Csak néztem rá dühös tekintettel továbbra is, de neki hirtelen mosoly jelent meg az arcán. Egyáltalán nem tűnt megsértettnek azok után, hogy kijelentettem nincs szükség rá. Sőt mintha örült volna neki, hogy nélküle is boldogulunk. Azért fura volt, hiszen előbb még azzal fenyegetett, hogy tönkretesz. De úgy tűnik ezzel a kirohanásommal sikerült meggyőznöm arról, hogy ha bár nem tudom milyen apának lenni. Képes vagyok vigyázni Lucy-ra, hiszen eddig is azt tettem. És amióta újra találkoztunk ez az érzés felerősödött bennem. Ez történt azon a bálon is, előtte nem érdekelt, hogy ki mivel veszélyezteti az életét. De most Lucy esetében azt éreztem, el kell őt onnan hoznom, mielőtt felfedi magát. És a végén levadássza egy rohadék vámpírvadász. Szóval az, hogy tudom az igazat, nem sokat változtat a dolgokon. Legalábbis azon a téren nem, hogy így is, úgy is mellette álltam volna. Amúgy se hinném azt, hogy ezzel a dologgal egyik pillanatról a másikra megváltozna a rólam kialakított képe és apjaként nézne rám. Hiszen még nekem is nehezemre esik egyenlőre lányomként nézni rá. Már olyan régóta ismerem úgy mint egy barátot, hogy idő kell, mire ezt teljesen el tudjuk fogadni.
Viccelődésein csak elmosolyodtam, de ez után mondott valami olyat mit nem teljesen értettem. Még, hogy más meg nem teszi ezt helyettem? gondoltam magamban, ekkor furán néztem rá. De nem igazán törődtem vele.. Ez után úgy tűnt elvégezte az itteni dolgát, hiszel búcsúzkodni kezdett.
-Köszönöm! mondtam neki búcsúzóul, bár nem vagyok az a köszöngetős fajta, legalábbis vámpírrá válásom óta. De most kellőnek éreztem, hisz ha ő nem fedi fel az igazságot, még mindig hazugságban élnénk. Tudtam, hogy minél előbb beszélnem kell erről Lucy-val. Meg kell beszélnünk ezt a dolgot, még ha nincs is annyira ínyére. Főleg azok után, amiket az előbb mondtam neki. Szóval elindultam Lucy-hoz, de előtte még ittam kicsit a halott szobalányból. Csak, hogy teljes mértékben apai kötelességeimre tudjak koncentrálni.

«Lucy lakása»

Miközben hallgattam amiket mond, egyre inkább kezdett felerősödni bennem egy érzés, hogy jól döntöttem. Igenis jól döntöttem, amikor elárultam neki, hogy van egy lánya. Mert tudnia kellett róla.. és azzal, hogy látszólag megfenyegettem, ezt csak még inkább bebizonyította számomra. Valamiért egyáltalán nem zavartak a sértegetései, mosolyogva hallgattam végig ahogyan megvédi, majd ügyesen ki is magyarázza magát. De igaza is volt. Egyrészt, de a többi most nem számított. A lényeg, hogy törődjön Lucyvel és ne hagyja magára.. mert az apja. Ha én már(még-kinek jobban tetszik) nem vigyázhatok rá, legalább az apja legyen ott mellette. Mert az én feltámadásom még kérdéses és az sem biztos, hogy egyáltalán sikerülne..
- Nincs is seggem.. ahogyan testem sincs - szúrtam be egy vicces kis megjegyzést, felnevetve. Milyen jó, hogy nem tud most nekem rontani.. különben megtenné.. - Na de viccet félretéve, vigyázz rá, amíg ezt más meg nem teszi helyetted - javasoltam kissé sejtelmes befejezést adva a tanácsomnak, dehát előbb utóbb úgyis rájön, hogy ezzel voltaképpen mire is céloztam.
- Még látjuk egymást - kacsintottam rá bucsuzóul, majd egy egyszerű mozdulattal felszívódtam. Természetesen a későbbiekben is fgyelni fogom a mozdulataikat, de egyelőre csak láthatatlanul.. amig nem találok egy erős boszorkányt, aki a segítségemre lehetne egy varázslathoz.

