- Nem számít, elviselem - válaszolom pókerarccal, amikor azt mondja, hogy utál. Persze kizárólag azért állok így a dologhoz, mert tisztában vagyok vele, hogy egyetlen pillanatig sem gondolja komolyan, amit mond. - Amúgy is, te fogod megbánni hamarabb - teszem hozzá kajánul vigyorogva, aztán mikor végre megmozdul, én is szedelőzködni kezdek. Nem tart sokáig magamra kapkodni a ruhadarabokat, aztán körbenézek, itt marad-e valami, és felnyalábolom a táskákat, amíg úgy nem nézek ki, mint egy málhás teve. - Azokat hozd te - bökök fejemmel a két nagy sombrero felé, és kioldalazom a bőröndökkel az ajtón. Több szót nem is mondok, és nem nézek körbe utoljára még bánatos sóhajtásokkal. Félő, ha így tennék, egy életre itt maradnánk Mexikóban.
Leballagunk a recepcióra, és miközben aláírjuk a kijelentkezési papírokat, képtelen vagyok nem észrevenni, milyen tekintetet mereget rám a hölgy. Megkockáztatom, hogy nemcsak én nem bánnám, ha hosszabb távon is itt maradnánk... Addig rebegteti a pilláit, amíg meg nem unom, és sokat mondó mozdulattal magamhoz húzom, és alaposan meg nem csókolom Lest, a nő szeme láttára, csak amolyan miheztartás végett. A manőverem hatásos. A pillantások ugyanúgy az arcomon időznek, de már nem olvatagok, hanem olyanok, mintha citromba harapott volna, amin magamban jó alaposan elszórakozom. Visszaadom a kulcsokat, és kilépünk Lessel a délutáni napfénybe. A lakókocsiba bepakolva vetek még önkéntelenül is egy pillantást a környékre. Itt voltunk egy egész hétig felhőtlenül boldogok.
Hiába abban igaza volt, hogy az a város sokat tett ellenünk, de értünk is. Legalábbis ha azt az oldalát nézzük, hogy ott ismertem meg, és kaptam vissza az elveszettnek hitt családom, legalábbis jó részét annak, akkor máris jó hely volt. A többi, kevésbé kellemes emlék már mellékes. A lényeg csakis az, hogy immár jegyesekként térünk vissza, kipihenten, újra szembenézve minden akadállyal, ami elénk kerülhet. Felöltődve és boldogan. Befészkelem magam mellé, vállába fúrom arcom, hallgatom szívének dallamos dobogását, érzem az arcom perzselő forró bőrét és illatát, ami az otthont jelentette, a biztonságot. Egyik kezemmel megtámasztom magam mellkasán, és fogalmam sincs milyen gyorsan, de a szeretkezéstől kimerülten alszom el, és ha jól sejtem mozdulatlansága okát, ő is velem tart az álmok mezejére. Felszisszenek, ahogy lerántja rólam a takarót, homályos képet ölt előttem arca, és nagyokat pislogok, és pár másodperc után összeszedem erőm és gyengéden, mégis erőteljesen oldalba bokszolom. -Ilyenkor utállak.-a kijelentés helytelen, hangom derűs, arcomra széles vigyor ül ki, és nagyot nyújtózva ülök fel az ágyban hajamba túrva. Az ablak felé nézve látom, hogy jócskán elmúlt a délelőtt, sőt, inkább már a délutánból is kifelé tartunk.-A táskák összepakolva, azt a gyümölcssalátát én elrakom még, felöltözök és kész vagyok.-hajolok hozzá vissza, gyors csókot nyomva szájára, aztán felkelek az ágyból és a fürdő felé sétálok, összeszedve a reggel földre dobált ruhákat.
- És többek közt a szerénységem vesz le téged a lábadról - nevetek magam is, ahogy látom Les széles mosolyát, aztán vállat rántok. - Volt idő, amikor nemes egyszerűséggel nem érdekelt, élek-e vagy halok. Talán azért, mert nem különösebben volt olyan, ami éltessen. Egészen mostanáig. Most már nem csak magamért vagyok felelős, hanem érted is. A menyasszonyomért - hajtom félre a fejem, és hallgatom a szavait. - Biztosra veszem, hogy lesznek előttünk még akadályok - bólogatok. - Ahogy a mi életünket ismerem, még nyugdíjasként sem abból fog állni az életünk, hogy hintaszékben ringatjuk magunkat fel-alá. Pláne ha New Orleansban maradunk - dünnyögöm. Ezen persze könnyen lehetne segíteni, mert simán arrébb is állhatnánk, de egyszerűen nem akarok. Mindketten abban a városban gyökereztünk, valahogy természetesnek tűnt, hogy ott éljünk. Igaz, csoda nem várt ránk, de egy halvány remény. Hiszen Les is megtalálta a legközelebbi rokonait... Ahogy hozzám bújik, én is kényelmesen elhelyezkedem, és észre sem veszem, mikor alszunk bele a nyugalomba, a békébe, és a szeretkezés utáni jóleső fáradtságba. Mire felemelem a fejem, a nap már délutánba hajlik, és nagy sóhajtozással veszem tudomásul, hogy itt az indulás időpontja. - Ébredj bébi - szólítgatom Lest halkan, és mikor kinyitja a szemét, ellentmondást nem tűrően máris lehúzom róla a takarót. - Mennünk kell. Jelentkezzünk ki, és adjuk meg az esélyt a recepciósnak, hogy még utoljára legeltesse rajtam a szemeit.
