Mia && Shanna

Összeszűkül a pillantásom, s vélhetően, ha pillantással lehetne ölni, akkor mostanra már halott. Fura volt belegondolni, hogy egykoron én voltam az idősebb, olyanok voltunk, mint két testvére, de most? Szinte semmi se maradt belőle. Minden hamuvá lett, mindem odalett, mintha sose létezett volna. Amikor ellép az útból, akkor csak morgok valamit az orrom alatt és a kezem már éppen a kilincsre siklik, amikor megállok. Megfordulok és ránézek, akár még utána is megyek.
- Tudod, hogy mi a legszánalmasabb? – kérdezem meg kíváncsian, de mielőtt felelhetne, azelőtt válaszolok. – Régebben azt hittem a testvérem vagy, de nem vagy az. Csak egy szánalmas, megvénült nőszemély vagy, akinek az élete romokban hever, ezért azt akarja, hogy másé is azzá váljon. – ha pedig erre megfordult, vagy csak megtorpant, akkor pillanatok alatt kaptam el a nyakát, hogy kitörjem, mintha ezzel is egy kisebb feszültséget vezettem volna le, vagy éppen azt akarnám kifejezni, hogy akár örökre is elhallgathatna. Persze, csak akkor tettem meg, ha láttam rá esélyt, hogy sikerrel járhatok. Majd mit sem törődve semmivel se egyszerűen csak elindultam kifelé, hogy magam mögött hagyjam ezt a házat, ezt az egész fertőt, amivé változott ez a ház a keserűségnek köszönhetően. Ahogyan pedig kiléptem az ajtón fura bizsergést éreztem, de talán ez a megkönnyebbülés, hogy többé nem fog zaklatni. Nem kell elviselnem a rosszindulatát, amit az irigysége hordozz magában. Utam pedig egyenesen a legközelebbi boltba vezetet, hogy bevásárlást követően hazatérjek.
Nem hittem volna, hogy ez lesz a vége az egésznek. Még mindig szeretem őt, de mégis mélységesen fájt minden egyes szava, az, ahogyan viselkedett. Tényleg olyan volt az egész, mintha nem járhatna nekem boldogság, mert neki megvannak a saját gondjai. Mintha csak az önzés felemésztette volna a lénye egy részét. Sajnáltam, de nem gondoltam azt, hogy valaha képes leszek felkeresni őt ezek után. Egyszerűen csak nem ment volna… Nem akartam még inkább elmérgesíteni a helyzetet, de azt se tudtam, hogy valaha ezt egyáltalán helyre lehet-e hozni.

|| Köszöntem a játékot <3

Shanna && Mia

-Egy ember volt képes rá, ezt te is pontosan tudod. És ő is csak azért, mert tudta, szeretem az anyám mindennek ellenére.-így volt. Ha más nem is, ez az egy mindig ott lebegett a levegőben, még akkor is, ha szívem szerint az első adandó alkalommal kitéptem volna anyám szívét. Csak annyi volt a bűne, hogy a saját akaratát és elképzeléseit rajtam akarta véghezvinni, majd velem együtt élni az általa áhított világban. Én viszont gyorsan kihátráltam abból a világból és azokból a lehetőségekből. A lányom őszintén szólva fogalmam sem volt, mit akart. Hisz akármennyire is akartam hazudni magamnak, alig ismertem. És ez roppantul zavart és megrémített. Egyre jobban féltem tőle, hogy az elhatalmasodó átok szerű varázslat felemészti és elvesztem még azelőtt, hogy megismertem volna.
Útját állom, mert más módon aligha tudnám megakadályozni, így viszont épp szemtől-szemben állunk egymással. És egyikünk tekintete sem békés, ezt bárki láthatja.
-Majd meglátjuk…-ködös tekintetem ellenére elengedem, de nem hátrálok meg. Még nem, muszáj, hogy a gondolat csíráját legalább el tudjam ültetni fejében. Muszáj, hogy lássa az igazságot, nem lehet ennyire vak… vagy mégis? Ki képes ilyesmit tenni egy emberrel?
Tudtam, nem lesz könnyű meggyőzni, a helyében talán én is így reagáltam volna. Viszont tőle nem várt hévvel vág olyasmiket a fejemhez, amikről nem tudom eldönteni, komolyan gondolja-e, vagy így próbálja saját magát védeni. Bármelyik opció is játszott, az én tűréshatárom meglepő gyorsasággal és könnyedséggel lépi át, és kis híján nem tudom megakadályozni, hogy kezem ne mozduljon, s ujjaim ne csússzanak törékeny nyaka köré. Hiába élt hosszabb ideje, mint én. Ő most csak egy ember volt és erre emlékeztetnem kellett magam, mielőtt meggondolatlanságot teszek.
-Tudod mit? Ha ennyire nem hiszel nekem, és szerinted ennyire be vagyok csavarodva, menj csak. De majd ha nagyot koppansz, mert álmaid férje beadta a kulcsot, ne merészelj a küszöböm elé kerülni.-nem vicceltem. Ritkán beszéltem így, vele talán még soha, s a szemem alatt megjelenő erek sem sűrűn kerültek elő. Igyekeztem vonásaim mindig kisimultan tartani. Mindig sikerült is. Egészen mostanáig. Most viszont szép lassan hagyom, hogy a düh átjárja testem, s csak remélni tudom, hogy ködös agyam gyorsan kitisztul. Elállok előle, ha akar, menjen, s otthagyom az előszobában, míg én a konyhába veszem az irányt. Ha nem így tennék, jó eséllyel a csukott ajtón keresztül tenném ki, nem nagy figyelmet szentelve neki, hogy ember. Megbántott? Nem. Sokkal inkább kést döfött belém, amit jól megforgatott. Mert tudta, pontosan tisztában volt vele, hogy mi az, amivel a legjobban tud nekem ártani. A múltam, az életem, amit elvesztettem és a jövőt, amit mindig üldöztem, amitől reméltem, és amit jó rég óta nem tudok olyan nagy elánnal várni, mint rég. Nem adtam neki igazat, mert ha megtettem volna, hagytam volna, hogy ismét összenyomjanak a mellkasom szorító érzések. Az igazság viszont az volt, hogy reménykedtem benne, boldog lesz még akkor is, ha ennek vége. Fogalmam sem volt, elindítottam-e bármiféle lavinát, hogy álmában szép lassan törik-e meg a varázs, vagy hirtelen csap le rá. Csak reméltem, hogy bármelyik is történik, nem esik baja. Mert ha elvesztettem volna örökre, tényleg nem maradt volna másom a lányomon kívül.

Mia && Shanna

- Akkor ne tedd, nem mindent lehet megtörni, vagy éppen nem minden varázslatnak kellene megszűnnie. Így legalább mindig veled lesz, még ha ez önzőség is. – de legalább nem vámpír a lány. Bár nem tudom, hogy mennyivel jobb az a helyzet, amibe keveredtek, de Mia tisztában vannak, hogy minden varázslatnak van ára. És talán az egykori varázslatnak az árát nem neki kell megfizetnie, hanem pontosan annak, akit a leginkább szeret. Sose volt fair az élet, akkor miért pont ez lenne az? Ugyan már, az túl egyszerű lenne a magunkfajtára nézve. Sok olyan dolgot tennénk, amit végig se gondolunk.
Elmosolyodom a szavain. – Ha önmagadat látod benne, akkor egy percre gondolkozz el azon, hogy a te dacos szívedet miként lehetne meglágyítani abban a helyzetben. Talán nem könnyű meglelni, de vélhetően a siker kulcsa mégse olyan elérhetetlen, mint te azt gondolod. – újabb tanács, amit vagy megfogad, vagy nem, viszont ha ráemlékeztetni őt, akkor egy próbát lehet megélne. Ami pedig ezek után jön. Nos, az minden csak nem az, amire számítottam. Ennél még az is jobb lett volna, ha inkább az első pillanatban kidobott volna az otthonából, mintsem ilyeneket mondjon.
Hangosan kattan a zár, majd mire egyáltalán dühösen ránthatnám meg az ajtót, addigra már előttem áll. Arcom nem éppen békésvonásoknak ad otthon, a szemem összeszűkül. – Lehet nem vagyok már több száz éves vámpír Mia, de a nyakadat még ki tudom törni. Engedj el! – mondom teljesen komolyan és csöppet se békésen. Sose hittem volna, hogy a mi kapcsolatunk idáig fog fajulni, hogy egyszer egymásnak fogunk esni. Azt meg pláne nem, hogy pont a leendő gyermekem miatt.
- Vélhetően igen, mert talán becsavarodtál az évek alatt. Nem mindenki szélhámos. – morgom az orrom alatt, miközben megpróbálok ellépni mellette, de vélhetően úgyis kevés sikerrel. – Dolgozik, ahogyan máskor is tette. Nem most esik meg először, hogy egy-két napra távol van, de gondolom ez számodra úgyis új, mert nincs aki hozzád vissza akarna térni. – nem gondolom végig a szavakat, nem gondolkodom azon, hogy ezt mennyire fogom megbánni később és mennyire bántom meg őt. Ha dühös az ember, akkor nem sokat gondolkodik azon, hogy mit mond, én pedig most ki akartam jutni innen, erről a helyről. – Nem létezik? Pedig nekem nagyon is úgy tűnik, hogy létezik, csak te képtelen vagy elfogadni, hogy mi boldogok vagyunk, nem úgy, mint ti!! Nem minden átverés ebben a világban, Mia. – rázom meg a fejemet és szép lassan talán számára is láthatóvá válik, hogy bármit is fog mondani, mert nem fogok neki hinni. Számomra az általam elhitt dolgok voltak a valóság, nem pedig az, amit ő mondott. Honnan kellett volna tudnom, hogy valójában neki van igaza, hogy az egész tényleg csak valami varázslat szüleménye?

