Úgy láttam a legjobbnak, hogy eljövök otthonl, nem akarok Silassel lakni, szükségem van egy kis időre amíg megemésztem ezt az egészet, muszáj, hogy legyen köztünk most egy kis távolság amíg ezt megemésztem... Első szerelmi csalódásom... Ami kicsit vicces, hiszen több, mint 2000 éves vagyok, ebből mondjuk 2000 éven keresztül szenvedtem, szóval igazából eddig még nem is éltem igazán, csak most kezdtem el valójában élni, és az a férfi bánt meg akitől a legkevésbé számítanék rá, akit mindenkinél jobban szeretek, akire 2000 évet vártam, aki tartotta bennem a lelket, míg én szenvedtem. Ő okozta nekem a legnagyobb fájdalmat. Szerencsére Silas nincs most itthon, így hát bepakolok pár ruhát egy sporttáskába, írok neki egy levelet, hogy szükségem van egy kis térre, egy kis időre és, hogy pár napra, amíg ez nem csendesedik le bennem oda költözök az egyik barátomhoz. Igazából csak két barátom van, Nora és Helmut. Helmutot még a városban ismertem meg, amikor össze kevert Katherinel, aki mint később kiderült a hasonmásom, csak úgy, mint Elena és kitudja, hogy még hány olyan ember van, aki kiköpötten úgy néz ki, mint én. Mindegy is, nem ez a lényeg. Felhívtam Helmutot, hogy ha tud akkor jöjjön el értem és vigyen el a Whitmore-ra. Beszéltem Noraval és legnagyobb örömömre megengedte, hogy pár napig ott aludjak vele a kollégiumi szobájában. Más lehetőséget már tényleg nem tudok, úgy érzem, hogy innen most tényleg muszáj elmennem. Mikor oda értünk az egyetemhez, mosolyogva megköszönöm Helmutnak, majd bemegyek a kollégiumba és a 15. szobához megyek, majd bekopogok és bemegyek. - Szia. - köszönök Noranak barátságosan, mikor megpillantom a legjobb barátnőmet.
Azt hiszem, még soha senki nem kért tőlem szívességet. Több mint egy évszázadig nem is nagyon volt lehetőségem arra, hogy bárkiért jót cselekedjek, előtte pedig mindenki csak a bűnösséget látta bennem, mint valami velem született rendellenességet. Duplán. Természetesen nem haboztam igent mondani, mikor a lány, aki valószínűleg hosszú életem folyamán az egyedüli a kedves volt velem, mégsem családtagom, segítséget kért. Pontosabban csak egy helyet, ahol meghúzhatja magát néhány napig. Azt hiszem itt kezdődik a kedvesség. Bár van még mit tanulnom róla, de első lépésnek megteszi az is, hogy ha valaki kedves velem, akkor viszonzom. Most még kapóra is jön, hogy egyelőre nincs szobatársam, így egy ágy üresen árválkodik a szoba túlsó végében, és az sem utolsó szempont, hogy legalább mellette egy kicsit normálisnak érezhetem magam. Addig legalábbis, míg Amara tudomására nem jut, hogy miféle teremtmény vagyok. Ahhoz még nem volt bátorságom, hogy ebbe beavassam. Túl sok gyűlölködő és megvető pillantást kaptam már életem során azért, ami vagyok. A főiskolás éveimet nem akarom ezzel megpecsételni. Úgy akarok viselkedni, mintha tényleg csak egy átlagos huszonéves lennék, átlagos huszonéves kori problémákkal. Mondjuk azzal, hogy szakítottam a barátnőmmel. - Gyere csak! Érezd magad otthon. - invitálom beljebb szerény hajlékomban. Az otthoni szobám valahogy jobban kihangsúlyozza milyen is vagyok.. Vagy éppen voltam. Magam sem tudom eldönteni, hogy ingadozok-e még a határon, vagy elbillent már a mérleg nyelve valamelyik oldalra. Ez viszont csak és kizárólag az én ízlésemet tükrözi, talán egy kicsit csicsás, de most ez betudható annak, hogy száz évet nem egyszerű bepótolni. Mások ezt hívják extravaganciának. - Mi történt? - próbálok puhatolózni, hisz a telefonban csak annyit kérdezett, hogy maradhat-e egy kis ideig nálam. A hangja viszont elég zaklatottnak tűnt ahhoz, hogy elvessem az ötletet, hogy a társaságom vonzotta ide.
