Ahogy látom, nem kizárólag én hitetlenkedem a saját szerencsém felett. Les ugyanolyan kába arcot vág, mint én, és halk, félig-meddig beismerő mondata után sem tudom eldönteni, hogy tényleg benne volt-e ebben a keze. Remélem nem. Persze, nyilván az sem lenne válóok, ha így lett volna, de azért mégis csak szebben hangzik a dolog úgy, hogy Fortuna végre mellénk állt, hogy kárpótoljon bennünket az eddigi, nem túl napfényes sorsunkért és életünkért. Azt sem tartom kizártnak, hogy Les - akaratán kívül, anélkül, hogy tudatában lett volna - belefolyt a történtekbe. Akárhogy is, ez a pénz a legjobbkor jött. A mi csóró életünkbe mindenképp... - Ezer dollár? Azért azt hiszem, azzal sem kell szégyenkezned - nevetek, mert képtelenség efféle reakció nélkül megállni Les volt asztaltársainak keserű ábrázatát, aztán szemügyre veszem a fülbevalót, amit megmutat. CSak úgy csillognak a rajta lévő kövek a lámpák fényében. - Ne add el - mondom hirtelen. - Tartsd ezt meg, ha már én ilyen szépet nem tudok venni neked. Mondjuk úgy, legyen ez emléke a mai napnak, és az ügyességednek - simítok végig az arcán, de persze rá hagyom a döntést. Az ő nyereménye. - Jól van, menjünk - egyezek aztán bele az indulásba. - Igazság szerint, úgy rémlik, az esküvőt nászéjszakának kell követnie, és én erről nem vagyok hajlandó lemondani - hunyorgok pajzánul Les-re, aztán kézen fogom, és csak arra a pár percre engedem el, míg a zsetonjainkat készpénzre váltják. A hajnali napfény már megjelenik az ég alján, mikor útnak indulunk New Orleansba.
Bár az ő nyereményéhez képest enyém eltörpül, mosolyát látva, ahogy felém pördül a székről, próbálok visszatérni a jelenbe, nyugtázva, hogy ez nem vicc, nem álom, hanem a valóság. Nehezen megy, s mégis, mikor összeszedve magam, szemébe nézek, ujjaim arcára csúsztatva, elmondhatatlan érzések tömkelege lesz úrrá rajtam. -Igen, azt hiszem felfogtam...-hangom szinte nem is találom elsőre, és kételkedek benne, hogy a szavakat hangosan mondom-e ki vagy csupán suttogva. De ezzel sem akarok foglalkozni, ellenben, mikor közelebb hajol hozzám, és felteszi a nyilvánvaló kérdést, biztosra veszem, hogy suttogva válaszolok csupán. -Őszintén szólva fogalmam sincs.-ismerem be, egyszerre boldog és bizonytalan arcot vágva, hisz nem akarom, hogy azt higgye, az én boszi erőm nélkül nem sikerült volna. És komolyan gondoltam, hogy fogalmam sincs, én tettem-e valamit, vagy ez csak a véletlen és Fortuna műve. Vagy az égiek végre, először az életben úgy gondolták, hogy ennyi öröm jár, úgy is találnak más módot, helyet és időt, hogy kihasználják az adódó lehetőségeket. Kérdésére nagyokat pislogok, majd elmosolyodva a nyereményre nézek, ami immár táskámban lapul. -Ezer dollárt, de kis híján lett belőle még egy autó is. Ja és ez.-húzom elő a fülbevalót, ami alighanem valami drágakővel van díszítve.-De gondoltam, ezt elajándékozom valaki olyannak, aki kiérdemli, hogy ilyet viseljen, és inkább az árát hasznosítom fel valamire.-az asztaltársaságom irigykedve néz ránk, mire közelebb hajolok Chriest-hez, és ajkaira suttogva a szavakat nézek a borostyán íriszbe.-Lassan menjünk haza, jó? Szeretnék egy kis időt a férjemmel kettesben tölteni.