Shanna && Mia

-Lassítottam? Hisz újra és újra elvesztettem, nem lassítottam.-hőkölök fel legalább úgy, mintha ez a helyzeten bármit is változtatott volna, de legalább jobb színben tűntetett volna fel engem. Pedig nem így volt. Egyenesen utáltam a gondolatot, hogy a lányommal ezt tettem, de kicsit későn kezdtem el ezzel törődni. És igen, én voltam az önző. Mert Killiant elvesztettem, de őt nem veszthettem el vele együtt. Valakinek emlékeztetnie kellett a lányra, aki képes volt az igaz szerelemben hinni. És épp olyan makacs volt, mint én, de épp olyan élettel teli és kalandvágyó is, mint az apja. -A varázslat félek, sosem fog megszűnni.-ezt így talán még a lányommal sem közöltem, bár sejthette, hogy akármennyit próbálkoztam eddig, hiábavaló volt, akkor most mi változna mégis ebben az életben és ebben az évszázadban? Magamnak is csalódást okoztam, nem akartam még inkább érezni a nyilvánvalót: a lányomnak is sikerült újra.-Szívem szerint...-kezdek bele, végül inkább legyintek. Megvolt az alkalmam arra, hogy elgondolkodjam, akarom-e őt. Ha akkor meg sem fordult a fejemben más opció, most sem kellene, ennyi év távlatából.
-Ő a lányom. Mikor rá nézek, szinte magam látom.-motyogom, de nem is igazán szavaira reagálok, inkább magamnak akarom bebizonyítani, hogy nem csinálok semmit rosszul. De persze annak jobban örülnék, ha erről ő is adna valami visszajelzést. Egyelőre a visszajelzés az, hogy borzalmas anya vagyok… valahol jogos is. De talán igaza van. Próbálom felidézni anyám arcát, de nem sikerül. A mi kapcsolatunk ugyan bonyolult volt, de közel sem ilyen, mint most ez. Ott a bonyodalom az ő, saját önzősége volt. Valahol az enyém is annak hála alakult ki, de ellenben vele, én igyekszem nem a lányom szemére vetni, hogy rossz férfit választott, aki nem méltó hozzá. A lányom az élő példa, mindig is méltó volt hozzám az apja, sokkal inkább én nem voltam az ehhez az egészhez.
-Hogy az a…..-sziszegem fogaim között, mikor felfogom szavait és kihasználva az erőm, a bejárati ajtót bezárom és előtte termek még azelőtt, hogy a kilincs közelébe kerülne egyáltalán. -Valóban? Miért is ne tenné?-szalad ki számon egy rettentő őszinte, megvető gondolat, amit egészen eddig le tudtam nyelni. -Két napja nem láttad a gyereked apját? Ez csak nekem gyanús?-látom az auráját és határozottan nem tetszik. Mintha gyengébben vibrálna most, hogy az igazsággal vagy legalábbis annak gyanújával szembesítettem. -Shanna, ő elhagyott. És nem hiszem, hogy…-veszek mély levegőt hunyorogva. Mi van, ha nem elhagyta, hanem kényszerítették? A rémképek és egy kész történet a fejemben túl gyorsan áll össze ahhoz, hogy ezt most mind a nyakába zúdítsam.-Vagy mind a ketten valami csúnya tréfa áldozatai vagytok, vagy ő tehet az egészről. Fogalmam sincs melyik, de te nem vagy önmagad. És ez a valami még csak nem is létezik.-rázom meg fejem, gyanítom, ha akar, talál kiutat. Ehhez mondjuk, leginkább rajtam kellene átjutnia, ami nem lesz olyan könnyű. Hacsak a túlvilági rosszak nem akarják úgy, hogy kiszabaduljon innen, s éljen nyugodtan a képzelet birodalmában. Boldogan?

Mia && Shanna

Nem csodálkozom a szavain, sőt, bármennyire is nem vicces, se nem igazán boldogok a szavak, attól még egy kisebb mosolyt csalt az arcomra velük. Tudom, hogy nem hagyott volna békén, ha halott maradok. Pedig olykor azért kicsit enyhül az elengedés fájdalma is. Nem gyógyul be sose a seb, de azért enyhül valamennyit. Nem tudom, hogy akkor boldogabb lett volna a helyzet. Egyáltalán van még olyan, hogy valódi boldogság? Már ebben se vagyok biztos, de a szívem alatt növekedő gyermek okot ad arra, hogy kitartsak és kutassam a boldogságot.
- Biztos vagy abban, hogy ember? Mennyi évtizeden át lassítottad az öregedését Mia? Mennyi ideig kárhoztattad arra, hogy szinte minden évet milliószor éljen meg? – vonom fel kérdőn kicsit a szemöldökömet, hiszen mind a ketten hoztunk olyan döntéseket, amiknek jogossága megkérdőjelezhető, vagy éppen az, hogy mennyire is tettünk jót. – Lehet az ereje megjelent, de ki tudja, lehet a varázslat többi része nem szűnt meg. Vagy csak még nem derült ki, hogy miként fog visszacsapni. – rántom meg a vállaimat picit hanyagul, hiszen mind a ketten tudjuk, hogy a varázslatnak ára van. Én elveszítettem az erőmet, miután vámpír lett belőlem, mostanra meg mindent. De ő? Visszakapta, visszakapott egy olyan erőt, ami segíthet neki abban, hogy közelebb hozza a lányát, mert az erő nagyon is közös bennünk, ha más nem is.
- Miért nem próbálod meg az erő által elérni, hogy nyisson felé? Mutasd meg, hogy mire vagy képes, mutasd meg mennyire remek dolgokra képesek a boszorkányok, hogy nincs miért félnie, hogy fordulhat valakihez emiatt. Ugyanakkor mutasd meg azt is neki, hogy mennyire veszélyes tud lenni. Ha szavakkal nem megy, akkor tettekkel. Biztos vagyok abban, hogy tudod mit szeret, mutasd meg neki, mintha tényleg itt lenne az a táj neki, nyűgözd le és szép lassan rá fog jönni, hogy rád van szüksége, nem másra. – szavak komolyan csendülnek. Én a helyében ezt tenném, ha szavakkal semmire se mennék. Veszélyes, nagyon is veszélyes tud lenni, ha nem tudja uralni az erejét. Főleg akkor, ha feleannyira erős is, mint az anyja. Kezem könnyedén pihen a hasamon, nem értem, hogy mire gondol, vagy miért mondja ezt.
- Hmm? – érdeklődve fürkészem őt és egy aprót sóhajtok is. Remélem, hogy nem most fog ez az egész féltékenységbe fulladni, mert nekem másodjára összejött. Az ő lánya legalább él, én elveszítettem az enyémet, és most kaptam még egy esélyt. Élni szeretnék ezzel. Talán jobb lenne mennem is. – Két napja. – bukik ki ajkaim között, de nem hiszek neki és ez vélhetően süt az arcomról. – Nem tudom, hogy honnan veszed ehhez a bátorságot, de igen is sikerrel jártunk. Sose verne át, így nem! – és azzal a lendülettel fel is állok. – Talán hiba volt idejönnöm, azt hittem, hogy támogatni fogsz, de tévedtem. – indulok el kifelé, de vélhetően sokáig nem jutok, mert úgyse engedne…