Az egész úton csöndesen ültem Helmut mellett és csak néztem ki az ablakon, néztem az elsuhanó fákat, és próbáltam felfogni, hogy miért történt ez velem. Olyan sokáig vártunk arra mi ketten, hogy együtt legyünk, most végre itt a lehetőség, senki sem áll közénk, Silas még is megcsalt... Nem tudok úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, mert túlságosan fáj ez a tette, más sem jár a fejemben csak ez. Éjszaka nem tudok aludni csak forgolódni tudok, gondolkodok. Próbálok rájönni, hogy mit csinálhattam rosszul, hogy ezt érdemeltem a sorstól, mi rosszat ártottam én bárkinek is? Miért büntet engem folyamatosan az élet? Miért olyan rossz az, hogy boldog akarok lenni?? Egyszerűen csak olyan életet akarok, amiben nem kell félnem attól, hogy bármelyik utca sarkon megtámadhatnak, ahol boldog lehetek azzal a férfivel akit mindennél jobban szeretek. Igen, erre vágyok, de úgy látszik a sors nagyon nem szeretne engem boldognak látni, bár tudnám az okát, hogy miért. Nem tettem senki ellen semmi rosszat, szóval szerintem megérdemlem azt, hogy boldog legyek. Örültem, hogy Nora megengedte azt, hogy nála lakjak addig amíg kicsit rendbe jövök, amíg megemésztem azt ami körülöttem folyik. Hasonmások, Silas, aztán ott van még Stefan is aki megtámadott, aztán megmentette az életemet. Az agyamban teljes zűrzavar van, így tényleg az a legjobb, hogy elköltöztem egy időre Mystic Fallsból. A kollégium még jó is, hiszen én is erre az egyetemre járok, itt ismertem meg Norat is. Bemegyek a szobába, mikor behív, majd oda megyek az ágyhoz és lerakom a sporttáskát, majd mikor meghallom a kérdését veszek egy mély levegőt és átgondolom, hogy hol kéne kezdenem. Azt már régebben elmeséltem neki, hogy milyen volt eddig az én életem, hogy mit terveztünk régen Silassal, szóval szerencsére az előzményeket nem kell most elmesélnem neki. - Silas megcsalt... Azok után, hogy 2000 éven át vártunk arra, hogy a szerelmünk beteljesedjen. Képes volt engem megbántani, pont ő, akit a legjobban szeretek... - mondom halkan, majd leülök az ágyra és onnan nézek a barátnőmre.
Nem tudtam megsaccolni pontosan, hogy mikor érkezik majd, ezért jó előre kikészítettem a tiszta ágyneműt és megvetettem az üresen álló ágyat. A holmijának is csináltam helyet az egyik komódban, hogy érezhesse, addig marad itt, ameddig csak szüksége van rá. Ő volt az első, aki hosszú idő óta kiváltotta belőlem a kedvességet, amit Mary-Lou oldalán nem tudtam igazán kiélvezni. Az egyetemi világ viszont lehetőséget nyújt nekem arra a sok mindenre, ami pótlásra szorul az életemben. A közösségi életem elég lapos, még így sem vagyok képes arra, hogy túl sok ember felé nyissak. Talán attól félek, hogy elutasítást kapok majd, és azt nem viselném jól. Ahogy a kritikát sem, ha azzal illetnek olyanok, akiknek gőze sincs arról, hogy ki vagyok és miken mentem keresztül. De ez a világ merőben más, mint amit én ismertem.. Amara érkezésekor rögtön tudtam, hogy ide egy megvetett ágy édeskevés lesz ahhoz, hogy valamivel jobban érezze magát. Halk volt, szótlan, még magához képest is, és olyan savanyú arcot vágott, mint aki citromba harapott. Egészen addig nem tudtam mire vélni, míg ki nem bökte, mi nyomja a lelkét. Rövid ideig hallgattam, majd hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Ebben a témában nem vagyok jártas, de a párkapcsolati gondok nekem sem mennek újdonság számba. - Oh.. Ebben teljesen biztos vagy? - vitatom halkan. Nem akarok indiszkrét lenni, és még jobban felzaklatni, de talán csak félreértett valamit. Bár az ő párosuk sokban hasonlít a miénkre, csak nekünk nem kellett 2000 évet várnunk arra, hogy együtt lehessünk. Ebben az új világban nekünk nem működött, és könnyen meglehet, hogy most ők is hasonló cipőben járnak. Teljesen meg tudom érteni a kiborulását, mert hiába én mondtam ki, hogy vége, az nem jelenti azt, hogy nekem egyszerű volt meglépni. Sosem egyszerű lezárni valamit, ami egykor a mindenséget jelentette, és nem is merem kijelenteni, hogy sikeresen megtettem. De elindultam az úton, annak reményében, hogy az élet tartogat valamit a számomra. Valamit, ami kárpótol majd minden fájó pillanatomért.
