalait és már azokat is halványan. Farkas lét közelgett és tudtam, hogy mostmár nem én uralom a testemet, hanem a farkas. Féltem, hogy mivel le gyengült a lány a fal meg fog törni, de ekkor szinte a sötétség édes mámorába burkoozdtam.
Farkas.. Erősen vicsorgó szörös lény a lányra mer, miközben fogait villogtatja, mint ha ő lenne a valaki. Neki ment minden erejénél fogva a falnak, de vissza pattant róla. Nyűszíteni kezdett, majd lábait össze fogta és fejét lehajtotta. Hát elalszik? Ennyi lenne?
Rémisztőnek kellett volna találnom a farkas, amivel szembenéztem, de egyáltalán nem így volt. Lenyűgözött éppenséggel. Az erő, amit produkált. Mikor a falnak futott megrezdültem egy pillanatra, hogy talán képes lesz áttörni rajta, de nyugodtan sóhajtottam, mikor végül sikertelen volt a próbálkozása. Az idő egyre lassabban telt. A hold nem akart búcsút inteni nekünk, mintha szándékosan akart volna fennmaradni olyan sokáig ameddig csak lehet. Talán életem leghosszabb éjszakája volt és pontosan ezért sem bírtam ébren. Miután a farkas is békésen elfogadta, hogy nem tud kitörni onnan lehunytam a szemeimet és álomba merültem a falnak támaszkodva. Aztán meggondoltam magam és eldőltem a fallal egy vonalban, hiszen ez a fal, amint lemegy a hold és felkúszik a nap megszűnik. Akkor pedig egy hatalmasat vágódnék hátra. Ezért összekuporodtam a földön és mélyen álomba szenderültem, ahol minden sokkal békésebb és egyszerűbb volt a számomra.
Múltkori beszélgetésünk nem volt a legfényesebb. Nem igazán tudtam neki segíteni, egyrészt azért, mert sokkot kaptam. Más részt, mert nem értem ezt a világot én se még.
Nem éreztem túl jól magam, lehet megfáztam. Farkas tud beteg lenni? De, ha egy kutya tud én miért nem? Jó mindegy, hülyeségeken agyalok ismételten.
Elindultam, hogy felkeressem Bailey-t és beszéljek vele eről, hogy több tanáccsal lássam el. lábam ütemesen dobogtak, majd mikor oda értem ökölbe szorítottam a kezem és bekopogtam. 1---2---3 kopogás.
Azt hittem, hogy képes leszek arra, hogy új életet kezdjek. De a helyzet csak még inkább rosszabbodott. Nem hiszem, hogy képes leszek elfelejteni azt, ami történt velem. Egyszer talán túllépek rajta, de nem fogom elfelejteni. Egy ilyet soha nem lehet elfelejteni. Mégis, hogyan felejthetném el, hogy kihasználták és még arra is képtelen voltam, hogy megvédjem magam? Velük szemben nem voltam más, mint egy gyenge kismadár, akit mostanra már könnyedén megtörtek, mintha mit sem számított volna. A cuccaim nagy részét már összepakoltam. A gondolataim össze-vissza kavarogtak. Kieren kérdéseit nem tudtam hova tenni. Egyszerűen annyira furcsa volt, de most nincs erőm még ezzel is foglalkozni inkább arra koncentrálok, hogy ne hagyjak itt semmit sem, mert többször nem fogok ide visszajönni az egyszer biztos. Nincs okom arra, hogy bármiért is visszajöjjek. A kopogtatásra összerezzenek, majd kifújom a levegőt és megfordulok, majd mikor megpillantom Aaron-t elmosolyodom, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem kell neki is tudnia, hogy jelen pillanatban mennyire undorodom magamtól és, hogy milyen kellemetlenül érzem magam már pusztán attól is, hogy egy légtérben vagyok vele, hogy engem figyel. – Szia. – Köszöntöm őt, majd az ágy túloldalára sétálok és tovább pakolászom, hogy még véletlenül se kerüljön túlságosan közel hozzám. – Mielőtt bármit is mondanál beugrottam volna, hogy elköszönjek, de szerettem volna előtte még összepakolni. Túlságosan sok dolgot hoztam és láthatóan eléggé feleslegesen, hiszen nem bírtam túl sokáig. – Mondom egy zavart vigyor keretében, mintha tényleg az lenne a bajom, hogy nem bírom a főiskolát. Pedig szó sincs erről. Kerülöm a tekintetét és a dobozokat figyelem, amiket már telepakoltam.
