Megpróbálhatnék előállni valami magyarázattal, hogy miért nem akarom, hogy hozzám érjen. Mert éppenséggel valami szektába léptem be, ahol ez a törvény, hogy nem szabad hozzáérni a másikhoz? Vagy el kell utasítanunk a másik közeledését? Esetleg még a szemkontaktust is betiltják? Annyira gyerekesen és ostobán hangzik, hogy nincs szívem ezzel előállni, de valamit adnom kell neki, mert az, hogy elmegyek mert nem bírom ezt az egészet. Az iskolát. Komolyan ki ne bírná? Mikor az esetek többségében csak a buliról szól meg a kikapcsolódásról. Na, meg persze a vizsga előtti gyomorgörcsről, amikor nem is látsz ki a tanulnivalókból, de időközben semmit nem tanultál, mert inkább élvezted az életet, amit később csak azért bánsz meg, mert nem tanultál. Amint végeztél a vizsgával pedig ott folytatod, ahol abbahagytad előtte. Az egész annyira értelmetlen. Most azonban meg kell magyaráznom neki. Normális okot kell adnom neki arra, miért megyek el. Nem akarom ezt már végigcsinálni? Inkább a világot akarom bebarangolni? Ez még nem is lenne olyan ostoba ötlet, de továbbra sem ad okot arra, hogy miért viselkedek így vele. Nem ezt érdemli meg. Annyira kedves volt velem. Ott volt nekem, mikor kiváltottam az átkomat az első átváltozásomat együtt vészeltük át. Támogatott. De miért kellene mindenkinek beszámolnom az életem egy olyan sötét foltjáról, amit szégyellek? Nem akarom, hogy ő is úgy tekintsen rám, ahogyan én tekintek jelen pillanatban magamra. Undorodom önmagamtól. Hiszen bemocskolták azt, aki vagyok. Bemocskolták a lelkem. - Jó. Nem az iskola. Egyszerűen csak szeretnék eltűnni innen. Valahova messzire. Talán Párizsba. Vagy esetleg Tokió. Nem tudom még, de messze el innen és igazából az indok maga lényegtelen. Annyit kell tudnod, hogy elmegyek és sajnálom, hogy így alakult.. Tényleg. - Nem érdemli meg, hogy csak így eltűnjek, de nem tehetek mást. Újra önmagamra kell találnom és itt nem fog menni. Valamit ki kell találnunk Jace-el. Közösen. Mert nem akarom újra elereszteni az életemből. - Jace-nek ehhez az egészhez semmi köze.- Belevágom a dobozba az utolsó ruhadarabot is, majd feltápászkodom. - De egyáltalán honnan tudsz róla? Hiszen csak nem rég jött vissza.. - Nem beszéltem neki róla. Jó ideje már nem beszéltünk igazából nem is láttam őt, szóval fogalmam nincs honnan tudja és egy részem rögtön a legrosszabbra asszociál.
Máris nem tűnt olyan jó ötletnek idejönni. Bár talán így biztosan értesültem arról, hogy elmegy innét, hiszen bárhogyan is nézzük, ha kihagyom a lehetőséget, talán holnap csak hűlt helyét találom a szobában. Eljátszhattam volna azt a drámai jelenetet, hogy sorra nyitom ki minden szekrényt, majd mikor tényleg nem találok semmit, egyszerűen szétverek mindent a szobában. Ezt még nagy eséllyel meg is tettem volna, elvégre ismételten nem tudtam volna uralkodni heves érzéseimet. Főleg mikor abban a hónapban vagyunk, mikor készül előbújni a hold... ilyenkor még inkább jobb, ha nem lep meg ilyen hírekkel senki. Csak nem erre számítottam. Azt hittem, hogy mesél valamit, esetleg újabb érzelmi hullámvasútra ültet, elmondja, hogy milyen érzései vannak a farkasléttel kapcsolatban, mit tapasztalt s mit fedezett fel az utóbbi időben. De erre semmilyen körülmény között nem számítottam. Mintha az egész kis világom két pillanat alatt dőlne össze, és próbáltam tartani magam, csakis azért, mert talán túl nagy tragédia történt ahhoz, hogy levágjak valami havibajos