≫Születési idő, hely ≪ Mystic Falls, 1992. június 22.
≫Első átváltozás ≪ Minden azon a végzetes estén történt. Klaustól sikerült megszabadulnunk, mert Bonnie kitalálta, hogyan küldhetnénk álomba őt, és szerencsére sikerrel jártunk. Damon elvitte, hogy elrejtse a testét valahol, nehogy bárki is rátalálhasson, ám ez nem tetszett másik Mikaelsonoknak. Alkut kötöttem Elijahval, hogy átadjuk nekik Klaust, cserébe ők nem ébresztik fel addig, amíg veszélyt jelenthet rám vagy a gyerekeimre. Ric azonban, aki felett átvette az irányítást a gonosz, ősi vámpír énje megölte Klaust. Legalábbis mindenki ezt hitte. Közben engem Matt megpróbált kimenekíteni a városból, mert veszélyben voltam a Rickel való összekapcsolódásunknak köszönhetően. Választanom kellett: vagy vissza megyek Mystic Fallsba, hogy a barátaimmal és Stefannal legyek, vagy elmegyek Damonhoz. Stefant választottam. Matt emiatt megfordult a kocsival, és elindultunk visszafelé, ám ekkor megjelent Rebekah, aki bosszút akart állni Klaus miatt. Matt félrerántotta a kormányt, és belezuhantunk a vízbe a Wickery hídnál. Amikor megjelent Stefan, azt mondtam neki, hogy Matt-et mentse meg, ő pedig, mint ahogy mindig, tiszteletben tartotta a kívánságomat. Matt megmenekült, én azonban nem. Meghaltam, vagyis mindenki ezt hitte. De valójában benne volt a szervezetemben Damon vére, így vámpírként ébredtem. Először nem akartam vért inni, de aztán, pontosan az utolsó pillanatban mégis az életet választottam. És így lettem vámpír.
≫Család ≪ A család nálam egy nagyon bonyolult dolog. Mindvégig azt hittem, hogy Miranda és Grayson az igazi anyám és apám, és hogy Jeremy a testvérem. De aztán kiderült, hogy valójában John Gilbert és Isobel Flemming lánya vagyok. Soha nem ismertem őket úgy, mint a nevelőszüleimet, így hiába tudom, mi az igazság, még mindig őket tartom az igazi szüleimnek. Meg Jenna nénit. Ők jelentették számomra a családot, de persze mindnyájan meghaltak. Miranda és Grayson egy autóbalesetben, amikor a kocsink lecsúszott a Wickery hídról. Jenna néni miattam Klaus átkának a megtörése során. John bácsi is szintén akkor áldozta fel az életét, hogy én élhessek. Isobel pedig Klaus igézése miatt levette a napfény gyűrűjét, és a szemeim láttára égett hamuvá. Hogy jelenleg kik jelentik számomra a családot? Jeremy, természetesen, és a barátaim. Bonnie, Caroline, Stefan, Ric és Damon. Ha bárkit elveszítek közülük, azt nem tudom, hogyan élem túl.
This thing we have, it’s never been easy. I’ve lost you so many times. I’ve lost you to darkness, to weakness and finally, to death. But now I realize that I didn’t spend my life losing you. I’ve spent my life finding you.
Ismét eljött a születésnapom. Egy pár éve még örömmel töltött el ez a nap, hisz tudtam, hogy Caroline és Bonnie remek bulit szervez majd a számomra, csak úgy, mint minden évben, emellett a családdal töltött értékes pillanatok sem maradhattak ki soha. Emlékszem, mindig mennyire izgatottan feküdtem le este aludni, azon képzelegve, hogy vajon mit fogok ajándékként kapni, vagy hogy ezúttal anyáék milyen meglepetéssel készülnek.
Ezeknek az időknek azonban vége szakadt akkor, amikor a kocsink belecsúszott a folyóba a Wickery hídon, s habár én megmenekültem, de anyáék nem voltak ilyen szerencsések. A gyász akkor olyannyira magával ragadott, hogy azt hittem, soha nem fogok kilábalni belőle. Igyekeztem mosolyogni, úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mintha valójában nem mardosna belülről a bűntudat, de igazság szerint teljesen szétestem. Nem is tudom, sikerült volna-e talpra állnom és továbblépnem, ha nem jelent volna meg Stefan azon a napon az iskolában.