Annyi mindenféle érzés kavarog bennem, hogy nem is tudom hol kéne kezdenem Noranak a mesélést, mert azt már a legelején tudtam, hogy szükségem van valakire akinek kiönthetem a szívemet, aki pártatlan, aki meghallgat és érezteti, hogy nem vagyok a terhére, hogy nem vagyok egyedül, mert ő mellettem van és támogat, segít átvészelnem ezt az időszakot is. Nora pont ilyen, mióta megismertem őt itt az egyetemen, azóta tudom, hogy számíthatok rá. - Tudom, hogy nem félreértés. - mondom mikor felnézek a lányra. A hangom kicsit ingerültnek hat, majd veszek egy mély levegőt és a fülem mögé tűrök egy barna hajtincset. - Ne haragudj, én csak... Kiborultam. - mondom halkan és ismét meggyötört hangon. Túlságosan is megvisel ez a szakítás-megcsalós dolog, részben azért, mert eddig sosem csaltak meg - furcsa is lett volna, tekintve, hogy évszázadokig kővé voltam dermedve - másrészt pedig amiken keresztül mentünk mi ketten, Silas és én, képes volt elkövetni ezt, képes volt ekkora fájdalmat okozni nekem. Pontosan tudta, hogy számomra ő a gyenge pont, ő a gyengém, miatta vagyok életben; szó szerint, ő tart az élők között, ő adott reményt arra, hogy az élet nem olyan rossz, mint amilyennek én először hittem miután vissza tértem hosszú idő után az élők közé. Mindezek után tényleg képes volt engem ilyen szinten megbántani. - Ne haragudj, hogy itt vagyok, vagy ha zavarlak csak egyszerűen nem tudom, hogy kihez fordulhattam volna... Nem akartam otthon maradni, mert Silas is ott van és muszáj egyedül lennem. Mármint nélküle. Ha a terhedre vagyok akkor szólj és megyek azonnal máshova. - fejezem be végül a monológomat ami az eddigi leghosszabb beszédem mióta ide jöttem, sőt, mióta Norat megismertem.
Kétség sem fér hozzá, hogy még új nekem ez a helyzet. Hogy valaki nem a társadalom szégyenfoltját látja bennem, nem olyasvalakit, akit jó messzire el kell dugni, nehogy valaki megjegyzést tegyen rá, vagy ne adj isten még ki is tagadni, amiért a puszta létezésemmel a sárba taszítom a családom hírnevét. Ez a világ más, és Amara is. És mindkettőnknek szüksége van valakire, aki tényleg megpróbálja megérteni, mi zajlik le benne. Mikor leteremt, csak nagyra meresztett szemet villantok rá és felhúznám vissza azt az álarcot, amit mindenkivel szemben mutatok. Kevés érzelem, gőgös tekintet. Valószínűleg ezért nincs túl sok barátom. Amit nem ismerek, azt fel akarom fedezni, de tartok is tőle, ezért hiába kacérkodom olykor, belül, mélyen a szívemben zárkózott vagyok, soha meg nem értett. Soha el nem fogadott. - Tudom, min mész keresztül.. - teszem a kezem a vállára óvatosan. Folyton emlékeztetnem kell magam rá, hogy ő még nem tudja ki vagyok valójában. Elszívó boszorkány és vámpír. Félek elijesztené a tudat, így megtartottam magamnak. - .. és nálam addig maradsz, amíg csak szeretnél. Mellesleg itt van a legkevesebb esély arra, hogy keresni fog. - rántok vállat. Habár mi mindvégig hűségesek voltunk egymáshoz, a fájdalom amit érzek, nem lehet enyhébb, mint Amara esetében. - Még a féltékeny barátnőmtől sem kell tartanod, mostanában nem fog jönni.. - magyarázom meg ideje korán, miért fogadtam tárt karokkal. Meséltem már neki Róla. Persze azonnal láttam rajta, hogy nem igazán helyesli, hogy ilyen közelségbe engedjek valaki mást is, aki nem ő. De nem zárhatott kalitkába, már nem azt a kort éljük, mikor a szerelmünk szégyellnivaló bűn és az emberi kapcsolatok felszínes beszélgetéseknél nem többek. Amarának viszont arról egy szót se szólok, hogy Mary-Lou már csak a múltamnak a része. Ha része akart volna lenni a jövőmnek, akkor nem fordult volna ki magából annyira. Rá se ismerek néha.. Ez viszont most nem rólunk szól, ezért igyekszem minél kevesebb fájdalmat sűríteni a hangomba, mikor erről beszélek. A barátság ott kezdődik, hogy törődöm a másikkal, hogy önzetlenül áldozom rá az időmet, mikor szüksége van rám. Ebben sem mutattam eddig túl nagy tehetséget, de itt az idő, hogy fejlesszem ezt a képességemet.