Elnevetem magam, mikor levágja a roppant szerény szöveget magáról, felvetve egy sugárút lehetséges elnevezését. Megrázom a fejem és hajamba túrva forgatom meg szemeim. -A szerénységed még mindig határokat nem ismerő. De eszedbe ne jusson meghalni nekem, csak egy díj vagy egy sugárút miatt.-bár kizárt, hogy ez megfordulna most a fejében, de jobb, ha nem is úgy készül, hogy ilyesmit hagyni fogok. Eluralkodik rajtam a lustaság, a takaró kényelmes ölelésébe burkolom magam, és nyöszörögve nézek rá, mint egy kisgyerek. -Ne tégy úgy, mintha te most el akarnál menni maratont futni.-szisszenek fel rosszallóan, ajkam szélén mégis mosoly pihen.-Az utánfutó kérdése pedig... -furcsa mód semmi frappáns nem jut eszembe, így egyszerűen vállat vonok vigyorogva. Szavaira kissé feljebb tornászom magam az ágyban, kíváncsi tekintettel fürkészem, és óhatatlanul mosolygok a közelében, tenni semmit sem tudok ellene. -Teszek róla, hogy ez egyszer ne égesd meg magad a szavaid miatt.-biztosítom, mikor vállam csókolja csak lehunyt szemmel élvezem a testem átjáró bizsergést.-Ha így folytatod, ma sem akarok majd kikelni az ágyból és teszek róla, hogy neked se legyenek ilyen céljaid.-suttogom mozdulatlanul, aztán kinyitom szemem és a borostyánszín íriszt fürkészem.-Felőlem lehet a világ bonyolult és szörnyű, a múltunk rögös és tökéletlen, de jelenleg, míg mellettem vagy nem érdekel semmi. Az eddigi akadályokat is könnyen átugrottuk, ezután is menni fog.-húzódom hozzá közelebb, fejem nyakába fúrva élvezem a körülölelő biztonságérzetet, amit sosem érezhettem még ilyen erősen.-Történjen bármi, én letettem a foksom melletted és nem óhajtok változtatni a döntésemen.-nyomok csókot forró bőrére és szívom be bőrének illatát, ami nélkül éjszaka sem tudnék nyugodtan aludni.
- Hm.... - mormolom lusta jólesettséggel, és mikor felém fordul, kezem felemelve cirógatni kezdem ujjammal játékosan a vállát. - Szóval farkas vagyok, csóró csavargó, és költő is. Nem rossz így összességében. Ki tudja, talán még majd emléktáblát is kapok egyszer New Orleansban. Bár nyilván posztumusz, mert a költőket általában haláluk után fedezik csak fel. Mondjuk hogy hangzik a Chries Wolfswood sugárút? - vigyorgok rá Lesre, aztán amikor nyafogni kezd, és beburkolja magát a takaróba elnevetem magam. - Hát, van még néhány óránk indulásig. Addig még van időd pihenni és kényelmesen fetrengeni. De ha akarod, meg sem kell mozdulnod innen. Semmi az, csak szerzek négy kereket az ágy lába alá, a lakókocsi után kötlek, és hazahúzlak - ugratom, és önkéntelenül is felsejlik a fejemben, hogy is mutatnánk hazafelé. Különös egy utánfutó lenne, az már színigaz. - Mellesleg,tudod, nem vagyok én költő - jut aztán eszembe az előző téma. - Még csak elveszett költő sem. Én mindig csak kimondom, amit gondolok, még akkor is, ha ezerszer égettem már meg ezzel magam. Éreztél már úgy, szerettél már úgy, hogy fájjon is? Mert ami bennem él, az ilyen. Tudom, hogy a világ nem tökéletes, hogy a mi életünk is tele van nem túl jó dolgokkal, de ilyenkor, míg veled, míg melletted vagyok, valahogy semmi nem érdekel, és még a nem túl jó dolgok is tökéletessé válnak. Azt hiszem, egyszerűen ennyi az egész - hajolok le, és egy csókot nyomok a vállára.
Lassú mozgása egyre közelebb visz a gyönyörhöz, testem meg-meg feszül alatta, míg végül ajkamon elfúló sóhaj szökik ki, levegőm tüdőmben akad, és elérem a mámor beteljesülését. Úgy érzem, mintha repülnék, s ahogy rám nehezedik teste, karjaimmal körülölelem, és pihegve, lehunyt szemmel várom, hogy testembe visszatérhessek és a kellemes bizsergés lassan, de elmúljon. Megszűnt a tér, az idő, és összeforrva vele, csendesen szuszogok, míg végül mellém gördül, én pedig veszek egy mély levegőt és alsó ajkamba harapva, csukott szemmel mosolygok. Mikor megszólal, kinyitom a szemem és rá mosolygok, szavaira csak halovány mosolyom reakció kezdetben, és nem is mozdulok. Mikor a mondat végére ér, felé fordulok, végigsimítok arcán és elvigyorodom. -Néha úgy érzem, hogy egy igazi költőbe szerettem bele. De ez tetszik.-cukkolom, aztán komoly arcot vágok, vigyorom ismét egy mosolyra csökken le.-Én elveszett farkas voltam, aki megtalálta az otthonát. Melletted.-élek hasonlattal, akárcsak ő, s komolyan is gondolom. Sosem tartoztam senkihez. Egyedül róttam az utakat, kerestem valamit, amiről nem tudtam mi az, amíg meg nem ismertem. Most pedig furcsa nyugalommal tölt el, hogy megállapodtam életemben először.-Nem akarok kibújni az ágyból.-rántom magam köré a takarót végül, pedig ma ideje hazaindulnunk. Mégis olyan jó csak így pihegni az ágyban, hogy semmi kedvem kidugni az orrom a szobából.
Mintha irdatlan távolságon át érkeznének hozzám a hangok, mikor azt mondja szeret. Csak saját ziháló levegővételemet hallom, ami összekeveredik az övével, apró kis nyögéseivel, sóhajaival, és szinte dobol a fülemben a vér, amit kivált belőlem a testünk és a lelkünk egyesülése. - Dettó - suttogom a félig-önkívület alig innenső határán, és igyekszem úgy mozogni, hogy a gyönyör, ha sokára is, de lassan mind közelebb és közelebb kerüljön hozzánk. Minden mozdulat magával vonzza a másik mozdulatot, mintha soha nem lenne megállás, az akarat széthull, megsemmisül, nincs már csak az ösztön, ami hajt egyre és egyre feljebb, mígnem meg nem érzem, hogy teste hevesen összerándul, ahogy átlép a gyönyör kapuján, én pedig egy halk morranással követem őt, hogy aztán verejtéktől csatakosan a testére zuhanjak, fáradt, mégis boldog elégedettséggel. Beletelik némi időbe, mire képes vagyok megmozdulni, legördülni róla, és szapora lélegzetvételekkel igyekszem visszatérni ebbe a világba. Felé fordítom a fejem, gyengéden rámosolygok, és kezemmel megkeresem a kezét, hogy boldogan megszorítsam. - Olyan különös érzés... - motyogom, mikor már végre képes vagyok rendezettebben lélegezni. - Sosem éreztem még úgy, mint most, hogy megtaláltam a végleges helyem az életben valaki mellett. Mint a fáradt vándor, mikor végre hazaér egy hosszú útról, és megpihen - könyökölök aztán fel, hogy elgyönyörködjem nyugodt és boldog arcában és tekintetében.
