El sem tudom mondani, hogy mennyire örülök annak, hogy soha többé nem kell visszajönnöm ide tanulni. Itt végeztem el a főiskolát, akár csak a lányom, de én soha nem szerettem itt lenni, a tanulás sem volt a kedvencem, de tudtam, hogy csak így lehetek valaki, és mivel hamar rájöttem arra, hogy ez a nekem való szakma, nos… így elég hamar bele is tudtam rázódni a főiskola után. Most pedig itt vagyok újra, már jó pár éve, hogy nem jártam itt, akkor is a lányomat jöttem meglátogatni, és végül nem találtam itt. Valami bulin volt gondolom. Most viszont nem miatta jöttem, a vezetőség hívott azzal, hogy lenne nekem egy ajánlatuk. Egyből felkaptam a fejemet. Három eltűnt kölyök. Jó eséllyel mind halott, bár ezt nem mondták ki, megtettem én helyettük. Nem szeretem, ha feleslegesen reménykedik az ember, elhomályosítja az ítélőképességét és nem látja át a nagy egészet. Már folyik nyomozás az ügyben, amit a rendőrség vezet, és ismerve a képességeiket nem fognak a végére érni, mivel mire egy kis eredmény is felmutathatnának, már egy idősek otthonába leszünk bezárva. De akkor miért is vagyok itt? Nos, ez engem is érdekelt, mivel nem nyomozó vagyok, én sem értettem a dolgot. A Whitmore egyik legnagyobb támogatójáról van szó, az ő gyerekük is eltűnt, és fél a vezetőség, hogy amíg valaki nem ül a megöléséért, addig nem fogják olyan szaporán írni azokat a csekkeket, mint eddig. Akárhogy is, de arra kértek, hogy beszéljek velük és nyugtassam meg őket, hogy minden rendben van, a nyomozásnak vannak eredményei, és én is ezért vagyok itt. Nos, ez persze így nem igaz, de soha nem volt bajom a hazugságokkal. Amíg megfizetnek érte, addig nincsen. Szóval ezért vagyok most itt, úgy döntöttem, hogy elvállalom az ügyet, a pénzemet megkapom,a rendőrséggel szokatlan lesz együtt működni, de nem megoldhatatlan. Ha félreteszem pár percre az egóm és meghallgatom a hülyeségeiket akkor talán menni fog. És végül is így jutottam el a lányomhoz. Valahol kezdeni kell a dolgot, és felteszem, hogy legalább hírből ismerte azt a három diákot aki eltűnt. – Szia, Wanda! – köszönök rá, ahogy leülök mellé, meg sem kérdezve azt, hogy foglalt-e vagy valami. Ha az, akkor a pasija, vagy a barátnői várnak egy kicsit. - Szükségem lenne a segítségedre. – pillantok rá. Nem vagyunk a legjobb viszonyban, de… végül is az apja vagyok. Még egy gyilkosság alól is felmentettem. Igaz, nem jutott el az ügy a bíróságig, de csak mert tettem róla, hogy ne jusson el odáig.
Szerettem itt lenni, hiszen itt voltak a barátaim is. Másodszor pedig távol voltam az apámtól. Nem volt túl jó a kapcsolatuk, de ez talán amiatt volt, mert nem kezdetektől fogva voltam vele. Pár év után kerültem hozzá. Akkor még azt hittem, hogy jobb lesz nekem vele, de nem igazán. Fogalmam nincs arról se, hogy egyáltalán megpróbált-e megérteni vagy csak egy egyszerű terhet jelentettem számára. Annyit tudok, hogy a munkája fontos számára, de abban már nem vagyok biztos, hogy én is az vagyok. Szeretem őt? Azt hiszem mélyen legbelül igen, de nem igazán szoktam kimutatni. 14 évesen öltem először, de az is baleset volt. A barátnőmön kívül és az apámon kívül senki nem is tudja. A rendőrség is balesetnek könyvelte el, így nem kellett félnie Mr. Carson-nak se a hírneve miatt. Egyik legjobb ügyvéd az államokban, de a városban biztosan. Ebből adódóan nem kell félnünk attól, hogy szegények leszünk. Mindig is volt munkája és lesz is, ha valaki nem akar veszíteni pert, akkor biztosan őt kéri fel. Viszont minél nagyobb lettem, annál inkább kezdtünk távolodni egymástól. Eleinte rá fogtam arra, hogy a munka fontosabb neki, majd jött a gyilkosság és a farkassá válás, de egy idő után nem volt mire fognom. Egyszerűen csak éreztem, hogy teher vagyok számára, ezért is örültem annak, amikor engem és Blaze-t felvettek a Whitmorre. Sok titok összekötött engem és őt. Mellette legalább úgy éreztem, hogy valahova tartozom és neki köszönhetően lettem szabad farkas is. Gyerekek voltunk, de ennek ellenére is sikerrel jártunk. Egyek voltunk a szerencsések közül. Most meg mi vagyunk az iskola egyik legismertebb trió tagja, akik nappal vagy éjszaka a közeli erdőt szelik. Néha csak úgy, máskor ijesztgetjük a diákokat, miközben mi jót mosolygunk az egészen. De egyik este rosszra fordult mindenki és három hulla feküdt előttünk. Nem volt sok időnk, így közösen rejtettük el őket. Örökre a mi titkunk maradt, de valaki látott minket és ez a dolog vagy összébb fog hozni, vagy szép lassan szétszakít minket. Túl sok minden lappang a lelkünkben. Túl sok a titok. Sietve dobtam le a táskámat az órák végével, hiszen hamarosan az utolsó vizsgák is eljönnek, de én nem akarok haza menni. Akarok az apámat minden egyes nap látni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Ohh, biztos vagyok abban, hogy Blaze-hez költöznék. Nem bírnék ennyi hónapot. Na, meg lesz valami fesztivál. Az tuti, hogy oda költözöm egész időre, ennyi pénzt még az apám is áldozhat rám. Már az estén gondolkozom, amikor újabb parti, majd újabb átváltozás lesz, amikor hirtelen kinyílik az ajtó. Nem fordítok rá nagyobb figyelmet, hiszen a lányok is csak jönnek és mennek. Ez közös szóba. Így folytatom az olvasást, ami persze inkább hobbi, mintsem a tanulás miatt történne. Aztán hirtelen egy olyan hang csapja meg a fülemet, amire nem számítottam. Csodálkozva nézek rá, amikor még le is ül az ágyamra. Ő nem szokott csak úgy meglátogatni. Apa? Mit keresel te itt? - bukik ki belőlem minden kedvesség nélkül. Nem ugrok se a nyakába, se nem részesítem gyermeki ölelésben vagy pusziban. Az köztünk nagyon soha se volt. Valahogy nem működött. - Segítség? Oh, persze biztosan munka miatt vagy itt. Ostoba gondolat volt, hogy talán a lányod is érdekel téged. - válaszolok neki negédes hangon, majd a szőke tincseim közé túrok az ujjaimmal. Egy darabig csak figyelem őt, úgy mint egy nem kívánt személyt. Lassan felhúzom a lábaimat, de nem mozdulok meg. Fenntartom továbbra is a távolságot. - Szóval mit akarsz?