Csak hallgattam amiket mond, mogorva és elég ellenséges volt. Ami valamilyen szinten érthető volt, hiszen a múltban otthagytam. Bár szerintem ezzel tettem a legjobbat neki és Lucy-nak is. Az akkori vad és érzéketlen énem csak még több fájdalmat okozott volna.
-Nyugi, nincs szükségem rá.. és tudom, hogy ez neked nehéz. Újra találkozni azzal aki "tönkretette az életedet". De hidd el, már nem az vagyok aki voltam, de ettől függetlenül még vámpír. És ezen ha akarnék se tudnék változtatni. próbáltam újra meggyőzni arról, hogy megváltoztam. De nem is értem miért teszem ezt.. Mit érdekel engem egy halott nő véleménye a múltamból? Talán mer ő nekem is kicsit több volt mint egy szimpla kaland. Csak a vérre és az élvezetekre koncentráltam abban az időben, egészen ódáig míg ő meg nem jelent. Végezni akartam vele, hogy elmúljon ez az érzés, de nem voltam képes rá. Inkább csak otthagytam és továbbléptem, még jobban belevetve magam a mészárlásba. Persze nem akartam érezni, nem akartam visszakapcsolni, hiszen akkor képtelen lettem volna megbirkózni tetteimmel. Emberként tiszteltem és becsültem az embereket, azért ahogy küzdenek és nem adják fel életüket. Nemhiába, hiszen 5 éves korom előtt nekem is harcolnom kellett minden nap az életben maradásért. Ami a királlyal való találkozásom után jobbra fordult. És pont ez az ami a legjobban fáj, hiszen megöltem azt aki mondhatni megmentett az éhhaláltól. És azt akire apámként tekintettem.. Ez az amit a legnehezebb legyűrnöm magamban, ha vannak érzéseim. Ez után elkezdett fenyegetni azzal, hogy ha nem bánok jól Lucy-val tönkreteszi az életem. Erre nagyon dühös lettem...
-Eddig is jól kijöttünk Lucyval, mielőtt te megjelentél volna. Párpillanat lehet miattam sír, de te váltottad ki belőle. Talán ha előbb nekem szólsz, finomabban is közölhettem volna vele. Szóval nem én vagyok az aki fenyegetést jelent rá. Lucy az én lányom is, az enyém aki még él, a szellem seggeddel te már csak útban vagy. mondtam neki dühös tekintettel felemelve a hangom. Ez hihetetlen, ennyi idő után képes megjelenni és még ő papol itt nekem a "jó szülőségről". Bár eddig nem tudtam ki Lucy valójában, én eddig is óvtam őt. Ami ezután sem fog változni.

Láttam a szemében, hogy amint hivatalosan is felfedtem a valódi kilétemet előtte, mintha Őt hirtelen megrohamoztál volna az emlékek tömkelege velem kapcsolatban. Hm, ez nem is baj.. Sőt.. szenvedjen csak..
- Az nem csoda, hogy váratlanul ért.. , de bocsi, ne várj tőlem ezért semmiféle együttérzést - emeltem a kezeimet magam elé, jelezve, hogy attól mert elárultam neki, hogy van egy lánya, még semmi nem változott meg kettőnk között. Mindig is csak egy idióta, szexmániás, ripper marad a szememben... akinek ezen a két dolgon kívül semmi nem számít.
Összeráncolt homlokkal néztem rá, amikor azt mondta, hogy megváltozott.. majd pár röpke másodperc múltán már ki is tőrte a szobalány nyakát. Na igen, változás.. tudja, kinek mesélje be mindezt.
- Mindenesetre ezt csak azért meséltem el, mert gondoltam tudnod kell róla. De ha bármi olyat teszel, amivel csak rosszabb kedvre derítenéd, én esküszöm Neked, itt helyben, hogy tönkre fogom tenni az életedet!! Az örökkévalóság hosszú idő, szóval inkább ne merészeld megtenni! Már rég meg kellett volna tennem, de ha Lucy csak egy könnycseppet is ejt miattad, esküszöm meg mutatom Neked, milyen érzés ha egy szellem kísért! - figyelmeztettem a tőlem telhető legkomolyabban ejtve ki a szavakat. Mert itt volt az idő, hogy valaki végre figyelmeztesse rá.. és álljon az útjába, mert ha csak rajta múlna, Lucy és közte az életen át tartó szenvedésen kívül nem alakulna ki semmi más. Bármennyire is gyűlöltem Őt, amiatt amit velem tett a múltban, pontosan annyira szerettem is a lányomat és tudtam, hogy előbb utóbb muszáj rendeznie a kapcsolatát az édesapjával.

Mielőtt válaszolt volna kibújt abból az emberi testből, amire már nincs szükség. Hiszen így, hogy tudom ki ő már képes vagyok látni őt szellem formájában is. Amikor megjelent előttem és megláttam arcát, hirtelen minden vele kapcsolatos emlékem eszembe jutott.
Csak izgatott tekintettel vártam válaszát, hiszen ha feltevésem igaz, az az... Nem is tudom, a lényeg, hogy merőben megváltoztatná a dolgokat. Lucyra találkozásunk óta, mindig is úgy tekintettem mint egy jó barátra. Egy barátra aki megmentett a múltamban, és most kiderül, hogy ő voltaképp a lányom? Hát ezt hirtelen nehéz felfognom.
Ez után ő is megerősítette ezt, amire csak arcomhoz emeltem a kezem. Erre ugyanis legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy nekem van egy lányom. Hát ezért kérdezte Lucy, hogy ismerem e Ana-t. Gondolom vele már hamarabb közölte ezeket a dolgokat, szóval ő már tud róla. És én bolond, azt mondtam neki, hogy nem ismerem az anyját. Már értem, hogy miért érintette ez őt annyira érzékenyen.
-Hát nem is tudom mit mondjak... ez kissé váratlanul ért. mondtam már újra a szemébe nézve. Sajnálom! Tudom, hogy ez nem már változtat semmin, hiszen azóta rengeteg idő eltelt. Akkoriban nem igazán foglalkoztam vámpír vágyaimon kívül mással. Teljesen kizártam érzelmeimet, ami nem volt helyes. De azóta megváltoztam... mondtam neki megbánó tekintette, közben felkelt a szobalány, akiből az imént távozott Ana. Elkezdett rémülten összevissza beszélni, amihez most végképp nem volt türelmem, szóval csak kitörtem a nyakát. Ekkor Ana furcsán nézett rám.
-Legalábbis részben. tettem hozzá elmosolyodva rajta, az előbbi kijelentésemhez, miszerint megváltoztam. Hát végül is így van, már nem az a ripper vagyok aki akkoriban amikor vele voltam. De azt ne felejtsük el, hogy ennek ellenére még vámpír. Bár sok emberi érzelmem és tulajdonságom visszatért, valamint már kontroll alatt tudom tartani vágyaimat. Sokszor mégis a vámpír ösztöneimre hallgatok.
-Mindegy, beszélnem kell Lucyval... mondtam neki újra elkomolyodva. De fogalmam sincs mit mondhatnék. mondtam egy kicsi kétségbeeséssel az arcomon. Hiszen sosem voltam még ilyen helyzetben, nem tudom milyen apának lenni. Bár már sok mindent megéltem az évszázadok során, ez a dolog nekem teljesen új.

Nem törődtem a sürgetésével, csak mondtam és mondtam a lehető legtürelmesebb hangot megütve. Nem kellett sokat várnom, miután befejeztem az az ominózus első találkozásunk felelevenítését, ledöbbent arccal nézett rám. Végre emlékszik! Erre én egy pimasz mosollyal az ajkamon hagytam el a szobalány testét, majd jelentem meg előtte a saját 'testemben'.
- Na végre, így már sokkal jobb -nyújtóztam egy hatalmasat, mintha érezném is a mozdulataimat. De ettől az apróságtól eltekintve, még jó volt úgy tenni, mintha még mindig ember lennék..
- Igen William, én vagyok az a hercegnő - mondtam égnek emelve a szemeimet, nagyon igyekezve, hogy ne nevessem ki. Hát igen, fura, tudom, dehát ez van.. és ez még semmi volt... rögtön ezután feltett egy másik kérdést is, majd válaszolt is a saját kérdésére.
- Tudtam én, hogy nem vagy olyan buta - feleltem játékosan hozva tudomására, hogy igen, ezt eltalálta!!
- Igen, Lucy a lányod.. - mondtam ki végül én is a szavakat, a hangomból mostanra már teljesen eltűnt a játékosság.

Az elején csak húzta az időt, mintha csak engem akarna dühíteni. Azzal, hogy szándékosan nem árulja el, hogy ki is ő. Ha még mindig a régi énem lennék és nem szellem lenne, már biztosan törött nyakkal feküdne a földön. Gyűlölöm azt ha szórakoznak velem, most azonban Lucy miatt el kell viselnem ezt a nőt. Bármennyire is idegesítő, tudni karom, hogy miatt hitte el Lucy azokat a dolgokat amit neki mondott.
-Jó.. mond már. mondtam neki már kissé ingerülten, aztán végre belekezdett. Elkezdett mesélni arról, hogy hogyan is néz ki. Amire eleinte fura tekintettel néztem rá. Hiszen mit érdekelne engem az, hogy hogyan néz ki? De után azt tettem amit mondott elképzeltem, ekkor mintha rémlett volna valaki. De egyenlőre nem voltam biztos benne szóval csak hallgattam tovább.
Viszont amikor elmondta, hogy hol és milyen körülmények között találkoztunk, minden beugrott. Ekkor hirtelen ledöbbent tekintettel néztem rá, látszott rajtam, hogy már emlékszem.
-Hogy te vagy az.... mondtam neki ledöbbent arccal. Te vagy az a hercegnő? fejeztem be az előbbi mondatom, teljesen lesokkolt a dolog. Hiszen elmondása szerint, ő az a lány akivel még ripper énemként találkoztam. Bár nekem ő is csak egy kaland volt, ahogy sok más lány akkoriban. Ő azonban többet érzett irántam. Az ott töltött idő alatt párszor le is feküdtem vele. De ez után elhagytam a várost és továbbléptem.
-Oké, már értem milyen dolog köthet hozzám... De mi közöd van neked Lucy-hoz? kérdezte tőle értetlenül. Viszont amikor elhagyta ez a mondat a számat eszembe jutott valami..
-Nem... az nem lehet, Lucy az én...? kérdeztem tőle lesokkolt tekintettel. Hirtelen összeálltak a dolgok a fejemben, amit eddig kis dolgoknak hittem terjedelmes múltamban. Úgy tűnik nem is olyan lényegtelen, sőt sorsfordító történés.

Legnagyobb döbbenetemre miután színt vallottam, arca pillanatokon belül változott vissza az eredeti formájába.
- Nyugi szívem, hamarosan megtudod.. - kezdtem direkt játékos hangnemet megütve, mint aki ezzel is csak könnyíteni akarna a helyzetén, hogy egyszerübben fedhessem fel önmagamat előtte. Persze, helyette inkább ... csak egyszerüen az őrületbe akartam kergetni. Mert megérdemli, azok után, ahogy a múltban elbánt velem.
- Előszöris.. - tettem néhány lépést feléje - próbálj meg magad elé képzelni egy hosszú, hullámos szőke hajú lányt, vadító barna szemekkel keresztezve... gyönyörű estélyiben, tiarával a fején.. - ekkor már egészen közel léptem hozzá, közben idegesítő lassúsággal kezemet végigsimítva felsőtestén. Talán ez a leírás majd.. segít eszébe juttatnia azt a bizonyos ominózus éjszakát.. - Úgy a 13. század környékén találkozhattunk.. éppen egy hintón utaztam, mikor valaki csodával határos módon végzett a kocsisommal - néztem rá meglepődést színlelve. - Képzelj el és megjelenek előtted.. mert nem szeretek más testében csevegni - fejeztem be a mesedélutánt elfintorogva.

Látszólag egyáltalán nem ijedt meg tőlem. Sőt még vissza is szólt, hogy akár le is csapolt, nem érdekli. Nem mintha ez lett volna a célom, mindössze kicsit rá akartam ijeszteni, hogy megeredjen a nyelve. Elmondta azt is, hogy ha ezt teszem csak keres egy másik testet. Egy másik testet? Ezek szerint ő egy szellem? gondoltam magamban.
-Nyugi, nem ez volt a szándékom, mindössze tudni akarom, hogy ki vagy. Ha szellem vagy, bizonyára nyomós oka van annak, hogy itt vagy. mondtam neki komoly tekintettel, közben arcom visszaváltozott. Tudom a szellemekről, hogy akkor szoktak csak úgy megjelenni, ha maradt még valami beteljesítetlen dolguk. Én is nagyon szeretnék egyszer bocsánatot kérni apámtól, de egyenlőre képtelen vagyok a szemébe nézni. Azok után amiket tettem és ahogy életem mindez idáig...
-Vagy talán csak próbálsz minket átverni. Van pár szellem akinek ez a legjobb időtöltése, belerondítani mások életébe. Akik unják az élet és halál közötti bolyongást. mondtam neki itt már kissé mogorvábban, az is benne van a pakliban, hogy erről van szó. Csak a hecc kedvért, próbál viszályt szítani közöttünk.
-Igen tudom, nem kell bemutatnod, ismerem. mondtam neki fura tekintettel nézve rá. Egyáltalán nem érdekelt a prédikációja, csak tudni akartam végre, hogy ki ő.
-Héj pont nem izgat, hogy láthatom e a cuki pofidat, amit ez a test rejt. Csak tudni akarom végre, hogy ki a fene vagy te? mondtam neki gúnyosan kissé felemelve a hangom. Annyi biztos, hogy tud pár dolgot Lucy-ról, bár ez még nem bizonyíték arra, hogy ismeri is. Ennek ellenére azonban, bizonyára elhitte amit mondott. De amilyen makacs Lucy, olyan naiv is tud néha lenni.

Támadása láttán unottan égnek emeltem a szemeimet.. ez annyira jellemző rá! Mit is várhatnék Tőle.. elvégre mindigis az volt a mottója, hogy a legjobb védekezés a támadás - és az ellenség vérének kiszívása.. - tettem hozzá, elvégre Ő a tetejében még vámpír is volt.
- Igen, én vagyok az, de hiába támadsz nekem! Ha akarod most rögtön le is csapolhatsz, de előre szólok, hogy semmit nem fogsz elérni vele.. max annyit, hogy keresnem kell egy másik szobalányt, akinek a testét használhatom - vontam vállat oldalra billentett fejjel, mivel egyáltalán nem volt tűrelmem itt bájcsevegni az egykori szeretőmmel.. a lányom apjával. Jobb ha már elején rájön, hogy tehetetlen ellenem! - Egy szellemnek még te sem tudsz ártani - villantottam rá egy gúnyos mosolyt, még inkább felfedve ezzel önmagamat.
- Mellesleg Lucyt nem is olyan egyszerű meggyőzni valamiről, mint azt gondolnád - vágtam vissza, az igazsághoz híven. - Sőt, eszeveszettül nehéz.. kivéve, ha az igazságra próbálja valaki felnyitni a szemét.. Veled ellentétben, Vele képes voltam a saját alakomban beszélgetni - jegyeztem meg fölényesen, mivel utáltam ha ennyire ellenséges hangnemet ütnek meg velem szemben.

Épp, hogy készültem leülni, amikor is egy szobalány tört rám hirtelen. Kopogás nélkül rontott be hozzám és ha ez nem lett volna elég, pontosan tudta, hogy mi vagyok. De mégis, honnan tudhatná? Elég óvatos voltam, szóval biztosan nem láthatott. Ez után pedig kijelentette, hogy ő az a nő akit Lucy emlegetett. Ő Anastasia Matthews, akit nekem elméletileg ismernem kéne.
-Szóval te vagy az... szaladtam oda hozzá vámpírsebességgel, szemem fehérje vérvörösre váltott és megjelentek az erek a szemem alatt. Nem az volt a szándékom ezzel, hogy lecsapoljam, csupán dühös voltam rá, mivel ő beszélte tele Lucy fejét valamivel. Ami miatt most megharagudott rám.
-Mégis ki vagy te? Persze azon kívül, hogy a neved Anastasia Matthews. mondtam neki, komoly tekintettel. Végre meg akartam tudni, hogy kit is rejt ez a név valójában.
-És mit akarsz itt? kérdeztem tőle, még mindig komoly, kissé dühös tekintettel nézve rá. Mellesleg miért kéne rád emlékeznem? Találkoztunk mi már egyáltalán? Ha név szerint nem is, látásból biztosan felismernélek, de nem tűnsz ismerősnek. mondtam fura tekintettel nézve rá, továbbra sem tudtam ki ez a nő. De csak arra gondoltam, hogy be akar kavarni, azzal, hogy telebeszéli Lucy-t minden marhasággal. Viszont ha ez így van, nem tudjak kivel húzott ujjat.

/Lucy lakása/

A folyósón "barangolva" nem kellett sokáig várakoznom, hiszen nem több, mint két másodpercnyi idő elteltével már meg is jelent a látóteremben egy fiatal lány, szobalánynak öltözve. Gyorsan megszálltam, majd kopogtatás nélkül léptem át drága ex szeretőm lakásának ajtaját.
- Mielőtt még nekem ugornál és lecsapolnál.. - kezdtem gyorsan bele a magyarázatba, hogy már a legelején tisztázhassam vele, hogy nem vagyok akárki. Ismertem már Őt, mint a rossz pénzt.. kegyetlen ripper, aki javarészt a lányának köszönheti, hogy visszatalált régi, emberi mivoltához. - Szóval, tudd hogy én vagyok az a bizonyos Anastasia, akire nem emlékeztél.. - jegyeztem meg közben égnek emelve a szobalány szemeit.

Miután kimondtam, hogy nem ismerem azt a nőt csak még jobban összetört. Nem értetten miért bántja őt ez, de egyre kíváncsibb lettem, hogy ki is az a Anastasia Matthews. És, hogy mégis mi köze van Lucyhoz és ezek szerint hozzám is. Amikor rákérdeztem, hogy ki ő, nem válaszolt a kérdésemre. Sőt mondhatni megfenyegetett azzal, hogy ha rájön, hogy hazudok sosem bocsájt meg nekem. Nem értettem ezt az egészet, mielőtt elment semmi baja nem volt. Most meg hirtelen letámad egy névvel és kételkedik abban, hogy igazat mondok.
-De... mondtam volna neki, hogy tényleg nem tudom ki ez a nő és amit mondtam igaz. De ő már ezt nem várta meg, csak sarkon fordult és elhagyta a lakásomat. Még pár percig értetlen tekintettel álltam, egyszerűen nem tudtam felfogni miért támadott le így. Abban biztos vagyok, hogy az a dolog miatt van amiért el kellet sietnie az előbb. De mégis ki ez a nő? Miért kéne nekem ismernem? ezek a gondolatok jártak a fejemben amikor becsuktam az ajtót. Hát mindegy, én az igazat mondtam nem tudom ki lehet. Sosem igazán foglalkoztam a múltban más "emberekkel". Mivel állandóan újabb és újabb városokban laktam, szóval értelme se lett volna megismerni őket. Ha kapcsolatba is léptem velük, általában annak java csak egy éjszakás kaland volt, ahol nem igazán az illető nevére koncentráltam. Csak pár olyan eset volt, ahol tényleg megismertem és tartottam is egy ideig a kapcsolatot vele. Az egyik ilyen Lucy, hiszen ő fontos szerepet töltött be abban, hogy az legyek aki most vagyok. Valamint Naomi, aki igaz csak pár alkalommal szórakoztunk együtt, de az emlékezetes volt. És még egy Wyett nevű vámpír, ő egy jó barátom a múltból, akivel jó időket töltöttünk együtt. Ő is egy olyan "ember" volt, akit a bizalmamba fogadtam. Egy nap azonban lelépett azzal a mondattal, hogy megkeresi azt a lányt akit olyan sokszor emlegetett. Egy lányt aki az ő keze által lett vámpír, bár a nevét sosem mondta.

Legnagyobb meglepetésemre, egyáltalán nem úgy válaszolt, ahogyan azt elvártam volna Tőle.. először kissé ideges lettem és eldöntöttem, hogy valahogyan megpróbálom kiszedni belőle az igazságot, de végül mégsem tettem meg.. mert láttam a szemeiben, hogy tényleg fogalma sincs kiről beszélek. Ez nem jelenthet mást, minthogy csak egy rövid ideig tartott a találkozásuk.. szent ég, erre én nem voltam felkészülve! A könnyek még az eddiginél is jobban kezdtek el potyogni a szememből, miközben rájöttem, hogy az anyám az apám számára nem jelentett többet egy futó kalandnál.
- Tudod mit? Hagyjuk inkább .. - mondtam szipogva, néhány pillanat erejéig vissza tartva könnyeket és pókerarccal néztem fel a szemeibe.
- Úgyis kiderítem az igazságot.. és ha rájövök, hogy hazudtál.. azt soha, mondom soha nem fogom megbocsájtani neked!! - jelentettem ki teljesen higgadtan, majd azzal a meggyőződéssel hagytam magam mögött a szobáját, hogy soha többé nem térek vissza.

/Lucy lakása/

Amikor közelebb mentem hozzá, hogy megnyugtassam, valamiért hátra lépett. Nem értettem ezt a fajta reakcióját, hiszen én csak segíteni akartam. Ez után még mindig kissé elcsukló hangon, de azt kérte válaszoljak egy kérdésére.
-Rendben, oké... Mi lenne az? kérdeztem tőle értetlenül nézve rá. Fogalmam sem volt mégis mi lehet az a dolog, ami miatt ennyire kiakadt. De érdekelt mégis mitől olyan fontos neki. Majd fel is tette a kérdését, amiben egy nő neve szerepelt.
-Anastasia Matthews? kérdeztem vissza elgondolkozva... Nem, még sosem hallottam róla. mondtam neki fura tekintettel nézve rá. Bármennyire is töprengtem, nem tűnt ismerősnek ez a név. Amúgy sem voltam az a társasági ember aki megjegyzi, a közelebbi ismerősökön kívül mások nevét.
-Miért? Ki ez a nő? kérdeztem tőle kíváncsi tekintettel. Nem tudom mégis ki lehet, de annyi biztos, hogy miatta van ilyen állapotban.

Amikor közelebb lépett hozzám, én reflexszerüen léptem egyet hátra. Most valahogyan.. nem tudtam, vagy inkább nem akartam a közelébe kerülni. Nem, azok után amit megtudtam róla.. még ha nem is igaz. Addig amig meg nem bizonyosodom az ellenkezőjéről, nehezemre esik még ránézni is..
- Tudnom kell valamit... - szólaltam meg nagy nehezen, szipogva. - Kérlek őszintén válaszolj.. - folytattam, időközben letörölve a könnycseppeket a szememből. - Mert ez nagyon fontos.. - nyeltem egy nagyot, majd mély levegőt vettem és feltettem a nagy kérdést. - Mondd, találkoztál te valaha... egy Anastasia Matthews nevű nővel? - néztem fel rá annyira éber tekintettel, hogy ha meg is próbálna hazudni nekem, rögtön leleplezném.

Csak ültem a fotelban kortyolgatva a whiskymet, sok dolog járt a fejemben, amit mindenképp végre szeretnék hajtani. Most, hogy találtam egy helyet, ahol úgy tűnik le tudok telepedni, ezeket a dolgokat is könnyebb lesz megtennem. Az elsődleges célom az, hogy megbeszélhessem a múltat két testvéremmel Carlos-al és Odette-el. Hosszú ideje nem is hallottam felőlük, talán már nem is élnek. Bár ahogy a családomat ismerem, nem adjuk fel egykönnyen.
Egyszerre csak kinyílt, az ajtóm, amire már reflex szerűen vámpírsebességgel felálltam. Odasétáltam, hogy megnézzem ki lehet az aki csak így rám tört. Viszont amikor az ajtóhoz közeledtem nem láttam senkit. Majd amikor odaértem hirtelen Lucy-t pillantottam meg könnyes szemekkel. Nem értettem mégis mi történhetett, de arra gondoltam az iménti halaszthatatlan dolga miatt van.
-Jól vagy? Mi a baj? Mi történt? léptem közelebb hozzá, kérdeztem aggódó tekintettel. Nem sokszor láttam őt sírni, mindig is erős és magabiztos egyéniség volt a múltban. Ezért is gondoltam, hogy valami nagy baj történhetett, ami miatt ilyen állapotban van.

/Lucy lakása/

Szent ég, hökkentem meg, amikor észrevettem, hogy Will lakásának ajtaja tárva nyitva áll. Szemeimből még mindig patakzottak a könnyek, miközben hirtelen megálltam az ajtaja előtt, szemtől szemben azzal a férfival, akiről hamarosan egy borzalmas dolog fog kiderülni... vagy nem az..? Nem is tudom.. Soha nem képzeltem volna, hogy valaha ilyenfajta szituációba fogok kerülni. Csak álltam ott és néztem az előttem álló férfit, aki feltehetőleg annyira ledöbbent a reakcióm láttán, hogy közeledni kezdett felém.. Én meg csak szipogtam és néztem.., mint a néma gyermek és egyetlen szót sem bírtam kinyögni. Hiába, túlságosan is féltem a válaszától.. Mert ha kiderül, hogy igaz amit az imént Ana, azaz az anyám mondott, akkor attól a pillanattól kezdve minden meg változik majd közöttünk. És én még a barátomnak tartottam Őt..

Egyetértett előbbi kijelentésemmel, miszerint nem voltam valami jó társaság akkoriban. Amikor ezt kimondta csak egyetértőn bólogattam. Hát ami igaz az igaz, abban az időben csak akkor léptem kapcsolatba másokkal ha hasznom adódott belőle. A szex és a mértéktelen mennyiségű vér rabja voltam. Érzelmeimet kikapcsolva birkóztam meg bűntudatommal és nyomtam el magamban a múltamban lévő fájdalmas eseményeket.
Ez után viszont megemlítette, hogy mostanra már megváltoztam és ezt az énem jobban kedveli. Sokkal nagyobb az önuralmam mint azokban az időkben volt mikor vele találkoztam. Még mindig emberek lemészárlásával táplálkozom, hiszen vámpír vagyok, de már sokkal elővigyázatosabban teszem ezt. Próbálom minden feltűnés nélkül csillapítani vágyaimat. Hiszen a mai világban nagy "divat" lett a vámpírvadászat. Sokkal modernebb módszerekkel és sokkal többen vannak mint a múltban, ami miatt óvatosabbnak kell lennünk.
Ez után elmondta, hogy második otthonaként tekint erre a városra. Ami csak azt bizonyítja, hogy jól döntöttem, hogy ezt a helyet választottam. Majd visszakérdezte a "pár napja" mondatomat döbbent arccal.
-Nem, igazából a réginél sokkal rosszabb. 25 éve ugyanis épp egy családnál jártam, akiket teljesen lemészároltam. Kivéve egy kislányt aki végignézte azt, hogy én végzek a szüleivel és testvéreivel. Amikor megláttam a rémült és könnyes arcát... Mindegy, ez volt az a pont, amikor úgy döntöttem felhagyok a gyilkolással. Szóval azt a 25 évet a legnagyobb önkontroll alatt töltöttem, a legminimálisabb vérmennyiséggel, hogy véletlenül se vegyem el több ember életét. meséltem el neki komoly tekintettel. Nem vagyok büszke rá, sőt szégyellem, hogy vámpír létemre úgy éltem. Ugyanis az sem én vagyok, ahogy a vad ripper sem. Viszont azt kell mondja ez a 25 év miatt vagyok most az aki. Az megtett lépések az önkontroll eléréséhez, az a sok szenvedés ami a vérmegvonás miatt volt. Ezek segítettek abban, hogy saját magam irányítsam tetteimet és ne a vágyaim. meséltem el neki, hogy mégis mit értettem azon a pár nappal ezelőtti dolgokon. Most érzem úgy, hogy egy kicsi az emberi énem is újra a részem. Régóta éreztem már, hogy van bennem valami a tolvaj kisfiúból, akiből herceg lett. Az aki Carlos bosszúja előtt voltam. Bár még mindig inkább vámpír ösztöneim vezérelnek, úgy érzem most vagyok igazán önmagam.
Elmondta, mondhatni dicsekedett, hogy nem kell őt félteni, hiszen ő egy démonnal is megküzdött már.
-Hogy egy démonnal? Hm... nem is rossz. mondtam neki elismerve, hogy tényleg nem kis feladat azért egy démon eszén túljárni. Azok a legalattomosabb lények, akikkel valaha is dolgom volt. Szadista állatok, akik abban lelik örömüket ha fájadalmat okozhatnak másoknak. Miközben beszélgettünk azonban láttam rajta, hogy valami eltereli a figyelmét. Ami után hirtelen, azt mondta, hogy mennie kell, nagyon furcsa volt, de arra gondoltam biztos eszébe jutott valami halaszthatatlan dolog.
-Hát rendben, szia.. mondtam Lucy-nak aki gyorsan el is hagyta a lakásomat, becsukva háta mögött az ajtót.
Miután elment, csak odasétáltam az italos szekrényhez, töltöttem magamnak egy pohár whisky-t, majd a fotelba leülve elkezdtem iszogatni. Közben újra testvérem jutott eszembe, akivel az eset óta nem is találkoztam. Vajon életben van még egyáltalán? Van még esély arra, hogy megbeszéljük a dolgokat és újra testvérekként tekintsünk egymásra? ezek a kérdések körvonalazódtak meg bennem. Nem tudom, de ha rajtam múlik, mindent megteszek, hogy ez sikerüljön. Még akkor is ha igazából miatta gyötrődtem és szenvedtem annyit az életemben. Sokáig gyűlöltem is érte, főleg az elején, de az idő eltörölte az iránta érzett gyűlöletemet. Most már csak azt akarom, hogy tekintsünk úgy egymásra, mint mikor gyerekek voltunk. Persze tudom, hogy már sosem lesz olyan bizalom és összetartás köztünk, mint akkoriban. De legalább ne úgy tekintsünk egymásra mint ellenség, hiszen mégis csak egy család vagyunk.
Erről a család dologról eszembe jutott, mostohahúgom is, aki még apám, a király vér szerinti lánya volt. Az utóbbi találkozásunkkor elég durván bántam vele és szörnyű dolgokat vágtam a fejéhez. Remélem egyszer vele is megtudom beszélni ezeket. Bár nem a vér szerinti testvérem, én mégis úgy tekintek rá, mint húgomra.

Hirtelen egy adott pillanatban mintha éreztem volna valamit. A levegőben, talán egy szélsuhanást?! Mintha valaki hozzám szólt volna. Körül is néztem, de Willen kívül senkit nem láttam a szobában. Ez érdekes.. most már meg is bolondultam?! Képzelődök, hát ez remek! Mi lesz a következő? A képzeletbeli barátok? Gyorsan megráztam a fejemet és próbáltam visszafordulni az egyetlen olyan személy felé, aki itt áll előttem.. de a hang ismét megszólalt a fejemben és nem hagyott nyugodni. Mintha folyton folyvást csak szólongatott volna.. De miért hallom Őt, és kicsoda lehet ez az illető, aki zaklat? Nem tudom, de csak egyféleképpen jöhetek rá.. ha egyedül maradok, mert Will tutira bolondnak hisz, ha elkezdek itt magamban beszélgetni.
- Ööö, bocsi, de most mennem kell... - kezdtem el vakargatni a fejem búbját, mivel dúsztom sem volt róla, mit mondhatnék neki. Bocsi, de azt hiszem, valaki hozzám szólt és most muszáj megbizonyosodnom arról, hogy nem bolondultam meg????
- Majd elmagyarázom az okát... - tettem hozzá, majd egyenesen a szobám felé vettem az irányt.

/Lucy lakása/

Mivel olyan rég volt már, amikor figyelni tudtam a kislányom mozdulatait, úgy döntöttem, hogy ismételten felkeresem Őt. Elsősorban azért, mert látni akartam, viszont ezuttal volt bennem némi hátsó szándék is: talán felhívhatnám valahogyan a figyelmét a jelenlétemre. Fogalmam sincs, hogy mekkora az esélyem a sikerre, mindenesetre egy próbát mindenképpen megér.
És ekkor hirtelen egy hotelszobában találtam magam.. körülnéztem és legnagyobb döbbenetemre Lucy nem volt egyedül. Ott volt vele a SAJÁT APJA is. Kikerekedett szemekkel figyeltem a bárbeszédüket és kíváncsian hallgattam, hogy miről beszélgetnek, remélve, hogy sikerült kiszűrnöm belőle a lényeget. Pl, azt hogy a lányom tudja-e, hogy kivel áll szemben. Will ragadozó énjéről beszélgettek... és arról a pillanatról, amikor Lucy megmentette az apja életét a vadászoktól. Az a pillanat annyira megható volt a számomra.. még most is megkönnyezem, ha eszembe jut.., hogy a lányomnak is oly' hatalmas a szíve, mint az enyém volt egykor.
Ahogy hallgattam a társalgásukat, képtelen voltam tovább ácsorogni mellettük, ezért elhatároztam, hogy valahogyan felhívom magamra a kislányom figyelmét.
- Lucy, Lucy, hallasz engem? - kezdtem egy kérdéssel közben előtte teremve. - Lucy, beszélnem kell veled.. kérlek figyelj rám - kérleltem, hátha feltűnik majd neki, hogy szólítom. Látva, hogy zavarodottan néz körbe, kaptam az alkalman és megpróbáltam hozzáérni. De, mint azt sejteni lehetett, nem tudtam megérinteni.. sebaj, akkor majd tovább beszélek hozzá. - Légyszi most hagyd el a szobát.. kérlek... beszélnem kell veled és amíg Willel vagy, képtelen vagyok rá - beszéltem tovább, remélve, hogy nem fölöslegesen.

