Próbálok átlagos életet élni és próbálom nem szem előtt tartani azt az eléggé fontos tényt miszerint a vámpírokat eléggé vonzza a vérem, jobban, mintha sima ember lennék. Elhatároztam, hogy nem fogok félelemben élni, ehhez pedig az első napi rendi pontom az, hogy amennyire csak az lehetséges normális emberi életet élek. Mystic Fallsban sikeresen elvégeztem a gimnáziumot, nem is volt kérdés az, hogy folytatom a tanulást, hiszen a legtöbb 18 év körüli ember a gimnázium után folytatja a tanulmányait. Mivel én normális emberi életet akarok élni - már amennyire ez lehetséges - ezért jelentkeztem egy fősulira ahova legnagyobb örömömre fel is vettek. Koleszos vagyok mivel a Whitmore nincsen olyan közel, de ha úgy vesszük akkor ez nem is olyan nagy baj, legalább sikerül kiszakadnom kicsit a Mystic Falls-i nyüzsgésből, kell a változatosság. Szerencsére egy normális szoba társat is kaptam, habár nem találtuk meg egyből a közös hangot, kellett egy-két nap, míg össze barátkoztunk, de mostanra már tök jóba vagyunk. Főleg, hogy ő boszorkány így hát evidens volt, hogy elmondom neki, hogy én meg dhámpír vagyok. Örülök annak, hogy boszorkány mivel ők szerencsére nem táplálkoznak vérrel így hát nem kell aggódnom azon, hogy ő is a véremre szomjazik. Meg tudok vele beszélni mindent, nagyon örülök annak, hogy jóba lettünk, mert szükségem volt végre egy olyan barátra aki nem vámpír, de még is valamilyen módon természetfeletti és tudok vele beszélni ilyen dolgokról. - Ne felejtsétek leadni holnap a házi dolgozatokat! - mondja a tanár kb 1 perccel az előadás előtt. Fellélegzek mikor rájövök, hogy vége ilyen szinten a mai napnak. Úgy éreztem, hogy a percek csiga lassúsággal haladnak, nem tudtam semmire sem figyelni, túlságosan is fáradt vagyok ma. Viszont holnapra még nem készültem semennyire sem úgy hogy nagyon örülök, úgy terveztem, hogy ma sikerül egy kicsit pihennem, de akkor erről le is mondhatok. Felmegyek a kolesszobánkba, ledobom az ágyamra a cuccomat majd ledőlök és a plafont bámulom. Hatalmas a csábítás arra, hogy pihenjek egy kicsit, csak pár órát kéne aludnom, de muszáj tanulnom. Elő veszem a füzetemet, majd hasra fekszem és elkezdek írni, tanulok a holnapi napra.
Kezdtem azt hinni, hogy a természettudományok oltárán feláldozni az egyébként is újrahasznosítottnak ható főiskolai éveimet egyenesen pazarlás volt, nem is csak egy rossz ötlet. Az érdeklődés és a beváltott cselekedetek nem ugyanabba a pakliba estek, nem azzal a lelkesedéssel ültem be a padok mögé, mint amilyennel elképzeltem. Léa azt tanácsolta, ha más nem, legalább próbáljam meg, milyen lehet újra egy ilyen közösséghez tartozni, éljem meg az első fiatalságomat úgy, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, csupán arról feledkezett el, hogy az én fiatalkorom az elmúlt két évben olyan volt, mint egy rémtörténet. Erről én magam is próbáltam nem tudomást venni, mégsem sikerült elhanyagolnom azokat a berögződéseimet, amelyek pár hónap alatt levetkőzhetetlenül rám ragadtak: soha nem voltam biztos a mondandómban, többször éreztem magam ramatyul, mint jól a bőrömben és a kapcsolatok kialakításának terepe messzibbnek tűnt, mint megvalósítani egy antarktiszi expedíciót. A jogi pályától véglegesen elbúcsúztam, nem hittem abban, hogy képes lennék akárki elé kiállni és egy kismacskát is meggyőzni az igazamról… saját magamat sem tudtam, nemhogy az elkövetkezendőkben egy több főből álló esküdtszéket. Mindemellett nem kockáztathattam meg, hogy Bryan előadásaira bekerülve okosodjak, a tőle és az iránta való érzelmeimtől való elvonatkoztatás nem számított az erősségemnek. Egyáltalán léteznek nekem még olyan dolgaim, amelyek pozitívak lennének? Egyre inkább erősödött a hitem abban, hogy nem és sokkal jobban járnék, ha magamra csukva a szobám ajtaját tudomást sem vennék a külvilágról. Ez szintén nem volt lehetséges, a kollégiumi szobámon ugyanis osztoztam valakivel. A lány természetfeletti volt, az első döbbenetet a tény okozta, hogy tényleg mindenhol ott vagyunk… ám igazából örültem, hogy nem egy embert sodort utamba a sors, még ha nem is terveztem túl sokat a szobában tartózkodni. Chantele-nek megígértem, hogy nem fogok eltűnni a szeme elől és a lelkére kötöttem, nehogy kiadja a szobámat valaki másnak. Ha más nem, annyi előnyöm lehetett a szobatársammal szemben, hogy Chantele dhampir mivoltából adódóan felkészült voltam Lyla faját tekintve. - Szia. - Köszöntem belépve a szobába, halvány, udvarias mosolyra húztam az ajkaimat. Tanult, nem akartam megzavarni benne, ám volt bennem annyi, hogy ne legyek bunkó. Igazán szerettem volna fejleszteni a közösségi szellememet, ami elég nyilvánvalóan hiányzott belőlem. - Milyen napod volt? - Kérdeztem rá, miközben az ágyamhoz lépve levettem a kabátomat és a táskámban kezdtem matatni. Lyla kedves lány volt, semmi nem volt benne, ami ellenszenves lett volna, pedig azt hittem, a falra fogok mászni pusztán a gondolattól is, hogy osztozkodnom kell valakivel, akit nem ismerek.