- Szia! - Elég gyorsan beengedett, de az egész helyzet, a szoba atmoszférája szinte hidegrázást váltott ki belőlem. Mit sem értettem a helyzetből, hiszen azért jöttem, hogy végre újra lássam hosszas kihagyás után. A farkassá válás nem volt túl kellemes sem neki, sem nekem, de egyszer mindent el kell kezdeni. Én pedig úgy álltam hozzá, hogy bármikor vele leszek, amikor csak kéri... és ettől nem tartottam egy cseppet sem. Én sem vagyok egyedül legalább. Igazából Adélaide bármikor ott volt, mikor szükségessé vált, és érezte, hogy ha nincs velem valaki, akár bajba is kerülhetek... de most, hogy úgy tűnik, nincs többé Adélaide, nem veszíthetem el ezt a lányt is. Aki iránt ráadásu nagyon úgy tűnik, hogy valamivel többet érzek, mint kellene... csak nem tudtam hová tenni ezeket az érzéseket, mert az biztos, hogy talán veszélyesebbek, mint maga a vérfarkasság. A szerelem sosem volt olyan egyszerű, mint azt mások mondják vagy a filmekben hangzik. Sokkal komolyabb és tétje van. Méghozzá elég komoly tétje. Körülnéztem, és a pillantásomat vissza is kaptam a dobozok hadára, amin először csak átsiklottam. Csak másodjára tűnt fel, az agyam későn jelezte, hogy érdemes lenne megállapodnom ott. - Öhm. - kezdtem volna bele összeszűkült szemmel, szinte kiszáradt torokkal, miközben ő ismét beszélni kezdett, és úgy pislogtam rá, mint valami félnótás. Arról már nem is beszélve, hogy szó szerint került. Amint mellé értem volna, máris tovább sétált, és eltűnt két doboz között. Pakol. Pakol mintha az egész élete múlna azon a két pár zoknin. - Ezt most nem értem kristály tisztán. - szólaltam meg ismét. - Elmész? - vonultam át mellé ismét, majd megérintettem a vállát, hogy így kényszeríthessem arra, hogy a tekintetembe nézzen. - Mi történt veled? - kérdeztem úgy, gyomrom pedig szinte rögtön görcsbe rándult. - Bántott valaki? Mondd, hogy ki! - vált hevessé a hangom. Már lejátszódott a szemeim előtt, hogy ha valaki csupán szavakkal, vagy netán tettekkel is bántotta, kitaposom minden belét, és azzal kötöm fel a campus gerendáira.
Mondhatjuk, hogy a pakolásom már sokkal inkább kényszeres tevékenység volt, mint tényleges pakolászás. Inkább egyik dobozból raktam át a másikba, úgymond szelektálva a dolgok között, mert rendkívül kellemetlenül éreztem magam jelen pillanatban. Nem akartam, hogy túl közel jöjjön hozzám, mert egyszerűen rosszul voltam attól, ha valaki túl közel merészkedett hozzám. Egy ember lélegzetvétele is olyan hangos volt a számomra, mintha vámpír lettem volna és hallottam volna még a szívverését is, de nem. Csak pusztán a lélegzetvételét, hogy visszaemlékezhessek arra, hogy az a vadállat, hogyan lihegett felettem. Lefogadom nem sok nőhöz jutott hozzá. De miért pont engem választott ki magának? Miért én kellettem neki. Bárcsak megérhetném! De valószínűleg sosem fogom. Tudom jól, hogy nem érti az egész helyzetet, hogy miért megyek el. Nem bírok itt maradni, ha akarnék sem. Jace-el meg kell próbálnom újra kezdeni a dolgokat, hogy mindent a helyére tehessek. Megtalálhassam önmagam. Jelenleg ő az egyetlen, akiben meg tudok bízni, akiről tudom, hogy számíthatok rá minden egyes pillanatban. Persze Aaron is kedves lett a szívemnek, de őt nem akarom belerángatni az én saját sötét kis világomba. Jace-el azt hiszem a sötétség egyértelműen közös bennünk így nem tudom őt megfertőzni a sajátommal, egyszerűen csak osztozunk egymásén. De Aaron.. Ő ennél sokkal többet érdemel. Ahogy a keze a vállamra siklik, hogy maga felé fordítson szinte úgy ugrok hátra neki az egyik doboznak, amiből a tartalma a földre borul, ahogyan behódol a gravitáció törvényének és leborul a földre. - Kérlek.. Ne érj hozzám.