hisztit itt az orra előtt. - És szükségét érzed annak, hogy pont most tűnj el. - jött belőlem a gondolat csak úgy hirtelen. Az egész bűzlött valahol... nem is valahol, az egésznek nem volt semmi értelme! Valami történt. A szemeiben már nem volt ott az a fényes csillogás, arca sápatag... és nem tudtam hová tenni, hogy eltűnt az az élénk jelenség, amely őt igazi vérfarkas harcossá tette. Azzá, akibe... szégyen szemre, szinte rögtön képes voltam... nem, még egyszer nem akarom még fejben sem kimondani, hogy milyen érzéseket táplálok iránta. - Nem vagyok hülye. Minap láttalak sétálgatni titeket... a folyosón... vagy a parkban... vagy már nem is emlékszem, valahol. - ráztam meg a fejem. Béna magyarázat, főleg hogy mióta megtörtént, elég sokat kiderítettem arról a kis senkiháziról. Csak a nevét felejtettem ki a lajstromból. - Jace. Megvan. - ütött be a felismerés. Esküdni mertem volna, hogy az ő keze van az egészben, de nem mondtam ki hangosan, helyette látványosan lenyeltem a szavakat. - Nem... nem mehetsz el. Nem hagyhatsz... itt. - nyeltem újabbat, és pillantásom olyasmivel telt meg, amiről nem is tudtam, hogy bennem van. Szinte képes lettem volna könyörögni, hogy ne hagyjon el.
Lehet, hogy Mystic Falls-ban majdnem meghaltam és véglegesen búcsút intettem az apámnak, de még soha nem aláztak meg így egész életemben. Nem tiporták meg a lelkemet ilyen kegyetlen módon. Férfiakra nem tudok már úgy nézni, mint egykoron. Hiszen régebben csak egy kedves mosolyra volt szükségem ahhoz, hogy teljesen megbolonduljak valakitől. Azt hiszem Aaron irányába is volt valami kialakuló, de elnyomtam magamban, mert nem szerettem volna, ha esetlegesen túl hamar történik meg valami és megint csak meggyötörve heverek majd a földön, ahonnan egyedül kell összekaparnom magam. A párkapcsolataim, a kalandjaim egyik sem vezetett jóra és most is próbálkozom a lehető legjobbat kihozni abból, ami köztem és Jace között van. Mert nem tudom egyszerűen elengedni. Ki tudja, ha nem érkezik meg Jace, akkor most ugyanezen a lépcsőfokon Aaron-nal állnék, de be kell vallanom magamnak, hogy Jace számomra valahogy más. Gyerekkorom óta ismerem és talán már azóta szeretem is csak nem tudtam úgy igazán. Elnyomtam magamban, mert ellökött magától és nem akartam, hogy ez emiatt is fájjon. A hiány épp eleget mardosott már engem így is. Most pedig, hogy itt van tényleg azt szeretném, hogy működjön. - Igen.. El kell mennem, hogy egy kis levegőhöz jussak. Ez az egész.. Megfojt. Nem tudok maradni. Nem akarom, hogy azt gondold, hogy miattad, vagy hogy nem maradok pedig itt vagy.. Te vagy az egyetlen jó dolog, ami ideköt és elhiheted, hogy rossz érzéssel tölt el, hogy itt kell hagyjalak, de ez a búcsú nem örökre szól. - Nem is tudnám igazán elvágni tőle magam úgy teljesen, de nem is ígérhetem neki oda a szívemet, hiszen azt most más gondjaira bíztam és tisztában vagyok vele, hogy az, ami kettőnk között volt kialakulóban azt nem csak én éreztem. Most pedig nem akarok úgy játszani vele, mintha nem számítana semmit mit érez. -Aaron.. Ez most tényleg nem rólad szól. Ez rólam. Mennem kell. Nem maradhatok itt. Sajnálom. - Nem bírnék itt maradni, hiszen szinte a levegő is a történtekre emlékeztet. Már csak azt kell kitalálnunk, hogy hova fogunk menni. Talán még Mystic Falls-ba is visszamehetnék. Hiszen már régen láttam Jason-t is és be kell vallanom, hogy akár tetszik nekem, akár nem. Hiányzik az unokatestvérem.