Bármit mondott, nem hittem neki. tudtam, hogy milyen vagyok, s messze nem voltam tökéletes. Makacs, akaratos, hirtelen haragú, néha pimasz és meggondolatlan, máskor megfontolt és körültekintő voltam. Elviselte a csipkelődésem, a nyűgösségem, a makacsságom és mellettem volt még mindig. Furcsa mód nem értettem az okát, kerestem a miértet, de nem leltem. Testem hirtelen elhagyom, csak érintése tart fogva, marasztal és emel a kéj fellegeibe. Halk sóhajaim egyre hevesebbek, kényeztetésének nem tudok ellenállni, szemeim lehunyva élvezem, ahogy ujjai kényeztetnek. Egyre hevesebben veszem a levegőt, és bár nem látom arcát, hallom szívverését, érzem, ahogy teste épp olyan forró, mint enyém. Nem kell sok idő, hogy megérezzem őt, ahogy elmerül bennem, ajkam résnyire szétnyílik, elfúló sóhaj hagyja el, tekintetem egyből megtalálja övét, ujjaim derekára futtatom, majd vállára, szorosan tartom, dereka köré fonom lábaim, s csókra húzom magamhoz. Meglep a lassúsága, de nem sürgetem, inkább magamhoz húzom, elnyújtott, mély, és szenvedélyes csókban részesítem, minek hatására testem még forróbb és vágyakozással telibb lesz. Sosem voltam így senkivel, és ahogy a ködös tekintet arcom fürkészi rájövök, hogy nem is akarok mással lenni. Valami furcsa, tökéletes otthonosságot éreztem mellette, hiányzott volna, ha nem lett volna mellettem. -Szeretlek.-suttogom, képtelen vagyok elégszer elmondani neki, elégszer érzékeltetni vele, hangom most is elcsukló, távoli, tekintetem és testem minden apró rezdülése viszont pont szavaim támasztják alá. Nem akartam sietni, élvezni akartam, hogy velem van, és próbáltam betelni az érzéssekkel, amik körülöleltek, de ebben egyenlőre úsznom kellett. Élvezni, élni vele.
Horkanva, röviden felnevetek, mikor azt mondja ne túlozzak. Naná, hogy még ilyenkor is ellentmond nekem... de egyszerűen imádom még ezt a jellemvonását is. Azt hiszem, ha nem ilyen lenne, hiányozna ez a természetes pimaszsága. Talán ezzel bolondított éppen magába, ki tudja? Lemondóan, sokat mondó vigyorral megrázom a fejem, aztán úgy döntök, gyorsan elveszem a kedvét a szájalástól. Így hát kihasználom hogy kezem már lábai között pihen, és finoman, lágyan simogatni kezdem. Erre bezzeg rögtön el is hallgat, csak a saját ajkába harap, és lehunyja szemeit, minek következtében csillogó, mégis párás tekintete eltűnik előlem. Reszketegen veszi a levegőt, néha finoman megremeg, és vállamba markol, ahogy a kéj egy-egy pillanatban erősebben érinti meg. Már szinte extázisban kapkodok magam is levegő után, így hát mire felnézhetne, máris a lábai közé fészkelem magam, és olyan lassan, olyan gyengéden, kedvesen hatolok belé, mint talán még soha sem. Mintha csak minden mozdulatommal is megpróbálnám kifejezni az iránti érzett érzéseimet. Lassan mozogni kezdek, és mikor újra kinyitja a szemeit, pillantásunk egybe fonódik, és azon kapom magam, hogy egyszerűen nem akarom, hogy ezek a pillanatok véget érjenek.
A dolgok egymást követve olyan gyorsan történtek, hogy mire beleszoktam az egyik helyzetbe, már egy másikba csöppentem. Először a tény, hogy megóvtam magam az első éjszaka csalódottságától, és hagytam valamit elkezdeni, aminek először a próbálkozás lett az eredménye, amit aztán egyenesen követett az, hogy visszavonhatatlanul beleszerettem, végül ez, hogy megkérte a kezem. Úsztam a boldogságban, amit tőle kaptam, amit neki köszönhettem, és ahogy a csillogó szemeket nézem, akaratlan összehasonlítom azzal a tekintettel, ahogy először láttam. Az üres, fakóból, élettel teli és boldog lett. A látvány tetszett, s tudtam, kék íriszem hasonló hevességgel néz vissza rá. Arcát fürkészem, bár tekintetem egyre ködösödő, és egyre sűrűbben hunyom le szemem, és élvezem érintésének gyengédségét. Szavaira mégis kinyitom szemem, és megforgatva szemeim rázom meg fejem, a párnán így hajam glóriaként öleli körbe fejem. -Ne túlozzunk.-kérem, de hangom csak elfúló suttogásnak hat, mikor megérzem ujjait vágyam forrásánál. Csípőmmel közelebb húzódok ujjaihoz, alsó ajkamba harapva nyomom el a torkomból előtörni készülő sóhajt. Talán még sose vágytam rá úgy, mint most. A szívverésem még sose volt ilyen heves, mikor vele volt. Testem minden porcikája ismerte már érintését, ez most mégis más volt. Több. Egyszerűen csak vele akartam lenni, megmutatni mennyire szeretem és mi mindenre lennék képes érte. Sose törődtem senkivel, velem sem törődött senki így, mint ő. Újabb csókra húzom magamhoz, csípőm megemelve, testem minden porcikáját ellazítva, és minden porcikámban vágyva rá.