-nem mondom, hogy fáradt voltam, egyszerűen csak hosszú volt a mai nap, és a jelenlegi örömben úszva komolyan arra vártam, hogy a fények, a pompa és csillogás után, visszatérhessünk az egyszerű, fehérre mázolt falak közé. De titkon már tervezni kezdtem fejemben a konyhám az új mikrómmal és a jelenlegihez képest hatalmas hálószobát, fürdőszobát, a kertünk... a közös életünk következő lépcsőfokát.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Feb. 18, 2017 4:33 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Még mindig meg vagyok róla győződve, hogy vagy álmodom, vagy káprázik a szemem. Még akkor is ezt hiszem, mikor az asztaltársaságom - és a távolabb ülők is - közelebb jönnek, és gratulálnak. Néhányan nevetve néznek rám, nem is csodálkozom rajta, alighanem olyan fejet vághatok, mint Forrest Gump és az Esőember együttvéve. - Kö...köszönöm - hebegem végül, és ekkor már széles vigyorba húzódik a szám. A jelek szerint nem követi ébredés ezt a túl kellemes álmot, hanem ez az egész csakugyan a valóság. Megperdülök a székkel, leugrom, és abban a pillanatban Les-el találom szemben magam. Nem tudom, mióta állt a hátam mögött néma csendben, bár lehet, hogy csupán az utolsó kört látta. Mindegy, a lényeg az, hogy ő is részese lehetett a diadalomnak. Ahogy átölel, és átfogja arcomat, a boldogságtól némileg kábán bámulok még rá, aztán mikor főnyereménynek nevez büszkén kihúzom magam úgy, hogy simán növök néhány centit. - Azért még mindig hihetetlen - vigyorgok úgy, hogy a szám csaknem körbeszalad a fejemen, aztán átfogom a derekát. - Tudod, mi ez a pénz? - bökök az asztalra. - A jövőnk kezdete. A jövőbeli házunké, az esküvőnké, amiről álmodsz... bármi lehet belőle - mosolygom, aztán mikor oszlik körülöttünk kissé a nép, közelebb hajolok, hogy csak ő halljon. - Mondd, benne volt ebben a kezed, vagy csakugyan elkönyvelhetem, hogy mázlista vagyok? - suttogom, és csillogó szemekkel nézek rá. Akár igen a válasz, akár nem, velem jelenleg madarat lehet fogatni. Megmaradt a jegygyűrűm, a lakókocsim kulcsa, és minden létező ingóságunk. - Na és te mennyivel kopasztottad meg a fickókat? - söpröm össze a zsetonokat és a zsebembe tömködöm, miközben szemügyre veszem Les volt asztaltársaságát. A csalódott, citromba harapott képüket látva úgy tűnik, ma nem csak én voltam szerencsés.
Az asztaltársaság nem tágított, ahogy nekikezdtünk, egyre, másra estek pofára, és dobtak be többet és többet a közösbe. Pontosan tudtam mi az, ami elvette az eszüket, és pár óra leforgásával, mikor már a készpénz helyett a kocsikulcs és a lakáskulcs került volna elő, az alkoholmámorból nem rántottam ki őket, inkább intettem az asztal végén álló játékmesternek, hogy ennyi elég volt, kiszállok. Elbúcsúzom, a férfiak társasága figyelemmel kíséri, ahogy elsétálok, és a zsetonokat bankókká váltatom. Majd megállok Chriest mögött, de nem szólalok meg, úgy teszek, mintha ott se lennék. Az utolsó körnél jár, tekintve az előtte lévő ürességet, az asztalon lévő kupacot. Alsó ajkamba harapok. Sose tettem ilyet és nem is állt szándékomban, de valakihez fohászkodtam, hogy ne hagyja, hogy veszítsen. S bár tudom, hogy ezen segíthetnék én is, nem teszem. Vállára tenném kezem, mikor elindul az utolsó kör, a golyó a pörgő számok között ugrál, majd megáll, és ezzel felfedi, hogy melyik szám lesz a nyerő. Ereimben meghűl a vér, s magam sem tudom pontosan, hogy én vagy tényleg a szerencse, s Fortuna az oka annak, ami történik, de a Chriest által mondott szám egyezik a golyó felett lévő számmal. Mire észbe kaphatnék, már szinte mindenki ünnepel körülötte, mintha mindenki ezt a pillanatot várta volna, én kisebb sokkba kerülve próbálom a matematikai képletet összerakni, és mikor sikerül, nyakába ugrok, csókot nyomva borostás arcára, és ujjaim arca két oldalára téve, próbálom felvenni vele a szemkontaktust. -Ne merészeld azt mondani, hogy nem vagy főnyeremény!