Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 12, 2017 9:53 pm
Ugrás egy másik oldalra
to my little sissy
show me what you've got

Szánakozva, gunyorosan, mégis feszülten nevetek fel a szavaira, a próbálkozására, hogy meggyőzzön engem, és talán még saját magát is, hogy ez alakulhatott volna sokkal szebben is. Frusztráltá tesz, hogy még mindig úgy tesz, mintha mindez csak rajtam múlott volna, hogy még most is azon agyal, vajon miképp lehetett volna megakadályozni egy tragédiát. Nem lehetett volna! Esélytelen! Fogja már fel! Hiába reménykedtek a drága öcsémmel, a lelkük mélyén tudniuk kellett, hogy nem volt menekvés, mert ez a család, a koven és a szabályaik ilyenek. És mind az áldozatai vagyunk a körülményeknek. Ettől még ugyanúgy szociopata vagyok, és felelős Luke haláláért, de jelenleg erről nemigen akarok tudomást venni.
- Akkor sokkal boldogabb lennél most, ha te álltál volna ki ellene, és te okozod a vesztét? Vagy ha fordítva történt volna, és ő öl meg téged, majd az ő lelkiismeretére telepszik ugyanez a teher? - kérdezek rá hasonló stílusban, enyhén szkeptikusan. - Én készen álltam végigcsinálni a megmérettetést már huszonévvel ezelőtt is, de a koven úgy döntött, hogy nem vagyok rá méltó, Jo pedig sem akkor, sem most nem volt hajlandó szembeszállni velem. Luke-nak ugyanúgy megvolt a joga, hogy döntsön a saját sorsa felől és ő döntött – teszem még hozzá a magam részéről ezzel lezárva a dolgot. Már így is túlságosan belelovaltam magam a témába, erről árulkodik az erőm szikrázó megnyilvánulása is.
- Hogy érted, hogy mi lesz? - kérdezek vissza meglepetten, és a csodálkozástól még a villódzás is csillapodik valamelyest. - Azt akarod, hogy vonjam ki a koven törvényei közül az ikerpárok megmérkőzését? - vonom fel a szemöldökeimet. Ez eddig még nem is jutott eszembe, de így belegondolva lenne értelme, és igen, vezetőként valójában meg is tehetném. Ezzel mindketten nyernénk, és valójában a koven is. Ők megnyugodnak, hogy nem kell egymást gyilkolniuk, én pedig bebiztosíthatnám a helyemet. Csakhogy ebben az esetben találnunk kellene valami más megoldást az erő átruházására, mivel a megmérettetés nélkül továbbra is mind arra vannak kárhoztatva, hogy velem együtt haljanak, ha engem utolér a vég. Kétlem, hogy ez tetszene a többségnek.
- Talán megegyezhetünk... Kitalálhatunk valamit – szólalok meg végül egy rövid töprengés után. A ház mostanra teljesen elcsendesedett, ám most, hogy lenyugodtam, ismét visszatértek a korábbi érzéseim. Azt hiszem, muszáj lesz mondanom valamit, mert a végén megfojt mindaz, amit bennem kavarok. Teszek néhány tétova lépést Olivia előtt, aztán újból szembe fordulok vele.
- Tudom, hogy ez már semmit nem számít, és nem hozza vissza Luke-ot, de... khm... szerintem sem ezt érdemelte, és egy percig sem okoz örömöt, hogy meg kellett halnia. Én... sajn... sajnálom. - Hát kimondtam. Én is alig hiszem el. Ezek után már igazából nem nagyon érdekel, ha a húgom elutasítja a szavaimat, vagy nem hisz nekem, akkor is megkönnyebbülés volt ezen túlesni. Az arcomon az őszinte megbánás helyét már vissza is veheti az előbb viselt érzéketlen maszk.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 31, 2016 9:13 pm
Ugrás egy másik oldalra
to my psychopath brother
it's time to take revenge


// ne haragudj a késésért, broo! 38

Egy ideig meg sem mozdultam. Rezzenéstelen tekintettel figyeltem őt, habár megannyiszor fogadtam meg, hogy egyetlen könnycseppet sem engedek a felszínre, nem adok neki egyetlen csepp keserűséget sem. A szavai úgy csapódtak az arcomba, mintha ezer éve gyakorolta volna be a drámaiságát, pedig valószínűleg csak jól végiggondolta azt, minek is lett áldozata. Volt rá ideje. Pár évtizede elzárva tőlünk. A családjától.
Egy pillanatra elfordítottam a fejem, hogy ne rá kelljen néznem. Azért jöttem ide, hogy bosszút álljak. Luke-ért. Minden pillanatért, amit elvett tőlem. A gyerekkoromért... az összes testvérem haláláért. Éreztem a zsigereimben, a gyomromban, hogy ennyire dühös még soha nem voltam senkire. Már nemcsak Luke miatt éreztem... mintha az egész város gyűlölete összpontosult volna bennem, mégsem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy csak úgy le tudjam őt győzni. Nem voltam rá képes, erősebb volt, mint én. Főleg most - Luke erejét magába szippantva.
- Luke és én gyerekkorunk óta készültünk erre. Valahogy megtaláltuk volna a kiskaput, még azelőtt, hogy... - Elhalkultam. Bár fel sem emeltem igazán a hangomat. Azt hittem, hogy én is ordítani fogok, legalább annyira tajtékzani, mint ő, végül nem tettem. Talán azért, mert valahol mélyen éreztem az igazát. Azt, hogy miért akartunk mi ketten kibújni a kötelességeink alól - Luke és én. Nem tartottuk normálisnak a koven követeléseit. Nem ezért jöttünk a világra és lettünk legjobb barátok, hogy aztán megöljük egymást. - Neked nem az én ikertestvéremet kellett volna megölnöd. - Összekoccantak a fogaim. Josette-re sem tudtam békésen gondolni. Nem kívántam a halálát... furcsa mód, talán Kai halálát sem akartam. De azt, hogy szenvedjenek, azt igen.
Ismét ránéztem, éppen abban a pillanatban, mikor a ház lámpái villogni kezdtek. Erősebb lett, mint gondoltam... Luke nem volt gyenge boszorkány, az ereje pedig most már Kai-ban él tovább. Talán félig igaza volt. De az ő elmebeteg vízióját még így sem értettem. Nem tudom elképzelni, hogy érzései lennének.
Lecsukódtak a szemeim. Nem, még a könnyfátyolt sem láthatja a szememben. - A hatalom megmérgezte az egész családomat. Megőrjítette azt, aki erre fogékony volt. És mi lesz ezek után? - kérdeztem, ekkor már nyitott szemekkel, közelebb lépve hozzá, és karjaimat a mellkasom elé fontam. - Átírod a koven törvényeit? Többé egyetlen ikerpárnak sem kell megmérkőznie a hatalomért? Egyáltalán tervezel valaha is meghalni most, hogy hatalmasabb lettél mindegyikünknél? - vontam fel kérdőn a szemöldököm. Kétlem, hogy tervezné a végzetét. Talán nem fogok ma este elégtételt kapni a bátyám haláláért. De isten a tanúm rá, hogy nem megyek el innét üres kézzel.

©️
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Júl. 22, 2016 10:31 pm
Ugrás egy másik oldalra
to my little sissy
show me what you've got

