Oscar bár figyelemmel tartja a nőt, mégse kezd el szemezni vele. Tudja, hogy mi a dolga, ahogy az is, hogy nem vethet bárkire szemet, ő pedig nem hülye, tisztában van vele, hogy nem véletlenül viselkedik így Svetlana, bár a teljes képet még nem rakhatta össze. Még eldöntöm, hogy mennyire avatom be a dolgaimba, de egyelőre maradjon csak a feladatainál. A vöröskének nem kell sokáig várnia rám, hamar megjelenek mellette, teljes életnagyságban, elegánsan, de mégse öltönyben. A fekete ing fölé most egy fekete bőrdzseki került, mely rosszfiús benyomást kelthet, nem is meglepően. Nem tartom éppen a jók közé, bár tény, időnként teszek kivételt. - De meglátogathatsz, csak nem szoktál. – poharam elveszem, majd az övéhez koccintom és végül jóízűen fogyasztom el a vodkát. A pohár eztán a pultra kerül, én pedig kíváncsian vizsgálom gyermekem arcát. Még mindig gyönyörű, az én büszkeségem! - Rendben van. Gondolom nálam maradsz egy ideig. Majd otthon beszélünk. – egyezek bele a dologba, már ha képes lesz addig magában tartani. Most, hogy ismét találkoztunk, egyértelmű, hogy nálam fog lakni egy ideig, és bár szavaimmal nem jelentettem ezt ki, mégis, talán tudja, hogy ez nem az ő döntése. Nem hagynám, hogy máshol szálljon meg most, hogy ismét a közelemben van, és ki tudja, hogy megint milyen bajba sodorja magát. Ért hozzá, ehhez kétség sem fér, talán tőlem „örökölte”. Nekem is sok ellenségem van, talán túl sok is, de legalább nem unalmas halhatatlan életem. Mosolyogva hallgatom ez után véleményét a helyről, majd amikor Oscart hozza szóba, jókedvűen nevetem el magam. Ő nem hallja, hiszen pár méterrel odébb áll tőlünk, nyugodtan hagyva minket beszélgetni és inkább a dolgát végzi, de talán jól is van ez így. A srác soha se hallgatná ki a beszélgetéseimet, tudja, hogy mit illik és mit nem. - Mintha féltékeny lennél, kedvesem. – jobb kezemmel lágyan kezembe veszem jobbját, majd végül lágy csókot lehelek csuklójára, pontosan oda, ahonnan már nem egyszer vettem vérét az évszázadok alatt. Szeretek más vámpírból inni, ezt ő is tudja, ez az én furcsa perverzióm, és ez alól gyermekem se kivétel. Azt viszont soha se hagyom, hogy belőlem táplálkozzanak. Most mégse harapom meg, csak feltekintek szemeibe a csók után, végül eleresztem. - Hűséges hozzám, de nem mondanám a kedvencemnek. Mégis, beismerheted te is, egy ilyen helyen nem árt, ha nem csak vámpír alkalmazottaim vannak. Oscar a dolgát végezte, amit elvárok tőle, ne rá haragudj. – tudom, hogy milyen kis tüzes, hirtelen személyiség, és ezt nagyon is szeretem benne. Mindenesetre jól hangzik az aggódása, hogy félti a helyét, pedig tudhatná, hogy mindig is ő volt a kedvencem. Bár tény, választhatnék azóta mást is, de nem teszem, én nem ilyen vagyok. - Egyébként te is tudod, hogy nem kell attól tartanod, hogy bárki kidobna innen. Ez az én pubom. – nem pont a gyermekeimet fogják innen kitenni, ezt pedig Oscar is tudni fogja holnapra. Persze nem követett el semmi rosszat se, de mégis érzem a félelmét, az aggodalmát. Nem akar rossz pontot szerezni nálam, mert akkor még messzebb kerül a vámpírsághoz, és ő ember, nincs akármennyi ideje. Ez miatt is olyan élvezetes velük játszadozni. Méghogy kis kedvencem, semmit se jelent nekem. – A kedvencem pedig továbbra is te vagy! – végül eleresztem kezét, majd játékosan simítok végig egy vörös tincsén. Játszom vele, ahogy mindig, de sose léptem át egy bizonyos határt vele szemben. Olyan, mintha a lányom lenne, de talán mégis több annál. Meghúzok egy falat, amelyen nem engedem át. Így a legjobb neki.
