Ahogy mesélek Shaynek a múltamról, a szívem újra és újra össze törik, újra és újra átélem a baleset estéjét, ahogy pár napra rá felébredek a kórházban és nem értek semmit, nem értem, hogy mi történik körülöttem és miért nincsenek mellettem a szüleim. Brr, szinte beleborzongok az érzésbe ami átjárja most a testemet. A gondolataimból az ránt hirtelen vissza amikor Shay megfogja a kezemet és gyengéden megszorítja. Annyira kedves gesztus volt ez tőle, és a szavai is mellé... A végén még elérzékenyülök, esküszöm, főleg, hogy most előjöttek ismét a régen eltemetett érzéseim a szüleim iránt. - Sosem volt senkim akire számíthattam... Mindig csak buliztam és nem foglalkoztam senkivel. Aztán mikor végleg egyedül maradtam, akkor döbbentem rá arra, hogy szükségem van valakire akinek kiönthetem a szívemet, akihez fordulhatok, ha szomorú vagy boldog vagyok. Szükségem van egy olyan emberre akiben határtalanul megbízok... - mondom halkan, majd magamra erőltetek egy halovány mosolyt és nézem ahogy lemegy az emeletről a konyhába, hogy hozzon inni. Amíg Shay lent van, addig veszek egy mély levegőt és próbálok rendet tenni a gondolataimban, nem akarok előtte még jobban össze törni. Ahogy látom van nélkülem is elég baja, nem tud normálisan öregedni, mert valami bűbáj - vélhetőleg - megakadályozza benne, aztán pedig most megtámadta egy vámpír, és ha én nem hallom meg a kiáltását akkor lehet, hogy ott halt volna meg. Szóval igen, van neki elég baja így is. Mikor feljön, mosolyogva elveszem tőle a poharat és iszok belőle, meglepően jól esik most ez a hideg gyümölcslé, pedig általában kólát szoktam inni, vagy mást, de úgy érzem most bármi jöhetett volna. - New Orleans szép hely, de tekintve, hogy ott lakik a Mikaelson család.. Igen, mondhatni, hogy veszélyes hely, de nem bánom, hogy ott lakok, tudok vigyázni magamra. - mondom erőltetetten mosolyogva, miközben eszembe jut, hogy rám több veszély leselkedhet, mint egy átlagos emberre, hiszen a vérem vonzza a vámpírokat, New Orleans pedig szó szerint hemzseg tőlük.
- Ohh, rendben van. Bocsi, nem akartam semmi olyat se kérdezni, ami esetleg kényes lehet számodra. – szólaltam meg sietve, s még egy picit legyintettem is hozzá a kezemmel, hogy tényleg felejtse el. Tény, hogy 200 év után is még eléggé kíváncsi tudok lenni, de melyik emberi teremtés ne lenne az? Meg azt is tudom, hogy legtöbb esetben még a számat is túlzottan jártatom, pedig nem kellene, de az élet már csak ilyen. Mindig mindenki mindent akar tudni. Teljes mértékben megértettem, hogy nem szeretne róla beszélni, hiszen alig ismer, meg amúgy se lehet könnyű ilyenekről beszélni. - Részvétem, biztosan nagyon hiányozhatnak. – szólaltam meg alig hallhatóan, majd helyet foglaltam mellette az ágyon. Figyeltem őt, majd megköszörültem a torkomat. – De most már nem vagy egyedül. Itt vagyok én, illetve szerintem Mia néni és anya se bánná azt, ha gyakori vendég lennél. – tettem hozzá egy kisebb hallgatás után. Hátha kicsit jobb kedvre tudom őt deríteni. Bele se mertem gondolni, hogy mi lenne nélkülem Mia és anyu nélkül. Nem, erre nem is akarok gondolni. S ha engedte, akkor barátságosan megfogtam a kezét, hogy biztosítsam arról, hogy nem a levegő beszélek. - Az tök jó, mármint, hogy betöltötted te már a húszat, én még mindig úgy nézek ki, mint egy 15-16 éves csaj. – sóhajtottam lemondóan, majd a következő pillanatban újra talpon voltam, s leszaladtam innivalóért, természetesen, ha kért, akkor neki is hoztam. Nem akarok rossz házigazda legyen, nekem meg szükségem van az innivalóra, meg a cukros dolgokra, ha nem akarok beájulni. Végül pedig újra lehuppantam mellette. - Sokszor valami eget rengető dolgoknak kell történnie, hogy megváltozzunk, hogy tanuljunk a hibánkból. De talán pont emiatt még inkább őrizni fogod őket a szívedben, s onnét senki se veheti el tőled őket. – a hangom alig hallhatóan csendült, de tényleg így gondoltam. Végül lassan kortyoltam a gyümölcsléből, majd a szőke tincseimmel kezdtem el babrálni. - New Orleansnek megvan a maga varázsa, de azt mondják, hogy mára már eléggé veszélyes hely lett, tényleg így van? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen tényleg érdekel a dolog. Régóta nem jártam már ott.
- Az egy hosszú történet, és most nem szeretnék róla beszélni... Ne haragudj. - mondom neki kedves hangnemben. Nem akartam őt megbántani, viszont tőlem még ez is nagy teljesítmény, hogy ilyen nyíltan és közvetlenül kezdtem el beszélgetni vele, még magam is meglepődtem, hogy így viselkedek, hiszen amióta a szüleim meghaltak, Ebony-n kívül senkivel nem beszéltem arról, hogy milyen lény vagyok, sőt, nem is nagyon barátkoztam. próbáltam a figyelmemet lekötni a tanulással és nem gondolkodni a múlton, mert akkor csak szívbe markoló fájdalmat érzek, szomorúságot, semmi mást. - A szüleim azok... Meghaltak egy autóbalesetben. - mondom, és minden jókedv eltűnik a hangomból, majd leülök az ágyára és veszek egy mély levegőt. Nem akarok most letargiába zuhanni, nem akarok össze törni most előtte, egyszer túl kell lépnem, muszáj egyszer feldolgoznom a halálukat, nem hangolódhatok mindig le ennyire, ha szóba kerülnek a szüleim. - És 20 éves vagyok. - válaszolok végül, majd egy halovány mosolyt erőltetek magamra. Nem akarom, hogy úgy érezze, hogy az ő hibája az, hogy a hangulat kicsit meghalt. Nem tehet róla, hiszen nem tudhatta, hogy mi történt a családommal. Figyelmesen hallgatom a szavait és elgondolkodok azon amit mond. Nekem sincsen ötletem, hogy vajon miért állítaná meg valaki a lánya növekedését, öregedését. Erről nekik kéne egyszer beszélgetniük, őszintén, hiszen látszik rajta, hogy eléggé zavarja az, hogy nem tud öregedni. Főleg, hogy 200 éve kb ugyan annyi idős. - Az életem régen igazából... Eléggé izgalmas volt, már ha mondhatni annak. Nem olyan voltam, mint most. Folyton buliztam, ittam, veszekedtem a szüleimmel... Nem vagyok büszke az akkori énemre, arra pedig még inkább nem, hogy a szüleim halála kellett ahhoz, hogy jó irányba változzak meg. - mondom Shay-re nézve, miközben a fülem mögé tűrök egy hullámos tincset. - New Orleansban lakok, de szeretek itt lenni, a szüleim itt vannak eltemetve, szóval gyakran szoktam ide vissza járni.
- Miként lett belőled ez? Mármint dhámpír? A szüleid tudták, hogy ezzé válhatsz? – lehet, hogy illetlenség volt faggatni őt erről, de tényleg érdekelt az, hogy mégis miként váltotta ki ezt a fajta átkát. A vámpírokról tudom, hogy miként működik a dolog, de róluk nem, csak azt, hogy léteznek és ők két fajta szörny lakik bennünk, már ha lehet így nevezni az emberi alakot is. Emberként is néha baromi nehéz dönteni, de el se merem gondolni, hogy félig vámpírként milyen lehet élni. Sose akarnék vámpír lenni, akkor már inkább a halál. Valahogy az a faj volt az, akiktől mindig is távol akartam magamat tartani és nem is ok nélkül. Sok minden történt ennyi évtized, évszázad alatt, de ez most nem is lényeges. Ő viszont kedves volt, s eléggé emberi, így semmi kifogásom nem volt a társasága ellen. Sőt, nagyon is élveztem. Jó érzés volt valakivel beszélgetni. Meg így gyorsabban is telik az idő. - Sajnálom, nem akartam semmi rosszra emlékeztetni. A szüleid nem fognak hiányolni téged? Mennyi idős vagy valójában? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen ha félig vámpír, akkor gondolom lassabban öregszik, vagy egyáltalán nem. Nos, ez is egy olyan dolog, amiről fogalmam sincsen. Nem foglalkoztam azzal, hogy kiderítsem melyik faj meddig él, vagy éppen hogyan öregszik. Volt jobb elfoglaltságom is, de ennek ellenére azért ismertem a legfőbb tulajdonságukat, vagy legalábbis a legveszélyesebbeknek. - De, s ez így van. Édesanyám döntött valami miatt így, de arra még sose jöttem rá, hogy miért, vagy esetleg valaminek a mellékhatása lehet. Már annak is örülök, hogy végre 16-nak legalább kinézek. – mosolyodtam el haloványan, hiszen hallottam már olyan történeteket, amikor egy-egy varázslatnak volt valami mellékhatása, de nem értem, hogy rajtam miért varázsolt volna bárki, vagy miért velem fizetett volna érte. Majd egyszer kiderül az igazság. - Ezzel egyetértek. Örülök annak, hogy betoppantál. Biztos sok barátod volt régebben. – mosolyodtam el barátságosan, majd sietve kaptam magamra egy tiszta felsőt, majd lehuppantam az ágyamra. – Érezd magad otthon. Esetleg kérsz valamit? Enni, inni vagy talán nassolnivalót? – kérdeztem tőle barátságosan. – Ebben a városban élsz, vagy már ezt is elhagytad? – kíváncsiskodom tovább, hiszen ha itt él, akkor még láthatjuk egymást.
- Egyeltalán nem tévedsz. Az első napokban csak bezárkóztam a szobában és nem akartam senkivel beszélni. Nem tudtam megszokni a sok új érzést, az ösztönöket és a vérszomjat, amit habár nem érzek annyira hevesen, mintha teljes mértékben vámpír lennék, de egy ideig rajtam is kifogott. - mondom neki őszintén, miközben elindulunk a házuk felé. Hagyom, hogy belém karoljon, mert sok vért vesztett, kicsit sápadt is és nem szeretném, hogy rosszul legyen. Kedves lánynak tűnik, jó vele beszélgetni, pedig még csak a természetfelettinél tartunk, és erről az énemről nem igazán szeretek beszélni, de aztán rá kellett jönnöm, hogy amíg nem vagyok képes elfogadni azt, hogy félig vámpír vagyok, addig nem is fogok tudni boldog lenni. Én ilyen vagyok, küzdök a vérszomj ellen, igyekszem kevés vérrel táplálkozni, de ez is hozzám tartozik és nem tudom elnyomni a vámpír énemet. Mondatán akaratlanul is egy boldog mosoly kúszik az arcomra. Jó volt ezt hallani, mármint a mondata második felét. Nem kívánok senkinek sem rosszat, és még elképzelni sem akarom, hogy mi lett volna, ha Shay-t egy másik vámpír találja meg, aki nem leállítja a másik vérszívót, hanem ő is beszállt volna a kis "buliba". Akkor a lánynak semmi esélye nem lett volna a túlélésre, ott esett volna össze a mosdóban. - A két évszázados rész nem ismerős, de igen, tudom milyen érzés, tudom mire gondolsz. - ismételten eszembe jutnak a szüleim és a baleset. Még mindig azt hiszem, hogy az én hibám volt, legalábbis részben az én hibám volt. Felidegesítettem az apámat és ezért nem volt képes normálisan figyelni az útra, és csak én éltem túl a balesetet... A szívem szorul össze ettől az egésztől. - Nem gondolkodtál azon, hogy valami bűbáj lehet az, ami lassítja a fejlődésedet? - teszem fel neki érdeklődve a kérdést, majd mikor behív a házba, átlépem a küszöböt és bezárom magam mögött az ajtót. - Ide jártam középsuliba, most csak bejöttem megnézni, hogy mennyit változott pár év alatt, és életemben először örülök annak, hogy bementem a suliba. - felelek a kérdésére, miközben körbe nézek a szobájában.