Nos, éppen erre számítottam. Harag, megvető pillantások, különféle vádak... Szóval nem mondhatnám, hogy meglep ezzel a jelenettel, vagy hogy bármennyire is meghatna. A kirohanása, a szavai többsége leginkább lepörög rólam, ahogy mindig, ha mások a lelkemre próbálnak hatni. Valami azonban most mégis más, mint általában. Valami megváltozott bennem. Nem ebben a szent pillanatban, hanem folyamatosan, az az este óta. És nem tudom mi az, nem tudnám leírni. Érzések. Kiráz tőlük a hideg, és legszívesebben levedleném őket valahogy. Szabadulnék, de ez nem ilyen egyszerű. A nappalim közepén kibontakozó hiszti egy részemet, a régi énemet inkább csak szórakoztatja. Az a részem élvezi a helyzetet, mert mindez csak annak a következménye, hogy ÉN nyertem. Végigvittem mindazt, amit elterveztem. Megszereztem a hatalmat, végigvittem a bosszúmat. Mindazok után, amiket az elmúlt húsz, sőt, negyven évben átéltem, végül én kerültem ki győztesen ebből a csatából. De az örömöm mégsem tiszta. A kárörvendésemet bűntudat mérgezi, mint valami méreg, ami egyre csak terjed és fertőzi tovább a belsőmet, ahogy a húgom lélektükrei mélyén ülő fájdalommal szembesülök. És érződik minden vádló, haragos, gyűlölködő szavából, hogy mennyire szenved az ikre elvesztésétől. Én ezt nem akarom látni. Nem akarom érezni. Egyre jobban bosszant az egész, amit viszont tárt karokkal fogadok. Jó! Legyek csak én is dühös!
- Akkor mégis kinek kellene? Neked? Ki dönti el, hogy kié a hatalom? Hogy ki vezesse a kovent? Elvileg a mágia, nem igaz? És a családunk szabályai. Amiket én betartottam, pont úgy, ahogy Luke is. Összemérettettünk. És ez az erő engem választott! - emelem meg én is a hangomat a testvérem arcába kiáltva.
- Igen! Igen, beteg vagyok. De nem én vagyok az, aki tönkretette ezt a kovent. Az egész rohadt család beteg, romlott, perverz és undorító! Mégis én vagyok az egyetlen, akire ujjal mutogatnak szinte már a születésem óta. - Arra nevelnek bennünket, hogy megöljük egymást, és kizárnak, miután kiderül, hogy más vagy. Egész életemben egyetlen dolgot akartam: felhívni magamra a figyelmet, hogy észrevegyenek, hogy elfogadjanak. De csak azt kaptam, hogy kitaszítottak ebből a világból, és magamra hagytak egy természetfeletti börtönben, ahol az őrület újra és újra elboríthatta az agyamat. Ők tettek ilyenné, és van képük bűnbakot csinálni belőlem, miközben senki nem vállalja a felelősséget azért, amivé lettem. A bennem növekvő feszültség lassan átjárja az egész házat, és a szócsatánk nyomán villódzni kezdenek az égők, halkan recsegnek, sziszegnek a különféle elektromos berendezések.
- Ha csak egy pillanatig is készen álltál volna szembeszállni Luke-kal, és végezni vele, vagy hagyni, hogy ő szívja el belőled az erőt, pontosan ugyanannyira beteg vagy, mint bárki más ebben a családban. És képmutató, ha ezt nem ismered be – vágom a kis hugocskám képébe az újabb szavakat, csak hogy végre tiszta vizet öntsünk abba a bizonyos pohárba. Lehet, hogy az én lelkemen több a folt és a sötétség, mint a többségünkén, de ebben a helyzetben semmi sem csak fekete vagy csak fehér. Én legalább beismerem, hogy szociopata vagyok, beteg, és veszélyes. És megtanultam ezzel együtt élni, elfogadni magamat mások helyett is. Na és Liv?




A hozzászólást Kai Parker összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Feb. 12, 2017 8:28 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jún. 19, 2016 12:53 pm
Ugrás egy másik oldalra
to my psychopath brother
it's time to take revenge

Gyűlöltem őt. Ezen nem volt már mit szépíteni. Átkoztam a napot, mikor egy családba születtem ezzel a degenerált pszichopatával. És átkoztam a napot, amikor a családunk úgy döntött, hogy kelepcébe zárja. Lehetett volna más megoldást találni arra, hogy egy életre eltűnjön a föld színéről. Leszúrhatták volna álmában. Utáltam ötleteket adni másnak, pedig itt aztán végtelen volt a lehetőségek tárháza. De nem tettek semmit. Azt hitték, nem lesz egy olyan ostoba boszorkány, aki majd kirángatja a pokolból? Találtak rá módot, és mint egy pióca, élt is a lehetőségével. Azóta pedig nem hozott magával mást, csak pusztítást, halált és gyűlöletet. Nem akartam a kovenje része lenni, hiába akarta apánk, hogy Luke és közöttem dőljön el a harc. Kai döntött helyettünk is, és legyőzte Luke-ot. Ostoba volt a bátyám, tudhatta volna, hogy nincs esélye. Mindig is voltak trükkjei ennek a bolondnak, miért lett volna más éppen akció közben? Nekem kellett volna megküzdenem vele. Luke mindig is félt attól, hogy én leszek a gyengébb, és engem öl meg a párbaj során. Én is ettől féltem, csak éppen fordítva. A saját halálunk nem lett volna nagy csapás. A másikunké viszont igen.
- Te csak azt hiszed - néztem rá megvetően, még mindig nem pislogva. Éreztem, hogy elszorult a torkom, a gyomrom akkora lett, mint egy dió, de nem mutattam jelét gyengeségnek vagy félelemnek. - Hol a te nagy családod? Van még olyan, akit nem öltél meg a hatalomért? - kérdeztem összekoccanó fogakkal. Nem ragadhatott el az indulat idő előtt. Nem szabadott most Luke-ra gondolnom vagy idő előtt jön rá, miért is jöttem ide. - Tönkretetted az egész kovent. Nem neked kellene vezetned őket. - Nem. Vagy Josette-nek, vagy Luke-nak. De a nővéremet is szívesen beleöltem volna Kai vérébe. Vállalnia kellett volna a felelősséget húsz évvel ezelőtt. Erre mit tett? Elrejtette a mágiáját, és meghunyászkodott.
Már készültem volna kitörni, mikor meghallottam a mondatát. Az arcomra értetlenség, furcsa döbbenet ült ki. - Miről beszélsz? - kérdeztem. - Ne vedd a szádra Luke-t. - ráztam meg a fejem. - Megölted, és most... még gúnyt is űzöl a halálából? Milyen aljas, beteg Parker vagy. - ejtettem ki a szavakat lassan, közben nagyot nyelve. Nem értettem, miről beszélt.

©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Május 22, 2016 6:26 pm
Ugrás egy másik oldalra
to my little sissy
show me what you've got

El kell ismernem, hogy amikor túl jól mennek a dolgaim, az szinte már unalmas. Persze nem a „húsz évre egy másik világban ragadtam egyedül” szinten uncsi, de azért nem is teltek túl eseménydúsan a mindennapjaim az utóbbi időben. Legyőztem az öcsémet, megszereztem az erejét, több bennem a mágia, mint valaha, hatalmam van a koven felett, hozzájutottam a jogos örökségemhez, amiből berendezhettem magamnak egy otthont, így már van saját fedél a fejem felett, és még egy-két befektetésre is futotta, hogy egy ideig ne legyen gondom a megélhetésre... és most? Most hogyan tovább? Fogalmam sincs. Minden túl egyszerű és hétköznapi lett. Olyan sokáig tervezgettem a kiszabadulásomat, a nagy visszatérést, a bosszúmat, a családom feletti hatalom megszerzését, és soha egy pillanatig sem gondoltam tovább a történetet. Hogy mit kezdek magammal majd azután, hogy ha ez mind megvalósult. Mondhatnám, hogy azért, mert nem hittem magamban, vagy abban, hogy mindez megtörténhet, de ez nem igaz. Ha nem hittem volna a saját jövőmben, a saját erőmben, nem is juthattam volna el idáig. De most valahogy fel kellene találnom magam, kezdeni magammal valamit, bepótolni az elvesztett időket, felzárkózni a modern világhoz. Egyelőre mégsem tudom, milyen irányba induljak el. Valószínűleg ezért is örülök úgy meg, amikor felfedezem a váratlan látogatómat. Biztos vagyok benne, hogy a látogatása nem kis felfordulással fog járni, és szinte boldog vagyok, hogy végre valami történik is, hogy végre valaki felpezsdíti itt az életet. Ez lenne az elfogadhatóbb magyarázatom arra, amit érzek. A kevésbé tetsző verzió szerint viszont Luke bennem élő „maradéka” ujjong amiatt, hogy láthatja a drága ikertesóját.
- Hol máshol lennék, hugocskám? - kérdezek vissza, miközben vigyorogva közelebb sétálok. - Hiszen itt van a családom. Húsz évet éltem távol tőletek, most végre kiélvezhetem, hogy nem tudtok elzárni a semmibe – vágom zsebre a kezeimet, és megvonom a vállam. Aztán gonosz kis gondolat fut végig az agyamon. Egyértelmű, hogy Livvie miért jött. Bosszút állni a szeretett ikre miatt. Miért halogatnánk tovább a dolgot? Inkább mozdítsuk elő a kirobbanni készülő haragját. Piszkáljuk meg az állóvizet...
- Különben is... Lukenak hiányoznál, ha továbbállnék... - teszem hozzá egy sejtelmes félmosollyal, a bennem élő testvérünk érzéseire utalva, amelyek ezentúl sajnos valószínűleg örökké velem maradnak majd. De ez maradjon az én dolgom. Előbb-utóbb meg fogom tanulni elcsendesíteni őt. Vagy együtt élni ezekkel az érzésekkel... ez majd még kiderül.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Május 21, 2016 10:42 pm
Ugrás egy másik oldalra
to my psychopath brother
it's time to take revenge