Shanna && Mia

Ember lett, amivel nehezen birkóztam meg. Féltékeny és dühös egyszerre voltam, hisz meghalt. Eljátszottam a gondolattal, hogy mit tettem volna, ha nem tér vissza az élők sorába. Az talán rosszabb lett volna, de tuti, hogy a szellemét nem hagytam volna pihenni, míg vissza nem hozom, jól leszidom, majd útjára engedem.
–Nem mondom, hogy megértelek. De csak, hogy tiszta legyen, ha legközelebb meghalsz, a szellemed a napot is utálni fogj..–biztosítom elengedve egy mosolyt. Csakhogy ez valamiféle kést forgatott meg bennem. Féltékenységről szó sem volt soha az életemben. ellenben most túl sok negatívumot vettem előre, hogy ne törjön ki belőlem a valódi véleményem. Csak reméltem, hogy még köztünk marad jó ideig.
Jobbnak látom nem elgondolkodni azon, hogy mit mutatok ki és mit nem, így fapofával ülök vele szemben, nem akarok vele ellenséges lenni, ellenben tudom, hogy valami nincs rendben és egyre azon vagyok, hogy rájöjjek mi az a valami, ami furcsa. Benne és a hasára sikló kezén. És a gyanúm egyre inkább aggaszt, de ezt sem mutatom ki inkább.
Elgondolkodik a kérdésemre adandó válaszon, amire én feszült figyelemmel várok. Magam sem tudom egészen pontosan mit is várok tőle. Hogy megnyugtasson, vagy azt mondja, nem vagyok olyan rossz anya, vagy épp az ellenkezőjével szembesítsen, hogy szörnyű vagyok. A legszörnyűbb, akit a lányom kívánhat magának.
–Idővel... Vámpír vagyok, de ő most egy ember. Nekem van időm, neki nincs. Az ősz tincsektől meg évtizedek óta nem rettegek.–vagy inkább századok, de ez részletkérdés és nem is lényeg jelenleg. A lányom szakasztott olyan volt, mint én az ő korában. Már csak azért sem tette azt, amit elvártak vagy szerettek volna tőle látni. Hibáztattam? Eszem ágában sem volt. De a dolgom tény, meg nem könnyítette ezzel a viselkedéssel. A félelem meg... mintha egyedül lett volna vele, pedig nem volt, csak nem látta ezt be. Egyenlőre.
–Egy kamaszról beszélünk, nem egy kisiskolásról vagy egy ovisról. A szép szavak és a bájolgás...–rázom meg fejem. –Ha kitépném a szívem, hatásos lenne, de a szép szó... hónapok óta semmit sem ér.–sóhajtok lemondóan. –A különbség közte és köztem az, hogy a próbálkozás is megölheti, ha nem mérem fel jól a helyzetet. Fogalmam sincs mennyi ereje van és hol vannak a határai. Azt tapasztaltam viszont, hogy ő sem. Így nem tudok neki segíteni, akár akarok, akár sem, mert ellen tart, mint egy vasbeton fal.–ha ilyen könnyű lenne, de nem az... az egész helyzet zavaros volt, mintha sosem ért volna véget ez a rémálom.
Eddig rejtegetett gondolataim könnyedén törnek elő és a kérdés talán megfontolatlan, de szükségem van válaszára ahhoz, hogy a gyanúm szinte biztos szintre lépjen.
–Utálni fogsz, de nem lesz jogod hozzá.–kezdek neki, nagy levegőt véve. Biztosra veszem, hogy ez az egész csak valami rossz tréfa volt, aminek ő itta meg a levét. Valaki szándékosan vele akart kiszúrni és az elmebaj, a képzelgés tökéletes és hatásos, bár kissé kicsinyes megoldás volt. A lassú szenvedés…–Shanna, nem vagy terhes. A hasad lapos, és szó sincs róla, hogy Nate sikerrel járt volna. Legalábbis így nem. Mikor láttad utoljára egyáltalán?–szalad ki a meggondolatlan kérdés számon, miután kis híján letámadom az igazsággal, amiről reméltem, hogy tényleg igaz. A hasa ugyanis lapos volt, az én szememben legalábbis már az volt. Az övében valószínű nem. Öt hónap? A fenébe nem vettem észre ezt öt hónapig, mikor mindig rajta tartottam a szemem. Az egész helyzet, ez az emberré válás dolog... túl nagy gyanút keltett és mivel sosem voltam az a paranoiás fajta, most sem hittem volna el, hogy ezek a véletlenek csupán puszta egybeesések, semmi több. A gyerek legalábbis..

Mia && Shanna

- Kockáztattam, mert belefáradtam az örökéletbe. Tudod, olykor tényleg úgy gondoltam, hogy ennél még a halál is jobb lenne. – szavaim eléggé határozottan és komolyan is csendülnek. Nem viccelek, ez az igazság. – Hosszú ideje élek már, megannyi elmúlást láttam. Láttam, hogy a világ is miként pusztítja önmagát, vagy éppen a hozzánk hasonlóak egymást. Veszteséget is milliószor megtapasztaltam, ahogyan a tehetetlenséget is. Kaptam egy családot, de annak is bizonyos részeit elvették tőlem. Azt hiszem csak szükségem volt erre. Ha meg is haltam volna, akkor se bántam volna mg semmit se az életemből, de ha mégis élek – mint a mellékelt ábra is mutatja - , akkor az legalább az utolsó életem legyen. – kisebb sóhaj is kibukik ajkaim között. Nem kérem, hogy értsen meg, de jóval több időt éltem már le vámpírként, mint ő. Így talán érthető, hogy már nem vágytam még tovább erre az életre. Eleve nem tudtam pontosan, hogy mire is vállalkozok, csak a testvéremmel akartam lenni. Fura dolog az élet, az pedig még inkább, hogy hajdanán pont egy vadászba szerettem bele.
Fürkészem őt, de most túlzottan is remekül rejti el az apró jeleket, vagy éppen arcának mimikája se igazán változik. Így pedig nem kezdek én se még inkább aggódni, mint eddig tettem. Azt meg tökéletesen megértem, hogy ennyire pipa rám. Vélhetően fordított helyzetben elsőre én is az lennék, majd jönne utána az öröm és minden egyéb érzés, ami inkább támogató, mintsem ellenséges.  Nála pedig hirtelen magam sem tudtam mi a helyzet, de már annak is örülök, ha semleges vizekre evezünk.
Csendesen hallgatom azt, amit mond és egy pillanatra elgondolkozom a kérdésén. Ez eléggé fogós kérdés és még sose gondolkoztam rajta, így néhány perc erejéig nem kizárt, hogy csend telepszik ránk. – Hmm, vélhetően eleinte lázadnék. Megpróbálnám az ősz tincseit előcsalni, már csak dacból is, de idővel úgyis győzne az iránta érzet szeretetem és szép lassan talán enyhülne a helyzet. – pillantok rá végül egy biztató mosollyal. Kicsit előrébb csúszom a kanapén, de még így is túl messze van, hogy megfogjam a kezét. – Szerintem nem kell aggódnod semmiért. Shay mindig is szeretett, idővel szerintem megbékél a helyzettel. Vélhetően most az se segít, hogy van ereje, amit nem tud irányítani, ez pedig nem kizárt, hogy mélyen legbelül félelemmel tölti el. – teszem még hozzá óvatosan, hiszen nem akarom megmondani mit tegyen, vagy éppen gondoljon. De az eddig tudottak alapján én erre tudok gondolni, hogy minden rendben lesz. Csak időre van szükség és Shay képes annyira makacs lenni, mint az anyja.
Aprót bólintok, a ruhámat kicsit megigazítom, majd hajamba túrok. Mind-mind pótcselekvés. – Miért nem próbálsz meg a varázslaton keresztül közeledni felé? Megmutathatnád neki, hogy mi mindenre képes. Amolyan szép dolgokat mutatni neki? Akkor lehet ő is próbálna nyitni feléd? – dobok be egy ötletet, de lehet teljesen rossz lesz. Magam sem tudom, minden gyerek, kapcsolat másabb.
Kérdése egyszerre lep meg és nem is. Tudom, hogy ő se rejti véka alá, ha valami érdekli. – Olyan 5 hónapja? És ki más lenne, mint Nate? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, mert ő a férjem. Lehet voltak rosszabb időszakaink, de attól még részben újra visszataláltunk a másikhoz. Nem is értem, hogy mit gondolt, hogy kit szeretnék, vagyis kitől lenne a gyerek. Mindegy is.