-bár nem éheztem a pénzre, a gazdagságra, jelen pillanatban úgy éreztem magam, mint aki a mennyek kapuján lépett be. E mellett az én nyereményem eltörpül, bár egy pár fülbevalóval is gazdagabb lettem, aminek fogalmam sincs, hogy mekkora értéke volt, de eltökélt szándékom volt, hogy beváltom azt is, más holmijait ugyanis kizárt, hogy magamra aggassam. Ez viszont most már a legkevésbé sem foglalkoztatott.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Feb. 17, 2017 7:35 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Ahogy Les a karjaimba simul, és megcsókol, mielőtt én távolabb lépnék, remélem tökéletes ahhoz, hogy a birtokviszonyokat megmutassuk a többieknek, és elvegyük a többi férfi kedvét attól, hogy többet is akarjanak a feleségemtől, mint egy egyszerű játék. Annak nagyon nem lenne jó vége. Senki számára. A delikvens alighanem kórházba kerülne, én meg a legközelebbi fogdába. Az már csak lábjegyzetként szerepelne a történet alján, hogy ezzel lemondhatnék a nászéjszakámról is. Ahogy leülök a rulettasztalhoz - immár háttal Lesnek és a díszes asztaltársaságának - igyekszem nem arra gondolni, hány férfi csorgatja a nyálát éppen, vagy hogy Les miféle praktikákat szándékozik a továbbiakban bevetni azért, hogy lehetőleg minél több palimadár zsebéből húzza ki - némi szerencsével - a pénzét. Próbálok a játékra koncentrálni, és feszülten várom, az apró acélgolyó hol áll meg, aztán savanyú képpel veszem tudomásul, hogy az első kört bebuktam. Újabb zsetonokat teszek az asztalra, újabb számot jelölök meg, és úgy belemerülök Fortuna hajszolásába, hogy - faliórák híján - észre sem veszem, hogy repül az idő. Csak az előttem fogyó és némelykor növekvő zsetonhalmok, meg a cserélődő asztaltársaság mutatja, hogy alighanem órák telhettek már el. A sokadik kört veszítem el már egymás után, míg alig ötszáz dollár marad előttem az asztalon. Választhatok, hogy kiszállok, vagy egyszerűen felteszek mindent egy lapra, és imádkozom. Rövid hezitálás után a második verzió mellett maradok. Ha nem sikerül, és elbukom... hát, nem ez lesz az első alkalom, maximum bezsebelek egy csúnya és morcos pillantást Les-től. Ha viszont nyerek... nem, ebbe inkább nem is akarom beleélni magam... - Az összest... a fekete 15-re - mondom kissé rekedten, és középre tolom a zsetonjaimat. - Várjon! - szólok a krupiéra. - A legnagyobb szorzóra. 14-szeresre - teszem hozzá, és ahogy a kis golyó megperdül, lehunyom a szemem. Jobb talán nem nézni, miként fosztanak ma ki teljesen. - Fekete 15! - hallom hirtelen, és kell néhány másodperc, hogy eljusson a tudatomig a mondat. Akkor a szemeim úgy pattannak fel, mintha tűt szúrnának belém, és hitetlenkedve bámulok a csodára. Ötszáz dollár... 14-szeres szorzóval számolva... az annyi, mint... atyaisten, az annyi mint, hétezer dollár!