Az egészben volt valami nonszensz. Próbáltam visszaemlékezni azokra az időkre, amikor még voltak testvéreim, és nem csak Luke-ot ismertem. Nem volt nagy meglepetés senki számára, hogy az ikertestvérem a legdrágább dolog az életemben... azzal együtt fogadtam el, amilyen volt, aminek teremtették. Ha kellett, a védelmére keltem, hiszen tudtam, milyenek a mai kis szemetek, és ahogyan ő meg tudná védeni magát, az hagyna kívánnivalót maga után. Erős volt, az egyik legerősebb boszorkány, akit ismertem, de Kai erősebbnek bizonyult. Nem tudtam, mennyi erő kellett ahhoz, hogy össze tudjon csapni vele, és hogy mennyi volt az, amire ezáltal a pszichopata bátyám szert tett. De szerettem volna azt gondolni, hogy van rá más mód, esetleg meg lehet fordítani ezt az egész folyamatot, és hogy... a bátyám egy szebb emlékkel maradhat minden emlékezetében. Haragudtam a nővéremre. Jo-nak kellett volna szembeszállnia vele. Neki kellett volna legyőznie Kai-t, de ahelyett, hogy megtette volna, inkább rejgetette a mágiáját. Éppen annyira volt hibás Luke haláláért, mint maga Kai. Ha ők ketten annak idején lezárják maguk között, az egész meg sem történik. Vagyis, vagy én, vagy Luke valahogyan, de megmérkőztünk volna. És tudtam, mélyen éreztem, hogy azért voltam emiatt annyira nyugodt, mert ő erősebb volt, mint én. Ő élte volna túl, míg én nem. Sokan nem értették ezt az egészet, milyen koven képes így beáldozni valamit, amit mások családnak neveznek... de nem mi tehettünk arról, hogy hová születtünk.
Nem kopogtam, csak beléptem a ház ajtaján. Nem ismertem a bátyám ízlését, és nem is túlzottan érdekelt, hogy vajon milyen színű a tapétája. Akkor mutatott volna a legszebben, ha ennek a bolondnak a vére folydogál rajta.
Éreztem, hogyan feszül meg a testem. Ideges voltam, bár a helyzethez képest mégis nyugodt. El akartam érni, hogy szenvedjen. Nincs erőm ahhoz, hogy elpusztítsam... de megpróbálhatom gyötörni őt.
Meglepett, hogy a megérzéseim ellenére nem találtam őt a nappaliban, pedig innen éreztem a jelenlétét. A szoba közepén álltam, és mikor megfordultam jöttem rá, hogy hol van. A nappali bejáratánál állva nézett rám. Nem hökkentem hátra, nem lepődtem meg. Napjaim voltak arra, hogy hogyan legyen olyan érzéketlen, amilyennek neki kellett lennie ahhoz, hogy megölje Luke-ot. - Hosszútávra tervezel? Már megkaptad, amit akartál, miért vagy még mindig itt? - kérdeztem aztán, pislogás nélkül tartva a szemkontaktust. A városon kívül akartam tudni, de reméltem, hogy ha tényleg elmegy egyszer, magával viszi az ikertestvérét is.

©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Feb. 02, 2016 11:08 am
Ugrás egy másik oldalra
to Serena
welcome to our home, little one

Odaát? Ismerős, de még nem jártam utána. Talán kellene. Egy újabb dolog kerül a képzeletbeli listámra, amivel felzárkózni igyekszem a jelenkorhoz. Ha az ember húsz évet tölt a nagy büdös semmiben, ahol megállt az idő, majd varázsütésre visszatér, rádöbbenhet, hogy a fejlődés – főleg a technikai, de nem csak az – egyre csak gyorsul, és képtelenség minden újdonságot pár röpke nap alatt megemészteni. De a túl sok információt ellenére én egészen élvezem ezt a felzárkózás dolgot, hiszen izgalmas, és hát minden jobb annál, mint amiben korábban részem volt.
Közben megérkeztünk a szobához, melyet ideiglenesen az unokahúginak szándékozok adni, a csomag is belebeg az ajtón, majd a vetetlen ágyon landol. Magam is beljebb sétálok, és megállok az ablaknál, majd a villát tartó kezemmel a szekrény felé legyintek.
- Nyugodtan csomagolj ki. Találsz ott valahol ágyneműt is... gondolom, elboldogulsz vele... - Remélem, nem várta, hogy én fogok megágyazni is neki. Nem vagyok bejárónő, sem az anyja. Meg ami azt illeti, rám férne majd egy zuhany is, mert bár a korábban rám tapadt vér egy részétől megszabadultam a kései ebéd előtt, de a ruhám még mindig vámpírszötyitől foltos itt-ott.
- Bentlakásos iskola? Az gáz, ne hagyd magad, kislány! Mennyi is vagy már? Tizenhét? Tizennyolc? Nagyrészt már felnőtt, ez pedig a te életed, neked is legyen beleszólásod! - Úgy tűnik, a családom imádja elzárni a világ elől a csemetéit, mintha ez megoldás lenne mindenre. Akár egy elit suliról beszélünk, akár egy másik világról. Persze a kettő között van különbség, én már csak tudom. Meg hát ki vagyok én, hogy tanácsot adjak másoknak a szülők megneveléséből! De azt hiszem, azt mégis sikerült bebizonyítanom, hogy ha elég kitartóak vagyunk, véghez tudjuk vinni az akaratunkat, akárhány akadályt is gördítenek elénk az ősök.
- Nemrég kiderült, hogy a családi mesterkedés ellenére is akad némi örökségem, azt igyekszem most hasznosan befektetni – válaszolom meg a kérdését két újabb falat között, amelyekkel ezt az utolsó dobozt is immár maradéktalanul kiürítettem. - Valójában már egy bisztró megnyitásán ügyködöm a Whitmore környékén... Ami azt illeti, lenne is ma még egy-két dolgom, szóval hagylak berendezkedni – zárom a beszámolómat egy rövidre szabott búcsúzással, és el is hagyom a szobát. Tényleg ideje már rendbe szednem magam, és sajnos valóban vár némi munka is. Csak abban reménykedek, hogy ha egyszer beindult az üzlet, és találtam megfelelő alkalmazottakat, illetve valakit, aki elvezeti, nekem már nem lesz sok gondom vele. Valljuk be, a rendszeres, tisztességes munka nem nekem való. De valamiből élni is kell, és hát a lelkiismeretem újraélesztésekor arra is ráébredtem, hogy  nem élősködhetek örökké másokon, csak bonyodalmakhoz vezetne, és hát nem is biztosít túl sok önállóságot. Szerencsére a gasztronómia mindig csábított, és odaát volt is időm ezen a téren fejleszteni magam, egyébként meg folyton igénylem a társaságot is, amióta kiszabadultam, csak az üzleti részéhez kell találnom valakit, aki helyettem dolgozik.



• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
501 • © • Bocsánat, hogy ilyen sokáig tartott, és köszönöm a játékot! ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 29, 2015 9:35 am
Ugrás egy másik oldalra

 Minden, ami eddig csak mese és rémisztgetés volt, most valódi. Teljesen valós, hús és vér, itt áll előttem. Nem hittem volna, hogy valaha látni fogom őt, sőt, volt amikor el sem hittem igazán, hogy létezik. Most pedig, itt vagyok és menedéket próbálok kérni a "szörnyetegtől". Nem tűnik annak. Jó, egy kicsit furcsa megmozdulásai is szoktak lenni, de most kifejezetten nyugodt, mint a szende bárány. Biztos vagyok benne, hogy ha valami történne, azonnal ugrana és mindent megtenne, hogy ő jöjjön ki a helyzetből jól. Hallgatom. Furcsa nekem, hogy valaki ilyesmiről beszél. Hiszen mi ebbe nőttünk fel, nekem ez olyan, mintha mindig is tudtam volna. Pedig volt idő, amikor még nem tudtam, mi az az internet... csak már alig emlékszem rá, hiszen minden nap használom.
Elmosolyodom a mondata végén. Ő is lehetett volna normális gyerek, ha nem így nevelik fel... kitúrták, csak mert nem olyan mint ők. Igen... a koven elég elítélő, és szerintem soha nem fog megváltozni. A kérdésére el kell gondolkodjam. Az igazság az, hogy nem túlzottan kötnek le a sorozatok. Sokkalta jobban érdekelt mindig is a mágiám, annak próbálgatása, tanulás.
-Azok is, de vannak még... mondjuk az iskolában a lányok az Odaátért vannak annyira oda, akármi is legyen az. Nem nézek sorozatokat. - Vontam meg a vállam. A filmekkel még úgy ahogy képben vagyok, de néha-néha elmegyek moziba és csak azért. Nem válaszol a kijelentésemre, csak felnevet rajta. Közben felveszem az asztalról a doboz ételt, ami még félig van, és átnyújtom neki, jelezve egy aprócska mosollyal, hogy nyugodtan egye meg. Aztán már nem sok időm van itt nyugodtan ücsörögni, hiszen felkel és invitál, hogy megmutatja a szobám. Talán egy kicsit örülök is neki, hátha nyugtom lesz. Bár mondjunk van bennem valami aprócska kis rossz érzés. Lelkiismeret? Talán. De nem fogok hazamenni! Kivívták maguknak ezt a szüleim, had aggódjanak miattam pár napot.
Elindulok a szoba felé, Kai mellett. Táskámat kezemben cipelem, közben bólogatok a fiú megjegyzésére.
-Ez már csak természetes. Nem mennék el szó nélkül. - Halvány mosollyal nézek felé. Ha már adott nekem menedéket, akkor aztán biztos nem játszanám el a bizalmát azzal, hogy csak úgy szó nélkül lelépek. A 'kántálásra' felemelem a fejem, ismerős, de még nem vagyok olyan jó hogy meg tudjak állapítani sok varázslatot csak hallásra. Majd... a gyakorlat teszi a mestert. A táska kirepül a kezemből, elénk száll és halad tovább, a szoba felé valószínűleg. Közben persze nézelődök. Szép ez a házacska. Egészen otthonos. Nem olyan vészesen nagy, szóval már meg is érkeztünk. Belépek, és miközben nézelődök benn is, úgy válaszolok a kérdésére.
-Igeen, a helyi gimibe. De a szüleim bentlakásosba akarnak küldeni... - Nézek rá. Elfintorodom a gondolatra, hogy bentlakásos iskola... semmi kedvem nincs hozzá. Miért nem jó nekem az a suli, amibe eddig is jártam? Ott vannak a barátaim, és Nick... - Te mivel foglalatoskodsz, amióta visszatértél? - Ha már ilyesmi a téma, akkor ne maradjak kuka csendben, hiszen eddig elég szótlan voltam. Ami furcsa tőlem, mivel sokszor be nem áll a szám. Még Kaival szemben nem sikerült elengednem annyira magam.