A hírnevem az egyetlen dolog, amire világéletemben figyeltem. Az a kulcsa mindennek, azért dolgoztam ennyit, és ha azt tönkreteszik, akkor bár megmaradok ugyanolyan gazdagnak, mint eddig, de már jobban kell vigyáznom, és nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy válogassak a munkák között. Azt védem és annak segítek, aki megfizet érte, aki nem tud az… így járt. Soha nem arról szól egy bírósági tárgyalás, hogy megtalálják az igazságot. Az igazság túl törékeny, túl halovány a sok hazugság között, és mind a két oldal kedvére csavarja azt, míg végül nem marad más, mint az eltorzult valóság, ami már-már hazugságnak is beillik. Eleinte még én is azt hittem kezdőként, hogy az a jó, ha a bűnös szenved. Csak aztán rájöttem arra, hogy az igazság nem fizet jól. Ezért védem általában azokat, akik tettek valamit. Ők megfizetnek, hálásak maradnak és távol tartják tőlem azokat, akik szívesebben látnának egy kórházban. A kapcsolatok mindig is fontosak voltak. - Meg sem látogathatom már a lányomat? – igen, jól sejti, hogy nem ezért jöttem, és bár mondhatnám, hogy nem esik jól a dolog, de ettől még igaz, ami igaz, ritkán látogatom őt meg, és most sem lennék itt, ha nem kapok egy ajánlatot. De végül is a kellemest a hasznossal összekötni soha sem volt bűn. – Nem itt lennél, ha nem érdekelnél. – hanem valami ennél sokkal rosszabb helyen. Persze, mondhatná,hogy csak a jó hírem miatt tettem, amit tettem, és persze benne volt ez is, de csak nem fogom hagyni, hogy a lányomat már az élete legelején elítéljék és ezzel tönkre is tegyék. Nem is hagytam. – Amúgy meg vedd ezt úgy, mint…gyakorlást. – tehát már kétszeresen is megdőlt az, hogy ne érdekelne engem, elvégre még teszek is azért, hogy az lehessen belőle, amiért itt van. Ügyvéd akar lenni, a sors fintora a dolog, de nem lehet azt mondani, hogy ne segítenék neki, nem igaz? – Ez a három eltűnt srác. Ismered valamelyiket? – mondom, ahogy átnyújtok neki három darab képet, amin megnézheti őket. A kölykök már jó eséllyel halottak, de ettől függetlenül még leültethetek valakit a megölésükért. Két legyet ütni egy csapásra pedig…nos, igazán kedvelt hobbim. – Kedvenc helyük, ki utálta őket, ki volt rájuk féltékeny, melyik csajt csinálták fel… a legjelentéktelenebbnek tűnő információ is sokat segíthet. – nem egy-két olyan ügyem volt, ahol pont ezek voltak a kulcsai az egésznek. Így lett végül a vádlóból vádlott. Csak megfordítottam a helyzetet és az egészet a vádlóra zúdítottam. Az ügyfelem megmenekült, a jogász az ügyfelével együtt pedig hűvösre.