Szinte nincs olyan nap, hogy a szüleim halála ne jutna eszembe. Valamilyen szinten magamat hibáztatom, hiszen a szüleimmel össze voltam veszve azon a napon, apával is veszekedtem a kocsiban, mert éppen kiselőadást tartott arról, hogy én milyen rosszul viselkedek meg a többi ehhez hasonló duma. Ha talán befogtam volna a számat és nem veszekedtem volna vele akkor lehet nem történik meg a baleset és még mindig lenne családom. Magamat hibáztatom, lehet, hogy apa nem tudott eléggé figyelni az útra. Fogalmam sincs, hogy ki ténylegesen a hibás, de abban biztos vagyok, hogy valamennyi szinten nekem is közöm volt ahhoz, hogy a szüleim most halottak... Mikor történik velem valami jó, vagy éppen szükségem lenne anya bölcs tanácsira, vagy csak beszélgetni szeretnék a szüleimmel akkor ösztönösen a telefonért nyúlok, hogy felhívjam valamelyikőjüket, de aztán rádöbbenek a fájdalmat igazságra, hogy már nincs kit felhívnom... Magamra maradtam, és habár nem nagyon mutatom, de belül piszkosul össze vagyok törve. Hazugság, hogy az idő minden sebet begyógyít. Ezt nem lehet elfeledtetni, nem segít semmi, hogy könnyebben elviseld azt a tényt, hogy a szüleid halottak. Ezzel együtt kell élned, nem tudsz mit tenni. Az élet nem áll meg, megy tovább, mintha semmi sem történt volna. Próbálom mindennel elterelni a gondolataimat a szüleimről, hogy ne érezzek fájdalmat, ne foglalkozzak a halálukkal. Végre elkezdtem tanulni. Bár nem hittem volna, hogy ehhez egy ilyen baleset kell... Mindegy is, a múlton már nem lehet változtatni, viszont az már rajtam múlik, hogy a jelenem s jövőm hogyan fog alakulni. Bár még fogalmam sincs a jövőt illetően ugyan is a fejembe vettem, hogy keresek valakit aki segít nekem megtanulni azt, hogy hogyan tudom megvédeni magamat. Aha, igen, azt hittem, hogy ezt a részt hamar le fogom tudni, de sajnálatos módon tévedtem. Mindegy, ezt is megoldom. Mindent meg tudok oldani. Semmi sem lehetetlen csak hinni kell benne. Gondolataimból egy ismerős hang ébreszt fel, mire felkapom a fejemet és halványan elmosolyodok. - Szia. - köszönök Ebony-nak kedvesen majd felülök és becsukom a füzetemet. Úgy sem tudnék most tanulni, túlságosan lefoglalnak most a gondolataim. - Szokásos. Próbáltam túl élni a sulit. - mondom egy erőltetett nevetéssel, de ezt még én sem hittem el magamnak. Ma valahogy nagyon magam alatt vagyok. - Bocsi, nem akarlak lehangolni. Van nélkülem is elég bajod.