Fura a világ, és fura az egész élet. Ami köztünk van, New Orleansban kezdődött. Ott bújt ki a földből, mint egy virág, növesztett levelet, és nyújtózott a napfény felé, hogy most itt, Mexikóban, a várostól távol bontson virágot, és teljesedjen ki. Nem is tudom, mintha a napsütés kellett volna hozzá, és némi önfeledtség, távollét a jazz, meg a szörnyek városától, hogy legyen bennem annyi bátorság, hogy kimondjam, mit is szeretnék, hogy a gondolataim tisztán ragyogjanak, és teljesen biztos legyek benne, hogy ezt a nőt soha, de soha többé nem akarom magam mellől elengedni. Egy vigyorral reagálom mikor azt mondja, kitalál majd valamit az általam régiesnek titulált szó helyébe, aztán elégedetten hallgatom, hogy enged a kérésemnek. De ha nem hagyná el szó a száját, akkor is tudnám, hogy mennyire vágyik rám. Bőre tüzel, az arca piros, mintha belső láz hevítené, a szemei pedig kéjtől és szerelemtől csillognak. Alighanem ugyanúgy, ahogy az én szemeim is. Lerángatom róla az utolsó apró ruhadarabot is, aztán önkéntelenül is megnyalom az ajkamat, pedig nem most hever először pőrén előttem. Mégis, valami furcsa, kimondhatatlan módon mintha el lenne az első alkalom. Magam sem tudom megmagyarázni, miért érzem így. - A föld legszebb, legokosabb és legcsodálatosabb nője az enyém - suttogom halkan, a vágyakozástól rekedt hangon, miközben ujjaimat két lába közé csempészem.
Vigyorogva simítok végén arcán, amikor ízlelgeti a jelzőt, amivel illetem, majd halkan elkuncogom magam. Igen, kicsit régies. Mégis tetszik, mert nem gondoltam, hogy valaha, valakinek ezt fogom mondani. -Majd kitalálok valamit.-biztosítom mosolyogva, majd megszabadítom a pólótól, és forró bőrét szántva vonom ismét magamhoz, és csókolom forró vágytól fűtve. Szeretni akartam, elkényeztetni, amiért mellettem volt minden hibám ellenére, amivel kikészíthettem volna az idegeit is. A nap már magasan jár, a sötétítőnek hála mégis félhomály uralja a szobát, és bár a légkondinak hála kellemesen hűvös a levegő, bőröm olyan forró, mintha ropogó tűz égne alatta. Érintésének köszönhetően pedig még jobban átjárja testem a forróság. Szerettem vele lenni, szerettem, hogy megért, hogy mindent megtesz értem, és bár kapcsolatunk furcsa módon indul, lassan olyasmivé nőtte ki magát, aminek hála mindketten úsztunk a szűnni nem akaró mámoros boldogságban. Ledobja a nadrágját is a földre, mire alsó ajkamba harapva vezetem végig tekintetem testén, s ahogy visszatér hozzám, csókjainak hála ívbe feszül testem és ajkaim halk sóhaj hagyja el. -Te se.-túrok hajba sejtelmesen csillogó szemekkel, fejem a párnába nyomva, ahogy minden porcikámban egyre jobban kezdem érezni, hogy mennyire akarom őt.-Kívánlak.-suttogom a szavakat erőtlenül, de tökéletesen tudtára adva, hogy mire is várok, és ahogy kérte, nem fogom vissza magam.
- Hát, a lelkem mélyén ebben reménykedtem - dünnyögöm, amikor azt mondja, nem ismerős neki a két név. Ezek szerint tényleg nem vagyunk rokonok, úgyhogy ezt megúsztuk. Bár a Félholdas falka sem épp négy tagból áll, hanem legalább százból. Ahhoz már tényleg jókora pech kellett volna, hogy mi valami úton-módon vérrokonok legyünk. - Vőlegény vagyok - sommázom aztán, elgondolkodva nézek magam elé. - Régies szó. Kitalálhatnának helyette valami modernebbet. De igen, a lényeget tekintve végül is mindegy. A tiéd vagyok, és te az enyém - hallgatok el aztán, mikor leszedi rólam a pólót. Az első ágytornától, mikor még semmi érzelem nem volt köztünk, eljutottunk oda, hogy ma már nem a testiség a legfontosabb. Ami engem illet, és az előéletemet, elég furcsa ebbe belegondolni, de cseppet sincs ellenemre. A nagybátyám azt hiszem, most lenne büszke rám. Gyanítom, hogy elmondható, hogy végérvényesen felnőttem. Jólesően mormogok, ahogy Les keze végigsimít a hasfalamon, és önként, dalolva igyekszem megszabadulni a rajtam lévő ruháktól. Ami őt illeti, nem sok textil fedi a testét, egyedül az apró bugyi feszül még rajta, de ez egyelőre nagyon tetszik így nekem. Mohó ajkammal végigszántom a testét ide-oda, szinte parázskánt égeti forró bőre a számat, és zeneként cseng fülemben minden egyes apró sóhaja. - Hallani akarlak... - suttogom, felemelve kócos hajam. - Ne fogd vissza magad, bébi...
Megrázom a fejem mosolyogva, bár nem rémlik, hogy ilyen névről valaha szó esett volna a Hays és köztem történő beszélgetésekben, így gyanítom nincs közös rokoni ág. Egyfelől örülök ennek, másfelől viszont mivel mindig tudatlanságban éltem ebben a témában, kicsit furcsa, hogy most rokonokat is kaptam. A város furcsa mód egész sok mindent adott rövid idő alatt, s ennek kifejezetten örültem. -Szerintem a nevek nem stimmelnek.-jelentem ki elégedetten, gondolataim két dolog körül kezdenek el forogni, ajkaimon mégis elégedett és ragyogó mosoly ül ki, míg szavaira csak vállat vonok.-Egy veled töltött napot vagy veled tett dolgot sem bánok.-legyen az jó vagy rossz, a történetünknek a jelek szerint így kellett alakulnia, különben nem lennénk most itt, s én nem lennék vele. Visszadőlök az ágyra, s magammal húzom, ízlelgetve a gondolatot, hogy innentől vőlegényem van, ami kifejezetten tetszetős jelző. -Te pedig a vőlegényem.-vigyorodom el elégedetten a jelző hallatán, ami nagyon tetszett, és úgy érzem, mintha ismét pillangók hada gyűlne gyomromba, mint mikor a konyhában ácsorogva eldöntöttük, belevágunk ebbe az egészbe. S most hová jutottunk, ilyen rövid idő alatt is. Nagyokat és sűrűn pislogok a gyűrű hallatán, igaz nem voltam ékszermániás, és a csuklómon már ott díszelgett a tőle kapott karperec. Lehunyt szemmel élvezem, ahogy ujjai elindulnak oldalamon és csókja után továbbra sem hagyom, hogy elhúzódjon tőlem. Hajába túrva húzom még közelebb magamhoz, teljes testemmel hozzásimulva, majd ujjaim végigvezetem hasfalán és a pólót elkezdem felfelé tolni a feje felé, hogy aztán kisebb segítséggel levehessem róla. Amikor először vele voltam, akkor sem gondoltam volna, hogy idáig eljutunk, sőt, ha az elmúlt pár hetet nézem, még inkább nem fordult volna meg ilyesmi a fejemben.
Valahogy ő is megkönnyebbül, mintha ez a dolog, hogy végre tud valamit a családjáról, mázsás sziklaként nyomta volna a lelkét, bár nem értem, miért. Örülök annak, hogy megtalálta a családját, még akkor is, ha tudom jól, hogy a rokonok néha sok nehézséggel és problémával járnak. - Hát, ha az apádat nem Joshuának, anyádat pedig nem Maggienek hívták, akkor jó eséllyel nem vagyunk rokonok - vigyorgok. Fura dolog, mert noha én sosem láttam a szüleimet - legalábbis nem emlékszem rájuk - a nevükkel azért tisztában voltam. Nyilván azért, mert az egyetlen élő rokonom nevelt fel. - És ha rokonok lennénk is, azt hiszem, már mindegy. Már olyan dolgot tettünk, amit a törvény büntet - nevetek, aztán ahogy eldől az ágyon, és magához húz, boldogan gördülök fölébe. - A menyasszonyom vagy - ízlelgetem a szót magam is. Különös, kissé ijesztő, mégis boldogító érzés. Valami különös melegség terjed el a mellkasomban, és a szívem ver, mint a gőzkalapács. - Ha visszatérünk New Orleansba, megkapod a gyűrűt is, ígérem. A legszebbet, ami illik hozzád. Szeretlek, Leslie - hajolok az ajkára, és megcsókolom, aztán kezeimmel lágyan végigsimítom a derekát. Alig borítja valami ruha, és szinte beleszédülök forró, bársonyos bőrének a puszta érintésébe. Most először leszek vele először úgy, hogy az eddigi kapcsolatunkat egy szinttel feljebb emeltük.
A kíváncsiságom és a voltaképpen kisebb félelmem helyére valami furcsa megnyugvás, izgalom, és várakozás lépett, ahogy meghallottam szavait és kérdését. Minden nő elvárja, ha úgy tetszik, hogy rózsacsokor, vacsora és ki tudja hány karátos gyémánt gyűrű kerüljön az ujjára, nekem ez valahogy nem hiányzott. Talán azért, mert a pompa, fényűzés sosem volt az életem része, mert mindig is szerettem az egyszerű dolgokat. -Meglepett, ledöbbent, de határozott és nagyon kövéren boldog igen.-bólogatok lelkesen, magamhoz húzva, szinte szétroppantva, de nem érdekel. Szívem hevesen ver, hevesebben, mint máskor, és furcsa módon ismeretlen, s idegen érzés kerít hatalmába. Sosem volt senkim, semmi komoly kapcsolatom, most pedig hirtelen jegyben járok valakivel? És ez biztos, hogy velem történik meg? Mosolyom kiszélesedik, és szemem ragyogni kezd, igaz van valami, amit még tisztázni szeretnék, így ahogy elhúzódom tőle, látom rajta a megdöbbenést és az értetlenséget. Nagyot nyelek, majd belekezdek. Csodálkozás ül ki rá, függetlenül attól, hogy én se tudnám megmondani, hogy tulajdonképpen mitől is tartottam. Elmosolyodom szavain, és vállat vonok. -Fogalmam sincs, hogy miért féltem elmondani.-rántok vállat.-Lehet, hogy azért, mert magamnak sem mertem még igazából beismerni, hogy van családom.-és itt nem csak a Félholdasok, hanem ő is benne van. Valamiért olyan hihetetlennek tűnt mindez, hogy a felfogásához úgy éreztem kell egy kis idő. Még. De amíg mellettem van, addig azt hiszem megbirkózom vele, hogy ahogy ő is mondta, tartozom valakihez. Valakihez, aki szeret. Elnevetem magam, miután viszonozom csókját, és hajamba túrva rázom meg fejem, és közelebb hajolok hozzá. -Azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy ha így van, csak rontsunk a helyzetünkön. Bár kétlem, hogy közös lenne az apánk, azt már azt hiszem megtudtam volna.-vigyorgok rá, ujjaim tarkójára siklanak, és úgy nézek szemébe.-Szóval menyasszony vagyok, a te jegyesed.-ízlelgetem a szavakat, fejem kicsit oldalra billentve.-Tetszik.-vigyorgok rá, egész testemmel hozzásimulva, ahogy egymással szemben térdelünk az ágy közepén.-Szeretlek Chriest Wolfswood. Most és mindörökké.-csókolom meg magammal húzva az ágyba, hagyom, hogy fölül maradjon, és hevesen kalimpáló szívemnek hála úgy érzem, mintha a mellkasom ki akarna szakadni a helyéről.