A legtöbb ember örül, ha a rokona meglátogatja, hiszen általában nem azért jelennek meg az ajtóban, mert valamit akarnak, de ez az apámra nem volt igaz. Szinte egész évben alig láttam őt és nem is értettem, hogy mit akarhat itt, vagyis sejtettem, de ennek ellenére is reménykedtem abban, hogy nem amiatt van itt, mert három srác eltűnt. Jogásznak készültem, így pontosan tudtam, hogy minek mi a büntetése, mikor mit kell mondani, de az apámon ezt nem alkalmazhattam vagyis nem teljesen, hiszen ő is ügyvéd és pontosan tudja, hogy mi fán terem ez az egész. Miért pont jogásznak mentem? Azt hiszem ezzel is inkább idegesíteni akartam az apámat, hogy ha már ugyanazt tanulom, mint amit ő, akkor is amennyire lehet pont az ellenfele lehessek. Szeretek neki nemet mondani, vagy megmutatni azt, hogy nincs szükségem rá, illetve hogy nekem nem mondhatja meg azt, hogy mit tegyek és mit ne. Persze, abban se vagyok biztos, hogy a választott pályám miatt büszke rám, hiszen a híres Carson ügyvéd lánya jogásznak állt. Nem érdekel igazából, hogy ez milyen fényt vett rá, ahogyan viszont az érdekelne, hogy ő mit gondol erről, de soha nem beszélt erről. Tudod az nem számít látogatásnak, ha a munka hozott ide és nem a lányod hogy léte. - szólalok meg úgy, mint valami jégcsap. Fáj ez a gondolat, de soha nem lennék képes a tudtára adni azt, hogy mennyire szarul esik az, hogy a munka nálam is fontosabb. Nem is értem, hogy mi lesz velünk nyáron, hiszen akkor a kolesz bezár. Talán tényleg egyedül az a fesztivál lesz a menedékem. - Ah, nincs szükségem gyakorlásra, hiszen itt a legjobb jogászoktól tanulhatok. Ha nem tévednék, akkor egy tárgyaláson te az ellenkező oldalon állnál és nem éppen az lenne a célom, hogy segítsek neked. Akkor most miért tenném? - nézek rá kíváncsian, miközben a kezem végig siklik a könyvborítóján, majd egy kisebb sóhaj keretében elveszem a képeket. Ránézek, majd az ágyra szórom és felpattanok az ágyról. A hajamba túrok és felkapok egy innivalót. - Nem ismerem őket. Miért kellene ismernem őket? A suli legidiótább srácai voltak. Ilyenekre nem szoktam a drága időmet vesztegetni. - szólalok meg rezzenéstelen arccal és közben az apámat nézem. Újra meghúzom az üveg tartalmát, megtörlöm a számat, majd lerakom az asztalra és hamarosan az üveg mellett foglalok helyet az asztalon. Összefonom a karomat magam előtt és csak őt figyelem. - Miért nem kérdezed ki a focicsapatot? Tudtommal ott játszottak vagy még ennyit se árultak el? - kérdezem meg tőle kíváncsian. Bár az is igaz, hogy a három kép is elég sokat elárul arról, hogy merre is szoktak megfordulni. - Amúgy nyáron lesz egy fesztivál. Arra gondoltam, hogy arra a két hónapra leköltöznék oda. Így legalább nem ölnénk meg egymást és kedvedre dolgozhatsz. - teszem hozzá mellékesen megjegyezve egy kisebb mosoly keretében.
- Nem feltétlen a munka… de jól vagy? – ha már ezt hiányolta ennyire. Igaz, ami igaz, nem voltam a legjobb apa, most sem vagyok az, de nem hinném, hogy ez csak az én hibám. Az anyjával nem jöttünk ki valami jól, keveset láthattam amúgy is és… igaz, sokat dolgoztam, akárcsak most. - Nézd, annak az esélye, hogy mi ketten ellenfelek leszünk, kevés az esélye. Ha mégis, hidd el, nem ezen fogsz elcsúszni. – az csak természetes, hogy nem gondolok arra, hogy én csúsznék el. Nem, én nem szoktam veszteni, ha kell, a saját lányom ellen is a maximumot nyújtom, annál is többet. Csak mert a lányom, attól miért ne kéne megdolgoznia a sikerért? – Tehát vedd úgy, hogy ezzel… gyakorolhatsz. A legjobbtól tanulhatsz. – rántom meg a vállamat. Ez pedig csakis jó neki, nekem is könnyebb, és az anyja sem fogja azért rágni a fülemet, hogy nem vagyok vele eleget együtt. Nem mintha nem akarnék. De nehéz. – A drága idődet? – kérdezek vissza kissé meglepetten. Kettőnk közül én vagyok az, aki ezt talán joggal is mondhatná, elvégre nem keveset kapok óránként a munkámért, de az, hogy az ő drága ideje… bár annyira nem tud érdekelni ezeknek az eltűnt srácoknak az itteni nyomora. Én mindig is a tápláléklánc tetején álltam. – Miért voltak idióták? Mit tettek? – valami miatt mégis idiótának tartja őket, tehát hallott már róluk, és a legkevesebből és kitudom hozni a legtöbbet, ha muszáj. Nekem nem csak azok az információk használhatóak , amikről ordít az, hogy forró nyomon járok. Az embernek meg kell tanulnia, hogy miként nyerhet akkor is, ha már a földre került. Könnyebb, mint hiszik az emberek. – Megfogom őket is, de előbb kíváncsi voltam, hogy te mit mondasz. Szóval fociztak…kapósak voltak gondolom. – rég jártam ugyan már ide, de az én időmben a sportolók voltak a tápláléklánc csúcsa. Én magam nem sportoltam, már akkor is értettem ahhoz, hogyan használjam ki a helyzetemet. – A munkában eddig sem zavartál. Talán segíthetnél is, de… persze megértem, hogy szívesebben mennél le a fesztiválra. – ki nem? Fiatal, egyértelmű, hogy inkább megy le bulizni, ha nem lenne ilyen a kapcsolatunk még akkor is megérteném a dolgot. – Anyád mit szólt hozzá? – vele valahogy mindig is jobban kijött Wanda, azt hiszem. Én sokszor meg is kaptam már tőle, hogy egyszer majd elmagyarázza mit jelent apának lenni. Azóta nem beszél velem, hogy egy ilyen megszólalása alkalmával rácsuktam az ajtót. Kissé fáradt voltam, és reggel nyolckor volt jobb dolgom is, mint ezt hallgatni.