öltözék: itt || zene: itt || ©️ || megjegyzés: nagybácsim  :angyal:  
Kai & Serena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Nov. 25, 2015 12:01 pm
Ugrás egy másik oldalra
to Serena
welcome to our home, little one

Nem tudta. Hát most már tudja. És akármit is gondol a családunk meg a szüleim, szerintem ez igenis elég klassz dolog, bizonyos értelemben hasznos képesség, főleg így, hogy már ezt leszámítva is van saját varázserőm. Mert persze odaát, a börtönvilágban ragadva szó szerint ölni tudtam volna a saját erőért, ami nem adatott meg, és mellé egy kis Bennett véréért, hogy kiszabadulhassak. De végül minden megoldódott, hiszen itt vagyok végre, az összemérettetésen is túl, és ma már csak ez számít.
Bólintok, amikor hangos szavakkal is tudomásul veszi az elbeszéléseimet. Valóban nem áll szándékomban ártani neki, vagy másnak a családból. Jelenleg legalábbis nem. Épp elég nekem a bűntudat, ami gyötör, és nem hagy aludni már napok óta. Egy részem szeretné rendbe hozni a hibáimat, egy másik részem csak megszabadulna újra mindenfajta emberi érzéstől, ami újabban ismét a részemmé vált. Néha még saját magam számára is beszámíthatatlan vagyok. Szeretnék egy normális életet, de egyelőre fogalmam sincs, milyen is az, vagy mit kellene tennem érte. Majd kialakul. Vagy nem. De nem akarok semmit túlontúl komolyan venni, mert csak megfájdul tőle a fejem.
- Odavagyok a modern technológiáért, főleg az internetért és a sokféle közösségi oldalakért. Különféle hírességek osztják meg a gondolataikat nap mint nap twitteren, facebookon meg a többin. Hát nem izgalmas? Húsz éve még az volt a divat, hogy egy postacímet tesznek közzé, amire a rajongói leveleket lehetett küldeni. Na nem mintha én valaha foglalkoztam volna ilyennel. Bár ha nem lettem volna annyira elfogalva azzal, hogy apámmal vitatkozzak naphosszat, Pamela Andersonnak talán még én is írtam volna – terül szét farkasvigyor az arcomon. Az a nő két évtizeddel ezelőtt már-már istennőnek számított az akkor még nagyon is figyelemre méltó idomaival. De ma már egyrészt csak egy lenne a sok közül, másrészt meg... uhh, van vagy ötven éves. Hát igen, nem sok, de van egy-két jó oldala is annak, hogy húsz évet éltem bezárva az idő csapdájába.
- Bár gondolom a te generációd már nem is hallott a Baywatch-ról... Tényleg, milyen sorozatokon nőnek fel a mai tinik? Gondolom, biztos ilyen gyöngyházfényű vámpíros sztorikon – nevetem el magam. Bizony, hallottam a Twilightról is. Ember, milyen sok őrültséget kitaláltak a kimaradt időszakban. De szerintem elég jól haladok a felzárkózással. Azért kár, hogy ma már nem divatosak a parton szaladgáló, dögös életmentők spinék. Az én időmben minden srác a képernyőre tapadt, amikor ők voltak műsoron.
- Azt még megeszed? - kérdezem a dobozkára bökve, amiből épp csak pár falatot halászott ki, és azóta az asztal szélén pihen. Nem kéne kárba mennie, és szívesen betakarítom, a tésztával már úgyis végeztem. Az utóbbi megjegyzésére akaratlanul is felnevetek. Serena vagy csak tréfál velem, vagy borzasztóan naiv. Akárhogy is, vicces elképzelni is, hogy a családunk bármikor is vennék a fáradtságot, hogy megértsenek engem. Hiszen mennyivel könnyebb a számukra egyszerűen száműzni engem egy másik világba, nem igaz? Vagy áskálódni ellenem, és megfosztani az előjogaimtól. De erről már lecsúsztak. Az egyetlen módja, hogy másik vezetőt válasszanak, ha kinyírnak, de akkor nekik is végük, vagy csinálnak gyorsan egy újabb ikerpárt. Ez esetben viszont várhatunk még újabb huszonkét évet a kihívókra, szóval nincs gond.
- Na gyere, Sery baba, megmutatom a szobádat – állok fel, és útközben magamhoz veszem az imént emlegetett dobozt, a lépcső felé tartva pedig már nyomom is befelé az első falatot. - Csak annyit legyél szíves majd megtenni, hogy szólsz, mielőtt kiköltöznél – pillantok az unokahúgira két falás között. Gondolom ez lenne a minimum, hogy nem tűnik el bejelentés nélkül, ha már az én gondjaimra bízza magát. Haha, megint ez a bizalom dolog. Még mindig sokkol, hogy a családomból valaki képes volt hozzám fordulni segítségéért. Elnézem a lányt, és az jut eszembe, hogy talán el kéne vennem a csomagját. Az udvarias férfiak így tesznek, nem igaz? Nem hagynak nőket cipekedni. Szerencsére engem még soha senki nem vádolt meg azzal, hogy udvarias lennék. Különben is tele van a kezem kajával. Figyelem még egy ideig a lépcsőn való sasszézást a puttonnyal, aztán morcosan felnyögök. Ez a hülye lelkiismeret! Mikor fogok végre ettől újra megszabadulni?!
- Phesmatos... - motyogom el halkan, mire a táska kireppen Serena kezéből, és előttünk lebeg tovább, mutatva az irányt a vendégszobák felé. Na ne szokjon senki hozzá! Nem fogok szentté válni.
- Még tanulsz, ugye? Hova jársz suliba? - kérdezek rá csevegő hangon, hiszen eddig főleg rólam volt szó. Közben egy ajtó feltárul előttünk, a csomag is beröppen rajta, én pedig intek a fejemmel, hogy mehet előre, én addig is újabb falatot tömök a számba.