Félő volt, hogy ha sokáig mondogatja még azt, hogy el fog menni, mert el kell mennie, szüksége van arra, hogy ne itt, hanem valahol máshol legyen, előbb-utóbb vagy földhöz vágok valamit, vagy szétverem a szobafalat. Az indulataim ilyenkor nem ismernek határokat, és kezdtem tényleg attól megijedni, hogy milyen hatalmas fájdalom érte most azt a testrészemet, amelyet évekig nem bántott senki. De Bailey most teljesn egészében elvette azt, és egyetlen szóval kitépte. Miért kell elmennie? Én nem akareom, hogy elmenjen, mégis miért kellene elmennie, nem történt semmi... vagy igen? Ha igen, miért nem képes bevallani? Tudni akarok mindenről, ami vele történik... de volt egy olyan érzésem, hogy nagyon nem akarja ő megosztani velem, hogy mi történik vele. Neheztelés apró szikrája kezdett el felgyülemleni bennem, készen arra, hogy kimondjam, akkor menjen. Azt hittem, a barátság másról szól... s már azt hittem, hogy közöttünk ez már több. Valamivel... de talán tévedtem. Ostoba voltam, és naív. De még mennyire, hogy az... Felsóhajtottam, és lehunytam a szemeimet. Próbátlam a szavainak értelmet csiholni, de a jelenlegi helyzetben arra sem voltam képes, hogy saját magamból normális, értelmes gondolatokat adjak tovább. - Szóval elmész - suttogtam rekedten. Tekintetem már meg sem rezdült, a takarójának mintázatát figyeltem, nem is keresve meg tekintetét. Ledermedtem. Még fel sem fogtam, hogy ez történik. Miért is kellett volna akár gyanakodnom? Öt perccel ezelőttig még minden annyira rendben volt. - Látlak még? - kérdeztem felvont szemöldökkel, ekkor már ránézve, de nem próbáltam meg a közelébe kerülni. Nem értettem az okát, előtte sose húzódott el tőlem. De úgy tűnik, itt már minden megváltozott. Mintha egy teljesen idegen, számomra ismeretlen Bailey-vel állnék szemben.
Bűntudatom volt, amiért minden magyarázat nélkül kell őt magam mögött hagynom, hogy minden komolyabb indok nélkül kell megkérnem arra, hogy ne érjen hozzám. Egyszerűen most nem vagyok abban az állapotban, hogy az ilyen közeledéseket képes legyek elviselni.. A legrosszabb az egészben, hogy egyedül Jace tudja miért is érzem magam ilyen nyomorultnak. Talán, ha ő is tudná, hogy mi az oka mindannak, amit teszek érzek.. Másképpen viselkedne velem. De nem akarom, hogy mindenki úgy kezeljen, mint egy meggyötört kismadarat, mert akkor talán soha nem leszek képes arra, hogy összeszedjem magam. A szárnyaim most megkoptak, de ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok képes akár erősebbé változtatni őket. Fel tudok állni a földről csak idő kell és egy kis levegőváltozás. - Nem tudnálak örökre magam mögött hagyni Aaron. De most tényleg mennem kell. Sajnálom, hogy ilyen távolságtartó vagyok, de most erre van szükségem. - Vagyis inkább erre vagyok képes. Megölelném, de még mindig nehezen viselem el, ha egy férfi még rám pillant is. Lehet, hogy nem figyelem merre vándorlik a tekintetük, de néha szinte érzem, ahogyan lyukat égetnek a bőrömbe mindössze azzal, hogy figyelnek. Azok, akik ezt tették velem még szabadon járnak-kelnek s talán készek arra, hogy még egyszer megtegyék ugyanazt. De nem engedhetem meg nekik, hogy megtörjenek. - Még egyszer őszintén sajnálom, hogy így alakultak a dolgok.. Én tényleg nem így terveztem, de vannak dolgok, amiket sajnálatos módon nem mi irányítunk és, ha küzdünk ellene talán még rosszabb lesz. - Szeretném elmondani neki, de az megváltoztatná a felém irányuló szavait és mozdulatait. Nem akarom az ő szemében is felfedezni ugyanazt, amit Jace-ében. Csak egy valamit szeretnék megtartani a régiben, ha nem is a tökéletes fényében.