Shanna && Mia

Nem akartam ezt érezni, mégis ezt éreztem. Gyenge voltam, sosem kockáztattam volna, hogy újra ember lehessek, és ezzel együtt is éltem. Nem haltam volna meg, még egyszer nem. Az az utolsó alkalom lett volna. A lányom viszont nem hagytam volna magára. Sosem kértem volna tőle, hogy elfogadja a döntésem… bár eddig nem kérdeztem. Elvettem az erejét, mikor megszületett és most, még annyi elmúló évtized után is csak a gyűlöletet érzem irányából. Bár igyekeztem nem figyelni aurája változását, tudtam, hogy meg-meginog, hogy minden lépése, szava vagy cselekedete ellenére is képes érezni még irántam, az anyja iránt valamit… még ha nem is egészen azt, amit én szeretettem volna. Shan a legjobb barátnőm, szinte testvérem volt, akire tudtam, hogy számíthatok mindig, bárhol és bármikor, még akkor is, ha az életnek hála nem mindig lehettünk egymás mellett. Mint most sem.
-Te kockáztattál! Nem hit kérdése… ez borzasztóan meggondolatlan volt tőled.-szólalok meg úgy, mintha az anyja lettem volna, pedig nem voltam az. De dühös voltam rá, és ezt nem is próbáltam meg leplezni előtte. Valóban meghallhatott volna. Sokan végezték úgy, akik a természet rendje, ha úgy tetszik a megírt sorsuk ellen akartak tenni vagy éppen tettek is. A jelek szerint ő rendben volt. Nagyon is rendben… egy élet növekedett a pocakjában, a szívverése viszont egyre furcsább lett, ahogy eljutott fülemig.
Távolabb lépek tőle, ahogy ő fejét lehajtva a kanapéra ül, én egy adag töményt töltök magamba. Úgy éreztem magam, mint akit becsaptak, pedig csak túl rég éreztem féltékenységet valaki vagy valami iránt. Mindenem meg volt, még ha nem is teljesen úgy, ahogy szerettem volna, de a lányom életben volt és ebben igyekeztem volna most meg is tartani.
Figyelem, és leülök vele szemben. Feltűnés nélkül próbálok figyelni mozdulatait, hasát, és arcomra semleges mimikát varázsolni, ami inkább a boldogba és elégedettbe hajlik, mintsem a kétségeket mutassa, amik hirtelen ébredtek fel bennem.
-De, de... Képtelen vagyok továbbra is idegenként, nagynéniként, ismerősként nézni rá, és még több embert bevonni ebbe a körbe.-rázom meg fejem, bár az auráját vizslatva valami megszúrja szemem. Mintha egy láthatatlan burok venné körbe. Valami, ami nem oda való. -Te milyen lennél? Hogy kezelnéd, ha az anyád egyszer csak betoppanna az életedbe úgy, hogy mindig is ott volt?-szegezem neki kicsit felháborodva a kérdést, talán nem éppen a legmegfelelőbb hangnemet megütve, de ezzel tökéletesen kifejezve, mindazt, ami először megfogan gondolataim között. -Velem megcsinálta anyám. Ha nem is ugyan ezt…de itt vagyok. És ő is jól van, erős lány. Mint bármelyik Sanford boszorkány.-a probléma az volt, hogy ő maga nem volt, nem lehetett egy ezen boszorkányok közül, nekem hála. -Elkezdett és nem is az a baj. Azt még tudnám kezelni. A baj az, hogy nem tudja irányítani, és a kapcsolatunk jelenleg nem tart ott, amikor anya és lánya leülnek csevegni az élet nagy kérdéseiről és arról, hogyan kell használni a boszi képességeket.-rázom meg fejem, mert igazából épp az erejének megjelenése volt az egyik okom, hogy nem akartam tovább egy árny lenni, aki végigkíséri az életét, illetve az életeit…-Mióta tudod, hogy babát vársz? És ki az apja?-terelem a témát nem túl kedvesen előhozakodva a kérdéssel, de egyre inkább érzem, hogy valami nem stimmel, ennek jelét mégsem mutatom. Arcomra kedves mosoly szökik, hangom hasonlóan selymes, pedig távolról sem érzem most szükségét…valami nincs rendben. Csak arra kellene rájönnöm valahogy, hogy mi is az.

Mia && Shanna

Nem lepődtem meg teljesen azon, amit mondott, vagy éppen a reakción, mert tudtam jól, hogy hasonló helyzetben én mit éreznék. Kisebb fajta öröm mellett, fájdalmat, irigységet, zavarodottságot és még ezernyi érzést, így hibáztatni se tudtam volna érte, de reménykedtem abban, hogy meg fog bocsájtani amiatt, hogy még csak most toppantam be, de nekem is időre volt szükségem. Az ördöggel kötöttem egykoron alkut, hagytam, hogy megöljön, majd kockáztattam azzal, hogy visszahoztak és ember voltam újra. Ember, ami még mindig képtelen voltam felfogni, azt meg még inkább, hogy a szívem alatt egy csöppséget hordoztam.  Boldog voltam, de ezernyi kétely, félelem élt bennem és tudtam jól, hogy sose fognak elmúlni.
- Tényleg sajnálom Mia! Meghaltam és emberként tértem vissza! Szerinted én elhittem eleinte? Hittem abban, hogy tényleg minden rendben lesz és nem fogok két hónapon belül mégis meghalni, mert valami félresiklott? – bukik ki ajkaim között, mert megértem, hogy dühös, hogy csalódott és jelen pillanatban nem igazán akar látni, de azért neki is meg kellene értenie, hogy még se állíthattam volna ide az első hónapokban, mert még én se tudtam azt, hogy mikor lesz valami mellékhatása vagy mikor siklik félre minden.
Nem megyek utána, csak állok ott egyhelyben és nézem őt. Talán jobb lenne elmenni. Szerettem volna beszélni vele, megértem a sérelmeit is, de neki is meg kellene értenie a félelmeit. Nem tudok oly könnyedén belerázódni az új életembe, nem tudtam elfogadni, ahogyan minden egyes nap félelemmel hajtottam álomra a fejemet, vagy éppen riadtan ébredtem, mert hirtelen azt hittem, hogy csak álmodtam az egészet. Egy aprót sóhajtok és csüggedten ülök le a kanapéra. Pár pillanat erejéig tenyerembe temetem az arcomat és egy aprót sóhajtok.
- Sajnálom, de szívesen meghallgatlak és segítek, ha tudok. Az én mesém ráér, nálad több minden történt és nagyobb lehet a baj. Hogy-hogy bevallottad neki, hogy te vagy az édesanyja? Nem úgy volt, hogy sose akarod majd elmondani? – pillantottam rá kérdőn és ha leült mellém, akkor felé fordultam. Tanácstalan voltam, nagyon is. – Nagyon mérges? Tudod, én is az lennék az ő helyében és téged ismerve már szerintem rég romokba döntötted volna a lakást, ha valaki veled csinálja ezt meg, de ahogyan mindannyian, úgy ő is rá fog jönni arra, hogy szüksége van rád és a lehető legjobb édesanyát kapta a sorstól. Talán nem lehettél vele, hogy fogd a kezét, vagy megtanítsd járni, de most is fognod kell a kezét, mert ha jól sejtem, akkor az ereje is kezd megjelenni? – persze ez csak tipp volt, de tudtam jól, hogy mit hajdanán Mia és azt is sejtettem, hogy valaminek történnie kellett, hogy bevallotta és más ötletem nem volt erre.

