•• Chriest & Leslie ••

A megnyugtató dallamú szívverést hallgatva átjárt a melegség, összefonódó ujjaink nézve a két gyűrűn játszó fényeket néztem. A mázsás súly, aminek eleinte gondoltam őket, nem ért el. Nem éreztem tehernek, nem éreztem mást, csak a nyugalmat, s azt kívántam, bárcsak minden itt és így maradna. Ha nem változna semmi, de a régi félelmem most mintha enyhült volna. Talán igaza volt...
Telnek a percek, a zene ritmusára ringatózva gondolataim lecsillapodnak, s mikor megszólalok, valóban úgy érzem, hogy minden erőmmel azon kell lennem, hogy bebizonyítsam, nem hiába nem hagyott el. Be kellett bizonyítanom neki is és magamnak is, hogy képes vagyok úgy magam mögött hagyni a dacos lányt, aki mindentől fél, még a félelmének beismerésétől is, hogy mégis meg tudjon maradni annak, aki, s ne változtassa ez az egész meg. Szemének borostyán színében elveszve mosolyodom el szavain és az elmorzsolt könnycsepptől elhatározásra jutok: ma este nincs több pityergés, és ezt az énem ideje parkolópályára tenni.
–Bárki is terelt az utamba, örökké hálás lehetek neki.–állapítom meg, mikor még szorosabban magához von, s csókja ízétől megborzongok egész testemben. Míg más párok hirtelen repülnek szét, ő még szorosabban von magához, amin csak mosolyogni tudok, derekáról tarkójára csúsznak ujjaim, s az apró fürtökkel játszva állom tekintetét, míg végül le nem vezet a parkettről, vissza asztalunkhoz.
Szavainak hála mosolyom kiszélesedik, szerelmes pillantásom pedig tagadhatatlanul uralja arcom minden vonását.
-Nagyon tetszik ez az ötlet. De azt akarom, hogy te is tudj meg rólam mindent, többet, mint amit eddig megismertél. Bár kaliforniai prériket nem ígérhetek.-vonok vállat, majd megiszom a poharamba töltött pezsgőt és előrébb hajolok.-De tudtommal a mai terveid között még szerepel egy kaszinó kifosztása. És bár egy hetet nem lehetsz nászúton, a ma és a holnap tökéletes lesz. Csak holnapig legyél ennyire üde és fitt, mint most.-csipkedem, és felállok a székből, megigazítva ruhám.-Csak nem engeded, hogy egyedül menjek ki az éjszakába.-mosolyodom el angyalian, és nézek ki az ablakon, megállapítva, hogy kint már javában sötét van.

•• Chriest & Leslie ••

Nem a házról volt szó. Nem elsősorban arról. Egyszerűen elkezdtem előre tekinteni, s talán kicsit jobban is beleéltem magam a közös jövő tervezgetésébe, mint kellett volna. De még így is volt bennem egy olyan indok, amiről ő nem tudhatott. Egyszerűen magam mögött akartam hagyni mindent, ami lekötött, ami a múltamra emlékeztetett. Szokásom lehetett volna az ilyesmi, hisz már harmadjára lépném ezt meg. Viszont azt hiszem, hogy ez lenne az utolsó, s most először valóban valami szebb jövő reményében tenném meg, amiben már nem vagyok magányos és távolról sem vagyok annyira kirekesztett, mint előző költözésemkor. Akkor jó okom volt, most is az van. Ennyi volt az egész. Értékeltem az ötleteit, elmosolyodtam és inkább a falatozásra kezdtem koncentrálni, amikor az „igazából” után elhallgat, kíváncsian pillantok fel, de mikor mégis úgy dönt, hogy nem osztja meg a gondolatait velem, nem firtatom tovább a dolgot. Nem sok kedvem volt sem vitatkozni, sem pedig olyasmiről dönteni, aminek nem ez volt a legjobb pillanata. Bár érdekelt, hogy mit akart mondani, láttam arcán, hogy nem biztos, hogy tetszene az ötlet, s pont ezért engedtem ezt el a fülem mellett.
-Holnapra nekem jobb ötletem van.-harapok alsó ajkamba, rá emelve kék szemeim. ugyan ezzel semmi biztosat nem mondok, csupán elejtek egy morzsát, amit aztán bárhogy továbbgondolhat, ezt rábízom.
Elfogadom a felém nyújtott kezet, az ölembe terített szalvétát összehajtva, megtörlöm szám, és Chriest-el oldalamon, elindulok a táncparkett felé. A dal hallatán elmosolyodom és felcsillanó kék szemekkel fordulok táncpartnerem, s immár férjem felé.
-Furcsa véletlenekbe botlok melletted.-suttogom miközben ujjaink összefonódik, vállára csúsztatom kezem, és úgy kezdek el lépkedni a zene ritmusára, s idővel nyugtázom, hogy mások is csatlakoznak hozzánk. -Köszönöm a mai napot. És azt, hogy nem engedtél el.-hajtom fejem vállára és szívom be a megnyugtató, ismerős illatot, élvezve, ahogy testünk összeforr. Emlékezni akartam erre a pillanatra, s szívverését hallgatva szuszogok nyakába, ahogy próbálom visszafogni magam, hogy a mai napon sokadjára már ne engedjem elszabadulni könnyeim. Valahogy egy fél éve még nem gondoltam, hogy el fog jönni ez a pillanat. Sőt, azt se, hogy valaha az életemben megállapodok egy férfi mellett, akiért képes lennék bármit feláldozni. Igaza volt, ennek a napnak rólunk kellett szólnia, nem az anyagiakról, a tervezésről... csak a pillanatokról, amikre emlékezni akarunk, mikor a gyerekeink kérdezősködni kezdenek arról, hogyan is alakult így az életünk, hogyan találkoztunk, s osztoztunk minden pillanaton, ami megadatott.