Stefan, akibe első pillantásra beleszerettem. Stefan, aki soha nem hagyott magamra, aki mindig támogatott, és hagyta, hogy meghozzam a saját döntéseimet. Megbecsült és tiszteletben tartott, én pedig mindennél jobban szerettem ezt benne. Mellette úgy éreztem, hogy minden rendben van, még ha valójában nem is volt. De most már ez sem volt meg.
Ahogy belenéztem a tükörbe a fehér csipkés ruhámat igazítva, ismét úgy éreztem magamat, mint akkor, amikor anyáék meghaltak. Nem volt semmi kedvem az ünnepléshez, nem akartam úgy tenni, mintha boldog lennék, holott ez egyáltalán nem volt igaz. Csakis Caroline kedvéért döntöttem úgy, hogy eljövök, és megpróbálom magam a történtek ellenére is jól érezni magam, de ez utóbbi valójában hazugság volt. Tudtam, hogy képtelen leszek szívből mosolyogni. Addig, amíg nem tudtam, Stefan hol volt, képtelen voltam megnyugodni. Folyamatosan aggódtam érte, féltem attól, hogy Klaus mi mindent tett vele. Jól van? Épségben van? Állandóan ezek a kérdések keringtek a fejemben, miközben sajgott a szívem a hiányában. Stefan azt akarta, hogy ne keressük, hogy tegyünk úgy Damonnel, mintha nem is lenne, de erre képtelen voltam. Tudtam, hogy fordított helyzetben ő sem adta volna fel semmi pénzért, így én sem tettem. Nem voltam hajlandó elfogadni azt, hogy vége volt, kettőnknek. Nem, a mi szerelmünk erősebb volt ennél, erősebbnek kellett lennie.
A következő pillanatban, ahogy megláttam Damont az ajtófélfának dőlni, meglepődtem kissé, hogy itt volt, s habár bevallani nem vallottam volna, de jól esett, hogy nem kell egyedül lennem a gondolataimmal. Még ha nem is akartam kimutatni senkinek sem, hogy mennyire szomorú voltam, de Damonnel lenni ebben az esetben más volt. Én elveszítettem a szerelmemet, ő pedig az öccsét. Igaz, hogy nem jöttek ki mindig jól, de a kapcsolatuk sokkal szorosabb volt, mint azt bárki is gondolná, épp ezért jelenleg Damon volt az egyetlen személy, aki úgy igazán átérezte a fájdalmamat. Pontosan ezért esett jól a törődése, tényleg.
-
Ne félj, nem fog eltörni a mécses – engedtem meg magamnak egy halvány mosolyt, megpróbálva elviccelni a dolgot, hogy ezzel is elfojtsam magamban a valós érzéseimet. - A tortáig még kibírom – tettem még hozzá, miközben hátrafordultam Damon felé.
-
A te bulid, sírj nyugodtan – válaszolta úgy, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Persze, nyilván az volt, csak hogy én nem akartam sírni. Mert ha elkezdtem volna sírni, akkor az azt is jelentette volna, hogy végleg feladtam Stefant, azt, hogy valaha a nyomára fogunk bukkanni, erre pedig nem voltam képes. Nem akartam még gyászolni, mert tudtam, hogy ez még nem a vég. Hogy a kettőnk története nem fog így véget érni. Nem érdekelt, más mit mondott vagy gondolt, tudtam, egyszerűen tudtam, hogy ha elég keményen próbálkozunk Damonnel, előbb vagy utóbb a nyomára fogunk bukkanni Stefannak.
Válaszként épp ezért csak egy halvány mosolyt küldtem Damon felé.
-
Stefan, te kis bozótpatkány… - szólalt meg hirtelen újból, ahogy lassú léptekkel megindult az egyik kis asztal felé, amin a gyertyákat leszámítva több keretes kép is állt. Köztük volt olyan is, amin én és Stefan voltunk, boldogan mosolyogva, mit sem sejtve arról, hogy a jövő mit tartogat a számunkra. Damon az egyik ilyet fogta meg, és nézte pár másodpercig. Ez idő alatt én sem szóltam semmit, csak csendben teljesen felé fordultam, igyekezve nem engedni, hogy a letargia még jobban úrrá legyen rajtam. Nehezen ugyan, de inkább elszakítottam a tekintetemet a képről, és Damonön pihentettem meg a szemeimet, miközben ő is inkább visszarakta a képet a helyére.