Ez most komoly? Azt hiszed, hogy egy jogászt ilyen egyszerűen át tudsz verni? - nézek rá hitetlenkedve és egy-egy dühös pillantás keretében. Idegesen a hajamba túrok és mielőtt még bármit mondhatna hozzáteszem. -Itt lennél most, ha nem hívtak volna fel az egyetem vezetői? Nem! Felhívtál volna, hogy miként mennek a vizsgáim és mikor kell segítened hazaköltözni nyárra? Nem! Akkor minek teszed fel a kérdést, ha valójában nem érdekel? - kérdezem tőle kíváncsian, de a korábbi kijelentéseimben már sokkal inkább a fájdalom csendül, mint se az udvariatlanság. De ennek ellenére is megtalálható benne az indulat, a harag. Szeretem az apámat, hiszen minden lánynak szüksége van az édesapjára, de én nem olyan apát kaptam, aki mellettem lett volna minden egyes másodpercben. Lehet, hogy segített eltusolni az első gyilkosságomat, de ezzel még nem tudta helyre hozni azt, ami köztünk volt. Talán a bizalom hiányzott és a szeretet. Nálunk nem volt olyan, hogy otthon melege, mint a legtöbb lakásban... Egyszerűen csak két ember voltunk, akik megtűrték a másikat, legalábbis szerintem. - Miért ne lehetnénk egyszer egymás ellen? Jogász leszek és legalább olyan jó, mint te ügyvédként. Esetleg félsz, hogy elsöpörnélek a tárgyalóban? - nézek rá kíváncsian az asztalom ülve, majd a következő dologra egy kisebb morgás hagyja el az ajkaimat. Ez már inkább nem is én voltam, hanem a bennem lakozó farkas. Apám pontosan tudja, hogy bármikor képes vagyok átváltozni, így jobb óvatosnak lenni. - Pontosan. Esetleg nem hallottad még ezt a kifejezést? Volt jobb dolgom is, mint velük foglalkozni. - forgatom meg a szemeimet, majd pedig hamarosan egy cigi landol a kezemben. Nem nagyon szoktam cigizni, hiszen nem is vagyok annyira oda ezért a dologért. Néha bulikon rágyújtok, de most kivételt tehetek, hiszen ezzel is az apámat tudom idegesíteni. - Minden focista az. Azt hiszik, hogy övék a világ és bármit megtehetnek. S abban a hitben éltek, hogy mivel ők is népszerűek itt, így együtt kell járnunk. Komolyan undorodtam tőlük. Nuku agy, de még a testük se volt az igazi. Erre egészem hamar rájöttem. - mondom egy sokat sejtetőt pillantás keretében. Láttam egyiküket már meztelenül az egyik bulin, de nem történt semmi köztünk. De ezt az apám nem tudja és ez így van jól. Nyugodtan élhet abban a tévhitben, hogy a drága lánya összeszűrte az egyik bolonddal a levet. - Te is tudod, hogy hamarabb ölnénk meg egymást, mint hogy egymás hasznára lehessünk. Szóval, akkor ezt vehetem igennek? - nézek rá egy kisebb mosoly keretében. Remek, akkor legalább ez a tervem összejött. Nyáron se kell úgy tennem, mintha minden annyira fantasztikus lenne. A következő kérdésére viszont egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni. Neki kellene a legjobban tudnia, hogy mi a helyzet.. - Amióta lepasszolt neked nem hallottam felőle. Gondolom talált magának jobb gyereket vagy elfoglaltságot. - mondom alig hallhatóan, hiszen elég szarul esik. Anyám lepasszolt, az apám meg munka őrült és fel se tűnik neki az, hogy a világon vagyok. Szép kis család. - Szóval esetleg más kérdés? - dünnyögöm az orrom alatt, mert nem akarok ránézni. Nem akarom, hogy lássa az előbbi kérdésének köszönhetően egyetlen egy könnycsepp megjelent a szemem sarkában.
- Nem hiszem, hanem tudom. De még csak meg sem erőltettem magam, úgyhogy… - átverek mindenkit, akit kell, elvégre ebből élek. Csak a bolond hiszi azt, hogy majd a kemény és igazságos munka meghozza a gyümölcsét. Nem, az nem hozza meg, legalábbis ebben a munkakörben nem. Itt az nyer, aki elég tökös hozzá. – Ne legyél ennyire elutasító! Felhívtalak volna! – még direkt be is írtam a naptáromba, hogy hívjam fel őt, sőt, még az asszisztensemnek is szóltam, hogy szóljon, nehogy elfelejtsek neki telefonálni. Tehát… a felháborodása jogtalan, mert igen, felhívtam volna, mert voltam olyan előrelátó, hogy bebiztosítottam a dolgot, így nem felejtettem volna el semmiképpen sem. – Nem, attól félnék, hogy pályát szeretnél utána módosítani. Adok egy jó tanácsot, rendben? Ne akarj apáddal egy tárgyalóteremben ülni, mint ellenfél. – mosolygok rá. Azt mindenki megjárja, mert győztes alkat vagyok, nem szokásom veszteni, és ahogy a mondás tartja, a szarból is várat építek, ha muszáj. – Na és te azt, hogy itt nem kéne dohányoz? – ki van írva, ráadásul nincs kedvem a füstjét szagolni, de… mindegy, most emiatt csak nem fogok túlzottan kiakadni. Remélhetőleg. Én magam nem dohányzom, egy időben elég sokat füstöltem, de leszoktam róla, a lányomnak se ártana, ha minél előbb lejönne róla, nem tesz jót. – Örülök, hogy ennyire sokat számít nálad, ha valakinek van is valami a fejében. – mosolygok rá, bár erősen kétlem, hogy csak úgy elmenne mellettük a folyosón, de… igazából nem érdekel a magán élete a lányomnak. Szerintem egyik apát sem érdekelné, próbálná elkerülni. Egy biztos. Olyan pasit találjon, akit nem fogok egyből elütni. – Csak akkor, ha nem az én bankkártyámból finanszírozod az egészet. Ha már lemész bulizni, akkor tegyél is érte. – emlékszem, hogy én az ő korában félévet güriztem egy gyorsétteremben, hogy lemehessek a barátaimmal lazulni egyet a tengerpartra. Azért van a pénz, hogy elköltsem, de… dolgozzon meg azért, amit akar. – Mindig is imádta a négereket. – rántom meg a vállam. Nem mintha ezzel célozni akarnék bármire is… áh, nem. Akivel megcsalt azt évekkel később két év börtönre ítélték el, és ki nem találná az ember a bőrszínét. És akkor még tőle kaptam meg folyton, hogy mennyire rossz apa vagyok. Röhej. – Milyen lesz ez a fesztivál? – kérdezem tőle, ahogy felállok az ágyról és kissé körbejárom a szobát. Nem nagyon akarom azt megemlíteni, hogy könnyes az arca. Amilyen makacs és önfejű a végén még ebből is veszekedés lenne. Ebben talán rám ütött. Azonban a fesztivál érdekel. Nem mintha leakarnék nézni. De a lányomat azért nem egy drogparádéra akarom elengedni.