•• Chriest & Leslie ••

Bár a testvére még ennyitől is ellenszenves volt, ez nem azt jelentette, hogy nem találkoztam volna vele szívesen. Igaz, még Chriest sem találkozott Hays-el. Nem mondom, hogy ha ezt szóba hoznám, nem lenne vita. Így inkább hallgatok csendben és nem reagálok a steril életet élő öltönyös fazon bemutatására.
Elengedi a lakókocsi kérdését, és győzködésem így révbe ér. Komolyan azt akartam, hogy megfontolja a döntését, és nem akartam, hogy csak miattam vagy a pénz miatt váljon meg tőle. Hiába mondta, hogy csak egy tárgy, kicsit én többnek éreztem, de nem bántam, hogy az életünk része az is. Végül is, volt, hogy volt. Nem csak azért, hogy kitegyem a szűrét, ha kiborít. annak viszont örültem, hogy ő is otthonának érezte a lakásom, de én ennek ellenére sem tudtam még mindig teljesen otthonomnak érezni azt a lyukat. Tudtam, hogy az ember addig nyújtózzon, míg elér a takarója, de most kockáztattam volna, hogy kicsit kilógjon a lábam ujja az alól a takaró alól, s merjek nagyobbat álmodni.
-Nem a méretével vagy az emlékekkel van a bajom. Néha elképzelem, hogy kik lakhattak ott előttem... Egyszerűen nyomaszt. Az üres fehér falak, a folyton elromló mikró, és a többiek. Csak tudod, életemben először érzem azt, hogy többet akarok, mint amim van. Nekünk. Magamnak és neked is. Valami ami valóban a miénk.-próbálom megmagyarázni a megmagyarázhatatlan érzést, ami magába kerít, miközben erről beszélek, s tudom, hogy szemeim csillognak a tervektől, amik időközben fejemben felsínylenek.
Mikor azonban a motorok eladására tereli a szót, a villa és a kés egyszerre áll meg kezemben, s a húst nem szeletem tovább, csak dacosan fújok egyet. Viszont mikor megfogja kezem, és hatalmas vigyorral az arcán közli, hogy csak tréfál, erőteljesen bokán rúgom.
-Nem vagy vicces. A motorom nem adom. Az nem egy tárgy, felőlem a tieddel azt csinálsz, amit szeretnél.-rázom meg fejem, ahogy a viccből, ami számomra cseppet sem volt vicces, feleszmélek, és elhúzva kezem, elkezdem a húst falatokra vágni, s közben a salátámból is a villámra veszem az első falatra valót.-Nem azt mondtam, hogy nem lehet szerencsénk, sőt. Ha nagyon akarod, még be is vetek ezt-azt. Senkinek sem tűnne fel.-bújik belém a kisördög és rákacsintok. Ezzel jelét adva, hogy az a Les, akit reggelente kócosan lát, nem tűnt ám el, csak kicsit pihen, hogy ha ismét hazaérünk, újult erővel vághasson bele a jövőbe.