Ugyan többet nem iszok, de az üveget továbbra is magamnál tartom, míg figyelem a pultost, és kihallgatom, mit beszél a főnökével. Nem zavartatom magam amiatt, hogy a srác pontosan tudja mi vagyok, vagy hogy mit csinálok éppen, ráadásul ő is engem fürkészik éppen. Lehetne akár zavarba ejtő is ez a szemezés, ha jelentőséget tulajdonítanék neki, de nem teszem. Rég kinőttem már abból a korból. Helyette viszont pillanatok alatt azon kapom magam, hogy elkezdtem izgulni, amit meg is magyarázok azzal, hogy csak rég láttam Dimitrijt, és semmi több, de elég lenne csak jobban belegondolnom a helyzetbe és kiülne az arcomra, hogy nem erről van szó. A fejembe kúszó gondolatfoszlányokat igyekszem elhessegetni és inkább csak élvezem a várakozást. Máskor bosszantana, hogy nem kapom meg azonnal, amit akarok, ez a természetemből fakad, itt és most viszont két perc elég ahhoz, hogy gyermeteg ábrándozásba kezdjek. A vodka pedig nem jó ellenszer, a gondolataim meggátolásában egyáltalán nem játszik akkora szerepet, mint ahogy sejtettem. A levegő meglebben körülöttem, érzem a porcikáimon, a bőrömön, a hajamon, amit szintén ér a fuvallat, és nem kell oldalra fordítanom a fejemet ahhoz, hogy meggyőződjek róla, hogy megérkezett a társaságom. Mosoly terül szét az arcomon, boldog és őszinte mosoly, amit nem szánok senki másnak, ezért mégis felé odafordulok, és mire befejezi a mondatát, a pohara már tele is van az enyémmel egyetemben. - Szeretek ajtóstól rontani a házba.. - sandítok körbe a szórakozóhelyen. Végülis ez történt. Máskülönben sem szokásom túlságosan előre tervezni, bár sajnos a szükség nagy úr, teljesen biztos, hogy ha nem volnék szorult helyzetben, a látogatásom váratott volna még magára. - Nem látogathatlak meg... csak úgy? - teszem fel mintegy költői kérdésnek szánva, mintha elfelejtettem volna kivel is beszélek. Hogy a puszta rezdüléseimből is pillanatok alatt rájönne, ha nem mondanám el az igazat neki, így nem hagy nekem sok lehetőséget. - Ráér később is.. - próbálom meg nyílt kártyák helyett elodázni a dolgot. Hirtelenjében nem érzem olyan égetően fontosnak, hogy beszámoljak neki az életbevágó problémámról, felülírja a jelenléte az összes képzetemet. - Klassz. - zökkenek vissza, de most már nem veszem le a pillantásomat róla, miközben válaszolok. Nem szükséges újra szemügyre vennem a bárt ahhoz, hogy véleményem legyen róla. Ha csinál valamit, azt általában jól csinálja, nem véletlenül vannak ennyien. - Nem csalódtam.. Habár. Mondjuk bemutathatnál a kis kedvencednek, hátha akkor nem akar majd kidobatni.. - biccentek a fejemmel a postagalambom felé. Hangomban akaratlanul is felfedezhető némi kis él, talán a féltékenységem szikrái bontakoznak ki bennem épp, elvégre ha a srác tud róla, és most már rólam is nagy eséllyel sok mindent, az csak annyit jelenthet, hogy Dimitrijnek tervei vannak vele. Csak tudnám, miért érint ez egem felettébb rosszul..