Soha nem tudtam elképzelni a jövőmet Silas nélkül, ha a jövőmre gondolok akkor mindig látom a lelki szemeim előtt a mi kis közös életünket, egy szép kertes házban laknánk, messze Mystic Fallstól, lennének gyerekeink, kettő is: az egyik fiú lenne, a másik pedig egy kislány. Mi pedig Silassel boldogok lennénk, mosolyogva és boldogan játszanánk a gyerekeinkkel, együtt öregednénk meg, normális emberi életünk lenne... Minden olyan szépen elvolt már tervezve és pont ezért is fáj annyira, hogy elveszítettem azt a férfit akit mindennél és mindenkinél is jobban szerettem. - Tényleg ne haragudj amiért ingerült voltam veled... Nem rád haragszom, hanem erre az egész kialakult helyzetre... - mondom halkan miközben a fülem mögé tűrök egy barna hullámos hajtincset. Nora tényleg nem tehet semmiről, ő az utolsó ember az életemben aki megérdemelné azt, hogy úgy beszéljek vele, ahogy előbb is beszéltem vele, tényleg nem akartam felemelni a hangomat, csak annyira tehetetlennek érzem magamat, annyira kiakaszt ez a dolog Silassel, hogy nem tudom, hogy hogyan kéne reagálnom egyes helyzetekre. Silas miatt maradtam életben, szó szerint. Miatta akartam élni, s nem meghalni, túl sok minden kötött hozzá és most, hogy eldobott magától... Olyan egyedül és védtelennek érzem magamat, mintha a szívemből kitéptek volna egy darabot. - Tényleg köszönöm, Nora, hogy maradhatok. - nézek fel a lányra, miközben halványan rá mosolyodok. Habár csak nemrég ismertük meg egymást, de már most nagyon közel érzem őt magamhoz, fontossá vált számomra. Annak pedig tényleg örülök, hogy maradhatok, mert úgy is beiratkoztam az egyetemre, legalább lesz hol aludnom, abban pedig tényleg igaza van, hogy arra eléggé csekély az esély, hogy Silas itt keresne. - De nem akarok neked itt rinyálni egész nap, inkább mesélj. Bármiről.
Nem tudom pontosan, miként lehetnék most hasznos, milyen szerepben kellene tetszelegnem a megértő baráton kívül, de egyelőre nem is nagyon firtatom. Még magamban sem. Az igazság az, hogy amennyire új, annyira ismerős is a helyzete, és hiába nem akarok gondolni rá, azért csak belekúszik a fejembe, hogy én is hasonló cipőben járok, egy fájdalmas, mocsaras vidéken, ahol az érzelmeim vezényelnek... - Tudom - válaszolom kurtán, megértően. Nálam jobban most valószínűleg senki sem tudhatja, hogy milyen lehet a frissen megtépázott sebzett szív. - De azt is tudom, hogy ha tényleg egymásnak lettetek teremtve, akkor valamikor, valahogyan visszataláltok majd egymáshoz.. - mélyedek kissé magamba, réveteg tekintettel nézek magam elé és apró sóhaj szakad fel belőlem. Talán ostoba vagyok, hogy hiszek ebben, de olykor már csak ez képes tartani bennem a lelket. Mary-Lou hiába viselkedett őrült módjára, az én szívem nem szűnt meg szeretni őt. Arra azt hiszem teljességgel képtelen lennék. Ahogy jelenleg arra is, hogy valaha megbocsássak neki. Mérhetetlenül nagy fájdalmat okozott, talán nem is ez az ok, hanem az, hogy milyen borzasztó, ha pont abban csalódik az ember, akiről azt hiszi, hogy sosem ártana neki. - Semmiség.. - rázom meg a fejem, amint gondolataimból sikerül magamhoz térnem. Bátorítóan mosolygok rá, örülök, hogy hozzám fordult az elkeseredettsége perceiben, így legalább én is tudhatom, hogy él köztünk egy olyan kapocs, amit eddig senkivel sem sikerült hosszú távon fenntartanom. - Öhh.. Oké, hát legyen. Miről is... - gondolkodom hangosan és kissé zavarban érzem magam. A könnyed társalgás még nem megy nekem túl könnyedén. - Arra gondoltam, talán holnap eljöhetnél velem vásárolgatni, ha van kedved.. - ajánlom fel az ötletet. Én egyszerűen oda vagyok a ruhákért, főleg mióta megengedhetem magamnak, hogy kihívó darabokban járkáljak. - Most pedig nem is tudom, megpróbálhatnánk összeszerelni az új TV-t és nézhetnénk valami filmet, vagy lenézhetnénk a kantinba, hátha van valami móka. Mit szólsz? - érdeklődtem, minek után tudtam, hogy ha sokat kellene beszélnem figyelemelterelés gyanánt, akarva-akaratlanul is szóba kerülne Mary-Lou, azt pedig jobb szeretném elkerülni. Nem vagyok még kész arra, hogy beszéljek a történtekről.