Shanna && Mia

A meglepettség furcsa elegyet alkot a megdöbbenéssel, ami részemről jogos és nem annyira meglepő. Ahogy felbukkan, sok mindent felborít azzal kapcsolatban, amit eddig hittem. Egyszerűen nem tudtam vagy csak nehezemre esett elhinni, hogy mit érzek. A vére csábítóvá vált, ahogy nyakán lüktetett az ér, a hasát pedig ha szeretné sem tudná elrejteni, ugyanis egy övénél hevesebb dobogó szív hangjára is figyelmes lettem, szinte azonnal. Az aura, ami körbeölelte zavaros volt, megfoghatatlan és értelmezhetetlen, legalábbis elsőre. Mérhetetlen örömöm zavarodottságba, és nem túl meglepően, de némi csalódottságba és irigységbe is keveredett. Ennek oka talán az volt, hogy újra ember volt és épp egy élet növekedett benne. Nem voltam ember, a lányom pedig nem nézett a szemembe, érthető okok miatt, amik miatt én magam is nehezen néztem a tükörbe. Nagynéniből anyává válni nekem is nehezemre esett, hisz sosem lehetettem igazán utóbbi, még akkor sem, ha láttam róla képeket, és néha mellette voltam. Nem láttam az első lépéseket, kimaradtam a fogacskák kihullásából, szinte mindenből, amit ő most végignézhet.
Gyorsan szeli át a szobát, lesokkolva állok, amire azt hittem, hogy egy vámpír sem képes és tessék egyike leszek az élő példáknak. Nem mozdulok, próbálom összerakni a képet, az elmúlt hónapokat, heteket, amióta nem láttam és a mérhetetlen zavarodottságomról próbálok nem tanúbizonyságot adni.
-Valami olyasmivel kellett volna kezdened, hogy szia, aztán jöhetett volna az a rész, hogy mi történt. Végül a nagy bejelentés.-hangomban némi vágós él jelenik meg, olyasmi hangnemet ütök meg vele szemben, amit nem sűrűn szoktam, mondhatni eddig sosem tetem.
Felszisszenek és távolabb lépek. Fogalmam sincs mit mondja, így szavaira csak összevonom szemöldököm és rövidebbre nyírt, hullámos hajamba túrók, idegesen, mintha épp vitatkozni készülnék. De ezen mozdulatok sokkal inkább a tehetetlenségemből fakadtak.
-Na ne mond, úgy gondolod?-szakad ki belőlem a kérdés, a sértettségem talán már látszik. Hiába kerestem, mintha eltűnt volna a föld színéről. Már értettem ez hogyan is történhetett meg. Nem volt többé vámpír, a kereső varázslat pedig nem ugyan az volt egy ember esetében.-Sok minden történt? Ember vagy, gyereket vársz. Én elmondtam a lányomnak, hogy a lányom, mellesleg ezért nem áll velem szóba. Mielőtt ezt megtettem volna, kikapcsoltam fél évre. Mesélni szeretnél? Hallgatlak. De előbb iszok egyet, amivel nem kínállak meg, ha nem bánod. Már nem vagy vámpír, nem tenne neki jót.-lépek a komódhoz és egy pohárba töltök egy adag rövidet, amit húzóra magamba gyűrök, és élvezem azt a fél pillanatot, amíg a karcos íz szaggatja torkom. Jobban érzem-e magam? Nem. Mert tényleg sokknak élem meg az elmúlt perceket. Mintha tüzes vassal égettek volna meg.

Mia && Shanna

Tudom, hogy régóta nem jöttem ide, de túl sok minden történt. Egyszerre vesztem el és az igazat megvallva még mindig nem voltam abban biztos, hogy megtaláltam a helyemet. Hogy tudom azt, hogy most már ott vagyok, ahol lennem kell. És nem, ezt nem Mia házára értem, hanem arra az ösvényre, amin nap, mint nap járok. Hiányzik-e a vámpírlét? Igen, ugyanakkor talán tényleg nem akarok több pusztulást és szenvedést átélni. Így legalább remélhetőleg még egyszer megpróbálhatok jól élni, úgy, ahogyan illik, hogy aztán végre örökre megpihenhessek. Sokan félnek a haláltól, de én már nem tudtam. Egyszer megjártam, másrészt meg túl régóta élek már.
Óvatosan lépek beljebb, majd pedig megtorpanok, amikor torkán akadnak a szavak. Megpróbálhatnám elrejteni a hasamat, de úgyse menne már. Másrészt meg hallja is, hogy nem egy szív dobban, hanem kettő. Látom a reakcióit, amik teljesen jogosak, amikor pedig megállapítja a tényeket, akkor egy aprót bólintok, hogy igen. Aztán pedig olyan érzés ül ki az arcára, amit szerintem tőle még sose láttam és még inkább szarabbul érzem magam, hogy csak úgy beállítottam ide.
- Sajnálom… - csak ennyit suttogok, miközben őt figyelem, mert most kellene nagyon okosnak lennem, mondanom valamit, de hirtelen nem tudok. Csak állok és figyelem őt, míg végül sietős léptekkel át nem szelem a köztünk lévő távolságot, hogy karjaimba zárjam őt. Hiányzott, nagyon is, mert számomra ő jelentette a testvért, sokat köszönthettünk már életünk során egymásnak, de most mégis eltűntem, hiszen volt olyan időszak, amikor azt se tudtam, hogy megélem-e még a napfelkeltét, vagy éppen azt, ahogyan a horizont alá bukik az égitest.
- El akartam mondani, de nem tudtam, hogy mégis miként kellene. – engedek kicsit az ölelésen és őt fürkészem egészen közelről. – Sok minden történt és nem mondom azt, hogy mindenre jó mentségem van, de szeretnénk mindent elmesélni, ha nem dobsz ki. – szavaimat komolyan gondolom és tényleg rajta áll az, hogy még maradok-e, vagy inkább elcammogok és keresek valami cukrászdát, ahol tonna számomra magamba tömhetem az édességet. Igen, most nagyon is megkívántam, de ez most eléggé mellékes. Szeretném helyre hoztunk a köztünk lévő köteléket, ha még egyáltalán ez lehetséges.

Shanna && Mia

A lányom talán nem értett meg mindig, sőt, az utóbbi időben szinte semennyire sem, de ez nem akadályozott meg semmiben. Az idő múlt, eltelt annyi idő, hogy másokkal is kezdjek törődni. Önző dolog? Könnyen lehet. De inkább legyek önző, minthogy annyi elszalasztott lehetőség után várjak a nem létező csodára.
Az éjszakai műszak kicsit hosszabb volt, mint terveztem, gyomrom kikészült az áporodott szagtól, így mielőtt elindultam volna, jobbak láttam egy adag vért magamba tunkolni, s csak aztán indulni. Könnyed léptekkel szeltem át az utcákat, és mikor hazaértem, a Nap első sugaraival, végignyúltam az ágyamon, és a plafont bámulva próbáltam pihenni egy kicsit. De ez nem sokáig tartott. Hallottam a közeledő lépteket, s mikor azok az ajtó elé értek, felültem az ágyban. Az elmúlt időben inkább éltem úgy, mint egy szellem, mint úgy, mint egy ember, s egyre inkább kezdtem hasonlítani régi önmagamhoz. Ez pedig nem a jó értelemben volt értendő.
Az ismerős hang hallatán kételkedve állok fel. Hallom a szívverést, nem is egyet, egy apró, heves zajt is, ami hirtelen emlékeztet régi, évszázadokkal ezelőtt élő énemre. A lányra, akit magam mögött tudtam hagyni. Lassú léptekkel indulok el, le a lépcsőn, a nappaliba, s ahogy meglátom az időközben beljebb lépő szőke lányt, először elönt a boldogság, majd a meglepettség, végül pedig egy egészen más reakciónak hála, hajamba túrok, sminkem, ami igencsak elkenődött már az elmúlt éjszakának hála, próbálom megigazítani azt.
-Shanna, mit keresel te itt és...-kezdek neki, de ahogy ez a mondat elhagyja a szám, észbe is kapok. Látom a hasát, mire teszek egy lépést hátra, megrázom a fejem és lehunyt szemmel masszírozom meg homlokom, mintha attól félnék, egy árny, egy látomás áll előttem.
-Ember vagy és terhes.-állapítom meg, mikor kinyitott szemmel is továbbra is előttem állva pillantom meg. Arcomra az öröm pillanatnyi látszata mellett egy dolog ül még ki, de az hirtelen és megmagyarázhatatlanul idegenen tőlem. A féltékenység... ember volt. Az elmúlt két év hosszú időnek tűnt. Mikor is láttam utoljára? Fogalmam sincs, de most egyszerűen nem tudok megmozdulni, ledöbbenve ácsorgok, és próbálom arcom vonásait befolyásolni. Hirtelen eszembe jut a lányom, és nagyot nyelek. A soha be nem gyógyuló sebek kellemetlen érzéssel szakadnak fel bennem, még ha örülök is annak, amit látok. De nekem is akadnak titkaim. A két év hosszú idő... s erre ő is hamar rá fog jönni, ha ma még képes leszek összeszedni magam.