Látom az arcán, hogy fogalma sincs arról, mit szeretnék mondani, hogy mibe is kezdtem bele ennyire körülményesen. Kissé ijedtnek tűnik, mintha rosszat sejtene, és bízom benne, hogy ha kimondom amit akarok, utána már nem így fog nézni majd rám, vagy nem úgy, mintha komplett bolond lennék. Amikor kibököm, ami tegnap este óta vert fészket a fejemben, Les arcán az ijedtség helyét átveszi a teljes meglepődés. A szemei kitágulnak, és először szinte hitetlenkedve néz rám, majd erősen megszorítja a vállamat, és kimondja azt a szót, amiben a szívem mélyén reménykedtem. - Szóval igen? - ragyog fel egy boldog mosoly a képemen, és szinte szétrobban bennem a megkönnyebbüléssel kevert lelkesedés. Nem is értem, más férfiak miért paráznak ennyit ezen a dolgon. Hiszen szeretem őt, ő szeret engem... nem természetes, hogy vele akarom leélni az életemet? Les magához szorít úgy, hogy néhány pillanatig úgy hiszem, a bordáim a hátamon fognak kikötni, de a legkevésbé sem érdekel. Ránevetek, aztán átadom magam a csókjának, ami talán még sosem volt ilyen mámorító, és ígéretekkel teljes, mint most, hogy már tényleg, igazán hozzám tartozik. Épp lejjebb vándorolna kezem a testén, mikor hirtelen eltol magától, felül, és úgy pislog felém, mint a gyerek, aki rossz fát tett a tűzre, én pedig nemes egyszerűséggel nem értem a hirtelen hangulatváltozást. - Most mi a baj? - kérdezem feltérdelve, és nyilván a világ leghülyébb ábrázatát vághatom éppen, egészen addig, míg bele nem kezd a mondandójába. Ezúttal rajtam van a csodálkozás sora, egyrészt a története miatt, másrészt azért, mert nem értem, miért kell úgy elmondania mindezt, mintha attól tartana, hogy a mondatai végeztével leszedem a fejét. - Szóval van egy félholdas féltestvéred - hümmögöm, aztán kinyújtom a kezem, és felhúzom őt is térdelésbe, hogy szemtől szemben legyünk egymással. - Most már csak azt nem értem, miért félsz elmondani ezt nekem, miért félsz a reakciómtól. Oké, az egyik szülőd az én falkámból származott. Nem nagy ügy, miért lenne? Les, engem az sem érdekelne, ha a szőrös lábú yeti lenne az apád. Téged szeretlek, nem számít honnan jössz, vagy honnan származol. Magam is félig félholdas vagyok, van egy újabb kapcsolódási pont az életünkben, ennyi az egész - rántok vállat. - Annak örülök, hogy tudod már, kik a szüleid, és hogy nem élsz teljesen gyökerek nélkül a világban. De ez nem változtat semmin. Szeretlek, és hozzám tartozol - csókolom meg, aztán hunyorogva nézek rá. - Reménykedem benne, hogy a szüleinknek nem volt közük egymáshoz, mert akkor mi már nagyon csúnya vérfertőzést követtünk el. Többszöröset méghozzá - teszem hozzá, halvány vigyorral a szám sarkában.
Élveztem a kettőnk közé telepedő csendet, ahogy fürkésző tekintetem állja, és megpillantom íriszében azt a csillogást, amit szerettem látni. Ami nem emlékeztetett arra a fakó tekintetre, amit első nap abban a bárban láttam. Ami aztán már azon az éjszakán megváltozott valamilyen szinten, reggelre egész más lett, és pár nap leforgása alatt olyannyira megszoktam, hogy el sem tudtam volna nélküle képzelni a reggeljeim. Megszoktam, megszerettem, és nem hiszem, hogy szerettem volna nélküle létezni. Hiányozna az életemből, s ezt nem is tagadom. Maga alá fordít, és csak néz rám. összevonom szemöldököm, kíváncsian fürkészem arcát, ujjaim tarkójára siklanak, majd vállára, de látom rajta, hogy valami miatt évődik, és ami a legjobban zavar, hogy még csak meg sem tudom mondani, hogy mire gondolhat. Próbálom kideríteni, de semmi. Szavai hallatára nagyot nyelek. Fogalmam sincs, hogy mit szeretne, de a szívverésem hirtelen olyan heves lesz, hogy torkomban kezdem azt érezni. Az érzés egyre csak fokozódik, míg végül szemeim elkerekednek, a levegő tüdőmben akad és szívverésem megáll egy pillanatra. Sírjak vagy nevessek? Magam sem tudom, de ujjaim megrándulnak vállán, és belé markolok, hogy elhiggyem, élek és lélegzem, ezen a Földön. -Igen.-suttogom alig hallhatóan, és vonom magamhoz, és olyan szorosan, hogy azt hiszem, magam fogom összenyomni a hevességemnek köszönhetően. Úgy csókolom meg, mint ahogy a konyhában tettem pár hónapja. Lassan, kíváncsian, mégis hevesen. Mégis tudom, hogy itt az ideje megosztanom vele egy információt, amiről magam sem tudom, hogy számára mennyire lesz fontos, vagy mennyire sem. A gyerek nem választ családot, csak bele születik, és él vele. -De el kell valamit mondanom. El akartam már, de biztosra akartam menni... Azt hiszem tudom, hogy kik voltak a szüleim, legalábbis a rokonaim... A Félhold Farkasok... Hayley Marshall a féltestvérem. Ez véletlenül derült ki, de nem tudtam mikor mondhatnám el, még én sem dolgoztam fel igazán.-hadarom eltolom magam fölül és hirtelen úgy érzem, hogy a szoba összezsugorodott körülöttem, és felülök az ágyon, hátam az ágy támlájának vetve. A takarót magam köré csavarom, ujjaim a combomon pihentetem és megfogom kezét, összefonva ujjaink..-Tudom, hogy azt mondtuk, a másiknak mindent elmondunk, és el is akartam, tényleg. De olyan gyorsan történt minden. Ez az utazás, most pedig ez. Szeretlek és nem akarlak elveszteni. Nem kell gyűrű, virág, semmi, hogy bizonyíts nekem. Soha nem is kérnék ilyesmit, mert amit érzek, azt egy ajándék sem tudná visszaadni, ha elveszíteném.-elengedek egy óvatos mosolyt, szemem mégis könnycseppektől csillogó, és boldog, ugyanakkor reménykedő, hogy szavaim hallatára nem gondolja meg magát.