Részben azért jöttem ide, mert tudom, hogy Silas sosem keresne itt, hiszen tudja, hogy eléggé hadilábon állok még a mai világgal és az emberekkel, és ezért abban a tudatban él, hogy ezáltal nem is megyek emberek közé, hanem csak kuksolok egy házban, egyedül. Másrészről pedig azért döntöttem úgy, hogy a kollégium lesz a legmegfelelőbb hely most számomra, mert úgy is el kell intéznem a beiratkozási papírokat, beszélnem kell jó pár emberrel, hogy eltudjam intézni, hogy ide járhassak, hiszen nem adtam le semmiféle jelentkezési lapot, ami nem is csoda, hiszen nem jártam középiskolába. Igazából semmilyen iskolába sem, de azért okosabb vagyok annál, mint amire első látásra gondolna az ember. Mióta újra az élők sorában vagyok, minden erőmmel azon vagyok, hogy minél hamarabb sikerüljön felzárkóznom és tartanom a tempót a mai 21. századdal, de valljuk be, az a 2000 évnyi alvás még is csak 2000 év. Nem lehet csak úgy, egy csettintésre behozni a lemaradást, de hiszem azt, hogy a főiskola lesz erre a legmegfelelőbb hely, s alkalom. Itt van nekem például Nora is, ő is szívesen fog nekem szerintem segíteni, bármi gondom is adódjék. Sóhajtok egyet és átgondolom amit mondott. - Fáj az amit tett, és fáj az elvesztése is, hatalmas űrt hagyott maga után, olyan, mintha... Mintha kitépte volna egy részemet, magával vitte a másik felemet. - mondom halkan, inkább magamnak, mintsem bárki másnak. - Van ennek egyeltalán értelme? - nézek végül rá, majd alig láthatóan, kicsit megrázom a fejemet. Nem akarok egész este Silasról beszélgetni, mert akkor tudom, hogy csak még rosszabbul lennék. Muszáj túllépnem rajta, lezárnom magamban a Silas-korszakomat. Úgy látszik, az, hogy 2000 éven keresztül technikailag halott voltam, még a mi erős kapcsolatunkat is megviselte, olyan szinten amit már nem lehet vissza fordítani, nem lehet ellene tenni semmit, szimplán csak túllépni. Ezt kell tennem igen, túllépni! Ajánlatára felcsillan a szemem kicsit és halványan elmosolyodok. Pénzem van bőven, mert Silas még régebben adott egy jókora adagot, hogy ha van kedvem menjek be a városba új ruhákat venni magamnak, úgymond egy "kisebb" költő pénzt kaptam ami most is nálam van, a sporttáskába amibe hoztam a cuccomat. Tudom,h ogy ez a pénz el fog fogyni majd egy idő után, ezért is gondoltam arra, hogy kereshetnék majd valamikor munkát, persze majd csak akkor amikor nem fogod hadilábon állni a mai világgal. - A vásárlás az jó ötlet, úgy is szükségem van jó pár új ruhára. Nagyon szívesen mennék veled. - mondom mosolyogva és a hangomban fellelhető egy csöppnyi öröm is. Igyekszem a gondolataimat másfelé terelni és így jobb kedvet csinálni mint magamnak, mint Noranak, hiszen nem akarom, hogy az én letört hangulatom átragadjon rá is. - Szereljük össze a TV-t. - mondom halkan felnevetve, majd a szekrény mellett nézek, amiben még be van csomagolva a vadi új TV. - Amúgy... Ha sikerül elintéznem, hogy járhassak ide, mi lenne, ha szobatársak lennénk? - teszem fel neki a kérdésemet, és csak reménykedni tudok abban, hogy nem kapok nemleges választ.
Kezdőlap