A klub úgy tűnik, hogy elég hamar felkapott hellyé vált, ami nem oly meglepő, tekintve, hogy egy kisvárosban vagyunk. Az ilyesmi viszont jár némi papírmunkával, melyek nagy részét szeretem magam csinálni, ezért is vagyok jelenleg az egyik hátsó helyiségbe, amikor megszólal a mobilom. Egy pillantást vetek rá, ugyanis nem szándékozom bárkinek felvenni, de amikor meglátom, hogy Oscar az, az egyik pultos srác, már fel is kapom a készüléket. - Tán probléma van? – jelen pillanatban ő még csak egy ember, akinek verbénát adok, hogy ne igézhessék meg. Tökéletesen tud mindent a vámpírokról, egy ideje már nekem dolgozik, így ő is új még Mystic Falls-ban. Vámpír szeretne lenni, de ezen kívül is hű hozzám, nekem pedig ez sokat jelent. Nem alkalmazok ám csak új embereket, és ezért se véletlen, hogy a kidobóim között is megtalálható néhány vámpír. Az emberek túl rövid életűek, nekem pedig nincs kedvem mindig új szerződéseket írni az újoncokkal. - Van itt egy nő, aki ingyen akart italhoz jutni. Miután nem tudott megigézni, azt mondta, hogy Önnel szeretne beszélni. Itt várja a pultnál, mit mondjak neki? – röviden és tömören tér a lényegre, miközben barna szemeit a vörös szépségen nyugtatja, így tartva őt szemmel. Nem tűnik támadónak, egyszerűen csak a feladatát végzi, amivel én bíztam meg. Ajkam lassan mosolyra húzódik, majd Oscar már hallhatja is válaszomat. - Azonnal ott vagyok! – leteszem a telefont, majd visszatérek a papírokhoz. Nem fogom félbehagyni az oldal aljánál, így befejezem a munkát, miközben Svetlananak is a tudtára adják, hogy nemsokára megérkezem, a pultos pedig folytathatja is a munkáját, ugyanis van bőven vendég, akiket még ki kell szolgálnia. Nem kell rám túl sokat várni, bár ez pár vodkának hála még fel se tűnhet, így nagyjából 6 perccel később az én bájos teremtményem azt veheti észre, hogy rég nem látott mestere a mellette lévő széken foglal helyet. Vámpír sebességemnek hála senki se láthatott kényelmesen ide sétálni, nem akartam, hogy feltartsanak, így most csak egy üres poharat tolok oda a nő felé. - Ha már így otthon érzed magad, akkor tölthetnél nekem is. – tekintek bele szemeibe, majd végül kissé hátradőlök a széken, már amennyire ez engedi, testemmel pedig jobban felé fordulok. - Nem szóltál hogy jössz… most se. Minek köszönhetem a látogatásodat? – mindig akar valamit, amikor felkeres, erre az utóbbi néhány alkalommal rájöttem. Tényleg olyan, mint egy gyermek, aki fut hozzám, amikor a segítségemet kéri, de talán ő az egyetlen, akit sose hagynék cserben, ezt pedig Svetlana gonosz módon ki is használja. - Egyébként hogy tetszik a hely? – mutatok körbe, mert eddig csak néhány képet kapott róla E-mailben, élőben azért kicsit másabb a helyet. Régen is voltak már szórakozóhelyeim, de az utóbbi évtizedekben inkább az Oroszországi cégem jövőjét egyengettem, melynek segítségével még közelebb juthatunk a robottechnológiákhoz, mint eddig. Nehezen fogadtam be ezt a kort, de fejlődni kell, és bár hiányzik az, ami volt, tudom, hogy vissza nem hozhatom, a profit pedig a jövőben van. De szükségem volt némi változásra, Mystic Falls-ról túl sokat hallani, egyelőre úgy érzem, hogy eltöltök itt némi időt, de majd kiderül, hogy ez pontosan mennyit takar.