•• Chriest & Leslie ••

-Én örülök neki a leginkább, hogy nem vagy olyan, mint ő. Különben valószínűleg nem lennénk itt. Akkor biztos elhajtottalak volna, bár valószínű be se tévedtél volna arra a helyre.-hiába volt az a bár a farkasok második otthona, akinek öltönybe burkolózott pénzköteg a külseje, se perc alatt kellett volna kifordulnia, a pultig pedig szinte kizárt, hogy eljutott volna.-Minden esetre lenyűgöz, hogy úriemberként is ugyan olyan vonzó vagy.-válogatott szavaim nem megszokottak, de a ruhára és a helyre adva én is úgy kezdek viselkedni, mint a kislány, akinek templomba kellett járnia és általánosban viselnie kellett a kötelező egyenruhát. Régi, fakó emlék, de az enyém.
Meglep, nem is kicsit. az időközben megérkező levesbe kanalazok, miután minden aggályomnak hangot adtam, és tudom, azzal én is megleptem, hogy így ellenkeztem a terve hallatán. A leves melege jól esik, ugyan a kinti levegőt sem nevezném hidegnek, de az egy kabát és a miniruha nem a legmelegebb öltözet, ami ilyenkor a legjobb.
-Nem foglak kidobni.-sziszegem, immár valóban rosszallóan és ezt most nem tudom nem komolyan venni.-Csak tudom mit jelent neked az a kocsi. És lássuk be, praktikus is, ugyanis egy nagybevásárlás a motorral igen nehézkes. Még kettővel is.-próbálok magyarázkodni, és valóban attól is meg akarom védeni, hogy megbánja. Nem akarom, hogy miattam feláldozzon bármit, ami a része, amitől nem válna meg egykönnyen. Értem én, hogy az csak tárgy, s az igazi emlékeknek nincs hozzá köze, de akkor is tartok attól, hogy a jövőben megbánná-e, s ha igen, én lennék a kiváltó ok.
Bekanalazom a levest, miközben hallgatom tervét és nagyot sóhajtok.
-Nem idővel akarok elköltözni, s pláne nem azért, mert időközben kibővül a család. Épp ugyan az az indok, mint neked. Bármennyi szép emlék köt ahhoz az egérlyukhoz, túl sok a rossz köztük, amiket magam és magunk mögött akarok hagyni. Nem elfelejteni.-hangsúlyozom ki, hogy nem, nem tért vissza a régi énem, vagyis inkább az a lány, aki félt még az esküvőbe is belevágni.
Meghallgatom a mondókáját arról, hogy ő hogyan is képzeli el, s mivel látom, hogy hajthatatlan, megemelem kezem magam előtt, hogy nem ellenkezek többet. Befejezem a levest és meg is érkezik a második, én viszont mielőtt hozzálátnék vagy újra megszólalnék, megiszom inkább a maradék pezsgőm.
-Nekem megfelel így is. De miattam komolyan nem kell megválnod tőle.-kezdek bele a vacsora további részébe, kimérten felvágva a húst, és hasonló komolysággal kezdek el falatozni.-De én is komolyan mondtam, amit mondtam. Tovább szeretnék lépni. Előre. Nem hátra.-mondom komolyan, függetlenül a helytől, valóban szeretném, ha mi is változnánk, és tényleg lehetne egy hely, ami tágasabb, világosabb és egy kissé használt ágyon kívül más ülőalkalmatosság is van benne, amin elférünk ketten is.