Mia && Shanna

Fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz ennek a találkozásnak a vége, hiszen eléggé eltűntem a térképről. Szükségem volt időre, hiszen pontosan tudta Mia, hogy mi történt pár éve, vagyis lassan két éve, ha jól tippelek. Nem voltam büszke arra, hogy nem adtam életjelet magamról, ahogyan arra se, hogy csak így váratlanul állítok be, de ha most nem teszem meg, akkor sose lennék talán képes. Egyáltalán nem tudom, hogy mivel fogom inkább kihozni a „sodrából” a „testvéremet”. Azzal, hogy eltűntem, esetleg amiatt, mert ember lettem ennyi évszázad után, vagy inkább azzal, hogy gyermeket hordok a szívem alatt. De az se kizárt, hogy így együtt fog igazából visszaütni az egész. Nem hibáztatom érte, mert fordított esetben én is biztosan kiakadnék egy hangyányit.
Lassú léptekkel haladtam a háza felé, miközben a tavasz egyre inkább érezhetően megmutatta magát, vagy legalábbis a nap igyekezett. Ma szabadnapon volt, és ha nem csaltak információim, akkor ő se dolgozott. Csak remélni tudtam, hogy tényleg otthon találom. Persze, arról is hallottam suttogást, hogy időközben előkerült a lánya, de fogalmam sem volt arról, hogy mennyi a valóságalapja az egésznek, így inkább nem foglalkoztam vele. Majd megtudom, ha eljön az ideje.
Sietve kopogtam az ajtón, majd ha nyitva találtam, akkor be is sétáltam, hiszen részben ez is az otthonom volt és eddig mindig szívesen látott. Sietve húztam le a fejemről a sapkát, de a cipőből még nem bújtam ki, mert lehet hamarosan ki is leszek „hajítva”. Nem csodálkoznék rajta. Így csak picit sétáltam beljebb, mert nem akartam semmit se összekoszolni.
- Halihó! Valaki van itt? – kérdeztem meg csilingelő hangon, miközben a gombóc egyre inkább növekedni kezdett a torkomban. Nem lesz semmi baj se, nem lehet. Nem akarom őt elveszíteni és remélem sose kell.
- Szia Mia, én vagyok az Shanna, az elveszetke…- kezdtem bele, ha bármi nyomát is találtam annak, hogy itt van és kis cukin még integettem is neki, miközben egy helyben toporogtam a bejárat és a nappali között, mert tényleg nem akartam bárhova is tovább hordani a sarat. A jól ismert mosoly ott ült az arcomon, még ha kicsit félénkebb is voltam a szokásosnál.

- Szerintem volt elég időd ahhoz, hogy beszélj, de nem tetted, akkor meg mégis mit hittél? – továbbra se érdekel a hangnemem, amit megütök. Meg kellene hallgatnom? Hol volt az elmúlt két évszázadban? Mellettem, de mégis hallgatott. Nem érdekel még az se, hogy mennyire fájhat neki ez. Saját magának köszönheti, mert inkább élt hazugságban, ahogyan az én életemet is megkeserítette, mert úgy látta jobbnak. Bár csak sose derült volna ki, hiszen nem tudok úgy tekinteni rá, mint egy anyára. Nem az anyám és sose lesz az! Legalábbis most szentül hittem ebben, még akkor is, ha ez nem volt jellemző rám. Igyekeztem mindig mindenkinek segíteni, hiszen sose tudhatjuk, hogy mélyen legbelül ki milyen csatát vív, de ő nem tartozott jelenleg ebbe a körbe. Ha tehettem volna, akkor már rég eltűntem volna innen, de Brunonak is nyoma veszett, így pedig az a kísérletem is megszűnt, hogy odaköltözzek hozzá.
Nem érdekel még a korlát recsegése se, ahogyan az se, hogy miként kezdenek el a képek keretei megrepedni, hogy utána az üveglapjuk milliónyi darabra törjenek. Nem azért történik így, mert én azt akarom, hanem azért, mert az erőm ismét elszabadul, mint ahogyan máskor is tettem. Nem tudom uralni, ahogyan azt se tudom meghatározni, hogy mi történjen. Mintha csak különálló életet élne…
- Legalább már azt is tudjuk, hogy kitől örökölted a nuku anyai érzéseidet! Ezt a legkönnyebb, ha gond van, akkor rakjuk ki az illetőt! Gyerünk, tedd meg, de többé ne is várd, hogy megtalálj, vagy hallj rólam valaha! – ekkora viszont elveszítettem a kontrollt és nem csak a hangommal adtam tudtára a dühömet, a fájdalmamat, hanem az erőm ismét lecsapott. Könnyedén durrantotta ki a villanykörtét, miközben ezernyi darabra törte a szobába található vázákat is. Komolyan még ezt is képtelen látni, hogy nem én teszem, hanem pontosan az, amitől ő meg akart fosztani, de még se sikerült neki teljesen? Nem akartam sose boszorkány lenni, sose akartam ezt az erőt, erre most meg… Nem érdekelt a szénfekete tekintet se, hiszen az íriszeim könnyedén változtak fagyossá és fájdalom ittassá, miközben egyre inkább ömleni kezdett a vér az orromból. A lábam egy pillanatra megremeget, mintha csak hirtelen az erőm is fogyatkozóban lenne. Nem értettem, hogy mi történt és valószínűleg eléggé könnyedén kiült az arcomra a rémültség is, miközben a közeli polcban kapaszkodtam meg pár pillanat erejéig.
- Sose láttam őt egyetlen egy képen se! - feleltem csöppet se kedvesen, de tényleg nem rémlett egyetlen egy férfi se egyik képről se. Vagy vak voltam, vagy pont olyan képeket rakott ki, amiket nem néztem meg azóta se, hogy mik lógnak a falon. Mostanában volt így is elég bajom. Mondhatni az egész életem teljesen felfordult és szinte még magam sem tudtam azt, hogy mit kellene tennem ahhoz, hogy ne úgy érezzem a legtöbb pillanatban, hogy kicsúszik a lábaim alól a talaj. Érzem, ahogyan a könnyeim arcomon végig folynak, de még se teszek semmit se. A vért is részben a felsőm ujjával töröltem le valamelyik pillanatban. Már az se rémlik, hogy mikor tettem ilyet. Minden teljesen összefolyik, összeolvad…
- Feladod? Nem küzdesz azért, hogy megértselek? Talán tényleg jobb volt addig, amíg nem tudtam, hogy TE vagy az anyám. Egy anya sose adja fel, de szemmel láthatóan neked fel se tűnik az, hogy mekkora fájdalmakat okoztál az elmúlt időszakban és miért viselkedtem úgy, ahogyan. Mintha nem lenne a szívedben semmi anyai ösztön… - lehet szemétség volt tőlem ezt a szemére hánynom, de már nem érdekelt semmi se, meg mire észbe kaptam volna addigra már ki is bukott az egész. Az anyám, vagy legalábbis akiről azt hittem, hogy ő az anyám néha még egy pillantásból is tudta, hogy valami nem stimmel, de neki… Szerintem, ha szemébe mondanám, akkor se jönne rá, ahogyan az se érti meg, hogy az erőm miként szakít szét mélyen legbelülről, hiszen nem én uralom őt. Ő ural engem és máskor még az eszméletemet is elveszítettem. Fogalmam sincs, hogy miként nem tudta meg, de hálás voltam a sorsnak, hogy nem jutott el a fülébe, hogy az elmúlt hónapokban hányszor estem csak úgy össze minden jel nélkül… - Minek mondtad el, hogy az anyám vagy, ha valójában nem is akarsz anyaként viselkedni? – fontam végül össze a karomat magam előtt, miután sikerült ismét kis erőt gyűjtenem. Továbbra is őt figyeltem és vélhetően nem is jutott fel korábbi vádaknak köszönhetően a szobájáig, ha igen, akkor pedig eléggé hangosan mondtam ahhoz, hogy meghallja. Bár suttoghatnék, akkor is hallaná, hiszen vérszívó részben…

A gyomrom összeszorul szavai hallatán, és az egész napos rossz érzés okát könnyedén ismerem fel. Nem érthette miért tettem, amit tettem. Az életét védtem meg, és visszaadnám az erejét, ha azt látnám, amit magamnak feltételnek szabtam. Ha legalább saját magára nem lenne veszélyes, de jelenleg pont úgy néz ki, mint bármelyik, külső alapján korabeli tinédzser. Dacos, dühös, fortyogó. Ha most kapná vissza az erejét, aligha élné túl a környéken bárki, akár még engem is beleértve. Anyámnak igaza volt. Ha egyszer a lányom megtudja az igazságot, ahogy annak idején én tettem vele, elvesztek mindent, amit felépítettem addig.
-Sosem vártam, hogy a legjobb anya címmel tüntess ki, de az ajtócsapkodás és a dühöngés helyett ha meghallgatnál, azzal igazán leköteleznél.-emelem fel kezeim magam előtt, pont úgy beszélve, mintha nem is az anyja, inkább a régi nagynénje vagy a barátnője lennék. Az anyai ösztöneim mások voltak, mint sokaknak. Még csak azt sem mondhatom, hogy sokaknak, akik hasonló helyzetben voltak, mint én, mert lássuk be a mi helyzetünk önmagában nem volt szokványos. Annyiban hagyom, és inkább meggondolatlanságból, mintsem kedvességből, de olyasmi hagyja el a szám, ami eddig egyszer sem. Sosem hoztam szóba az apját, talán nem is véletlenül, talán azért, mert az emlék puszta gondolatától is sírva fakadtam volna.
ahogy rám üvölt, szinte toporzékolva várja el, hogy válaszoljak, megállok a lépcső alján, ujjaimmal a korlát fájába vájok, ami ettől recsegve esik áldozatomul. A képkeretekben lévő üvegek földre potyognak, csilingelve törnek még kisebb arabokra, és még mielőtt bármi mást mondhatnék, olyan sebességgel fordulok felé, hogy pár kép mellőlem le is repül a falról.
-Ha rombolni, dühöngeni akarsz, felőlem az egész várost lángokba boríthatod, attól még nem fog semmi változni, de figyelmeztetlek, ne merj még egyszer a lakásomban rombolni, mert se perc alatt találod magad a küszöb másik oldalán. Az én anyám ennyiért a hajamnál rángatott volna végig a lakáson.-sziszegem dühösen, szemem szénfeketévé változik a dühtől, és nem is igazán rá, sokkal inkább magamra haragszom, ami miatt előhoztam Killiant.
-Tudni akarod, hogy ki ő? Az apád. A képeken, amiket összetörtél, mit gondolsz ki volt, holmi egy éjszakás kalandjaim?-fekete szemem megtelik fájdalommal, hangom mégsem remeg meg. Nem foglalkozom vérző orrával, sem a hirtelen rám törő érzésekkel.-Az anyámnak hála az életünk épp úgy alakult ahogy, neked az erőd nélkül és nélkülem kellett felnőnöd, apád pedig abba bolondult bele, hogy nem tudott egyszerre szeretni és harcolni a rá kényszerített sorssal. Nem te vagy az egyetlen, akinek nincs hatalma az ereje felett, de a te erőd legalább visszaadható. Ellenben a férfi, akiért bármit feláldoztam volna, nem él. Az apád halott, és vele együtt saját magamból is elvesztettem egy darabot.-indulok el felé, szinte szikrákat szórnak időközben könnyessé vált szemeim, de semmi sem érdekel. Testem mellett ökölbe szorulnak kezeim, és a gyűrűm úgy vág húsomba, hogy lassú cseppekben kezdem el vörösre színezni magam mellett a parkettát.-Ha felülemelkednél a gyermeki dühön és meghallgatnál, megértenéd, hogy mit miért tettem, rájönnél, hogy az egyetlen dolog vagy az életemben, ami emlékeztet még rá. De tudod mit? Feladom. Sem neked, sem másnak nem fogom bizonygatni, hogy mi a jó neki. Ennyi, befejeztem. Nem erőlködöm, hogy meghallgass, hogy megérts.-emelem fel magam előtt ismét kezeim, immár ökölbe szorítás nélkül, lazán, és szememből lassan kicsorduló könnycseppjeim ellenére is tudom, hogy az, aki most nézne rám vissza a tükörből, az egy megtört, szomorú és magányos lélek arca lenne, Freya, s nem én, akivé lettem. Egy elnyomott árny lépdel elő a sötétből és hirtelen mindent a feje tetejére állítva megmutatja azt az énem, amit annyi idő után sikerült vastag falak és páncél mögé tuszkolnom.

Ennyit arról is, hogy nyugodt estém lesz és végignézhetem a filmet békésen, minden bosszantó külső és zavaró tényező ellenére is. Nem értettem, hogy miként keveredhetett máris haza, hiszen elméletileg tuti még dolgoznia kellett volna, vagy ma hamarabb ment volna? Franc se tudja, csak az bosszantott, hogy óvatlan voltam és nem figyeltem eléggé, hogy még idejében megszökjek, mintha csak ez a ház lenne a legnagyobb fertő és börtön, mert másképpen jelenleg nem éreztem. Egyszerre lett a barátságos otthon számomra rideg és hazugságokkal teli.
Karácsony is itt volt, a szeretet ünnepe, de mindennek lehetett volna nevezni jelenleg a helyzetet csak annak nem. Nem volt itt szinte semmilyen szeretett, vagyis nagyon mélyen legbelül. Anyát, vagyis a nagynénémet akartam, aki elment, mert mennie kellett, de már ebben se voltam biztos. Néha megfordult az is a fejemben, hogy direkt Mia küldte el, akit még mindig nem túlzottan tudok anyunak hívni. Hiába volt mellettem sokszor, hiába volt egyszer a bizalmasom, hirtelen úgy éreztem, hogy nem bízhatok benne és egy idegen. Hirtelen már nem láttam azt a melegséget az íriszeiben, amit régebben és ami miatt egykoron olyan szoros kötelék alakulhatott ki közöttük.
A tévé könnyedén kapcsolja ki magát, vagyis hála neki. Talán máskor hangot adnék a nem tetszésemnek, de most igazából én akartam eltűnni a közeléből. Nem akartam vele beszélni, de hát ahogyan lenni szokott persze most se úszhattam meg a dolgokat. Ő nem bírt csak úgy egyszerűen elsétálni innen.
Keserűen elnevettem azon, amit mondott és még a fejemet is megráztam. Sose volt szokásom kiabálni, vagy veszekedni. Igyekeztem mindig mindenkivel kedves lenni, de most úgy éreztem, hogy valami fura és szokatlan érzés járja át a testemet. Talán ez volt a düh, keserűség és fájdalom egyvelege, mondhatni megmérgezett szép lassan. – Komolyan? Mert az sokkal inkább felnőttesebb, hogy bezárod a saját gyerekedet a testébe, hogy lassabban öregedjen, majd pedig úgy teszel, mintha nem is te lennél az anyja!! Igazán, ezért még a végén valami díjat is fogsz kapni, mint legjobb anya. – hirtelen nem érdekelt az, hogy mennyire fájnak neki a szavaim. Ő akarta ezt, hát akkor tessék megkapta. Kicsit emeltem csak feljebb a hangom, de a fagyosságot tökéletesen kiérezhette belőle. Talán még a hideg és jeges téli esték is megirigyelték volna tőlem. Amit viszont ezek után mond…
Pár pillanat erejéig könnyedén fagyok le, hiszen sose hallottam még ezt a nevet, de még suttogva se. Egy újabb titok? Egy újabb hazugság? – Ki az a Killian? – a hangom megremeg, szinte erő nincs benne. Olyan, mintha valami kisegér szólalt volna meg, annyira halk, mintha csak tátogtam volna és nem is mondanám ki ténylegesen. Látom a fájdalmat az arcán, az íriszeiben, de valahogy nem érdekel. Ahogyan elindul, úgy kezd még inkább hatalmába keríteni a düh. – Ki az a Killian?! – szinte már üvöltök és az érzéseimnek köszönhetően könnyedén repednek meg a falon lévő fényképek üvege, nem érdekel az se, hogy pusztítok. Pusztítani akarok, mert úgy érzem, hogy felemészt ez mélyen legbelül. Nem csak a titkok, hanem az erőm is, ami akkor jön, amikor akarja… - Ne merj megint hátat fordítani nekem! – teszem még hozzá, ha nem reagált volna, a keretek recsegése pedig könnyedén tölti be a szobát. A békesség pedig pillanatok alatt tűnik el, miközben az orrom vére is elered, de még ez se érdekel. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy nem tudok megálljt parancsolni ennek az egésznek.