Lyla arca gondterheltnek tűnt. Megvolt a képességem arra, hogy kilométerekről kiszagoljam a kavargó gondolatok által okozott belső feszültséget, sajnos szakértő voltam a témában, hiszen nem volt olyan nap, óra, perc, amikor a fejemben csend lett volna és minden elhallgatva megengedte volna, hogy kikapcsoljak, pihenjek egy kicsit. Szüntelen forogtak az agytekervényeim, tele voltam az önostorozás fájó mechanizmusának hol maradványaival, hol tündöklő folyamatával, a jövőkép és tervek rosszullétet és kétségbeesést okozó hiányával, egyszóval soha nem lehettem nyugodt, kipihent, kikapcsolt, csak a jelenlegi állapotokkal foglalkozó fiatal. Nem engedtem meg magamnak, hiába telt már el jó pár hosszú hónap az átváltozásom és az egyéb, nem hirdetett cselekedeteim óta, nem voltam képes túllépni. Leragadtam, megcsonkultam. És kezdtem beletörődni. - Nagyon nyomottnak tűnsz. - Néztem rá, miután kényszeredett nevetést hallatott, olyat, amelyet senki sem venne be, akinek volt egy csöppnyi esze. Ismertem a terelést, a szépíteni akarást, sokszor éltem vele, sőt, igazából ez határozta meg az életemet akkor, amikor vettem magamon annyi erőt, hogy egyáltalán szebb képet mutassak magamról. Legtöbbször csak nem szóltam senkinek, elvoltam magamban és megpróbáltam nem zavarban érezni magam amiatt, mennyire kívülállóként viselkedtem. Mert zavart, jobban, mint bármi más. Vágytam az emberek szeretetére, de legszívesebben néha elordítottam volna magam, hogy a körülöttem lévők hallgassanak el és… legyen egy kis csend. Aztán szerettem volna, hogy észrevegyenek, hogy hiányozzak nekik, mégsem tettem azért, hogy olyan mély kapcsolataim alakuljanak ki, akik ezeket érezhetnék irántam. A saját ördögi körömbe kerültem minden alkalommal. - A suli túlélése még nekem is kétséges. Szerintem ismét szakot váltok, csakhogy biztos ne felejtsenek el a tanulmányi osztályon. - Megforgattam a szemeimet és sóhajtottam egyet. Igen, holnap az első dolgom lesz reggel nyolckor az ajtón kopogtatni és átkérni magam. Már tervem is volt. - De ha gondolod elmondhatod, hogy mi bánt. - Leültem az ágyra. Hallgatóságnak jó voltam, tanácsadónak borzalmas, viszont lehetőség adódott arra, hogy valakivel pozitív viszonyt alakítsak ki.
Biztos vagyok abban, hogy az arcomra ki van írva a fájdalom, nem mindig voltam jó abban, hogy elrejtsem az érzéseimet és úgy látszik ez még most is érvényben van. Ebony-nak is egyből feltűnt a nyomott hangulatom. Tudom, hogy neki is van bőven baja és nem kéne terhelnem a sajátoméval, de nem tudom elviselni azt, hogy nem tudok senkivel sem beszélni a bajaimról, mindenkinek van szüksége valakire akinek őszintén beszélhet mindenről. Mivel én mindenkit elveszítettem ezért őszintén örültem mikor Ebonyval össze ismerkedtünk és mondhatni barátok lettünk. Az még tetézi is a dolgot, hogy a szobatársam is természetfeletti úgy, mint én, így hát tényleg tudok vele őszintén beszélni. Merthogy a legtöbb bajom a dhámpír mivoltomból ered. 20 évem volt arra, hogy megszokjam ezt az egészet és hozzá szokjak ahhoz, hogy a vérem vonzza a vámpírokat, mert a hülye vérem hülye különleges. Hát nem hülyeség? Dehogynem. Nincsen elég bajom, még a vámpírok miatt is aggódnom kell. Hát igen, ilyen az életem és még mindig nem tudom elfogadni, de hát nem tudok mit csinálni. Megszöksz vagy megszoksz. Kicsit más jelentésben, de igazából ez jellemzi az életemet. Halványan elmosolyodok amikor a szakokról beszél. Nem most először fog szakot váltani, de így legalább nem felejtik el, hogy ide jár. Bár szerintme már az ottani emberek agyára kezd menni, de hát ez van, ők csak folytassák a munkájukat. Halkan felsóhajtok majd ránézek. - Még mindig ki vagyok bukva a szüleim balesete miatt... Ha apámmal nem veszekedtem volna, vagy egyeltalán nem vesztem volna össze velük azon a napon akkor lehet, hogy az a baleset nem történt volna meg és még most is itt lennének. Egy részben felelős vagyok azért az estéért, az én hibám volt... - mondom halkan.