Azt hiszem, pár pillanat erejéig még azt is elfelejtettem, hogyan kell pislogni. Annyi minden fordult meg a fejemben, amit ki akartam először mondani, végül mégis lenyeltem... volt ott valami, abban a tekintetben, amely előtte soha. Volt egy felelőse annak, amiért ő most elmegy, és fogalmam sincs, hogy miért. Mert nem hiszem el, hogy egy egyszerű fáradság lenne az oka az egésznek. Történt valami... amit ő tudott, de én nem. És nem akarta elmondani... nekem. Pedig azt hittem, hogy ez közöttünk sosem lesz akadály. Nem ismerem évek óta, de nem is kell. A legnehezebb időszakot együtt éltük túl, mikor először kellett átváltoznia, s segítettem neki, hogyan legyen jó vérfarkas úgy, hogy ne kelljen hullákat sorakoztatnia az út mellett. Bailey nem egy gyilkos. Én sem vagyok az, csak éppen... törétnt valami, amely kiváltotta belőlünk azt, hogy egyszer öljünk. Mindannyiunk élete más és más, de ha vérfarkas átokkal vagyunk megáldva, hát mindig is lesznek olyan indulataid, amelyek felelősek lesznek azért, hogy valamilyen körülmények között, de gyilkolj. Csak lassan bólintottam egyet, mikor azt mondta, időre van szüksége... időre... miben? Mihez? Olyan sok kérdés fordult meg a fejemben, amely már elég régóta nem. Tudni akartam, de kikövetelni tőle valamit, amit szemmel láthatóan velem nem akar megosztani, az aláírás lenne egy halálos ítéleten. És ezt nem tehetem meg... még ha szeretném is. Megérinteni... és legyen akármilyen férfi is a képben, nem érdekelne, akkor is megízlelném az ajkait. Kötődöm hozzá, belopta magát a szívembe, és nem ereszt... de ha elmegy, a szívem is meghasad. Sosem tudtam, hogy valakit ennyire tudok majd kedvelni, vagy... kötődni hozzá. Talán eddig nem is tudtam, de most, hogy menni akar... - Egyszer rájövök, hogy mi történt, Bailey - suttogtam rekedten, és tekintetemmel megkerestem az övét. Tudtam, hogy indulásra készen áll. Már nem kérdeztem többet arról a férfiró, sőt. Már semmiről nem akartam faggatni, mert talán mondana olyat, amit ebben a helyzetben nem tudnék lenyelni. - Vagy tőled vagy valaki mástól. Én sosem felejtem el, hogy mennyire fontos vagy... nekem - száradt ki teljesen a torkom. Felfoghatná ezt szerelmi vallomásnak is, hiszen nem mondanám ki soha, hogy "szeretlek" például. Most... főleg nem.
Ha fordított helyzetben lennénk és ő akarna itt hagyni engem mindenféle magyarázat nélkül nem kicsit kezdenék el rá pikkelni. Addig piszkálnám, amíg meg nem mondja, hogy mi olyan rohadt fontos, hogy itt hagyjon. Hiszen belopta magát a szívembe anélkül, hogy erőteljesen próbálkozott volna. Megvolt benne az a plusz, ami ahhoz szükségeltetett, hogy megkedveljem. Aaron iszonyatosan rendes srác. Akkor is mellettem állt, mikor nem is tudtam igazán mi történik velem. Világéletemben boszorkányként éltem és utána jött ez a váratlan fordulat, amelyben kegyetlenül vérfarkas oldalam tört a felszínre. Mindezt egy apró baleset miatt. Még mindig ostorozom magam amiatt, hogy nem figyeltem, de talán az sem az én hibám volt. Talán az egész életem erről szól. A hibáimról. Mindarról, amit ostoba kislány módjára elronthatok azt el is fogom rontani. Olyan nyomasztó. Mikor jön valami jó az életembe, akkor a következő pillanatban egy hullám teljesen porig rombolja, felforgatja mielőtt még igazán kiélvezhetném. Ezért is ragaszkodom most oly hevesen Jace-hez. Az élet többször elragadta mellőlem, de most mégis itt van és ez sokkal többet jelent a számomra, mint azt más gondolná. Az, hogy mindig visszatalál hozzám abból arra merek következtetni, hogy őt soha nem fogom teljesen elveszíteni. - Kérlek Aaron, ne. Csak fogadd el, hogy el kell mennem. Nem számít mi történt velem, vagy mi nem. Vissza fogok találni a régi önmagamhoz csak idő kell nekem és egy kis tér. Egyszerűen ez a hely túl sok volt a számomra. Elég sokszor elbotlottam a saját lábamban, de most úgy éreztem a talajt rántották ki alólam és nincs hova felállnom. El kell kúsznom valahova, ahol képes vagyok talpra küzdeni magam, ha egy kis segítséggel is, de mennie kell. Nem akarom, hogy másként tekints rám ezért nagyon szépen megkérlek, hogy még csak meg se próbáld kideríteni, hogy mi volt, vagy mi nem, ami miatt meghoztam a döntésemet. Kérlek. Lehet, hogy most önmagam árnyéka vagyok, de szeretném, ha te idővel képes lennél ugyanúgy tekinteni rám, ahogyan régen.. Erősnek és kitartónak. De most csak egy roncs vagyok. Össze kell szednem magam. Kérlek értsd meg. - Azt akarom, hogy legalább ő őrizze meg a fejében a rólam kialakított képet. Ne erre az összerezdülő kislányra emlékezzen. Hanem arra, aki voltam s, aki talán már soha nem is leszek.
- Fogadjam el, igaz? - kérdeztem, a hangom pedig megtelt némi indulattal. Kellett volna valami, ami levezeti a feszültségemet, ma reggel kimaradt a futás... és azt hiszem, ezt most meg is bántam, hiszen szükségem lett volna arra, hogy itt helyben levezessem valamin. Szétverni a falat viszont nem tűnt olyan jó ötletnek. Még ha legszívesebben azt is tettem volna. Vagy fociztam volna annak a Jace nevű pasasnak a fejével a folyosón. Megannyi gondolat száguldozott a fejemben, de azt tuzdtam, hogy neki köze van ehhez az egészhez. Felbukkan, majd Bailey hirtelen menni akar. Na tudja , hogy kifel hitesse el azt, hogy mindez csak a véletlen műve. Én pedig csak úgy kipottyantam Leonardo Di Caprio-ból, nem? Valami bűzlik. És Bailey szemmel láthatóan nem töri magát azon, hogy elárulja nekem. Csak menni akar, mert azzal megold mindent. De ha tényleg gondjai vannak, mint gondol? Hogy a bajok nem találják meg? - Engem eddigi életem során mindenki elhagyott! És eddig azt hittem, hogy te leszel majd a kivétel, aki mindig itt lesz velem. Aki őszinte barátom lehet. De te hazudsz, becsapsz... miközben már régóta mással osztasz meg mindent, ugye? UGYE? - szegeztem neki a kérdést, már megemelve a hangomat. Feszültté váltam, és idegesen túrtam bele a hajamba. Felért az egész egy féltékenységi hisztivel. A gond csak az, hogy ezzel egyértelművé teszem, milyen fontos is nekem. Hogy ez már több, mint barátság. Bár szemmel láthatóan csak részemről. Végül nagyot nyeltem, és elfordítottam a fejemet. - Rendben. Menj. És szedd össze magad - jegyeztem meg. A hangom tüskés volt. Csalódtam. Talán leginkább magamban, hogy ilyen módon reagáltam erre.
Szívszaggató volt számomra, hogy ilyen kegyetlenül kell magára hagynom őt, aki oly közel állt a szívemhez és, akinek annyi mindent köszönhetek. De sajnálatos módon nem bírok jelen pillanatban megmaradni egyetlen egy férfi társaságában sem. Addig pedig, míg nem vagyok képes a kellemes, baráti harmóniánkat élvezni nem akarom őt is kényelmetlen helyzetbe hozni azzal, hogy minden érintésétől elhúzódom, habár régebben nem tettem. Nem akarom, hogy ő is rájöjjön bemocskolták a testemet és ezzel együtt a lelkemet is megfertőzték. Nem tudom, hogy képes leszek-e talpra állni újra, de Jace-el az oldalamon úgy érzem, hogy nincs lehetetlen, hogy vele sokkal könnyebb lesz az életem. – Aaron ez az egész egyáltalán nem rólad szól. Nem fogok kisétálni az életedből, mintha semmi nem történt volna. Egyszerűen csak történt velem valami, ami miatt nem vagyok a régi és szeretném ezt rendbe hozni, hogy képes legyek ugyanúgy viselkedni, mint azelőtt. Össze kell gyűjtenem az erőmet és ezt egyedül kell megtennem. – Lehet, hogy valamilyen szinten Jace ott lesz mellettem, de azt hiszem ő is megérti, ha most inkább szívesebben tölteném el az időmet bizonyos távolságot fenntartva még vele szemben is. Szükségem van erre. Megértem, hogy Aaron úgy gondolja elhagyom.. Pedig erről szó sincsen. Hogyan is tudnék hátrahagyni egy ilyen jó barátot? – Aaron.. Én nem így akartam elválni. Főleg, hogy nem hosszú időre. – Legalábbis remélem, hogy nem kell hónapokon át szenvednem. Elég sok mindent elviseltem már és pontosan ezért is őszintén hiszem, hogy képes leszek túltenni magam a történteken. Hiszen nincs is nagyon választásom. Meg kell tanulnom együtt élni valamivel, amiről azt hittem, hogy soha nem fog megtörténni velem. Reméltem, hogy nem fog..
Talán férfihoz nem illő módon viselkedtem. De nem találtam most a közös hangot a bennem tomboló fenevaddal, a lénnyel, amely bármely telihold alatt kitör belőlem. Mindent ő diktált, mondhatni, valami őrületes ritmussal, és nem tudtam nem észrevenni azt a hívogató érzést, hogy az ösztönök magukkal vigyenek egy kis kirándulásra. Az egész annyira szokatlan volt... én nem estem könnyen nők csapdájába, de Bailey úgy csavarta el a fejemet, mintha szándékosan ez lett volna a célja. De azt hiszem, már ismerem annyira, hogy tudjam, semmi szándékosság nem volt ebben az egészben, és nem is kell jobb bizonyíték annál, mintsem hogy már más férfiakkal barátkozik. Vagy... tudom is én, hogy mit csinál velük, mindenesetre úgy zakatolt a szívem, ha erre gondoltam, hogy kis híján eszemet vesztettem az őrült ritmustól. Mintha egy egész szörnyeteget nyeltem volna le, és most szétmarná a gyomromat, csak hogy a felszínre törve mutassa meg valódi arcát. Az én valódi arcomat, amit még én sem láttam, és ha ezt egy nő fogja kihozni belőlem, akkor nagyon de nagyon rossz úton járok. - Megértettem - jegyeztem meg halkan, ekkor már visszavéve a hangerőn, amit az előbb megengedtem magamnak. El kellett engednem őt. Hagyni, hogy menjen, és elintézze, amit kell. Ha most visszatartom, ki tudja, milyen kárt teszek a lelkében, és erre most egyáltalán nem akarok gondolni. Nem akarok kegyetlen lenni a szemében, és nem akarom, hogy egy önző férfinak tituláljon, aki csak magára gondolva tartja őt fogva egy börtönben. De féltem, hogy nem látom őt többé. És ez mindennél maróbb érzés volt. Mintha savval borították volna le az arcomat. - Vigyázz magadra. Tudod, hogy hol találsz, ha... már összeszedted magad - ejtettem ki a szavakat jól meggondolva. Nem tudtam, mennyi időre kerül távol tőlem, egyáltalán hová megy és kivel. Ezekre nem voltam felkészülve. De bíztam abban, hogy elsők között leszek azon emberek listáján, akiket keresni fog, ha kimászik abból, amibe a szavai alapján belekeveredett. Nem is nagyon tudtam mire gondolni, annyira rébuszokban beszélt. - Majd hívj - néztem rá, majd nyelve egyet magam elé meredtem. Két másodpercet vártam körülbelül, majd elhagytam a kollégiumi szobáját. De már tudtam, hogy nem fogom ezt csak úgy hagyni. Bárhová megy, rajta fogom tartani a szememet.
Kezdőlap
|| szószám || 
|| szószám ||