A lányom volt, mégis, mikor reggel felkeltem és elindultam dolgozni, rám se nézett, este ugyan ez. A tetetett alvás egy idő után már fel sem tűnt, ránéztem, megnyugodtam, hogy jól van, és mentem a dolgomra. Nem vártam, hogy megértse mit és miért tettem. Ahogy azt sem, hogy megbocsásson. De egyszerűen belefáradtam a magyarázkodásba és a véget nem érő vitákba. Ismertem, hisz így vagy úgy, de velem, mellettem nőtt fel. Sokáig én voltam a nagynéni, aki gondját viselte. Most én lettem az esküdt ellenség. Pont, mint az anyám, én is ugyan olyan lettem. Az, amit sosem akartam a gyerekemnek.
Az esti műszakokat a reggeli és a napközbeni fel-fel váltotta, és a mai is ilyen volt. Reggel egy kávéval a kezemben hagytam el a csendes házat, egy cédulát tűzve a hűtőre, miszerint bevásároltam tegnap délután, ha éhes, van miből válogatnia. A munkám olyan lassan indult el, ahogy be is fejeződött. Bár az ünnepeknek hála viszonylag sokan voltak, egyre többször kaptam azon magam, hogy mit sem törődök másokkal, és elkezdem magam emészteni a történtek miatt. Végigpörgetem mindazt, amit tettem, és elképzelem a mi lett volna ha részeket. Az agyam képtelen koncentrálni, de szerencsére akadnak, akiket ez két pia között nem érdekel, amíg a poharuk tele van.
A műszak végével az ajtó elé érve veszek egy mély levegőt. Időt hagytam neki eleget, és mikor hallom a tévé zaját, nem gondolkodom sokáig. Könnyedén suhanok be az ajtón és érek célba egyenesen a nappaliban, táskám szinte hangtalanul letéve időközben a konyhapultra. Shay azonban feláll, mikor észreveszi, hogy figyelem, és hasonló sebességgel, mint ahogy én érkeztem, összepakol. Arcom rezzenéstelen, és mikor feláll, egyszerűen kikapcsolom a tévét, semmiféle technikát használva ehhez, pusztán a gondolataimmal, és ellentmondást nem tűrve ejtem foglyul tekintetét.
-Oké, felőlem csinálhatjuk ezt. Nézz keresztül rajtam, ez aztán a felnőttes viselkedés. Komolyan, ha ordítanál vagy üvöltenél velem, még az is jobb lenne ennél, amit művelsz.-a szavak könnyedén csúsznak ki számon, végig sem gondolom, amit mondok, egyszerűen hagyom, hogy mindaz, ami eddig bennem is érődött, most kitörjön. -Az biztos, hogy a makacsságod határozottan Killian-től örökölted.-nyelek nagyot, mert ez volt az a mondat, amit igazán végig sem gondoltam. Eddig sosem beszéltem neki az apjáról. Én voltam a szemében a rossz, és nem akartam célkeresztbe állítani azt, akit... akit megöltem.-Jó filmezést továbbra is. Maradhatsz, én lefekszem.-érzem, hogy arcomra kiül a mérhetetlen fájdalom, és elfordulva tőle, elindulok az emeletre hogy mielőtt elkergethessem némi hideg vízzel a rám törő érzelmeket.

Még mindig alig tudtam elhinni azt, hogy Mia valójában az édesanyám. Egyszerűen képtelenségnek tartottam, vagy talán inkább abba nem akartam belegondolni, hogy ennyi évszázadon át ő tehetett mindenről. Mai napig képtelen vagyok felfogni azt, hogy miként volt képes ezt eltitkolni előlem egészen addig a percig. Bár szerintem akkor se mondta volna el, hacsak nem alakulnak úgy a dolgok, hogy nincs más választása. Régebben ő volt a menedékem és majdnem mindenben beavattam őt. Természetesen előtte is megvoltak a titkaim, de most… Egyszerűen nem tudom, mintha csak az óceán két partján állnánk. Teljesen idegennek érzem őt. Mintha hirtelen úgy érezném, hogy sose ismertem igazán, hiszen ha ekkora dologról ennyi ideig hazudott, vagy éppen nem mondta el; mindegy is, hiszen a lényegen nem változtat, akkor még miről hazudhatott nekem? Vajon végre hagyni fogja azt, hogy normális tempóban öregedjek és a többi dolog, vagy ezt már nem is lehet visszafordítani?
Azóta, hogy ez kiderült szinte minden egyes pillanatban kerülöm őt. Ha tehettem, akkor itthon se voltam, amikor ő itthon volt. Nem éreztem azt, hogy a közelében akarok lenni, legszívesebben messze futottam volna, de mégis képtelen voltam. Végre megszerettem ezt a helyet és még barátokra is leltem, úgy éreztem magam hosszú idő után, hogy végre élek… erre ezt történt… Biztosan mások örülnének örömükben, de én nem tudok. Túl sok mindenre derült fény. Ott volt ez az egész anya-lánya dolog és mellé még valami olyasmi is kiderült, hogy boszorkány vagyok, vagy mi… Komolyan utáltam, hogy lassan öregszem, de szerettem egyszerű ember lenni és távol lenni a sok harctól, de úgy nézett ki, hogy ez még se adatik meg nekem. Amikor nagyobb érzelmi hatásért, akkor képtelen voltam uralni az erőmet, aminek köszönhetően fura és megmagyarázhatatlan dolgok történtek, de arra a világért se vettem volna rá magam, hogy felkeressem édesanyámat és segítséget kérjek. Legalább így ritkán jelennek meg és nem állandóan kell.
Könnyedén fészkeltem be magam a nappaliban található kanapéra egy kis chipssel és popcornnal, na meg persze az üdítő se hiányozhatott. Hideg téli estéken egy kis filmezés kijár. Meg amúgy is szünet volt így az ünnepek alkalmával szerencsére nem mindenhol. Így legalább nem kellett attól félnem, hogy Mia-ba botlanék a nappaliban, hiszen dolgozik és még ha jól számoltam, akkor legalább három óra múlva jön. Addig be is zárkózom a szobámba, így a gond megoldva, de alig telhetett el 30-40 perc léptekre lettem figyelmes és mire hátra fordultam ott állt az a személy, akit a lehető leghosszabb ideig kerültem, vagy éppen nem túl kedvesen reagáltam a dolgaira. Fogalmazhatunk úgyis, hogy mindenmódon igyekeztem a tudtára adni, hogy nem vágyom a társaságára.
- Majd fent befejezem, nem akarlak zavarni, csak azt hittem, hogy később jössz. – csak ennyit mondtam, semmi szia vagy bármi üdvözlés. Nem akartam vele annál többet beszélni, mint ami kell. A tálat magam mellé raktam, hogy utána felálljak és elkezdjek szedelőzködni. A filmet befejezhetem a szobámban is. Csak itt nagyobb volt a tévé, ezért foglaltam be ezt a helyet, meg a kandallónak köszönhetően itt igazán meleg van.

mia & kieren

mia & kieren

mia & kieren