Felé fordultam, miközben törökülésben helyezkedtem el az ágyon és figyelni kezdtem. Majdnem ugyanaz volt az életünk meghatározó tragédiája azzal az eltéréssel, hogy neki semmi köze nem volt a szülei halálához. Baleset volt, nyeltem egyet, amikor meghallottam: ettől függetlenül önmagát hibáztatta, egy apró veszekedésből eredteti a vélt részbeni felelősségét. Emlékeztem az estére, amelyen az én szüleim haltak meg. Nem éreztem bűntudatot, csupán mindenkivel végezni akartam, aki a házunkban volt, beleértve magamat is. A mai napig nem tudtam, mi ütött belém, Léa-val csupán annyit sikerült kiderítenünk, hogy a szervezetemben lévő vámpírvér vette el az eszemet tekintve, hogy a boszorkányvérvonalam képes volt megátkozni önmagát, mert annyira gyűlölte a vámpírokat, hogy a velük való akármilyen érintkezést megbüntették. Azt pedig főleg, ha az egyik boszorkányuk szervezetébe az ősellenségül vére került. Megbolondultam és ennek sajnos nem én láttam a legnagyobb kárát, hanem a családom, akiket nem tudtam visszahozni, nem tudtam nekik segíteni, mert az önkívületi állapotom nem engedte. Ha kettőnk közül valaki hibás volt a saját szülei halála miatt, az én voltam. Persze előbb szakadt volna rám a mennyezet, minthogy egy végül is idegen személynek kiteregessem a legféltettebb és legmocskosabb titkomat. - Semmi sem a te hibád volt. A baleset az baleset. - Néztem rá elhúzott szájjal, a sajnálatomat kifejezve. Annyira még nem ismertem, hogy tudjam, hogyan reagál az egyébként nem szánakozásnak, csupán természetes reakciónak szánt gesztusra. Én mindig csak elfogadtam, de tisztában voltam azzal, hogy az irányomba szálló részvétnyilvánítás nem volt komoly, mivel engem gondoltak a gyilkosnak. Igazuk volt. Erről persze senki sem győződhetett meg. - Attól, hogy magadat okolod, nem lesz jobb. Hidd el. - Ismét rá emeltem a tekintetemet, miközben sóhajtottam egyet. - Van valaki, akivel… megbeszélted a történteket? Nem kellene hagynod, hogy felemésszen. - Meglepett, hogy mennyire magamra tudtam erőltetni a normálisság álcáját. Talán attól lehetett, hogy manapság jobban éreztem magam, miután engedtem a vadászat csábításának vagy éppen a vérre való vágyódásnak… értelmesebben tudtam beszélni, a szinte afáziába csapó beszédzavarom eltűnt, a gondolataim ugyan zavarosak voltak, de jobban rendszereztem őket… mintha javított volna rajtam.
Rengetegszer forgattam le a fejemben újra azt az estét, amikor a szüleimmel balesetet szenvedtünk. Ha akkor legalább a kocsiban nem veszekedtem volna apámmal, akkor tudott volna normálisan figyelni a vezetésre és akkor lehet, hogy a baleset nem történt volna meg. Nagyon rosszul tudom elfogadni, feldolgozni a szüleim halálát, mert bárki bármit mond, nem tudom elhinni, hogy valamennyire nem vagyok hibás ezért az egészért. Ha normálisan viselkedtem volna, nem pofáztam volna vissza mindig és nem buliztam volna éjszakékba menőleg, akkor lehet, hogy most nem ott tartanék, hogy szinte senkim sincsen. A rokonaim nem törődnek velem, már az első bulinál megmondták, hogy ők nem fognak egy ilyen gyerekkel foglalkozni, szüleim meg... Hát, igen. Szóval ha őszinte akarok lenni, akkor fogalmam sincs, hogy kire tudnék támaszkodni, ha baj van, kinek tudnám kiönteni a szívemet, amikor már nem bírom magamba tartani az érzéseimet. Félek attól, hogy egyszer átfogom lépni a határt, hogy több vért fogok inni, mint amennyit kéne és akkor felerősődik a vámpír énem. A nap égetni fogja a bőrőmet és ezért kelleni fog nekem napfény gyűrű, aztán nem is tudom, hogy milyen dolgok változnának meg. A lényeg, hogy nem akarom átlépni azt a bizonyos határt, de ahogy egyre jobban magamba folytom az érzéseimet, annál jobban kívánom a vért és egyszer olyat fogok csinálni, amit nem akarok. Halványan elmosolyodok amikor azt mondja, hogy nem az én hibám volt. Próbálom elhitetni magammal. Amikor éjszakánként nem tudok elaludni, mert folyton lidérces álmaim vannak, akkor folyamatosan azt mondogatom magamban, hogy nem tehetek semmiről, nem az én hibám volt, de ezt egy hang a fejemben mindig megcáfolja. - Mindenkit elveszítettem. Nincs senkim. A többi rokonom nem nagyon akar foglalkozni vele, a barátaim pedig... Nos, akkoriban nem nagyon barátkoztam, inkább a buli volt számomra a fontos. Most pedig teljesen egyedül vagyok... - mondom halkan, és a hangomban lehet érezni, hogy nagyon magam alatt vagyok.