©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Okt. 30, 2015 7:00 pm
Ugrás egy másik oldalra

 Pár falatot eszem abból a dobozkából, amit én is elvettem. Ízlik, csak a gyomrom kicsit összerándult, és még nem tudott teljesen fellélegezni, hiába van minden a legnagyobb rendben. A néhány falat után le is teszem a dobozkát, majd hátradőlök, kényelmesen elhelyezkedem mert úgy érzem, jelenleg hosszú-hosszú beszélgetés vár rám Kaival. Csak bólintok egyet a mondatai végén. Van jogom tudni. A teljes történetet azt hittem, már ismerem, de valószínűleg, ha már így kezdi a fiú, akkor nem vagyok benne teljesen biztos. Szemeimet le se veszem róla. Próbálom minden rezzenését megjegyezni, valamihez kötni. Egy kicsit furcsa lehetek, de úgy érzem figyelnem kell. Mindenre. Hiszen nem ismerem. Kicsit félek, hogy majd megcsapol, de tudom azt is, hogy sokkalta erősebb nálam. De egyébként sem akarnám megtámadni, vagy ha ő engem igen, akkor semmiképp nem heccelném azzal, hogy visszatámadok. Elhessegetem a gondolataim, és figyelem a mondandóját.
Már éppen ott tartottunk, hogy válaszolni akartam egy igennel arra, hogy tudom, ő más mint mi. Mármint hogy nem rendes varázsereje van. Még nem találkoztam hozzá hasonlóval, így nem tudtam elképezni azt sem, milyen lehet ez az erő, de amit ez megfordul a fejemben, ő elkapja a karom. Szúró, és kimerítő érzés gyűlik fel bennem. Halkan felszisszenek, és már meg is értem. Ezért volt minden. Kihasználom az apró szusszanásnyi idejét Kainak.
-Nem tudtam, hogy ez ilyen. Mármint hogy így tudod... elvenni. - Kicsit hebegek habogok, de nem folytatom, hanem várom hogy Kai folytassa. Furcsa, hogy olyan ez neki, mintha természetes lenne. Pedig engem kiráz a hideg, és kicsit libabőrös is vagyok már az elejétől kezdve. Örülök neki, hogy abban az időben még nem voltam itt és nem kellett rettegnem. Vagyis már itt voltam, csak apró babaként, amikor fel sem fogtam a történéseket. Bólintok egyet, jelezve hogy figyelek. Persze közben a szélvihart is megszemlélem, egy pillanatra becsukom szemem, majd hajam próbálom lefogni, hogy ne egyfolytában a számba landoljon.
A mese végén teljesen másként kezdem látni a fiút. Olyan furcsa, hogy eddig hogyan állították be, és igen, valóban olyan volt... de most, most már fordult egyet maga körül és megváltozott valamilyen szinten. Hosszú idő után kijutott a börtönvilágból, belecsöppent egy ismeretlen világba, majd megmérkőzik Lukekal és érzelmei lesznek újra... nem lehetett könnyű. De most már tudom az egész történetet. Az egészet, vélhetőleg.
-Nem könnyű neked... értem. És most már azt is tudom, hogy nem fogsz bántani, most már elhiszem neked. A technológia pedig igen... nem nehéz beleszokni, könnyen ki fogod ismerni majd.
- Halvány, biztató mosolyt küldök felé. Ismét eszik. Mennyit bír enni! Olyan más, mint elképzeltem. Kicsit gyerekes, tinédzser.
De gyorsan kizökkenek, mivel utolsó megjegyzése tesz ezért. Felvonom a szemöldököm. Először csak úgy gondolom, egy bólintás elég válasz, de aztán megváltozik a véleményem. - Ez teljesen jogos. Tudom, hogy nem szeretnél visszakerülni a börtönvilágba. És remélem, a családod, a családunk megért majd. - Próbálom más szemszögből megközelíteni a dolgot, és egy picit talán biztatóra is sikerül ez az egész. Persze nem gondolom, hogy pont ő majd megfogad bármi biztatást, tanácsot egy 17 éves lánytól... de hát, ha már befogadott, semmiképp nem szeretnék ellene játszani. Főleg ezek után.

öltözék: itt || zene: itt || ©️ || megjegyzés: nagybácsim  :angyal:  
Kai & Serena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Okt. 11, 2015 3:24 pm
Ugrás egy másik oldalra
to Serena
welcome to our home, little one

Addig társalgunk, hogy kiürül a kínai kajás dobozom, de már csak akkor veszem észre, amikor az üres papír alját kapargatom. Hát ennyit a szecsuáni csirkéről. Rövid töprengés után második fogásnak a tésztát veszem magamhoz. Nem az igazi már így újramelegítve, de azért ehető. Estére tényleg főzhetnék valamit. Mondtam már hogy imádok főzni? Meg enni.
Néhány falat erejéig csak hallgatom a lányt, ahogy válaszolgat a feltett kérdéseimre, aztán egy sóhajjal félreteszem a tányéromat, és még párat nyammogva előrébb dőlök a fotelomban.
- Na jó, akkor mesélek én is neked egy kicsit, csak hogy első kézből is hallhasd a történetet. Azt hiszem, jogod lenne hozzá, nem igaz? És hát biztos vagyok benne, hogy a drága ősök nemigen hangsúlyozták ki a saját szerepüket az eseményekben - forgatom a szemeimet a drámai hatás kedvéért, de persze leplezetlenül enyhén túljátszom ezt az egészet. Mármint egy részem már túl van mindazon, ami történt, és nem csak a saját vétkeimmel, nem csak a húsz évvel ezelőtti gyilkosságokkal, hanem úgy általában mindazon, amit a családomtól "kaptam" az életem során. Mármint merem remélni, hogy tudok már teljesen objektíven mesélni erről, a visszakapott érzéseim ellenére is, és hát ne felejtsük el azt sem, hogy szeretem hallatni a hangom, és alkalmanként előállni a saját verziómmal is, ha van, aki meghallgasson. Ami ugyebár, ritkán esik meg.
- Nem kertelek. Tényleg szociopata vagyok - vonok vállat egyszerűen, és egy mosoly árnya fut keresztül az arcomon. - Legalábbis az voltam az elmúlt nagyjából húsz évben a közelmúltban történt eseményekig. Egyszerűen elnyomtam az érzéseimet, mert könnyebb volt így, mint a korábbi, 22 éven át tartó folytonos megfelelni vágyás és többi baromság. - Biggyesztem le az ajkam a nem tetszésem jeleként. - Azt gondolom elmondták rólam, hogy én nem olyan varázserővel születtem, mint ti, többiek. Csak akkor tudtam mágiát használni, ha... - hirtelen még előrébb hajolok, és elkapom Serena karját, ezzel egyidejűleg pedig elszívom belőle a varázserejét. Legalábbis annak egy részét, átmenetileg, és hogy az ne vesszen kárba, fel is használom arra, hogy a szobában egy kisebb szélvihart kavarjak, a fények pedig villódzni kezdenek. Elvileg mindez nem lehet egy kellemes érzés a számára. Eddigi tapasztalataim szerint nem fájhat, de azért bizonyára kellemetlen, amikor ezt csinálom. Aztán hirtelen el is engedem őt, minden visszaáll az előző állapotába, én pedig visszatelepszem a helyemre.
- Ez volt a módja. Ha elszívtam másoktól vagy valamiből, amit megbűvöltek. Emiatt a családom már kölyök koromban megbélyegzett, szinte napi rendszerességgel neveztek korcsnak, szörnyetegnek, megfosztottak bizonyos jogaimtól a kovenen belül. Mint ahogy a megmérettetést sem engedélyezték köztem és Jo között. Huszonkét éves koromig igyekeztem bizonyítani, hogy igenis elég jó vagyok. De aztán betelt a pohár - ismét egy vállvonás. Néhány röpke pillanatig csak nézek ki a fejemből eltűnődve. Nem hiszem, hogy a szüleim valaha is elismernék, hogy ők tettek olyanná, amilyen vagyok. Hogy ők legalább annyira tehetnek a testvéreim haláláról, mint én. Mindig mindent a szőnyeg alá söpörnek, a könnyebbik utat választják, és semmiért nem vállalják a felelősséget. Mint ahogy egyszerűbb volt engem is egy börtönvilágba zárni ahelyett, hogy megpróbálnának megbirkózni azzal, amivé lettem. Aztán kitörölték még az emlékemet is, megszabadultak a közös családi fotóktól és videóktól, hogy a saját kistesóim sem tudták, ki vagyok, amikor nemrég visszatértem. 
- Elismerem, azzal a szándékkal tértem vissza, hogy bosszút álljak rajtuk. Hogy megszerezzem a hatalmat a koven felett, és ezáltal örökre megszabaduljak az elnyomástól. De a Luke-kal való megmérkőzés némiképpen keresztbe húzta a számításaimat, miután átvettem néhány tulajdonságát, és újraaktiválta az érzéseimet, az empátiámat vagy valami ilyesmi - sóhajtok ismét drámaian, mielőtt túl komollyá válna a hangulat, aztán ismét kézbe veszem a tányéromat.
- Szóval nem... nem tervezek senkit álmában megfojtani, és nem kell tőlem tartanod neked sem. Csak egy normális életet akarok végre, már amennyire ez a mi családunkban lehetséges. Visszailleszkedni a civilizációba. Ami mellesleg tök sokat fejlődött. Annyira izgalmas! És én még a csipogókért voltam oda korábban - nevetek fel kissé gyerekesen, és már tolom is befelé a tésztát. Hmm... így második nekifutásra nem is olyan rossz. Vagy csak megjött az étvágyam a sok beszédtől.
- De tegyük hozzá, ha a szüleim, vagy bárki más, ismét szervezkedésbe kezdene ellenem, ne is számítsanak rá, hogy ölbe tett kézzel fogom várni, amíg ismét mindent tönkretesznek - jelentem ki elkomorulva, és ezt akár veheti magára is. Befogadtam, szívesen látom itt, de remélem, ez nem csak egy trükk, amivel a szülei kezére játszik majd engem. 