És most ezért Oscart szeretnél? Komolyan erre vagy büszke, hogy a lányodat nem próbálod meg átverni? Szép kis család. Az egyik hazudozó és még a lánya se érdekli, de legalább ez utóbbi közös bennetek anyával. - mondom neki minden kedvesség nélkül és minden gondolkodás nélkül. Egyszerűen elegem van ebből az egész helyzetből. Az anyám lepasszolt apámnak, aki meg szinte tudomást se vesz rólam, de mindegyikük szinte semmibe se vesz. Akkor minek tartottak meg? Miért nem öltek még akkor, amikor még lehetőségük lett volna rá? Nem értem őket, hiszen ennyire vakok is csak ők lehetnek, hogy nem látják azt, hogy mennyire fáj a lányuknak ez az egész helyzet. - Hány helyre írtad be, hogy el ne felejtsd vagy még esetleg a titkárnődnek is szóltál? -kérdezek vissza egy gúnyos nevetés keretében, hiszen ennyire már ismerem az apámat. Én valahol a teendői legutolsó sorát foglalom el, így nem csoda, ha egy ilyen apróságot nem tartott volna észben. De ha nem is hívott volna fel és nem jött volna elértem, akkor taxival hazamentem volna, hiszen a kocsimat még mindig nemvolt képes megcsináltatni, amikor nem én voltam a hibás azért, hogy kicsit megrongálódott. És ezt még a bíró is elismerte, hogy nem vagyok bűnös, hanem a másik sofőr az. - Pedig ha a legjobb jogász leszek, akkor sok választásod nem lesz. Már előre látom a szalag címeket, a két Carson egymás ellen. Ettől nem kell tartanod, mert soha nem fogok! - mert pontosan tudom, hogy egyszer a föld alá fogom döngölni őt a tárgyalóban. Nyerni fogok és az lesz életem egyik legszebb napja, hiszen kötve hiszem, hogy addigra a családi szeretet és béke helyre állna közöttünk. - Ha elkapnak, akkor majd kidumálnom. Értek hozzá. - válaszolok egy féloldalas mosoly keretében, majd figyelem azt, ahogyan a füst terjeng a szobában. Végül kinyitom az ablakot és figyelem a parkban sétáló diákokat. Mindenki annyira vidám és élvezi az életet. Tudom, hogy apám szerint a legtöbb férfi nem való az életembe, de ezért se mesélek neki Dilhan-ról, mert tuti, hogy kiakadna. Egyszerűen annyira nem értem, hogy miért. Oké, nem egyszerű eset, de akkor is. Egyszerűen van benne valami ami miatt nem tudok örökre hátat fordítani neki. Előbb vagy utóbb apám is rá fog erre jönni, de addig még van időm. Még így is jössz a kocsim helyre hozatalával, vagy már erre se emlékszel? - nézek rá kíváncsian, majd kicsit dühösen fújom ki a levegőt és megrázom a fejemet. Hamarosan eddig elnyomom a cigit. - Nem kell aggódnod. Sikerült összespórolnom annyit, hogy egy nyarat kibírjak távol tőled. - mondom neki könnyedén, hiszen számítottam arra, hogy hasonló dolgot fog mondani. Nem akarom végig dolgozni a fesztivált, így inkább spóroltam. Majd ha vége, akkor lehet róla szó, hogy munkát keresek. Közelben lesz, egy tó mellett. Különféle koncertek lesznek, programok és olyan, amilyennek egy nyári fesztiválnak lennie kell. Ha annyira érdekel, akkor keress rá az interneten, hiszen ez már a 21. század. - mondom neki egy fintor keretében, majd felállok én is és újra őt veszem szemügyre. - Meddig fogsz maradni? - teszem fel az egyik nagy kérdést.
- Szerinted hányan akarnak majd átverni? Ha nem a tárgyalóteremben, akkor az életben? Hidd el, később még örülni fogsz annak, hogy ilyen apád volt. – majd ha jön az első nagy csalódás, mikor átverik. Én csak megtanítom őt arra, hogy átlássa a dolgokat, még ha azt el is akarják rejteni előle. – Mindent felírok, Wanda! Öregszem, ez itt már könnyebben felejt. – bökök a fejemre. Igaz, hogy sokkal könnyebben, mint mondjuk tíz-húsz évvel ezelőtt, de azért nem vagyok még annyira öreg, hogy ezzel bajlódjak. Azonban elég sok dolgom van, munka és egyéb ügyben is, szóval nem árt minden felírni, hogy véletlen se felejsek. – Jól van, ezt most… vegyem ígéretnek? De visszavágóban ne reménykedj, az ilyen csaták csak egyszer esedékesek. – mosolygok rá. Annak örülök, hogy a lányomban ennyi önbizalom van, ennek nagy hasznát fogja venni, ugyanis egy olyan ember, akinek alig van önbizalma, nem is lesz az esetek nagy részében sikeres. Én úgy gondolom, hogy egy ügyvéd, vagy jogász, teljesen mindegy, mindig legyen maximalista, mindig a legjobbat akarja, ne érje be jó munkával. Tökéletes munkával minimum. Ez a mottóm, száz százalék helyett én is mindig száztíz százalékot adok bele. Azért fizetnek, hogy jó munkát végezzek, de ha tökéletes munkát végzek, a jövőben is engem keresnek meg. – Remek. Ennek nem tudom, hogy örüljek-e, vagy sem. – nem épp a legjobb dolog az, hogy itt így viselkedik, de a tárgyalóteremben ez remekül fog jönni. Bár… én sem igen voltam más az ő korában, de azt hiszem magamat látni benne nem éppen a legjobb dolog. Sőt. Így megfogja ismételni a hibáimat. - Mert nem láttam sok értelmét megcsináltatni, ha amúgy sem használnád. Majd erre a fesztiválra kész lesz. – vagy megcsinálom, attól függ mekkora a baja. Nem olyan családba születtem, ahol a wc-ben is pénzt talált az ember. Apám szerelő volt, valamennyi rám is ragadt a szakmájából, mikor srác koromban segítettem neki. De talán egy biztos kezű szerelő jobb ötlet lenne. – Ez aztán megnyugtató. Csak nehogy aztán mégse bírd ki nélkülem. – mert nem akarok arra kelni az éjszaka közepén, hogy valami rendőr hozza őt haza, vagy hogy pénz kell neki, mert ami volt azt elköltötte. Nem arról van szó, hogy nem akarok adni. Arról van szó, hogy szeretném, ha megtanulná, hogy az életben a legapróbb dologért is sok időt kell áldozni. - Majd utánanézek. – mert elengedem én, de nem egy olyan helyre, amiről lerí, hogy tele van drogosokkal. A lányom meg van olyan… 21. századi, hogy ezekről féltsem. – Még nem döntöttem el. Addig amíg meg nem oldom ezt az ügyet. Szóval nem sokáig. – mosolygok rá. Hamar megoldom, ennél jóval bonyolultabb dolgokat is zártam már hamar le, ráadásul itt még a rendőrség is segít,ha minden igaz, rendőröket meg egyszerűbb ugráltatni, szóval lesz segítségem. Még ha elég gyenge segítség is. – Tanulással hogy állsz? – tudom jól, hogy mennyit kell tanulni, de aztán mikor majd ott áll a tárgyalóteremben, nem az a sok bemagolt törvény fogja jelenteni a különbséget közte, és az ellenfele között.
