Érdekes dolog ez a vámpírizmus téma, ha engem kérdezel. Csábító az örökkévalóság, az érzelem kikapcsolás, a gyorsaság, igézés és a többi. De a tudat, hogy egyedül éled meg, az eléggé el tudja venni az ember kedvét. Vagy az, ha a szeretett nő nem csak téged, hanem az öcsédet is átváltoztatja, majd mindennek a tetejében faképnél hagy. Na, ez a szívás. Katherine Pierce a legaljasabb nő, akit valaha ismertem. Egy pszichopata és egy ribanc egy személyben. Nagyjából 100 éven keresztül képes voltam szeretni őt, remélni, hogy egy nap majd kiszabadítom őt onnan, ahová valójában be sem zárták. Elég nagy csalódás. Az, hogy sosem szeretett... már nem is lényeges annyira.
Ha az öcsém nincs, én nem fejezem be annak idején az átváltozást. Meghaltam volna azon a reggelen, amikor magunkhoz tértünk a folyóparton. Úgy éreztem, képtelen vagyok Katherine nélkül élni. A vámpírságot is csak miatta akartam vállalni, de hát... az öcsém akkoriban kissé erőszakos volt. Cserébe örök kárhozatot ígértem neki és ezt hosszú éveken keresztül igyekeztem betartani. Bár voltak évek, évtizedek, amikor nem láttuk egymást, gyanítom, azokat az éveket szerette csak igazán.
Aztán visszatért Mystic Fallsba... és én követtem. Az első éjjel, amikor a városban jártam, megpillantottam Őt. Azt hittem, Katherine az. Egy pillanatra azt hittem, megőrültem és hagytam magam reménykedni. (Itt még nem tudtam, hogy Katherine mindvégig átvágott.) Az első találkozásom Elenával egészen filmbeillő volt. Ahogy a sötét úton sétál egy telefonnal a kezében, miközben épp a barátnőjével beszél a pasi problémáiról. Rövid és gyors beszélgetés zajlott le köztünk, amit egyből el is feledtettem vele. Nem akartam, hogy bárki is tudja, megérkeztem. Mindig is odavoltam a meglepetés erejéért. És látni akartam Stefan arcát, amikor betoppannok az ő kis békés, Damon-mentesnek hitt életébe.
Ahogy telt az idő, egyre inkább Stefan és Elena mindennapjainak része lettem. Eleinte piszkálódtam és megkeserítettem az életüket, de ez időközben elkezdett megváltozni, ahogy az érzéseim is Elena iránt. Tudtam, hogy nem szabad beleszeretnem, tudtam, hogy az öcsém az, aki igazán megérdemli őt. Mindezzel tisztában voltam, de az érzéseknek nem lehet parancsolni. Azok vagy vannak, vagy nincsenek. Na már most, itt... keményen voltak. Mardosott belülről és felemésztett. Az, hogy Elena is elkezdett irántam érezni valamit, maga volt a... csoda? Másnak nem tudnám nevezni. És az, hogy vámpírrá változott, csak méginkább felém billentette a mérleget. De őszintén, emberként vagy vámpírként, nekem bárhogyan megfelelt volna ez a lány. Nem érdekelt, csak végre velem legyen. Stefannal volt is egy vitánk ezzel kapcsolatban. Mármint, amikor a gyógyírt kezdtük hajkurászni. Az igaz, hogy Elena sosem akart vámpír lenni és ezért keltünk útra, de az, hogy Stefan miért is akarta a gyógyírt... kiborító volt. Még ha nem is mondta ki, nyilvánvaló volt: azt várta, hogyha Elena visszakapja az emberi mivoltát, akkor az érzései is elmúlnak irántam és visszarohan az öcsémhez. De ezt kissé benézte. Sőt. Elena annyira biztos volt az irántam való érzéseiben, hogy közölte: vegyem be vele a gyógyírt. Erre viszont képtelen voltam azt felelni, hogy rendben. Annyira hozzászoktam a vámpírléthez... egyelőre képtelen lettem volna ismét egy normális, egy... egy semmilyen emberré válni. Elena végül nem vette be a gyógyírt, de tudom, hogy valódi emberi életre vágyik. Egy családra, gyerekre, amit én nem adhatok meg neki és az orvosi karrierre. Bár ami a gyerek dolgot illeti, van egy kislány. Delena. Nem a vérszerinti lányom, mégis úgy nevelem, de mélyen legbelül azért nehéz. Nehéz, hogy nem az enyém, hogy én nem adhattam meg Elenának ezt... hogy nem én voltam az. Ilyenkor gondolkozok el, hogy talán, ha lenne gyógyír... de végül mindig visszakanyarodok oda, hogy képtelen lennék ember lenni. Ördögi kör. Vajon Elena meddig lesz boldog mellettem?