Nem voltam jó hallgatóság, legalábbis azóta, mióta a saját balesetnek nem igazán nevezhető tragédiám megtörtént, nem igazán lettem volna kitűnő pszichológus-palánta. Sokszor, sőt, többször, mint nem, nem tudtam összehangolni az érzékszerveimet, meghajolni a gondolataim előtt vagy éppen meghallani azoknak és hangot adni nekik, örültem, hogyha egy pillanatra lekerül a folyamatosan ott ücsörgő kő a mellkasomról és képes vagyok levegőt venni. Nem voltam jól, hivatalosan sem. Gyógyszerek, papírok, hallhatatlanság, az ember azt hinné, ezek a tényezők kizárják egymást, ám mégsem így volt, az én esetemben nem. A vámpírlétnek gyógyítania kellett volna, eltüntetni a diszfunkcióimat, erőssé és varázslatossá tennie, hogy túllépve mindenen újrakezdhessem, mégsem ez történt. Csak mélyebbre taszított, egészen odáig, hogy szabad akaratomból öltem és csupán a friss vér adott annyi finomodást, ami elviselhetőbbé tette az életet. És Bryan... bár a nap nagy részében leginkább attól féltem, mikor veszítem el őt úgy, hogy onnan már nem lesz visszaút. De át tudtam érezni Lyla helyzetét, képes voltam belegondolni, milyen szívszaggató lehetett azt hinni, hogy ő tehetett a szülei haláláról. Az én érzéseim is az övéihez hasonlóak voltak, ám én konkrétan ártottam nekik és miattam nem keltek fel reggel az ágyukból, míg Lyla a sors kegyetlen játékának az áldozata volt. - Ha gondolod, én bármikor szívesen meghallgatlak. - Ajánlottam fel hirtelen, át sem gondolva, miről beszéltem. Sokszor inkább a fejemre húztam volna a takarót, nemhogy mással beszéljek, erre a hallgatóságomat akartam ajándékba adni? - Szeretném, ha jó szobatársa lennénk. Néha nem könnyű velem, hajlamos vagyok az eltűnésre és nem mindig azt csinálom, amit mondok, de szerintem meg tudnánk érteni egymást és ehhez hozzátartozhatna az is, hogyha rosszkedvű vagy, akkor meghallgatlak. - Halványan elmosolyodtam. Most kifejezetten jól voltam, csodálkoztam is magamon.
- Nem tudom elhinni, hogy megint ittál és azzal a fiúval voltál. Megbeszéltük, hogy távol tartod magadat tőle! - mondja apám vezetés közben, miközben a vissza pillantó tükörből rám pillant néha-néha, miközben az utat figyeli. - Ugyan már! Nektek csak akkor lennék, ha mindig a ti parancsaitok szerint élnék, de képzeljétek el; nem vagyok olyan unalmas mint ti, és nem is akarok olyan szar életet élni, mint amilyen a tietek! - mondom a kelleténél kicsit hangosabban és dühösebben. Szinte végig sem gondoltam a hozzájuk szegezett szavaimat, csak akkor eszméltem fel, hogy miket vágtam a fejükhöz amikor már kimondtam őket. A szüleim nem mondtak semmit, apám erősebben markolta a kormányt. Dühös volt rám, anya pedig mintha megint elkezdett volna pityeregni. Nem akartam őket megint megbántani, folyton csak fájdalmat tudtam okozni nekik, de talán ez volt az egyik legdurvább amit mondtam nekik. A következő pillanatokban minden hirtelen történt, és pillanatokon belül minden elsötétült körülöttem...