Ártatlan arcot vágok, és vállat vonok. -Nem sok dolgot tudok azzal romba dönteni, ha azt mondom, hogy a feleséged nem egy angyal, glóriával és patyolat lélekkel. Igazából egész vicces sztorijaim vannak.-csepegtetek, bár most ennél többet nem áll módomban megosztani vele, idővel úgy is mindenre fény derül. Vigyora, majd nevetése egy pillanatra hunyorgásra ösztönöz, ami rosszallásom jele hogy ilyen egyszerűen fogta fel a dolgokat, de ez nem tart sokáig, egészen hamar meggyőződhet róla, hogy mennyire nem véresen komoly a dolog. -Olyan szépeket feltételezel rólam, de komolyan.-vágok grimaszt, de végül mégis hozzáteszem.-Valóban, valami hasonló történne veled. De tudod, még ott volt az a rész is korábban, hogy kilépőt csinálok belőled az ágy végébe.-mosolyodom el gonoszan, aztán elindulok nélküle az egyik asztal felé, ahol éppen kevesen lesznek a következő kőrhöz, és élve a férfitársasággal, alsó ajkamba harapva, olyan vadsággal nézek Chriestre, hogy szinte megkapja a tekintettel való bűvölést, de ez most nem a haláláért szól. Mikor mögém lép, elmosolyodva simulok mellkasának, szavaira csak gyengéden végigsimítok arcán úgy, hogy hozzá hasonlóan én is fülébe tudjak suttogni. -Tudom. Te pedig tudd, hogy mi az, ami a tied és senki másé.-kék íriszem rá emelem, mikor a zsetonok egyik felét az asztalomra teszi, s viszonozva csókját, majd vállam felett figyelem, ahogy az említett játék felé veszi az irányt, én pedig mérhetetlen elánnal és kihasználva a társaság féltékenységét, bájos arcot vágok. -Azt hiszem, ideje, hogy elkezdjük, nem?-nézek az asztalfőn álló játékmesterre, s figyelve kezét, várom, hogy kezdetét vegye a játék. Gyakorlott mozdulattal forgatom ujjaim között a zsetonokat és pontosan úgy bájolgok a társaságban, mint, ahogy régen tettem. a saját előnyömre pedig épp így tehetek szert a legkönnyebben.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Feb. 16, 2017 6:00 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Csak annyi időre állunk meg, míg a nálam lévő pénzt beváltom zsetonokra a kapunál lévő pénztárban. Az útiköltséget lelkiismeretesen félrerakom, mert ugye sosem tudni, hogyan végződik az este. Lehet, hogy egy szál gatyában sétálok majd ki innen, bár bízom ennek az ellenkezőjében. Nyomorogtunk már mindketten annyit az életben, hogy a sors most igazán kárpótolhatna bennünket. Mintegy háromezer dollár értékű zseton nyomja a zsebemet jelenleg. Igaz, nem sok, bár a számunkra egy vagyon. Ugyanakkor valahogy sejtem, hogy ezt az összeget alig egy óra leforgása alatt is el lehet szórni egy ilyen helyen... Ahogy egymásba karolva végre belépünk, Les megoszt velem egy apró információt a múltjából, mire kissé meglepve nézek rá. - Oh, szóval komolyan gondoltad a "mindent tudjak rólad" projektet? - kérdezem. - Csak bátran, Mrs. Wolfswood. Nyitott vagyok mindenre - mosolygok, ami hangos nevetésre vált, ahogy félteni kezdi a csekély ingóságainkat. - Édesem, ismerlek már egy éve. Tudom, hogy abban a pillanatban, hogy a jegygyűrűm lenne a tét, nem kellene azon gondolkodnom, hogyan haljak meg. A puszta pillantásoddal megölnél. Aztán a boszorkányerőddel exhumálnál, hogy újra megölhess - paskolom meg a fenekét, aztán gyorsan elvonja a figyelmemet a tény, hogy az egyik asztalnál talál egy üres helyet. Egész pontosan, csinál magának, méghozzá úgy, hogy az asztaltársainak a vére meglehetősen felforr. Nem csodálkozom rajta, mert Les bájai bárkit levennének a lábáról, de