És akkor erre az a megoldás, ha a saját apám is megpróbál átverni? Tudod mindig is úgy gondoltam, hogy apa és lánya között bizalomnak kellene lenni és nem azért hálásnak lenni, mert az apja meg akarja tanítani neki az átverés művészetét. De látszik ebben a családban semmi se úgy működik, ahogyan kellene. - mondom neki minden kedvesség nélkül. Elegem van belőle és anyumból is, de még nem járhatom a saját utamat. Még az amerikai törvények szerint nem vagyok nagykorú. De amint eljön az a pillanat, akkor egyből elhagyom azt a kriptát, amiben apám él. Komolyan szerintem még egy hullaházban is nagyobb az élet, mint ott. - Ohh, persze. Gondolom azt is felírtad, hogy ide kell jönnöd! Ugyan már, ha valamit felírsz, akkor is engem elsődlegesen, mert mindig elfelejtesz!! Gondolom ezért se jöttél el múltkor a nyílt tárgyalásra, amit megnyertem. Lesöpörtem az osztály első ügyvédet. Nyertem, de te nem voltál itt! Még üzeni se üzentél azóta. Most meg úgy jössz be a szobámba, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog!- fakadok ki kissé hevesen, hiszen tényleg rossz volt látni azt, hogy mindenkinek itt vannak a szülei, vagy ismerősei, de nekem nem. Egyedül voltam, mint a kisujjam és még a győzelem se volt elengedő ahhoz, hogy az a pocsék érzést elüldözze. Nem is sokáig maradtam ott bájcsevegni, mert egyszerűen nem ment. A saját apám elfelejtett, pedig sokszor mondtam neki és többször meg is írtam számára, de ő nem jött el. Itt lenen az ideje, hogy feladjam a próbálkozást, hiszen én mindig valahol leghátul leszek a teendői listáján. - Nem is kell több csata. - mondom neki komolyan, de már nem nézek rá. Nem akarok csatázni, nem akarom lesöpörni őt, hiszen egyedül csak azt szeretném, ha én is fontos lennék neki. Ha figyelne rám is és nem csak a munkájára, de hiába teszek bármit, mert ez úgyse fog eljönni. Úgy csinálsz, mintha te akkora szent lettél volna. Láttam régi képeket rólad! Lehet hibázok, de te is megtetted. Én nem kell aggódnod semmi miatt se, hiszen nem egyedül mennék a fesztiválra. - mondom neki komolyan, majd megrántom újra a vállaimat. Nem túlzottan szoktam dohányozni. Ez amolyan pótcselekvés számomra bizonyos helyzetekben, de mosd legfőképpen az apámat akartam bosszantani. S szemmel láthatóan kicsit sikerült is. Ha másképpen nem is, de így legalább kaphatok tőle egy kisebb figyelmet. Használtam volna. Könnyebben tudtam volna hazamenni és nem kellett volna annyit kiadni taxira, de látom neked még ez se számít, hogy mennyiszer megyek haza egy-egy szemeszter alatt. Egyáltalán a szobám még megvan? - Kérdezem tőle kicsit sértődötten, hiszen minden ilyen elszólása még inkább erősíti bennem azt, hogy nincs hely számomra az életében. Egyedül csak megtűr, mert a gyerek vagyok, de semmi több. Egyszerűen mintha nem számítana semmi se. Rendben, de a diákok nem olyan spiclik, mint a bűnözök. - szólalok meg higgadtan, pedig a szívem igazán hevesen dobog. Vajon mit fog akkor tenni, ha kiderül, hogy én öltem meg az egyiket és a többiek meg a másik kettőt? Baleset volt, ahogyan egykor régen is, de akkora veszteség maximum csak a szülőket érte, hiszen senki se bírta azt a három srácot. Nem szeretek ölni, de ha már megtettem, akkor jó jogász módjára el is tüntetem a bizonyítékokat. - Remekül, tegnap végeztem az utolsó vizsgámmal. Mindegyik eddig ötös, de még maradok. Vannak ilyenkor még előadások és legalább addig se kell elviselned otthon. - mondom egyre halkabban, de már nem nézek rá. Nem tudom, hogy mire jó ez az egész. Nem lenne egyszerűbb, ha valami albérletben laknék nyáron?!