-
Hoztam neked valamit – szólalt meg hirtelen, én pedig már ösztönösen nyitottam is a számat, hogy ellenkezzek vele, mielőtt azonban bármit is mondani tudtam volna, Damon gyorsan közbe vágott, mintha pontosan tudta volna, mit készültem mondani. –
Tudom, megígértem, hogy nem veszek semmit, de ne aggódj, nem fizettem érte – magyarázta, miközben megindult felém, elővéve egy kis fekete dobozt.
-
Elloptad? – szegeztem neki egyből a kérdést, hiszen mégis csak Damonról volt szó, és ha valamit nem vett, akkor azt hogyan másképp szerezhette meg? A hangomban azonban csak egy kis vád csengett, most valahogy még ahhoz sem volt túl sok kedvem, hogy Damon cselekedetei felett ítélkezzek.
-
Nem, találtam – válaszolta ő, teljesen figyelmen kívül hagyva az enyhén vádaskodó hangnememet, miközben levette a doboz tetejét, és közelebb tolta felém azt, felfedve előettem, ami benne rejlett. És ahogy megláttam az ajándékát, egyszerűen nem tudtam, hogy mit gondoljak. Hirtelen olyan sok érzelem lett úrrá rajtam, öröm, remény, hála, hitetlenség, hogy nem tudtam, mit is mondjak.
-
A nyakláncom – nyögtem végül ki nagy nehezen, miközben ösztönösen nyúltam a doboz felé, de valahogy nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg az én nyakláncom volt. És hogy pont Damon lesz az, aki majd visszaadja nekem. –
Azt hittem, örökre elveszett.Ahogy félve az ujjaim közé vettem a nyakéket, nem tudtam, hogy pontosan mit is érezzek abban a pillanatban. Ez a nyaklánc nagyon sokat jelentett nekem és Stefannak, a szerelmünk jelképe volt. Az, hogy ezt most visszakaptam, reményt adott. Reményt arra, hogy, mint ahogy a nyaklánc visszatalált hozzám, úgy mi is visszatalálunk egymáshoz, de nem, ebben a pillanatban nem ezt éreztem. Nem a Stefan iránti szeretetem töltötte ki a szívemet, hanem valami teljesen más.
-
Alaric találta a padláson. Gondoltam, örülnél neki.-
Nagyon örülök. Köszönöm – válaszoltam Damonre nézve egy halvány, de őszintén hálás mosollyal az arcomon. Szerettem volna mondani még neki valamit, kifejezni, hogy ez tényleg mennyire sokat jelent a számomra, de a szavak egyszerűen nem jöttek a számra. Mert valahogy akkor és ott nemcsak hálát éreztem Damon iránt, hanem valami sokkal többet. És ez az érzés megriasztott.
Aztán végül, ahogy Damon válaszolt nekem, már nem volt lehetőségem arra, hogy bármit is hozzáfűzzek ehhez, de nem is bántam. Egyszerűen csak jobb volt így. Jobb volt, ha Damon nem tudta, hogy milyen érzéseket keltett bennem ez a cselekedete. Életemben most láttam talán először ilyen önzetlennek, és még magam is meglepődtem azon, hogy mekkora visszhangja lett.
-
Segítenél… - kezdtem bele inkább, arra utalva, hogy szeretném feltenni a nyakláncot, a mondatot azonban nem kellett végig mondanom, mert Damon egyből vette a lapot.
-
Hát persze – vágta rá, majd sietősen a hátsó zsebébe dugta a megüresedett dobozt. Ahogy elvette tőlem a nyakláncot, visszafordultam a tükör felé, és csendesen vártam arra, hogy felhelyezze a nyakamba az ékszert.
Nem tudom, hogy hogyan volt lehetséges, vagy hogy miért történt meg egyáltalán, de ahogy így itt álltunk a tükör előtt, miközben Damon épp bekapcsolta a nyakláncomat, még levegőt sem mertem venni. Feszülten figyeltem a mögöttem álló férfi arcát, nyugodt, kedves arcvonásait, amit ezúttal nem torzított el semmilyen gúny vagy megvetés. Úgy éreztem, hogy akit itt láttam most, az az igazi Damon volt. Leengedte az áthatolhatatlan falait, amellyel körbe vette magát, és felfedte előttem azt az oldalát, amit valószínűleg rég látott bárki is. És akkor, abban a pillanatban, elkezdtem többet érezni iránta, mint szabadott lett volna. Megijedtem, nagyon megijedtem, de bármennyire is próbáltam letagadni, tudtam, minden egyes porcikámban éreztem, hogy egy olyan folyamat indult el bennem, amit lehetetlen volt megállítani.
Beleszerettem Damonbe.