Engedelmesen dőlök el az ágyon, ahogy ez a kis boszorka akarja, és onnan pislogok felfelé rá vigyorogva, és fejemben felüti magát a gondolat, hogy alighanem virágot viszek minden létező templomba, minden vallás oltárára, amit csak ismerek, mert nem tudom, vajon melyikük vezérelt engem aznap este abba a bizonyos bárba, ami nélkül ma az életem sivár lenne, és üres. De szerencsére nem így történt, mert itt van Les, hogy megfényesítse a napjaimat, és szinte olyan szinten forrtam már össze vele, hogy el sem tudnám képzelni nemhogy az életemet, hanem egyetlen percemet sem nélküle. Kinyújtom a kezem, magamhoz húzom, aztán úgy fordulok, hogy ő kerülhessen alulra. Évődve néz rám, szeme játékosan és vágytól telve csillog, én pedig gyönyörködöm benne szótlanul, és igencsak össze kell szednem az eszemet, ha hangot akarok kiejteni a számon. - Tudod, tegnap este óta valami ott motoszkál a fejemben - fogok bele. - Amikor tudtam, hogy a mai nappal véget ér a vakációnk, és ahogy ott szuszogtál hozzám bújva, békésen. Mondhatsz engem nyugodtan őrültnek, eszevesztettnek, elhamarkodottnak, nem számít. De eszembe jutott, hogy legközelebb fél év múlva újra utazhatnánk valamerre... de akkor már úgy, mint férj és feleség. Tudom, ezt nem így szokták csinálni, nincs gyűrű, sem virág, de... Les, lennél a feleségem?
Fejem kissé hátra vetem, míg bőröm perzseli apró csókokkal, s hála a saját akciómnak, az előbbi csóktól szinte elszédülök. Bár, érzem, hogy hasonló kábulatba került, ő is, amiből ha akarna sem tudna kihátrálni, hisz érzem, hogy élvezi a műsort. Ujjaim fürjeivel játszanak, szavaira pedig elmosolyodom. -Reméltem, hogy így lesz.-suttogom elcsukló hangon, nem csak ő élvezi a helyzetet, de én is, bennem ugyanúgy elkezd égni a kiolthatatlan vágy lángja. Lehunyt szemmel élvezem közelségét, ahogy bőre enyémhez ér, szavaira kinyitom szemem, mikor homlokát enyémnek dönti, ujjaim tarkójáról arca két oldalára siklanak, és két nagyujjammal füle mögé tűrőm kócos tincseit. Belemosolygok a mondandójába, és talán egy apró, elégedett sóhaj is elhagyja ajkaim. -Bárki próbálna elszakítani tőled, nem hagynám. És örülök, hogy mellettem vagy. És annak is fogok, ha mellettem maradsz még jó darabig. Mondjuk tetszik az életem végéig időszak.-hintek apró csókot ajkára.-Persze csak akkor, ha nem unsz rám előbb. Vagy nem hozlak ki annyira a sodrodból, hogy nem tudlak többé kiengesztelné.-húzom ismét magamhoz, és tessékelem a hátára ismét. Nem mozdulok, pár pillanatig csak tekintetét fürkészem mosolyogva, és próbálok emlékezni a pillanatra, amikor először megfordult a fejemben igazán, hogy tulajdonképpen szeretem. A pillanatot nem találom meg, s nem is bánom igazán, mert a lényeg az marad, hogy együtt vagyunk, itt és most.
Ahogy mozogni kezd, csípőjét ringatva és kihívóan nézve rám, már akkorákat nyelek, hogy alighanem a város túlsó felén is hallani lehet. Szinte kiszárad a torkom, és teljesen megbabonázva legeltetem szemem a csábító látványon, mert aki ezt nem nézi, az egy kötözni való bolond... Ahogy pedig a póló lehullik róla, nemes egyszerűséggel felhördülök, és anélkül, hogy egy ujjal is hozzám érne, máris kőkeménnyé válok. Úgy érzem magam, mint egy fékevesztett, 14 éves kamasz kölyök, aki élete első nőjét látja maga előtt. Csábosan lejt hozzám egyre és egyre közelebb, és félig lehúzza a melltartója pántját, majd az ölembe ül, és úgy csókol meg, mintha a lelkemet akarná kisimogatni a nyelvével. Önfeledt mámorban viszonzom a csókját, élvezem, ahogy ujjai a hajammal játszanak, és mikor csípőjét nekem nyomja, nyilván érezheti, hogy amit eddig láttam, miféle hatást váltott ki belőlem. - A fenébe... - suttogom. - Ezt hívják tökéletes kárpótlásnak. Ezért megérte, ha szívtad kissé a véremet - nyúlok a vállához, és hagyom, hogy a pántok lehulljanak róla, majd lehajolok, és apró csókokkal hintem tele. Ajkam alatt érzem bársonyos, selymes bőrét, és azt a csodálatos illatot, amiből lehunyt szemmel is felismerném őt ezer nő közül is, aztán felemelem a fejem, és belenézek csillogó szemeibe. - Nem tudom, mivé lennék nélküled - mondom lágyan, homlokomat az övének döntve. - Azt hiszem, ha eltűnnél, ha nem lennél már velem, meghalnék. Nem akarattal persze, csak úgy, mint a fa, amelyiknek kitépik a gyökerét. Mi már egyek vagyunk... és soha nem akarlak elengedni magam mellől.