- Mondom rekedtes hangon, de még mindig nem nézek a szemeibe és inkább nekiállok szedegetni a dolgokat, amiket sikeresen kiborítottam. -Nem történt semmi.. Jól vagyok. Csak.. Mindegy. Elmegyek. Tényleg nem mentem volna el búcsú nélkül, de kiderült ez az egész nem az én világom. Azért remélem, hogy te sikeresen befejezed.- Az egész világ nem az én világom. Valahogy egy icipici fény csúszik az életembe és utána megérkezik a vihar, ami mindent porig rombol és tönkreteszi azt a keveset, amit nagy nehezen sikerült felépítenem. Én pedig mindig továbbállok annak reményében, hogy egyszer talán jobb lesz..
Az egésznek még mindig nem találtam meg az értelmét... vagyis, kezdett valami kibontakozni a fejemben, de nem tudtam hinni annak a hangnak, amely azt súgta, hogy nagyon nagy baj van. Bailey nem volt még ilyen, sosem viselkedett így velem, sem mással, és pontosan ezért vált egyre émelyítőbbé az az érzés a gyomromban, amelyet az előbb már éreztem. De most erősebbé vált, és tudtam, hogy... az egész mögött ennél több van. - Hé, nyugi! - bukott ki belőlem, mikor szinte kiszakadt a tenyerem alól, és nekiesett az egyik doboznak. A ruhák és minden egyéb holmi, amely abban volt, a földre esett... legalábbis a többsége. Nem tudtam, hogy mit mondjak, vagy mit tegyek. Ne érjek hozzá... erre még sosem kért. Miért ilyen távolságtartó ezúttal? És ez az egész... be sem jelentette, hogy elmegy. Mégis hogyan akarta ezt közölni velem, belök egy cetlit az ajtó nyílása alatt, amelyben elköszön, és hogy valószínűleg sosem látom viszont? Leguggoltam, hogy összeszedjem a holmikat, amelyeket miattam borított ki, annak ellenére, hogy ő is éppen ezt kezdte el csinálni. Kialakult egy kép a fejemben, hogy valami rosszat csináltam, vagy történt valami, ami kiderült rólam, és... azért megy el. Azért hagy el. Én szeretem ezt a lányt, és most azt sem engedi, hogy hozzá érjek. Vagy hogy... miért nem beszélte meg ezt velem előbb? Mi baj a főiskolával? Ha én kibírom, akkor neki is bírnia kellene, nem? Nálam reménytelenebb nem igazán van... - Nem tudom, hogy mi történt, Bailey - vágtam bele egy gombóc zoknit abba az átkozott barna dobozba -, de nem az iskolával van bajod, és ne is próbálj meg hazudni nekem. - vagdalóztam szinte a szavakkal is, pontosan úgy, ahogy a holmikat szedtem össze, de a tekintetét ezúttal nem kutattam fel. - Történt valami, és nem mondod el. Annak az új barátnak van köze hozzá? - kérdeztem ki. A hangom megtelt valami furcsa érzelemmel, dühvel és csalódottsággal. Múltkor láttam őket együtt... valahol sétálgatni. Nem is a helyszín a lényeg, basszus! Nem is beszélt róla, hogy van egy másik is a képben... és ahányszor rá gondoltam, csak ökölbe szorult a kezem.
Kezdőlap
Mosolyogva tekintettem a lányra, majd helyet foglaltam a kanapén. 
|| szószám || 