hogy emlékeztessek mindenkit a jelenlétemre, azonnal hangosan és határozottan megköszörülöm a torkom. Nem mintha nem bíznék Les-ben, nem erről van szó. A körülötte lévő kanokban nem bízom. És valljuk be: nem szeretném fogdában tölteni a ma éjszakát azért, mert bevertem egy hatalmasat valamelyik pasasnak, aki fejébe vette, hogy a kelleténél kissé közelebb kerül a feleségemhez. Úgy döntök, ezúttal hagyom Les-t érvényesülni. Felnőtt, határozott nő, aki tudja mit, és miért csinál, és aligha hiszem, hogy az esküvőnk utána harmadik órában máris más férfiakat szándékozna az ujja köré csavarni. Ez csupán mézesmadzag, semmi más. Így hát mögé lépek, megölelem - gyilkos és irigy pillantások kísérnek az asztaltársaság tagjainak részéről - aztán a fülébe suttogok. - Tudja, hol a határ, Mrs. Wolfswood - mormolom kissé figyelmeztetően, majd kétfelé osztom a zsetonokat, és a felét Les elé rakom az asztalra. - Rajta szívem... lássuk, melyikünk lesz ma a jobb. Én megpróbálkozom a rulettasztalnál - intek hátrafelé, aztán egy búcsúcsókot követően magára hagyom őt, ettől függetlenül még amikor helyet foglalok a rulett mellett is félig-meddig Les-en tartom a szemem, hogy azonnal ugorjak, ha valamelyik túlbuzgó asztaltársat a betonba kellene verni. - Kétszáz dollár a piros 29-re - dobom a zsetonokat az asztalra, és feszülten várom, hogy vajon a parányi acélgolyó hol fog megállni.
A pinér és Chriest szinte idegen viselkedése meglep, de jól eső, természetes mosollyal díjazom a modorosságot, ahogy kezeli a helyzetet. Mintha mi sem lenne természetesebb, s minden este ezt csinálná. Nem hallom meg a megjegyzését, ami Fortunára vonatkozik, inkább elfogadom a felém nyújtott kart, és belé karolva indulok el kifelé, a felénk szegeződő szempárok kereszttüze pedig cseppet sem zavar, épp ellenkezőleg. Elmosolyodva és magabiztosan lépkedek magassarkúmban, s ez a határozottság kitart egészen a kaszinó bejáráig. Megvárom, míg Chriest beváltja a pénzt némi zsetonra, gondosa félrerakva az útiköltség részét, mielőtt itt ragadunk, amit nem biztos, hogy annyira bánnék. A titkaim egyikéről pedig, ahogy az asztalok közé lépünk, máris megemlékezek. -A tizennyolcadik születésnapom hasonló helyen töltöttem. Megtanultam ezt, azt, plusz, ha az ember plusz képességgel születik és szüksége van bizonyos dolgokra, tesz ezt, azt.-nem ez az a részem, amire büszke vagyok, s ezt hangomon is hallani, minden esetre, mikor az egyik asztal felszabadul, Chriest-re nézek.-Ígérem, most becsületes leszek.-mosolyodom el, majd azért kijavítom magam, hogy biztosra menjek.-Legalábbis, amíg nem a lakókocsi kulcsát, a gyűrűd, a gyűrűm, vagy más ingóságunk akarod befektetni.-figyelmeztetem, hogy csak okosan, ismerve a határokat, s az asztal mellé lépve, bájos mosolyt villantok az időközben összegyűlt új társaság férfitagjaira, akik jól láthatóan nem bánják a társaságom.-Remélem, hogy még akad egy szabad hely. Igaz, szívem?-nézek vállam felett Chriestre, és ahogy az étteremben ő, úgy most én is új arcom mutatom. Alsó ajkamba harapok csábosan, az asztalra támaszkodva kezeimmel, és olyan negédes pillantással nézek rá, hogy szinte biztosra veszem, most kezdtem el egy határt feszegetni nála, ami nem biztos, hogy okos döntés, de ki tudja. A férfinépség tekintete viszont szinte azonnal megváltozik, és látom, ahogy a versenyszellem azonnal felizzik. Kár, hogy ez a legkevésbé sem érdekel, még ha ők el is hiszik, hogy az ellenkezője igaz.
Kezdőlap