©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Okt. 11, 2015 1:27 pm
Ugrás egy másik oldalra

 Figyelmesen nézem Kait. Vannak még egy kicsit kételyeim felé, de biztosan nem fogadna be, ha annyira rossz lenne mint ahogy mesélték. Igazából kinézetre nem is félelmetes, csak talán stílusilag... És mondjuk azért nem könnyű elfelejteni azokat a dolgokat sem, amiket már kiskorom óta mesélnek nekem róla. Úgyhogy igazából nem lepődök meg magamon és azon, hogy egy kis félelem még árad belőlem. Valószínűleg ezt érzi is, hiszen abbahagyta a nevetést és furcsa tekintettel nézett rám. Ilyenkor egy picit rosszul érzem magam, mert meg akarom tanulni, hogy hogyan tudom elrejteni az érzelmeim többségét. Nem szeretném sok esetben kimutatni, hogy félek. Most is jobb lett volna, talán nem nevetett volna ki. Vagy igen. Hiszen elég fiatal vagyok még az én 18 évem... talán a legfiatalabb a családban. Ki is venné komolyan a legfiatalabb kis fruskát?
-Azt hiszem egyszer találkoztunk. De az se most volt már. - Vonom meg a vállam. Igen, valamikor, egy régi családi  összejövetelen találkoztam vele. Szerintem akkor láttam utoljára együtt az egész családot. Most meg ugye hallottam, hogy Kai legyőzte Liv ikrét. Gondolom Liv nem vette jó néven és biztos elment vagy valami. Suttognak a családban, de nem lehet mindent tisztán érteni és persze az én orromra továbbra sem kötnek rá fontos dolgokat. Nem is értem miért, pedig néha határozottabb vagyok mint a szüleim. Pár falatot kiveszek a dobozkából, miközben hallgatom Kai szavait, kérdéseit. Nem lepődöm meg a feltett kérdésen. Hiszen jogos. - Hát, tudod... félnek tőled. Meg gondolom nem szeretnének olyan dolgokat csinálni ami rossz... meg félnek a haláltól is, mert azt mondták, hogy te csak azt hozod ránk. Igazából mást nem tudok. - Ismét megvonom a vállam. Ezért a legrosszabb fiatalak lenni. Szeretnék már én is teljes értékű tag lenni. Vinni valamire. Egész életemben alábecsültek, kivéve a nagyim, mert ő tudja, hogy jó vagyok abban ami vagyok. Leteszem a dobozkát és hátradőlök. Elgondolkodom, felmerül bennem egyszer kétszer hogy biztosan jól döntöttem e ezzel kapcsolatban. Persze nem habozok sokáig amikor Kai valamit mondd, kérdez. Próbálok a lehető legértelmesebben válaszolni, de hát őszintén, elég nehéz.
-Hát igazából engem kiskoromban veled rémisztgettek. Aztán amikor nagyobb lettem akkor megtudtam a történeted. De amióta visszajöttél... elég tabutéma vagy a családunkban. - Anyám az elejében Kai említésére sírógörcsöt kapott, szóval nem volt kellemes. Főleg, hogy én voltam az a kíváncsi kislány, aki mindent tudni akart, persze nem ők mesélték el nekem a történetet, hanem a nagymamám. Mert ők nem veszik a szájukra Kait. Mintha a Harry Potter könyvet olvasnám...- Azt azért nem mondanám, hogy nem féltem amikor idejöttem. Nem igazán tudtam mire számítsak, és hát rémisztő is voltál amikor beléptél. De egyelőre azt hiszem megnyugodhatok. Ugye? - Felvont szemöldökkel néztem a fiúra. Nem hinném, hogy lenne hátsó szándéka, de azért még egy-két kételyem van felé.

öltözék: itt || zene: itt || ©️ || megjegyzés: nagybácsim  :angyal:  
Kai & Serena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 10, 2015 2:22 pm
Ugrás egy másik oldalra
to Serena
welcome to our home, little one

Hmm... úgy tűnik, máris sikerült elriasztanom magamtól a kis virágszálat, pedig az égvilágon nem tettem még semmi rosszat. Azon kívül, hogy képen röhögtem. Hát de elnézést már, de milyen vicces ez a helyzet. A családom egy tagja segítséget kér, éppen TŐLEM. Sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet. Az elmúlt húsz évben legalábbis semmiképpen nem jutott volna eszembe. Talán Luke az oka - szeretek mindent rá fogni, máskülönben elég hülyén érezném magamat - talán mégis más tehet erről, de nem akarom az utcára lökni a lányt. Korábban nem éreztem volna semmi késztetést rá, hogy befogadjak bárkit is, vagy törődjek bárkivel, de az összemérettetés óta folyamatosan emésztő, állandó bűntudat miatt úgy vélem, nem árthat, ha törlesztek kicsit. Ha megpróbálok végre valami jót is tenni. Például otthont adni az unokahúgomnak, ha erre van szüksége. Ráadásul... el kell ismernem, valamiképpen pozitívan hat rám, hogy vannak körülöttem, hogy van, aki bízik bennem. Ezek is olyan érzések, melyeket nagyon-nagyon régen éreztem utoljára. Szóval mindent egybe vetve egyáltalán nem bánom, hogy itt van, és a komikus helyzetet figyelmen kívül hagyva, amelyen már egyébként is alaposan kinevettem magamat, úgy döntök, hogy maradhat. Miért is ne? Szövetségesekre egyébként is szükségem lehet egy olyan családban, amelyben a többség holtan szeretne látni, vagy újra bezárva. Élükön a "kedves apucival".
És legalább az ebédhez is megvan a társaságom. Serena csak csipeget belőle, de ez engem nem tart vissza. Majd eszik, ha megéhezik. Én viszont tömöm magamba a kínait, miközben őt hallgatom, és alaposabban szemügyre veszem. Tényleg megvannak benne a családunkra jellemző vonások, a szeme színe és a többi.
- Nagyon hasonlítasz a húgomra... Oliviára. Ismeritek egymást? - kérdezek rá, mintha az iménti szavait fel sem fogtam volna, ami természetesen nem igaz, csak közben szöget ütött a fejemben a gondolat. Liv, a másik két testvérkénkhez hasonlóan, egy ideje már nem lakik otthon, gondolom igyekeztek olyan messzire kerülni, amennyire csak lehet, és hát ez teljesen érhető. Én ne érteném meg? Na mindegy, lényegében tényleg hasonlítanak. A hajuk főleg, meg az a szív alakú arc, világos szemek... Hol is tartottunk?
- Egy találós kérdés! Talán inkább a szüleidnek kellene feltennem, de csak te vagy itt: mi értelme lenne annak, hogy a koven vezetője legyek, ha ártani szeretnék a családnak? Vagy azt hiszik, hogy egy halott kovent akarok vezetni? - húzom fintorra a számat a hülye ötletet megfogalmazva. Minden mostani, és húsz évvel ezelőtti igyekezetem arra irányult, hogy megszerezzem a jogot a család irányítására, melyet megtagadtak tőlem. Illetve hogy kitörjek az elnyomásból, amit elsősorban apám gyakorolt rám. Mindkettő sikerült. Most, hogy enyém lett a hatalom, hülyeség lenne bármit is tennem ellenük, nem igaz? Mintha nem gyötörne így is épp eléggé a lelkiismeretem miattuk. Persze más a helyzet, ha egyszer tényleg az agyamra mennek, amire még mindig megvan az esély, főleg ha nem hagynak fel a próbálkozással, hogy újra félreállítsanak.
- Na nem mintha nem tettem volna meg azokat a dolgokat, amikkel vádolnak. Bár ki tudja, már tovább is szőhették azokat a történeteket... Tényleg, miket meséltek rólam a szüleid? - hajolok előrébb izgatottan. Kíváncsi vigyor terül szét az arcomon, nagyon érdekelne, miket állítanak rólam manapság. - És egyébként hogy-hogy te nem félsz tőlem? - teszem fel a másik kérdést, ami a fejemben motoszkál, már amióta bejelentette, hogy hozzám szeretne költözni. Nyilván hallott már elég rémsztorit, és egyenesen a tengeren túlra akarják őt küldeni, hogy megvédjék tőlem, ő mégis inkább itt van. Vagy nagyon bátor a kis csaj, vagy bolond. Akármelyik is, nekem tetszik.