Beismerem, soha, senkinek nem lejtettem táncot, nem így. És őszintén kiérdemelte volna, hogy egy pólónál többen virítsak előtte, de a lustaságom legyőzte ezt, plusz, nem véletlenül pakoltam már össze a táskákat. Mégsem tétovázom sokat, miután a karikákat eltüntetem, hajam természetesen összeborzolom, és a kalapot a fejemre teszek, s a zene ritmusát elkapom, mikor elkezdődik. Az ajtóban megállok, billegek egy sort, a kalap elrejti mosolyom, amikor eldobom magamról, a vigyor helyére igézően csillogó, éhes szempár kerül, egy sejtelmes mosollyal karöltve, és tekintetemmel nem engedem el övét, ahogy engem pásztáz. Ritmusosan mozgok a zenére, reakciója egyértelművé teszi, hogy nem vagyok én ebben olyan rossz, és a dacos kisgyereket pár másodperc alatt sikerül eltávolítanom a színről. A póló lassan, de határozott mozdulattal tűnik el rólam, és kiszélesedő mosolyomnak csak szavai hallatán engedek teret. A pántot lassan tolom le vállamon, alsó ajkamba harapva, végül mégis úgy döntök, hogy közelebb sétálok hozzá, meg-meg pördülve tengelyem körül, hívogatóan lépek az ágy mellé, kapom el pólójánál fogva és húzom az ágy szélére. -Sikerült kiengeszteljelek?-ülök ölébe, magamon hagyva a csipkét, szavaim fülébe suttogva, apró csókokat lehelek nyakára, majd ajkaihoz érve forró csókban részesítem, ujjaim hajával játszanak.-A legjobb részt meghagytam neked, bár...-vonok vállat, csípőm erőteljesen hozzá nyomva.
Amíg én duzzogtam, és morcoskodtam, ő úgy vigyorgott, mintha felvarrták volna a szája két sarkát. Már épp kezdtem ténylegesen is megsértődni, mikor ő befejezni a reggelit, feltápászkodik, aztán megcsókol, de szinte lepkeszárny finomságú érintéssel ér csak a számhoz. Hamar el is szakad tőlem, én meg megint úgy bámulok rá, mint egy nagy, bánatos gyerek. - De most mié... - kezdek bele a kérdésbe, de a legvégső hangokat már csak a bezárt ajtó hallja, mert ő a fürdőbe vonul, és egy határozott dörrenéssel rekeszt ki onnan. Nagy sóhajjal engedelmeskedem, fogalmam sem volt, mit is akar jelenleg. Az előbb utasított vissza, szóval nem fűztem reményeket ahhoz, hogy az elkövetkezendő órákban valóra váltja azt, ami után ácsingóztam. Nos, hát alaposan tévedtem. Mert alig pár percbe telik, a fürdő ajtaja feltárul, épp akkor, mikor elkezdődik egy dal a rádióban. Attól pedig, ami, vagyis aki megjelenik az ajtókeretben, két másodperc alatt a szívroham kerülget. Mert ez Les, de mégsem ő... legalábbis egy olyan énje, amit eddig még nem láttam, de ami azt hiszem, mindennél jobban bejön nálam. A kalap, egy póló... ennyit visel mindössze. Meg persze alatta azt a falatnyi csipke-csodát, ami átsejlik a felső anyagán, és úgy veszem a levegőt, mint Darth Vader. Mert a csípője, a válla, minden porcikája olyan erotikus mozgásba és tekergésbe kezd, hogy a látvány még a holtakat is életre keltené. Főleg mikor megszabadul a pólótól, és elkezdi magáról a csipkét is letolni lassan, ingerlően. - Irgalmas isten - motyogom alig hallhatóan, és megdörzsölöm a szívem táját, mert az már olyan tempóban ver, hogy egy átlagember a szívbaj küszöbén bokázna tőle. Az már csak halványan jut el a tudatomig, hogy a tátott számon lassan már a nyálam is kicsorog.
Őszintén tetszett, ahogy kicsit húzhattam az agyát, és minden dacos, kisfiús dünnyögése ellenére én csak mosolyogtam. Feltételeire szintén, reggelim jóízűen falatozva, míg a tojás és a pirítós eltűnt a tányérról, a kávé elfogyott és éreztem, hogy jóllaktam végre. Tudtam, hogy figyel, s bár nem tudtam, hogy mire gondol, borostás képe semmitmondón tűrte, hogy méregetem, szemében mégis ott bujkált a csillogás, amit őszintén szólva imádtam. Terelve a témát felajánlom, hogy ma még maradjunk itt, terveim szerint ugyanis egyhamar a szobát nem fogjuk elhagyni. -Ó, ha szeretnéd, hogy énekeljek menet közben, szívesen megteszem. Csak ha fájni kezd a fejed, ne kend rám.-tudtam, hogy szánt szándékkal cukkol, amit voltaképp meg is érdemeltem az előbbiek fejében. És nem különösebben zavart, egymás csipkedése olyasvalami volt, ami igazából hiányzott volna, ha nincs nap, mint nap. Felállok a székről, leteszem a tányérom a gurulós kocsira, és mellé sétálok, ujjaim végigvetem mellkasán, majd állának ívén, és úgy csókolom meg, hogy ajkaim éppen csak érintsék övét. -Helyezd magad kényelembe.-húzódok el tőle, s lépek az ablak elé, behúzva a sötétítőket, és a rádióhoz lépek. Bekapcsolom, válogatok egy kicsit, találok egy adót, ahol nem a helyi karattyolás és furcsa, zene szerű hangzavar szól, hanem igazi régi dalok. Elmosolyodom, felkapom a kalapot, majd eltűnök a fürdőszoba ajtaja mögött. Egy gyors fogmosást követően megigazítom kócos hajam, fejemre nyomom a kalapot, és ahogy elkezdődik a következő szám, annak ritmusára sétálok vissza, csípőm a dallamra tekergetve, s tisztes távolban megállva tőle rá mosolygok. A fehér, egyszerű póló alatt rejlő csipkét láthatja, mikor ide-oda fordulok, hajam követi mozdulataim, körülöttem száll, amit elősegít, hogy a kalapot végül ledobom magamról, majd a pólót is, s a ritmust kihasználva mozgok még egy kicsit, mielőtt a csipke pántját elkezdeném lassan letolni vállamon.
Kezdőlap