Mennyivel könnyebb ma minden, mint régen volt. Az egyik pillanatban gondolok egyet és repülőre szállok, majd a nap végére már egy másik országban tűnök fel, egy nem is olyan idegen kultúrával, de egy kissé szokatlanabb ízvilággal ismerkedem - már a repülőn. Magam is meglepődöm, hogy megszoktam a párizsi életet, és ismét rájövök, hogy az amerikai mentalitás nem áll hozzám túl közel, de teremtőm valamiért fantáziát lát az újvilágban. Gondolkodóba ejtett, hogy üzenjek-e neki, de nem lennék hű önmagamhoz, ha előre bejelenteném az érkezésem. Eddig is szerettem neki meglepetéseket okozni, bár túl sok alkalmam nem adódott rá. Betoppanhattam volna gyakrabban is, de hamar rájöttem, hogy csak magamnak ártok azzal, ha néhány havonta érzelmileg megtépázva és csalódottan vergődöm el mellőle új boldogságforrásokat keresve, így a találkozásaink száma redukálódott, de még így sem mondhatja, hogy elhanyagolom. Hála a modern technikának, egyetlen pillanat alatt tudok videóhívást kezdeményezni, még az időeltolódás sem szokott zavarni. A mostani helyzet viszont megköveteli, hogy személyesen keressem fel őt. Bajban vagyok, elég nehéz körülmények között és tudva, hogy a vadászok egyszer már vészesen közel kerültek hozzám, egyáltalán nem érzem magam biztonságban, ilyen helyzetben pedig csak benne bízhatok. Ő az egyetlen, aki nem ártana nekem, hisz ő teremtett, az ő vére keltett életre. Azok után nem nehéz a nyomára bukkannom, hogy a minap elújságolta az új szórakozóhelye hírét, ezért nem lakásán keresem fel. Könnyebb így megtalálnom, hiszen ismerve őt tudom, hogy a színfalak mögött biztosan itt van valahol, már csak arra vagyok kíváncsi, megérzi-e a jelenlétemet. Az is meglehet, hogy ennyi idő után a puszta jelenlétem nem ütni meg nála az ingerküszöböt, ezért egy kicsit rá is játszok. A bejutással nincs gondom, viszont az feltűnik, hogy sok a vendég. Pillanatok alatt vegyülök el közöttük, amiben most kifejezetten nagy szerepet játszik az is, hogy nem nőttem túl magasra. A derekamat elkapja valaki, én pedig nem állítom meg, mikor félreérthetetlen jelét adja annak, hogy táncolni szeretne velem, de előbb a pult felé terelget és arról faggat, hogy mit iszom. Kevésen múlik, hogy ne nevessem el magam, hisz tök részeg, akkor se emlékezne rá, mit mondok, ha ez lenne az egyetlen, amire figyel. - Vodkát kérek, tisztán. - intézem magamnak az italomat, majd rögtön utána még egyet, de nem oltja szomjamat. A férfi alkoholmámorban úszó szemei pedig nem ígérnek nekem túl sokat, a vére nem lenne kedvemre. A harmadik kör után már látványosan bosszankodnak, hogy még nem fizettem ki az italaimat, de nekem ez eszembe sem jutott. - A ház vendége vagyok. - jelentem ki magától értetődően, majd közelebb hajolok a pult felett és mélyen a szemébe nézve igézem meg, hogy ezt ne felejtse el. - Nem kaptam rá felhatalmazást. - hangzik a válasz, mire elképedek, aztán rögtön utána nevethetnékem támad. Azt a ravasz mindenedet, Zharkov. - Ez esetben a főnökkel szeretnék beszélni.. - foglalok helyet a pultnál, a hajamat hátravetem, és elcsaklizom a pult túloldaláról a vodkás üveget. - Nyugi, megvárom.. - töltök magamnak egyet és biccentek felé, mielőtt még rám hívja a kidobókat. Annak csúnya vége lenne.
Kezdőlap