Fogalmam nincs arról, hogy milyen lehet örökké fiatalnak maradni, s mások vérét úgy inni, mintha csak valami szörp lenne, de remélhetőleg sose fogom megtudni. Bár azt is tudom, hogy valami nincs rendben velem, hogy nem egyszerű ember vagyok, de még sok időm nem volt ezen agyalni, hiszen az álmok is még eléggé homályosak. Talán idővel többet fogok látni, s akkor rájövök, ha csak nem üt be előbb a meteor, mert nem kizárt, hogy valami nagy baj fog történni. Egyszerűen csak érzem, hogy valami történni fog, de nem tudom, hogy mikor és mi. Ez pedig eléggé aggaszt, hiszen a baljós érzés egyszerűen nem akar eltűnni napok óta a gyomromról, így nem is irányulhatott a támadásra ez a megérzés. Végül egy apró sóhaj hagyja el ajkaimat. - Ez tény, hiszen még engem se ettél meg, de gondolom eléggé pocsék érzés lehet ez a kettőség, vagy tévedek? – kérdezgetem tovább, miközben elindulunk és ha megengedi, akkor egyszerűen csak belékarolok. Nincs kedvem pofára esni, s esetleg végig szántani a betont, vagy éppen a folyosót a vérveszteség miatt. – Jesszusom, ez borzasztóan hangzik, mármint, ha átlépsz egy határt, akkor teljesen vérfüggő leszel. Nem irigyellek érte, de van önuralmad, ez tény és ezért hálás vagyok a sorsnak, hogy pont téged küldött ide. – mosolyodom el és vallom be a dolgot, hiszen nem csak kedves, de legalább az életemet se kell féltenem. Nem hiszem, hogy Mia néninek bármi kifogása lenne, ha egy barátot elviszek hozzá, hiszen most ott élek. - Volt már olyan, amikor elfogott valami fura érzés és tudtad jól, hogy nem az az igazság, amiben két évszázadon át hittél? – kérdezem tőle kíváncsian, majd megrázom a fejemet. – Bocsi, lehet te nem is élsz oly régóta. Csak néha nehéz elengedni azt, hogy régóta gyerek vagyok, s lassabban öregszem, mint az átlag. – sóhajtok egyet lemondóan, majd megállok a ház előtt. - Itt lennék. Ez Mia néni lakása – fogalmam nem volt ekkor még, hogy valójában ő az édesanyám, s nem pedig az, akit annak tartok. – Szerintem dolgozik, meg amúgy se bánja, ha barátokat hozok ide, szóval gyere. – intettem neki mosolyogva, majd amint beléptem az ajtón lerúgtam a cipőmet, levetettem a kabátomat és feltornáztam magam az emeletre, hogy végre a szobámban legyek és megszabadulhassak a véres felsőtől. – Régóta élsz a városban? – kiáltottam ki a fürdőmből.
Kezdőlap