Egy könnycsepp gördül végig az arcomon ahogy vissza emlékszek a baleset éjszakájára. A mai napig nem bírom elfogadni azt ami történt, mindent megadnék azért, hogy vissza tudjam pörgetni az időt, és akkor nem hagynám, hogy ez a végzetes baleset megtörténjen, inkább csöndben maradnék, nem szólnék vissza, egyet értenék, bármit csak ne kelljen együtt élnem a szüleim elvesztésével járó fájdalommal és az űrrel amit maguk mögött hagytak. - Tudod... Amikor anyámékkal nagyon össze vesztem akkor sokszor járt az a fejemben, hogy minden sokkalta könnyebb lenne, ha ők nem lennének... De most, hogy ez megtörtént, rájöttem, hogy anno hatalmasat tévedtem. - mondom halkan. Akkoriban nem tudtam semmit az életről, nem foglalkoztam semmivel csak a piával és a pasikkal, a baleset után viszont mikor sikerült felépülnöm, akkor mondhatni egy teljesen új ember lettem. Már nem vagyok olyan szinten lázadó, mint akkor régen, és rájöttem, hogy itt az ideje annak, hogy ne csak nézzek, hanem lássak is. Vegyem észre a körülöttem lévő dolgokat. Halványan elmosolyodok utolsó mondatai hallatán. - Sosem zavart, hogy néha eltűnsz, hiszen neked is van életed amit élsz. - mondom kedvesen mosolyogva. - Kedvellek téged, nagyon sokat jelent nekem az, hogy meghallgatsz, azt hiszem a legjobb szobatársat sikerült kifognom magamnak. - hiszen Ebonyval nem csak az emberi bajaimat tudom megbeszélni, hanem bármit ami a természetfelettiekkel kapcsolatos, hiszen van egy dhampir ismerőse, szóval jártas a témában.
Láttam, ahogy elmereng és túlságosan jól ismertem ezt a nézést ahhoz, hogy ne tudjam, mi játszódhat le a szeme előtt. Biztos voltam benne, hogy a szüleivel eltöltött utolsó pillanatok jelentek meg előtte és tiszteletben akartam tartani ezt az elmerengést, hiszen én is számtalanszor kerültem ilyen állapotban, még a tárgyalóteremben is szinte transzba estem, amikor az anyám és apám halálának estéjéről kezdtek faggatni. Senkinek sem kívánom azokat a napokat, még a legnagyobb ellenségemnek sem. Borzasztóak voltak. Nincs is rá szó, hogy mennyire. - Azt hiszem a legtöbb tinédzsernek van ilyen korszaka. Sőt, nagyjából erről szól a tinédzserkor, nem? - Kérdeztem költőien. Elviekben teljesen normális volt, ha pokolra kívántuk a szüleinket tekintve, hogy függetlenedni akartunk... arra viszont senki sem gondol, mi lenne vele, ha a kívánsága teljesülne és másnap úgy ébredne fel, hogy nincs senki, akihez hozzá szólhatna, akit anyának hívhatna és aki puszta kedvességből és megszokott, édessé vált kötelességből ebédet főz neki. - Erről tényleg nem te tehetsz, nem a gondolataid miatt történt a baleset... és nem is amiatt, mert érted mentek. Nem te vezettél és nem szándékosan csináltál velük semmit, csak... összejátszottak ellened a szálak. - Nagyot nyeltem és elhúztam a számat, ám azt nem akartam, hogy azt higgye, sajnálom őt. A szánakozásnál nem volt rosszabb. - Beszéljünk másról, ha gondolod. Nem szeretném, ha elromlana a kedved. - Ha a körülöttem lévők szomorúak voltak, én is hajlamos voltam átvenni ezt az érzést annak ellenére, hogy a pozitív hangulattal már nem tudtam ilyen jól azonosulni.
Nagyon sokszor van úgy, hogy az éjszaka kellős közepén felébredek egy-egy lidérces álomból, amelyben újra és újra átélem a baleset éjszakáját. Azt, amikor belénk jött a hülye autó, mert a sofőrje nem figyelt eléggé és jött, mint az állat, a következő emlékképem pedig az, amikor pár nappal később a kórházban felébredtem. Nem értettem semmit, nem tudtam, hogy hol vagyok, hogy mi történik, hogy a baleset az tényleg megtörtént-e, vagy csak egy iszonyatosan rossz álom volt. Zavart, hogy a szüleim nincsenek mellettem a kórházban, a nővérek nem voltak hajlandóak semmit sem mondani, hiába kérdezősködtem, ők csak annyit mondtak nekem, hogy pihenjek és ne erőltessem meg magamat. Pár nap elteltével tudtam csak meg, hogy mi is történt, mikor végre a főorvos képes volt elmondani nekem mindent. Mondanom sem kell, hogy milyen állapotba kerültem ezek után... Napokig nem szólaltam meg, nem ettem és nem ittam, folyadék is csak annyi volt bennem, amit infúzión keresztül kaptam a kórházban. De ez már mind a múlté, a kórház, a szüleim és a baleset. El kell felejtenem azt a rossz érzést, amit azóta érzek, itt lenne már az ideje annak, hogy tovább lépjek, hiszen nem élhetek örökké gyászban, bármennyire is fáj a szüleim elvesztése, de ők sem örülnének annak, ha életem végéig gyászolnám őket és nem lépnék túl azon ami történt. Élnem kell tovább a saját kis életemet, egy kicsivel jobb verzióban, nem igazán akarok újra az a lány lenni, aki régen voltam. Tudom, hogy az hova vezetett, én pedig azt nem akarom megint, mással újra átélni. - El sem tudod hinni, hogy milyen jó, hogy van valaki akivel megtudom beszélni ezeket a dolgokat... Sokat számít, hogy meghallgatsz. - nézek rá halványan mosolyogva. Habár nem szoktunk túl sokat lelkizni, általában csak a suliról szoktunk beszélni esténként, vagy semmiről, mert mikor ide jön este akkor már aludni szoktam. Viszont ez a mostani beszélgetésünk tényleg jól esett, végre kitudtam beszélni magamból a gondjaimat, úgy igazán. - Pénteken lesz egy buli, itt az egyetemen. Arra elmehetnénk. Szerintem mind a kettőnkre rá férne egy kis kikapcsolódás. - mondom mikor az ágyam melletti lévő szekrényre teszem a könyveimet. Ma már nem túl sok kedvem van tanulni, az agyam úgy sem tudna oda figyelni az adott tananyagra.