-Ez olyan, mint… a sakk. Emlékezz csak. Hagytalak valaha is győzni? Meg kell tanulnod, hogy nem fog senki sem félreállni az utadból. – olyan ez, mint egy mozgólépcső, ami tele van emberekkel, te pedig nagyon sietnél. Mit csinálsz? Szépen megkérsz mindenkit, hogy menjen arrébb? Mikor nem tudnak már hova menni? Nem, átmászol rajtuk, arrébb lököd őket. – És ha nem tudsz hazudni, akkor nem fogod tudni mikor hazudnak neked. Egyszerű. Így leszel életképes. Sajnálom, de egy olyan hivatást választottál, ahol bizony a törvénnyel együtt az embereket is manipulálnod kell. – miért nem ment egy Burger King-be? Persze, nem esélyes, hogy azt hagytam volna, de… higgye csak el, hogy ez még az előnyére lesz később. – Grtaulálok. Ami azt illeti, épp ügyem volt akkor. – nem hazugság, tényleg az volt, elég fontos ráadásul, úgyhogy nem hagyhattam ki. Szóltam az asszisztensemnek, hogy menjen el helyettem is és vegye fel az egészet, hogy láthassam majd mikor vissza nézem az egészet. – De nem lesz ott mindig valaki, hogy gratuláljon. Sőt. Többen fognak utálni, mint szeretni, ha megnyersz egy ügyet. Nem egyszerűen le kell söpörnöd a másikat. Meg kell aláznod, tönkre kell tenned, hogy a gondolatodtól is leblokkoljon. Minden itt dől el. – kocogtatom meg a homlokomat. Manipulálni kell az embereket. A bírót, az esküdteket, az ellenfeled. Ha fél tőled nem is fog üldözni egy visszavágó miatt. Ha mégis, akkor egy második csatában teszed őt parkolópályára. Minél kevesebben mernek majd kiállni ellened, annál hamarabb nyersz meg egy ügyet. Volt, hogy a tárgyalóterembe se kellett belépnem és már nyert ügyem volt. – Meg kell ragadnod az alkalmat. Mindenki életében van egy pont, amit ha kihasznál feljebb jut. Onnan pedig már csak felfelé vezet az út. – én is így voltam ezzel. Megkaptam életem első igazán nagy ügyét, az adódó lehetőséget pedig kihasználtam, azóta pedig megy a szekerem, sőt, dübörög. A tehetség önmagában nem elég. Sikerre éhesnek kell lennünk. - Pont ezért nem kéne csinálnod. – rántom meg a vállamat. Nem az a dolga, hogy azt csinálja, amit én csináltam. Nem vagyok éppen a legjobb követendő példa, szerintem ezt ő is pontosan tudja. – Kivel mész? – remélhetőleg nem valami felfújt izomagyúval, mert azokkal csaj a baj van. Egy-egy szobanövény okosabb, mint azok. - Az én pénzemet költöd taxira. – emlékezetetem őt a dologra. Nekem pedig bőven van pénzem, de majd legközelebb egy limuzint küldök elé, ha ennyire fennakad ezen. Én régen haza gyalogoltam, sem kocsim, sem pénzem nem volt taxira. Látszik, hogy ez egy teljesen más világ. A másik kérdésére nem is válaszolok. Csak a szemeimet forgatom. - Nincs szükségem spiclikre, hogy összerakjak egy történetet. – a pápát is elítéltetem pedofília miatt, ha szükséges. A spiclikkel soha nem volt bajom, de ha nincsenek, úgy sem túlzottan nehéz találni olyan darabokat, amiket már kedvünkre alakíthatunk. Egyszerű érzelmi ráhatás, nem olyan vészesen bonyolult. – Jól van, ahogy végeztél hívj fel és lejövök majd érted, hogy hazavigyelek. – mondom, ahogy felkelek az ágyáról és az ablakhoz sétálok. – Biztos nincs semmi, amit mondani akarsz? – pillantok rá kíváncsian. Nem csak a mostani ügyemmel kapcsolatban, hanem… akármi mással kapcsolatban is.
Akkor se értem, hogy mire jó ez az egész és miért nem lehet legalább egy dolog normális ebben a családban. Ezek után ne csodálkozzatok, ha a lányotok ennyire elcseszett lett.
– szólalok meg negédes hangon. Nincs értelme kertelni, hiszen sose titkoltam előtte az érzéseimet, vagy a véleményemet. Legalábbis legtöbbször nem. Még az se érdekelt, ha nem nyertem el a tetszését. Egyszerűen csak szerettem a képébe mondani az igazságot. – Ha már a hazugságoknál tartunk, akkor lassan készülnöm kellene arra, hogy majdnem egy velem egykorú lesz a pótanyám? – nézek rá érdeklődve, hiszen eléggé szánalmas lenne. S akkor már valószínűleg rájöhetett arra is, hogy tudom azt, hogy több időt fordít arra a barnára, mint a tulajdon lányára. De komolyan én nem akarok belerondítani abba a boldogságba is. Vegyem nekem egy kisebb házat, fizesse és be fogom a számat. Megvehető vagyok-e? Ohh nem, de édesapámat mindig is szerettem lehúzni, borsót törni az orra alá. Eleinte amiatt, mert fel akartam hívni magamra a figyelmét, de aztán rájöttem, hogy ez haszontalan dolog. Még az ügyfele is néha fontosabb, mint a tulajdon lánya. – Gratulálok, hogy a saját családodra sosincs időd. Ezek után ne csodálkozz azon, hogyha senki nem fog gyászolni, hiszen már talán most halott vagy az emberek szemében. – s még egy kisebb fintor is társul hozzá. Nem érdekel, hogy felhúzom-e őt. Sose voltam angyali teremtés, legalábbis vele szemben nem. Szerettem, de ugyanakkor gyűlöltem is őt azért, amiért megfosztott szinte a gyerekkoromtól és attól, hogy megtapasztaljam azt, hogy milyen szeretetben felnőni. – Azt hiszem te már ezt tökéletesítetted, de nem csak a munkáddal kapcsolatban, hanem a