©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 10, 2015 1:05 pm
Ugrás egy másik oldalra

 Nem értem a reakcióját. Egy lépést hátrálok amikor kitör belőle a nevetés. Félelmetesen néz ki ilyenkor, egyszerűen nem is tudok felfogni, hogy miért csinálja ezt velem. Nem voltam elég komoly? Mert szerintem eléggé rémültnek nézek ki is több mint valószínű, hogy nem jöttem volna ide, ha nem kellett volna. Mert hajtott a kíváncsiság. Hisz a szüleim messzebbre és még messzebre akarnak küldeni tőle. De miért? Egyszerűen nem értem miért.  A kérdésére megvonom a vállamat. Viccelek? Úgy nézek ki mint aki viccel? Kicsit elhúzom a szám, majd hátra fordulok és megszemlélem az a mögöttem lévő ajtót. Menjek vissza, haza? Nem szeretnék. Meg kell próbálnom meggyőznöm Kait. Mielőtt szóra nyitnám a szám, már jön is a kérdés, amit épp most szerettem volna kimagyarázni. Mintha olvasna a gondolataimban.
-Ahha. Igen. És nem tudtam hová menjek. Azért vagyok itt. De ha útban vagyok akkor... - Böktem az ajtó felé és próbáltam most már határozottabban viselkedni. Nem szerettem volna tényleg azt mutatni neki, hogy azt higgye, kis fruska vagyok aki mindentől és mindenkitől fél. Még ha boszorkánynak született akkor is. Kíváncsi pillantással meredek Kaira, de megnyugszom, amikor rábólint. Kifújom a fáradt gőzt, úgymond leengedek egy kicsit. Cuccaim az ágy mellé helyezem, még véletlenül se legyen útba. - Köszönöm. - Halványan elmosolyodtam és követem. Jól végigmérem a lakást. Kellemes, otthonos hely. Nem áraszt magából semmilyen kellemetlen érzést keltő energiát. Örülök neki, hogy Kai rögtön ilyen... kedvesen fordult hozzám. Féltem egy kicsit, most már talán ez a félelem leülepedett. Még persze visszajöhet. Mondjuk nem ellenkeznék vele. Helyet foglalok miután kihozta a kaját, és valami apróságot elveszek én is az asztalról, de csak az udvariasság miatt. Jelenleg nem vagyok éhes, egyáltalán. Pár falatot azért bekapok, de miután ismét szóba elegyedik velem, úgy döntök, inkább leteszem a dobozkát.
-A szüleim nagyon félnek tőled és attól ami közeledik. Akkor is féltek, amikor a börtönvilágban voltál. De most, hogy visszatértél, teljesen bebolondultak. El akarnak küldeni egy bentlakásos iskolába isten tudja hova, csak azért, hogy ne találkozzak veled és azt hidd nem is vagyok. - Ami persze egyértelműen lehetetlen, hiszen gondolom a családból csak van valaki, akivel jóban van és akitől információkat szerzett rólam és a családomról. Hátradőlök a kanapén, majd sóhajtok egyet. - És azért, hogy észrevegyék magukat eljöttem otthonról. Először gondoltam a nagyimhoz megyek, de ott bármikor megtalálnak. Szóval... így kerültem ide... - Egy pillantást vetek a fiúra, majd le a földre. Nem tudom mennyire hangzik szánalmasnak a történet, de ez az igazság. Nem akarok messzire menni innen. Összefonom karjaim, majd zavarodott tekintetemmel követem Kait.

öltözék: itt || zene: itt || ©️ || megjegyzés: nagybácsim  :angyal:  
Kai & Serena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 03, 2015 3:13 pm
Ugrás egy másik oldalra
to Serena
welcome to our home, little one

Csak ott ácsorog egy darabig, látszólag tehetetlenül, hogy mit és mennyit is mondjon. A zavartság és a töprengés egyaránt az arcára van írva. Érdekes. És aztán kiböki. Nálam akar lakni pár napig. Bámulok rá, mintha legalább azt mondta volna, hogy három fejjel született. Aztán váratlanul kirobban belőlem a nevetés. És csak nevetek, és nevetek, a hasamat fogom... Le kell ülnöm! Áh, nem, még összevéreznék valamit. Ha vendégségben lennék, ez sem zavarna, de hé, saját kéróm van végre, vigyázni kéne rá, vagy mi. Végül elcsendesedek, mély levegőt veszek, és ismét szembe fordulok a lánnyal.
- Te nem viccelsz, ugye? - kérdezek rá teli vigyorral. Nehéz felfognom. Tulajdonképpen nem azt tartom képtelenségnek, hogy beköltözzön, csak hát... ugyan már! Ki bízná rám a gyerekét, hogy nálam dekkoljon? Egyáltalán ki akarna egy fedél alatt lakni velem? Adant és Christinet leszámítva, de velük már régen is egy húron pendültünk. Serenát azonban még nem ismerem, és nem hiszem, hogy a család komolyan ide küldte volna hozzám, hacsak...
- Összevesztél az ősökkel? - billentem oldalra a fejem, és úgy veszem újra szemügyre a drága unokahúgit. Nem is kell semmit mondani, igazából ez egyértelmű. - Nos hát... isten hozott a klubban! - Tárom szét a karjaimat. Ebből a perspektívából nézve éppen jó helyen jár, ebben a házban csupa szülőellenes lakik. Bár így sem teljesen érthető számomra, miért éppen az én házamban kötött ki. Jó, persze, most már én vagyok a koven vezetője, ennél fogva valamilyen szinten felelősséggel is tartozom irántuk, de ezt ki veszi komolyan? Nem bíznak bennem, érthető okokból, annak ellenére sem, hogy Luke valamelyest megváltoztatott. Erre most itt ez a lány, és arra kér, hogy fogadjam be. Hihetetlen!
- Rendben – bólintok végül. - Dobd le a cuccod valahova, aztán keresünk neked egy szabad szobát odafent. De előbb együnk valamit – intek a fejemmel, hogy kövessen, aztán nézzünk szét, mi ehető van itthon. A napom 90%-ban éhes vagyok, a maradékban meg valószínűleg eszem. Átcsörtetek a konyhába, és kirámolom a hűtőt. Van némi maradék, csirke, meg valami tészta is, egy-két doboz kínai, tegnapról, meg némi zöldségféle lejjebb. Akár főzhetnék is belőlük valami finomat, de most nem alkalmas erre az időpont. Esetleg majd vacsorára. Inkább megmikrózom, amit találok, aztán mindent bepakolok a nappali dohányzóasztalára. Mielőtt helyet is foglalnék, megmosdok, a rám száradt vér egy részét sikeresen el is távolítom magamról, a többihez egy komolyabb fürdőre lesz szükségem. Végül letelepszem egy fotelben, legyintek Serenának, hogy szolgálja ki magát, majd én is így teszek. Magamhoz veszek egy dobozt, meg egy villát, és már tömöm is befelé az első falatot.
- Mmm-hm... - bólintok elégedetten, teli szájjal. - Máris jobb. Most már készen állok, hogy meghallgassam, miért éppen ide jöttél, és milyen zűrbe is keveredtél a szülőkkel – nézek a lányra várakozó pillantással, közben szaporán rágok, és jön is a következő falat. Mi sem jobb, mint egy kis családi botránysztori így a kései ebéd mellé!


©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 03, 2015 1:40 pm
Ugrás egy másik oldalra

 Nem tudom pontosan, mennyire volt ez jó ötlet. Mármint eljönni Kaihoz. Hiába az akarat, az erő, hiszen már kiskorom óta rémisztgetnek vele és igazából még soha nem találkoztunk. Ki tudja, milyen. Valóban olyan durva, mit mesélik? Hogyan nézhet ki? Rémisztő lehet? Milliónyi kérdés jelenik meg most a fejemben, és hiába próbálom őket elhessegetni, egyszerűen nem tűnnek el, nem tudok megszabadulni a gondolatoktól. Nem is vagyok annyira bátor, mint azt néha gondolom magamban. Bizonyos helyzetekben igen, eléggé megfelel az a kis bátorság, amit tudok adni, de amikor komolyabbra fordulnak a dolgok, mint most... egyszerűen csak elkapott valami félelem manó és nem akar elengedni egy istenért sem.
Szüleimmel nem tudunk dőlőre jutni az iskola végett. Anglia. Hol a francba van... másik ország a világ végén, és engem pont oda akarnak küldeni. Nem is úgy beszélik a nyelvet, ahogy mi, nem is lennénk szerintem jóba... Ezt már nem engedhetem! Annyi mindent megtettem már nekik, lestem minden kérésüket és most kihasználnák a jóindulatomat. Nem fogom engedni. Ha kell, akkor átiratkozom itt, a közelben egy másik iskolába, de soha nem fogok elmenni Angliába.
Nos... ezért vagyok itt. Az összeveszés nem tett jót a kapcsolatunknak, így úgy döntöttem, hogy lelépek otthonról és majd akkor visszamegyek, amikor egy kicsit lecsillapodik a helyzet. Így, hogy még jobban felhúzzam őket, Kaihoz vezérelt első utam.
A házban nem találtam senkit. Kicsit félénken beléptem, amikor kinyílt előttem az ajtó. A nappalinál ácsorogtam, Kai nevét mondogattam, de senki nem jelent meg. A táskámat letettem magam mellé, hiszen már nehéz volt, régóta cipelem. Aztán megjelenik előttem egy férfi, véresen, vágásokkal teli. Szemeim kimerednek, hebegek habogok amikor kérdez, majd mély levegőt veszek és dünnyögve megszólalok. Ijesztő látványt nyújt.
-Te vagy Kai? Akkor nem. - Pillantok fel a véres, összevagdosott arcba. Nem tudom mi történt vele, de nem is akarom megkérdezni. Egyszerűen nem merem, azt hiszem. Ha túl sokat kíváncsiskodom, még a végén páros lábbal rúg ki ott, ahol bejöttem. Nem szeretném. Először azt hittem, nem tudja ki vagyok, de hát ő Kai! Ő lett a vezetője a kovenünknek, erőszakkal ugyan, de mégis... persze, hogy tudja. Bólintok, majd zavarodottan a táskámra nézek és vissza fel a fiúra. - Igen, Serena vagyok. Hát, öm... szerettem volna megkérdezni, hogy itt maradhatok e egy pár éjszakára esetleg...? - Egy kis pír jelenik meg az arcomon. Sokkal de sokkal rémisztőbbnek képzeltem el a fiút. Azt hiszem, kellemesen csalódtam. De ez csak a külső. Nem tudom, milyen belsőt rejt ez a macsó megjelenés... Egyelőre csak ennyit mondok, nem szeretném azonnal kifecsegni, hogy mi a problémám és azt pedig végképp nem, hogy azért jöttem ide, hogy a szüleimet idegesítsem. Kislánynak gondolna...