Attól függetlenül, hogy egyáltalán nem ismertem régóta és nem volt szokásom megnyílni idegeneknek, egyre közelebb éreztem Lyla-t magamhoz. Kedves lány volt, akinek megvolt a maga tragédiája és emiatt szenvedett is, amit nem érdemelt meg... hiszen ha valami, akkor egy baleset tényleg nem az ő hibája volt. Volt idő, amikor magamat is ezzel próbáltam vigasztalni és azt mondogattam, nem n tehetek a szüleim haláláról, hiszen még emlékezni sem emlékszem arra, pontosan mit történt... hogyan intéztem el, hogy mérget keverjek az ételükbe, miért vettem fel a kést és ki volt az, aki vámpírvért juttatott a szervezetembe, hogy biztosan felébredjek. Gyűlöltem magam, mert elvettem két ártatlan ember életét. A szüleimét. Örökre megváltoztatott a tény, hogy gyilkos vagy, de azt nem mondhattam Lyla-nak, hogy higgye el, ő nem gyilkos, kettőnk közül én vagyok az, akire inkább ráillik ez a jelző. Inkább csak megpróbáltam őt nyugtatni és biztosítani arról, hogyha szeretne, nekem nyugodtan beszélhet a történtekről és az érzéseiről. És ilyen felajánlani... hát, tényleg nem nagyon szoktam, de talán most változás állhat be az életemben. Talán ismét lehetek, mint a normális, korombeli lányok. - Hát, ha már ilyen szomorú témákról beszélgetünk, akkor igen, azt hiszem tényleg ránk fér a kikapcsolódás. - Mosolyodtam el halványan. - Ugyan nem vagyok nagy bulizós de.... benézhetünk, ha gondolod. - Belehalni nem fogok. Remélem. Persze csak akkor, ha nem leszek megint rosszul, mint általában, amikor igazi kikapcsolódásra és kimozdulásra kerülne a sor. -Szerencsére még nincs túl sok tanulnivalóm, ami meg van, azt szerintem bele tudom verni a fejembe péntekig. Vagy majd a hétvégén. - Aprót rándítottam a vállamon és felhúztam a lábaimat, hogy törökülésbe csavarjam őket, kicsit kényelmesebb pozíciót felvéve a beszélgetéshez. - Neked milyen a suli? Mintha említetted volna, hogy van néhány tárgyad, amit a hátad közepére sem kívánsz. - Olyan kinek nincs? Nekem is már most megvoltak az utált óráim, amelyeket nagy valószínűséggel el fogok kerülni, amennyire nagy ívben lehet.