magán életedre nézve is. Elérted, hogy még egy szobanövény se bírjon elviselni téged. – a legtöbb növény tényleg kipusztul mögötte, a családja meg szinte darabokra hullott, de mintha fel se tűnt volna neki. Egyszerűen ez már szánalmas, amit művel. Legalább otthon lehetett volna normális, szerető férj és apa lenni, de azt hiszem, az ő szótárából hiányzik a „szeretem” szó. Miért? Csak neked járt a bulizás, az élet élvezése? Szerinted apácának kellene mennem? – szólalok meg egy eléggé keserű nevetés keretében, hiszen ezt ő se gondolhatja komolyan. Nem fogok se apáca lenni, se angyal. Élvezni akarom az életet, míg fiatal vagyok. – Szerinitem semmi közöd hozzá. Ha eddig nem érdekelt a lányod élete, akkor ne most kezdjen el érdekelni. – nézek rá komolyan, s ha kell, akkor farkas szemet is nézek rá. Remekül megtanultam titkolni előtte jó pár dolgot, így nem most fogok megijedni egy-egy csúnya nézésétől. Ahhoz jó pár évet vissza kellene repülnünk az időben, de mint tudjuk az képtelenség. Amit azért költök, mert képtelen vagy értem jönni vagy kocsit venni nekem. – pillantok rá csöppet se kedvesen. Nehogy már az én hibám legyen már ez is. Komolyan, mintha már azért is el kellene ítélni, mert levegőt veszek. Ez már azért elég durva lenne. Főleg tőle! Rendben, hamarosan végzek és indulhatunk. – szólalok meg egy sóhaj keretében, mert igazán vicces lesz az út hazáig vele. Szerintem némaságban fog eltelni, mert semmi kedvem ehhez az egészhez. Nem akarok összezárva lenni vele. Még szerintem egy hulla is jobb társaság, mint ő. Legalábbis, amikor így viselkedik. – Nincs, de ha szerinted van, akkor nyugodtan vigyél el egy hazugság vizsgálatra valami faggatás keretében. – forgatom meg a szemeimet és végül elnyomom a cigit, majd pedig lehuppanok az ágyra. Hiányozni fog ez a szoba,a barátnőim, de az vigasztal, hogy csak pár hét és újra itt lehetek.
Nem akartam egy elkényeztetett, gyenge akaratú gyereket, akit minden második ember megtapos. Azt akartam, hogy inkább ő taposson meg másokat. – ennyire egyszerű, akár hiszi akár nem. Talán majd, ha lesz gyereke, akkor ő is megérti ezt. Szép dolog az, hogy mindent megadunk valakinek, de ezzel inkább ártunk, semmint segítünk, ezt megtanultam. – Nem minden nő lesz a pótanyád, akibe belefutok. Ráadásul, azt hiszem elég nagy vagy már, hogy ne kelljen pótanyáról beszélni. – ott van a saját anyja, bár meg kell hagyni, hogy bokornak is jobb, mint anyának. Persze, én nem fogok papolni a szülőségről, de azért érdekes, hogy még így is én tettem többet Wandáért. – Mindig is hamvasztást akartam. – rántom meg a vállamat. Nem nagyon gondolkodtam eddig azon, hogy meghalok. Persze, megfogok, minden bizonnyal, szóval majd nem árt rá felkészülni, de még azért van időm addig, ezt szerintem nyugodtan kijelenthetem. Nem vagyok már ugyan fiatal, de vén rókának sem mondanám magamat. – A szobanövényeket nem ér belekeverni. Utálom őket. – tehát az érzés kölcsönös. Soha nem értettem, hogy minek egy lakásba növény. Öntözöd, hogy kivirágozzon és… és mi lesz? Mert szebb nem lesz tőle egy szoba, illatosabb sem. A mű növényekkel tökéletesen elvagyok, rájuk sem kell nézni. Persze a házvezetőnőm mindenképp ragaszkodott hozzá, hogy dobjam fel növényekkel a házat. Csak felsóhajtok a szavait hallva. Ő sem igazán ismer. Nem buliztam az ő korában. Legalábbis nem jártam fesztiválokra és nem ittam magam hullarészegre minden hétvégén. Tanultam, ha nem tettem, az apám egy gereblyével üldözött a könyvekhez. Én úgy gondoltam nem fogom megkergetni, hogy tanuljon, hálás is lehetne. – Mi a pasi neve? – kérdezek aztán ismét. Ha nem mondja meg, kiderítem, kicsit tovább fog tartani, mintha elmondaná, de semmi nem lehetetlen, főleg azt nézve, hogy a főiskola most éppen az adósom. Nem különösebben akarok vitatkozni most vele, semmi kedvem hozzá. Így is eleget vitatkoztam azon, hogy mennyit fizessenek nekem a segítségemért cserébe. Nagylelkű vagyok, de azért nem annyira, hogy alamizsnát kapjak a munkámért. -Belőlem nem kérsz, de a pénzemből igen? Ez így nem fér össze, Wanda. – rázom meg a fejemet. Nem véletlen nem veszek neki kocsit. Elég sok barmot láttam már villogni azzal, hogy milyen autót vettek neki a szülei. A vége az lett, hogy nekivezették azt egy fának. Ha Wanda akar kocsit, akkor érdemelje azt ki. Én az ő korában négy keréknek és egy motornak is örültem, autóról nem is mertem álmodni. Az egyetem elvégzése után pár évvel lett először autóm, ráadásul az is használt volt, többet költöttem a javítására, mint a lakbéremre. – Azt nem fogadják el a bíróságon. – csóválom meg a fejemet és halovány mosoly kúszik az arcomra. Pár pillanatig még elmélázva nézek rá, de végül csak bólintok egyet. – Rendben, akkor lent várlak. – mondom, ahogy elindulok kifelé, hagyni őt, hogy összepakolhasson. Egyet megtanultam már az évek alatt: ne akarj női holmik közt turkálni. Főleg ne akkor, ha a lányodról van szó.
Kezdőlap
|| 
||