öltözék: itt || zene: itt || ©️ || megjegyzés: nagybácsim  :angyal:  
Kai & Serena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 28, 2015 11:55 pm
Ugrás egy másik oldalra
to Serena
welcome to our home, little one

Ez a nap is jól kezdődött. Úgy döntöttem, meglátogatom a családot, konkrétan a drága apucit, hogy egy kicsit elcsevegjünk, és elejét vegyem a találkozónak, ami ránk vár. Inkább én okozzak váratlan meglepetést, mint fordítva, nem igaz? De a dolgok közel sem úgy alakultak, ahogy terveztem. Pedig esküszöm mindenre, ami szent – na jó, számomra nem sok dolog szent, de azért mégis – hogy tényleg csak beszélgetni akartam. Semmi rossz szándék, semmi piszkos kis trükk. Hogy elpuhulnék? Talán így van. Luke tehet róla. Az agyamba férkőzött, és a mágiáján kívül egy olyan dologgal „ajándékozott meg”, amiben már időtlen idők óta nem volt részem: együttérzés. Borzalmas dolog. Szánalom. Bűntudat. A gondolattól is megborzongok. ÉRZÉSEIM lettek. Szóval egy megmagyarázhatatlan pillanatomban rám tört, hogy fel kell keresnem az ősöket, leülni velük pár szóra, mielőtt elharapóznának a dolgok, ami ugyebár könnyen megtörténhet még így is. Ám a szülőknek nyomát sem találtam, helyette viszont belesétáltam egy csapdába. Valami átkozott bűbáj, ami megakadályozott abban, hogy belépjek a házba, helyette viszont a semmiből vágások jelentek meg rajtam minden felé, akárhányszor mégis megpróbáltam. A rohadékok. És ez még nem minden: már feladtam a dolgot, menjenek a francba, úgy voltam vele, és elindultam visszafelé, amikor megjelent az a vámpír a hülye gyorsaságával. Biztos svéd asztalos, három fogásos vacsorának hitt a csábító illatok alapján, de hát ezt benézte. Gondolom, mondanom sem kell, hogy végül ki húzta a rövidebbet. De még így is úgy nézek ki, mint aki egy komolyabb csatából tér haza. Kisebb vágások és egy adag vér tarkítja az összképet. Ilyen kirobbanó formában sétálok be a házba a hátsó ajtón keresztül, és a hangokat követve indulok a nappali felé, hogy köszöntsem a kuzinomat, amikor ráébredek, hogy a lány, aki a szoba közepén ácsorog, valójában nem is ő.
- Eltévedtél, tökmag? - vonom fel a szemöldökömet, ám a gúnyos hangsúly ellenére valójában szórakoztat az idegen felbukkanása. Főleg mivel egy jókora táska pihen a vállán, ami arra enged következtetni, hogy nem csak beköszönni jött. És tudja a nevem, tehát ismer. Közelebb lépkedek. Ami azt illeti, én is ismerem őt. Képről legalábbis. És hát ezeket a vonásokat nehéz eltéveszteni, miután hasonlókat láttam magam körül fél életemen át. - Hadd tippeljek! Serena, ugye? - méregetem őt továbbra is. - Te mindenhová puttonnyal és hamuban sült pogácsával jársz, vagy van valami különleges oka, hogy ilyen felpakolva érkeztél? - kérdezek végül rá a dologra, miközben elhátrálok, majd összefont karokkal megtámasztom az ajtófélfát, és onnan figyelem tovább az ifjú unokahúgomat.


©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Szept. 23, 2015 10:48 am
Ugrás egy másik oldalra

Megtörtént, aminek nem kellett volna. A szüleim éveken keresztül rettegésbe éltek, attól félve, hogy Kai majd egyszer megtalálja a módját annak, hogy visszajöjjön. Megtalálta. Most, amikor már majdnem felnőtt lettem, de a szüleim még mindig nagyban befolyásolják az életem. Csak ezt az egy évet kellett volna kivárnia, ameddig befejezem a hülye középiskolát és végre a saját lábamra állhatok, egyedül, a főiskolán. De az élet nem habos torta. De még mennyire, hogy nem! Kihallgattam a szüleim vitáját -ami mostanában szinte minden napos dolog- rólam. Egyfolytában rólam van szó. Nem hogy leülnénk hárman és megbeszélnénk együtt, hogy esetleg megkérdeznék, hogy ÉN mit akarok. Fenét. Mintha még mindig csecsemő lennék. Amikor meghallottam, hogy mire készülnek, hogy Angliába akarnak küldeni egy bentlakásos iskolába, minél messzebbre innen, kiborult a bili. Berontottam a szobába és elkezdtem velük üvöltözni, hogy nem tehetik ezt, meg hogy mi lesz a barátaimmal, az itteni karrieremmel? Persze nem értették meg ezt... -nem mintha nekik nem lett volna kamaszkoruk-. Elborította az agyukat a félelem és azt hiszik, hogy ezzel megvédenek, de egyébként csak eltúrnak maguktól még jobban. Amúgy sem volt különösebb kapcsolatom velük. Szobámba rohantam, egy táskányi cuccot összeszedtem. Felvettem a kabátom, a vállamra dobtam a táskám és elindultam világgá. Persze nem a szó szoros értelemben. Először azt gondoltam, hogy meglátogatom a nagyit, és nála fogok éjszakázni. De onnan biztos hogy nagyon könnyen haza fognak rángatni a szüleim. Olyan helyre kell mennem, ahol nem is keresnének...
Ekkor eszembe jutott, hogy a múltkor megkaptam Kai lakcímét, ha fel szeretném keresni őt. A papírfecnit, amire fel volt írva kihalásztam a táskám legaljából, majd elmerengtem. Soha nem találkoztam még vele, vajon hogyan fogadna? Miért tiltanak annyira tőle a szüleim? Muszáj a kérdésekre választ kapnom és azt hiszem, a legmegfelelőbb személy, az csak ő lehet. Nem érdekel, mennyire borulnak ki utána a szüleim, úgysem bírnak kényszeríteni rá, hogy elmenjek abba az iskolába. Maradok és kész!
A papírra, majd a házra pillantottam. Biztos jó helyen járok? Kicsit bizonytalanul, de az ajtóhoz lépkedtem. Nem mondom, hogy nem félek... mert azért akár akarom akár nem, a kiskoromban kapott 'traumák' Kai meséiről még bennem élnek. Csak az a kérdés, hogy mennyire hiszem el őket. Remegő kezem felemelem a csengőhöz, csengetek. Nem jön senki. Kopogtatnék, de ekkor kinyílik előttem az ajtó. Körülnézek, sehol nem látok senkit. Bátortalanul belépek a folyosóra.
-Hahó! Van itthon valaki? Kai? - Hangomban érzékelhető a bizonytalanság, az ismeretlentől való apró félelem. Megállok, nem megyek tovább. Nem akarom, hogy azt higgye, betörtem hozzá.

öltözék: itt || zene: itt || ©️ || megjegyzés: nagybácsim  :angyal:   
Kai & Serena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Szept. 22, 2015 11:36 am
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

Nappali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» A nappali
» Nappali
» Nappali
» Nappali
» A nappali

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Lakások és szobák :: Mystic Falls-i lakások :: Parker ház-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •