A kezdeti, páni félelemnek ugyan nem nevezhető, de meglehetősen abszurd érzés, hogy ez akár csapda is lehet, egészen hamar elmúlik, s porrá lesz. Elkezd a legkevésbé sem érdekelni, hogy mit akar, ugyanakkor mivel az életem lényegében romokban hever és fogalmam sincs, hogy hogy álljak igazából talpra, így azt hiszem még jól is jöhet egy idegen társasága. Pláne, hogy a jelek szerint az ellenségünk, ha úgy vesszük, közös. Egyikünk sem szerette túlzottan Jared-et, ez már akkor kiderült, mikor meghallottam ama egyszerű kérdést: "Hol van Jared?". Ez túl sokat mond egy olyannak, mint én, aki szánalmas vagy sem, még segített is egy pszichopatának abban, hogy az lehessen, aki. Nevezzük gyenge pillanatnak, vagy inkább egyszerűen csak valami furcsa vonzódásnak, ami megmagyarázhatatlan okok miatt hozzá kötött. Igaz, volt az a férfi az életemben, aki miatt muszáj voltam már kikapcsolni, majd miután visszakapcsoltam, már csak a fájdalmat éreztem, valami halovány, távoli szerelmet, amit sosem kaphatok meg ismét. Ez volt az élet rendje. Legalábbis jelenleg így tűnt számomra. Elmúlás, aminek egyik fő okozója a szóban forgó ellenség is volt. Elérte, hogy szörnynek gondoljam magam, aki csak ártani tud mindenkinek. Ellenben vele, aki aztán egy szent volt. Hát, persze. Az asztal úgy mozdul meg neki köszönhetően, hogy a föld fölé emelkedve repül egy jó métert, mire felmordulok és összevont szemöldökkel figyelem a férfit. -Egy. Ez az én házam, nem a tied, örülnék, ha nem törnél-zúznál. Kettő. Ha meg akarod találni, talán segíthetek. Három. Hidd el, ha megtalálnám, én is örömmel megölném, de van egy kis probléma.-teszem le a poharam az asztalra, felállok a fotelből és elé lépek, míg ujjaim mozgatva az asztalt visszaállítom eredeti formájába, és eredeti helyére.-Jared nem hülye. Ellentétben veled, ő nagyon jól palástolja az érzelmeit, mellékesen pedig tudja a módját, hogy mindenki elől elbújjon. Szerinted nem próbáltam még meg lenyomozni? Nem akartam távolról átkot bocsátani rá? Szóval ahelyett, hogy mint egy idegbeteg férfi módjára dölyfösködsz, ha van még ötleted arra, hogy hogyan keressük meg, mond.-fonom mellkasom előtt keresztbe karjaim, tekintetem övébe fúrom, mintegy jeléül annak, hogy szavaim komolyan szólnak és valósak. S nem csak holmi ábránd, hogy segíteni akarok neki, hanem a valóság. Eltökélt célom felkutatni és megölni Jared-et, viszont mivel eddig minden próbálkozásom zsákutca volt, így ideje keresnem bizonyos segítségeket a művelethez.
Rettenetesen dühös voltam magamra, amiért hagytam, hogy Lillian kicsússzon a kezeim közül. A legrosszabb az egészben az, hogy nem éppen a legjobb módon váltunk el egymástól. Mármint elég sokat veszekedtünk, de ez mindennapos volt már nálunk. Most pedig, mikor utoljára láttam elutasítottam, amikor megpróbált rám mászni. De mégsem engedhettem neki, hogy megtegye, hiszen azért volt az egész, mert ki volt bukva. Én pedig nem akartam őt kihasználni egy gyenge pillanatában, mert úgy éreztem, hogy egyáltalán nem lenne az fair vele szemben. Meg különlegesnek akartam, hogy tényleg azt érezze, hogy különleges. Mert mindig is az volt. Az én szememben az egyik legkülönlegesebb nő volt a világon, de ezt most már soha nem éreztethetem vele, mert az a rohadék elvette tőlem. Nem értem, hogy nem láttam előre, hogy ez lesz, hiszen egyszer már ugyanezen az úton jártam és, akkor is csak akkor vettem észre a jeleket, amikor már túlságosan késő volt és nem tehettem semmit azért a nőért, akit az életemnél is jobban szerettem. Úgy néz ki, hogy az, akit képes vagyok befogadni a szívembe és teljesen őszintén szeretni az egyben halálra is van ítélve. Talán jobb lenne, ha a jövőben nem engednék ilyen ostoba csábításoknak. Másoknak megkímélem az életét, míg önmagamat ettől a rettenetesen fájdalomtól, amivel már megint együtt kell élnem. A gyász belemar a lelkembe és a legrosszabb, hogy nekem kellett Bailey elé állnom és elmondanom, hogy a nővére, akit éppen csak visszakapott, akivel rendezték a kapcsolatukat meghalt. Nincs többé. De sosem fogom feladni a reményt, hogy egyszer még újra láthatom. Kell legyen rá mód, hogy a szerelmem visszatérhessen hozzám, mert máskülönben örökre elfelejthetem a szerelem jelentését és az érzését, mert soha többé nem fogom átengedni magam neki. - A rohadt életbe. - A hozzám legközelebbi asztalt felborítom, mert úgy érzem, hogy valamit tennem kell aztán rájövök, hogy nem otthon vagyok és így biztosan nem nézik túlságosan jó szemmel a pusztító hajlamaimat. De az igazság az, hogy segítek egy kicsit az átrendezésben, mert ő volt az, aki az előbb nekem akart lökni egy széket. - Kell legyen valamilyen módja annak, hogy megtaláljam. Meg kell ölnöm azt a rohadékot. - Nem számít, hogy milyen árat fizetek érte, de annak a féregnek meg kell halnia.
Az ajtó kinyílik, fejemben sokadjára fogan meg a gondolat, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet csak felújítani a házat, jobb lett volna felgyújtani az egészet vagy éppen eladni, hogy más részesüljön a váratlan vendégekből. Hiszen Jared ki tudja, hogy hány ügyfelét hozta ide vagy hány üzletet bonyolított le itt, aminek következtében ki tudja hány ember lett bejáratos ide. ~Tudtad Mia, hogy ez lesz!~pofozgatom magam fejben, jól megérdemelném, hisz jelenleg viselkedésemen látszik, mennyire jóhiszemű és naiv maradtam még ennyi idő után is. Pedig a hibákból tanul az ember...legalábbis ezt mondják. A férfi és közém tolok egy széket. Váó, ez is aztán felnőttes viselkedés. Nem, mintha ez bárkit is megállíthatna, ha nem éppen kedves szándékkal tör be valahová. Ellenben ez ismét a naiv cselekedeteim sorát erősítheti. Sosem viselkedtem így, viszont az utóbbi hónapok nem túl jó mutatója alapján ez a lelki és viselkedési törés normálisnak számíthatott. Kérdéseim szinte feleslegesek, mintha a fehér falnak beszélnék vagy az üvegablaknak, ami elválaszt minket a kerttől, ahol már javában sötét van, ellenben itt, ahol lámpát gyújtottam, és még csak erőfeszítésbe sem került a kapcsolók keresgélése. Válasz helyett egy kérdést kapok tőle, mire könnyedén vállat vonok és felé lépek egyet, a célom az, hogy végül nyugalmam kifejezve leüljek a kanapéra. -Nos, lehet, hogy él, lehet, hogy nem.-vázolom fel a helyzetet fintort vágva, míg ismét vállat vonok.-Itt ugyan nem járt, mióta kiosztottam, amiért megölte a barátnőm. Ez úgy három hónapja lehetett. De ha látod, üzenem neki, hogy Mia üdvözli és mielőbbi halálát kívánja.-ülök végül le a kanapéra, az asztalon lévő töményből egy pohárba öntve magamnak, majd hátradőlök és keresztbe fonom lábaim. Szavaimból süt a gyűlölet, az utálat és akkor még csak a rövid okát mondtam el annak, amiért utálhattam Jared-et. És egy bizonyos éjszakára gondolva még a hideg is kiráz az említésétől.-Évtizedek óta ismerem. Ha meg akar lépni, meg fog. És biztosíthatlak róla, hogy boszi trükkök ide vagy oda, én sem találtam még meg. De addig jobb is neki, míg ez így van. Csak arról felejtett el tájékoztatni, hogy mennyi kellemetlen vendégem lehet miatta. De ez már nem az ő lakása. Szóval az ajtó arra van.-billentek fejemmel nem túl kedvesen az ajtó felé, majd megiszom az italom és felállok ismét a kanapéról, s a szobám felé veszem az irányt, hacsak nem akadályoz meg valahogy. A szívbajosságom viszont nem igazán látszik viselkedésemen, mert nincs is miért ilyennek lennem.
Újra megnyíltam valakinek, de a vége valahogy mégis csak az lett, hogy ugyanúgy pofára estem és elveszítettem. Gyűlölöm magam azért, hogy hagytam, hogy kicsússzon a kezeim közül Lillian, ahogyan Ambrosia is. Egyszerűen folyamatosan pofára esésre vagyok ítélve, mintha nem is tehetnék azért, hogy megvédjem azokat, akiket szeretek. De nem számít. Az egyetlen dolog, ami jelen pillanatban fontos nekem, hogy megöljem azt a rohadékot, aki ezt tette vele. Megint ugyanarra az útra léptem, de nem tudok egyszerűen tovább lépni így, hogy tudom valaki bántotta őt és szabadon mászkálhat. Pontosan ezért indultam a lakására annak a nyomorultnak, aki újat emelt az én szerelmemre. De legalább tanultam valamit ebből az esetből is. Még akkor is, ha újra meg újra ugyanazt az utat járom. Nem nyithatom ki a szívemet senkinek sem, mert azzal nem taszítom őket máshova, mint a halálba. Ezt pedig én mindössze a kispadról figyelhetem teljesen tétlenül. Tényleg elhittem, hogy más lesz most. Hogy megkapom a boldogságot anélkül, hogy veszítenem kellene valamit közben. Tudom Lillian-nel nem volt egyszerű a kapcsolatunk, de az, hogy meghalt sosem számítottam bele a lehetséges esetekbe. Egyszerűen nehezemre esik elfogadni, hogy ez most mégis megtörtént. De nem hagyom, hogy a halála megbosszulatlan legyek. Megérdemli, hogy megvédjék az emlékét. Ha máshogy nem is, akkor legalább annak a rohadéknak a vére fog folyni. De ez leginkább már magam miatt van, mintsem miatta. Nekem kell ez a megnyugváshoz. Nem egy női hangra számítottam, amikor beléptem, ahogyan arra sem, hogy egy széket löknek majd felém, de egy kisebb megbotlás kíséretében valamennyire sikerült kitérnem előle. Legalább nem estem pofára. Én már ezt is sikernek hívom. – Hol van Jared? – Nem érdekel a kérdése, mert valószínűleg a sajátommal már meg is válaszoltam. Nem akarok semmi más, mint annak a rohadéknak a fejét arany tálcán. Ezzel talán nem érzem magam, majd annyira szerencsétlennek. Valakinek, aki arra van ítélve, hogy állandóan elbukjon és mindig elveszítse azokat, akiket szeret.
Jared házát ünnepélyesen átírattam a nevemre, majd kellő felügyelet mellett átrendeztem minden szegletét. El akartam felejteni a pince létezését is, így azt befalaztattam. A kora estét szokás szerint azzal töltöttem, hogy meditálok egyet. Ez egy újfajta szokásom lett, amit a szobámban ejtettem meg. Amióta visszakapcsoltam kicsit máshogy néztem a dolgokra. Scar visszatérése, majd a problémák Chantele és a kis üldözője után kezdtem azt hinni, hogy az erőm valamiért kibillent a helyéről és mintha hiába lenne teljes az életem, mégsem érezném magam teljesnek. S ez zavart. Gondolataim közé merülve azon kapom magam, hogy zajokat hallok a bejárat felől. Tudta, hogy nem jó ötlet egy ekkora gazember házát megtartani, mégis a telek fekvése tökéletes volt és nem váltam volna meg tőle, hiába a rengeteg rossz emlék. Felkapom a fejem és halkan felkelve a földről elindulok a nappali felé. Lassan végig a folyosón, le a lépcsőn, majd a bejárati ajtó felé nézek. -Ha Jared-et keresi, már nincs itt. A lakás az enyém és ha jót akar magának ahol bejött ott távozik is.-gyújtom meg a nappaliban a lámpákat anélkül, hogy bármely kapcsolóhoz hozzáérnék, majd mikor meglátom férfit, végigmérem, ismerem-e, s mivel a válasz nem volt, így feláldozva az egyik új bútordarabot, egy széket tolok a lábai elé, hogy mielőbb padlót fogjon. -Mit keres itt?-nézek rá, hangom nem remeg meg, ennyi idősen aligha kell félnem egy egyszerű betörőtől. Viszont érzem rajta, hogy nem egyszerű betörő. Sokkal inkább egy animágus. -Hány boszorka ellensége lehetett annak a nyomorultnak...-teszem fel a kérdést sokkal inkább magamnak, mint neki, dünnyögve és kicsit morcosan. Tulajdonképpen elképzelni sem akartam, hogy hány lehetett, de egy biztos: mostantól minimum más városba kellene költöznöm, hogy teljesen megszabaduljak az emlékétől is, ám ez aligha lenne hatásos. Ha valaki meg akar találni, így is meg fog, meg úgy is. Hacsak jelenleg szintén nem értem küldetett a kis betolakodó.
Kezdőlap
●●