Habár sosem gondoltam arra, hogy a baleset éjszakája után bármikor is bulizni akarok majd, de most már oda jutottam, hogy muszáj kicsit kikapcsolódnom. A gyász elől a tanulásba menekültem, mert addig is legalább van mire figyelnem, van valami ami leköti az agyamat, a figyelmemet és addig sem gondolok arra, hogy a szüleim meghaltak. Igen-igen, tudom, túl kéne már lépnem, mert már egy jó ideje túl vagyunk a temetésen is, de... Ha valaki azt mondja, hogy a szülei halálán pikk-pakk túl tud lépni akkor az hazudik. Van az a bizonyos 1 éves időtartalmú gyász időszak. Nah, én pont ezt az 1 évet élem jelen pillanatban. Minden erőmmel azon vagyok, hogy túllépjek, hogy csak egy kicsit is a régi legyek, aki mindig boldog volt, - az okát inkább hagyjuk, a lényeg az, hogy boldog voltam - aki mindenben képes volt a jót látni. A régi Lyla szerintem most nem is ismerne rám, csak jól felpofozna és kioktatna, hogy mit sajnáltatom itt magamat, amikor simán szerezhetnék barátokat, élvezhetném az életet, stb, hiszen a szüleim sem szeretnék azt, hogy egész életemben őket gyászoljam és magamat hibáztassam a haláluk miatt. - Nem akarok nagyon belemerülni az érzelgős témába, csak... - kezdem, majd kicsit elvonom a figyelmemet Ebonyról, és össze csukom a könyveimet, még beleírok az egyik könyvbe valamit ami eddig az ölemben pihent, majd össze csukom azt is és magam mellé teszem a földre. - El sem tudod hinni, hogy mennyit segített az elmúlt időszakban az, hogy mellettem voltál és bármit elmondhattam neked. Tényleg nagyon jó barátnőm lettél, köszönöm. - mondom halványan mosolyogva, majd magamra kapok egy fekete bőrdzsekit, és leülök Ebony mellé. - Igazából az egész suli ilyen. - mondom nevetve. - Az összes tantárgy olyan amit a hátam közepére sem kívánok, de jelen esetben a gyász elől csak a tanulásba tudok menekülni.
Mintha magamat láttam volna Lyla-ban. Nem hittem volna, hogy jól fogok kijönni a szobatársammal, tartottam attól, hogy mi lesz, ha belépek a kollégiumi szoba ajtaján és már csak attól kiver a víz, ha meglátom a takaróját, a csecsebecséit, azt, hogyan rendezte be a lakrészét, de szerencsére nem történt semmi ilyesmi. Nem első nap találkoztunk, hiszen én csak jöttem, lepakoltam és vissza is mentem pár napra Mystic Fallsba, a tanév már jócskán ment, mire visszajöttem… addigra körvonalazódott bennem, hogy biztosan jönni akarok, tanulni szeretnék, közösségben élni, néha kikapcsolódni. Volt, amikor még most is azt gondoltam, hogy nem biztos, hogy jó ötlet volt, de muszáj volt kezdenem valamit magammal… nem ülhettem huszonhárom évesen folyamatosan az asztal mögött vagy az ágyamon azon siránkozva, mi történt és mit kellett a hátam mögött hagynom. Azt az életet szerettem volna visszakapni, ami a tragédia előtt volt az enyém, ám a gondtalanság a szüleim és a saját halálommal párhuzamosan illant el. - Hát, ha valaki, akkor én nagyon át tudom érezni az érzelgős témákat. – Halvány félmosoly futott át az arcomon, kinyújtóztattam a lábaimat az ágyamon és megtámaszkodtam a hátam mögött a kezeimen. Egy vámpírnak fájhatnak a csontjai? Minden bizonnyal, mert az enyémek majdnem felgyulladtak. Lehet, sportolnom kellene… vagy csupán ennem egy kicsit. A szervezetem ki volt éhezve a vérre, de próbáltam türtőztetni magam. - Akkor miért nem tanulsz valami olyat, amit szeretsz is? Vagy nem is érzed úgy, hogy most bármi feldobná a kedvedet? – Kérdeztem kedvesen. Pontosan tudtam, hogy érez. Miután otthagytam a jogot úgy éreztem, semmi mást nem fogok tudni az agyamba erőltetni azon kívül. Szerettem, imádtam, otthon éreztem magam benne, kiskorom óta arra készültem, milyen érzés lesz a tárgyalóteremben állni. Nem olyan volt, amilyennek elképzeltem, hiszen amikor odakerültem a másik oldalon ültem, a vádlott szerepét öltöttem magamra. Még egy törés, amit nehezemre esett kiheverni, sőt, nem hiszem, hogy bármikor túlteszem magam rajta. A biokémia egy lehetőség volt, ami talán előrelendíti a gyógyír megalkotását, semmi más. Aztán hirtelen megcsörrent a telefonom, a kijelzőn Chantele neve jelent meg. Elnézés kértem Lyla-tól, míg beszéltem a hívóval, aztán visszamentem a szobába és ugyanott folytattuk a beszélgetést a szobatársammal, ahol abbamaradt. Már bőven benne voltunk az éjszakában, amikor abbahagytuk, közben ugyan tettünk-vettünk a szobában, de szerencsére nem volt nálunk probléma, hogy kínos csend állt volna be. Reménykedtem abban, hogy nem is lesz semmi, ami megtörhetné a kialakuló barátságunkat.
Kezdőlap
१ XXX १ Can't feel my face