•• Chriest & Leslie ••

Próbálok felülemelkedni a csodálaton, s a megérkező pincérnek természetesen adom le a rendelést, elrejtve a mosolyom, amit Chriest kimért megjegyzése váltott ki belőlem a "megfelel" szóval. Mégis mihez képest felel meg? Sosem voltunk ilyen helyen, sem én, s tudtommal ő sem kagylót evett kagylóval egész héten. Mégis, megmosolyogtat, ahogy felveszi az úriember szerepét, aki szinte bármit megkaphat. Arcára pedig ugyan ez az elégedettség ül ki, mikor leadja a rendelését ő is, s boldogan konstatálom, hogy a desszert felőle nem nyitunk vitát.
Figyelem, ahogy kitölti az italt, szememben szinte csodálat tüze ég, ahogy mosolyogva, és szerelmesen figyelem mozdulatait, és elveszem a pezsgővel töltött poharam.
-A jövőnkre.-suttogom remegő ajkakkal, és kortyolok a pezsgőbe, minek zamatos ízétől egy pillanatra lehunyom a szemem és élvezem a kellemes bizsergést, amit az ital kivált belőlem. Nem tagadás, sose ittam még ilyen finomat. De ettől még minden aggályom él azzal kapcsolatban, hogy mennyit is akar itt költeni.
Kihúzom magam, és mikor közelebb hajol, diszkréten az asztalra könyökölve, előrébb dőlök és újdonsült gyűrűmmel díszelgő kezem kecsesen támasztom le, s fektetem tenyerembe állam, kíváncsian várva, hogy mit is akar mondani.
-Hogy mondod?-szalad szemöldököm a homlokom közepére, leplezni ugyan nem tudom a meglepettségem, de hangom és stílusom merőben más, mint azé a lányé, aki az otthona négy fala között hőköl hátra a hirtelen jövő információáradat hallatán.
Felvont szemöldököm összevonom, majd kisimulnak vonásaim, s aztán ismét a kíváncsi és meglepő mimika győz. Arcom a rám törő érzelmek hada által kiváltott izommozgások csapdájába esik, s magam sem tudom, hogy épp milyen arckifejezéssel szólalok meg. Minden esetre előtte még kortyolok egyet a pezsgőbe és sűrűn pislogva próbálok a jelenben maradni.
-Az a te életed része. A miénk is lehet. Engem nem zavar. Sőt. éppenséggel igen jó első emlékem van róla.-vigyorodom el, majd komolyra fordítva a szót, asztalon pihenő kezére csúsztatom ujjaim.-Komolyan, miattam ne add el. Megvagyunk az ára nélkül is. És még a jövőben jól jöhet. Csak két motorunk van, csak nem akarsz egy autót venni helyette. És a lakásom...-próbálom lebeszélni arról, amire készül, még akkor is, ha szinte lehetetlen vállalkozásba kezdek ezzel-a lakásunk-helyesbítek gondolkodás nélkül-kicsi. Egyszerűen kicsi. Oké, hogy kettőnknek elég, de... Nem akarom egy bérelt lakás falai között leélni az életem. És erre téged sem kényszerítenélek. Őszintén én elgondolkodtam rajta, hogy mi lenne, ha vennénk egy közös helyet. Ami igazán a miénk. De ezzel tudnék váni. Se emiatt, se az esküvő, se más miatt... tudom mennyit jelent neked az a lakókocsi.-fejezem végül be, mikor a pincér megérkezik a két levessel, ami nyilván, hogy csúcsidőben egy melegítéssel megvan, ellenben a vacsora további része teljesen frissen készül el.

•• Chriest & Leslie ••

A nagyváros pompájáról szinte el is feledkeztem. Bár azért New Orleans sem volt épp kicsit, a szűk utcácskák és a folyton terjengő zene után a dudaszó és a fénypompás, már inkább szemet is zavaró fényár szinte elkápráztatott. A kiválasztott étterembe lépve pedig egyenesen bennem akad a szó, mikor valóban szóvá tenném, hogy ez a hely kisebb vagyonba fog nekünk ma este kerülni. A kilátás azonban megbabonáz, s nem tudom, hogy ezért vagy Chriest szavainak hála, de a pincér azonnal az ablakos rész felé vezet minket és kihúzva a széket nekem, majd a férjemnek, kíváncsi tekintettel várja a rendelésünk. Én szinte fel sem fogom, hogy mi zajlik körülöttem, megbabonáz a kilátás, és csak akkor eszmélek fel igazából, amikor Chriest megszólal.
-Elment az eszed...-jelentem ki, mikor ránézek végre, de ez a mondat sokkal inkább a helyválasztásnak szól, mintsem a ténynek, hogy olyan pezsgőt rendel, ami korántsem az egyszerű emberek szórakozásának való. Nem tűnünk ki a tömegből. Vannak ugyan olyanok, akikről süt, hogy a cipője többet ér, mint a rajtam lévő összes ruha, a ruhái pedig alighanem kiteszik a cipő árának kétszeresét, mégsem érzem úgy, hogy alul öltözött lennék.
-Komolyan, mikor kimondtam az igent, elvesztetted a józan eszed? Ez egy vagyon lesz...-bár próbálom tagadni, olyan elánnal úszom a hely szépségében, hogy tagadni sem tudnám. Gyengéden simítok végig vádlián lábfejemmel, és csak ez után veszem kezembe az étlapot. Az árakat látva egy pillanatra valóban káprázni kezd a szemem, de a pincér mikor visszatér a pezsgővel, próbálok természetes arcot vágva mosolyogni. Tölt mindkettőnknek, majd várakozással teli forgatja ujjai között a tollat.
-Khm, igen...-köhintek és kezdem el bújni gyorsan az étlapot, hogy válasszak valamit.-Én spárgakrémlevest kérnék, mozzarellás-paradicsomos csirkemellet friss salátával, és kettőnk nevében kipróbálnánk a desszertválogatást.-végén Chriestre nézek olyan határozottsággal, hogy a desszertválasztást hagyja meg nekem, és mivel hasonlót ettem már, ugyan nem hasonló helyen, de tudom jól, hogy legalább tízféle sütemény fog előttünk landolni, még akkor is, ha csak kis, egy falatos kosárkák formájában.