- Hát valóban nem voltál valami kellemes társaság.. - cukkoltam őt nevetgélni, persze tudtam, hogy csöppet sem fog érte megsértődni, vagy bármi hasonló. - Na de a mostani éned, már sokkal rendesebb - mosolyogtam rá gúnyorosan, arra célozva, hogy bár a másik énjével sokkal jobban lehetett szórakozni, én mégis inkább a mostanira voksolnék. A kegyetlen ripperek túl kiszámíthatóak és szívtelenek. Számukra a vér az első, ami nem is csoda, tekintve, hogy barátaik nincsenek. De több ezer magányosan eltöltött év... rosszabb a pokolnál, ha olykor nincs kivel normálisan elütnöd az időd.
- Mystic Falls olyan mintha a második otthonom lenne - mondtam neki közben az ablakokhoz sétálva, majd kinéztem rajta. Egy átlagos kisváros, átlag feletti lényekkel vegyítve. Mi ez, ha nem a paradicsom a magunkfajtáknak?
- Pár napja? - néztem rá kissé meghökkenve. - Ilyen rövid idővel ezelőtt még a régi voltál? - kérdeztem türelmetlenül, mivel nem tagadom, mennyire felkeltette az érdeklődésemet a szavaival.
- Ezt nem kell mondanod.. - forgattam meg a szemeimet apai szigora hallatán. - Ráadásul pont nekem, aki már démonnal is találkozott? - kuncogtam, közben kezemet a szám elé helyezve. - Hát nem volt valami kellemes az a találka, de túléltem és túljártam szegénykém eszén - húzódott ismét ravasz mosoly az ajkamra.

Elmondta, hogy nem szeretne többé a ripper énemmel találkozni. Ekkor csak elmosolyodtam.
-Hát igen, olyankor nem vagyok épp a legkellemesebb társaság. Nem akarom többé annyira elveszteni a fejem. Főleg most nem, hogy végre találtam egy egész jónak tűnő várost. mondtam neki mosolyogva. Viszont hozzá tette, hogy ha mégis akkor most már inkább csatlakozna, mintsem a helyes útra terelne. Bár tudom, hogy nem tenné meg, bármennyire is szeretné most elengedni magát. Tudom, hogy a fia miatt nem lenne képes rá.
-Pár napja még én sem. mondtam neki visszagondolva, hogy pár nappal ezelőtt még szenvedtem a vérmegvonástól. Ami igazából abban segített ami most vagyok. Az a kontroll amit ez idő alatt tanultam tette lehetővé, hogy azt tegyem amit akarok és nem azt amire vágyaim kényszerítenek.
Ez után elmondta, hogy őt nem érdekli a kor és az ezzel járó nagyobb erő. Persze a kor nem minden, de mégis a vámpírok erejében egy fontos alkotóelem.
-Pedig jobban tennéd ha valamennyire mégis izgatna. Az idő ugyanis tapasztaltá és bölcsebbé tesz. Hiába most nincs ilyen a láthatáron, csak mondom, nem árt vigyázni kivel is akadsz összetűzésbe. mondtam neki most bátyámra gondolva. Abból, hogy puszta bosszúból ezt tette velem, nem számítók semmi jóra tőle, ha esetleg újra találkoznák vele. Nem félek tőle, nem erről van szó, de tudom, hogy a bármire képes, hogy elérje amit akar.

- Hát igen, az érzelmek kikapcsolása ezzel jár.. - sóhajtottam diplomatikusan, majd viccelődve még hozzátettem valamit. - Remélem azzal az éneddel már többet nem fogok találkozni, mert ha mégis, a helyes írány mutatás helyett, ezuttal inkább csatlakoznék hozzád a mészárlásban - kacsintottam rá felnevetve. Naná, hogy ezt tenném! De tudtam jól, hogy nem tehetem.. akkor életem legrosszabb döntését követném el. Főleg Scott miatt.. csupán Ő tart vissza attól, hogy őrült mészárlásba kezdjek..
- Na látod! - mosolyogtam rá biztatóan, amikor megjegyezte, hogy most már anélkül is tudja élvezni a vérivást, hogy városokat mészárolna le. - Fú, hát a legelső találkozásunkkor még elképzelni sem mertem volna, hogy valaha ilyet fogsz mondani - jegyeztem meg felnevetve, egyben emlékeztetve az akkori ripper énjére.
- Vedd aminek akarod - forgattam meg a szemeimet, mikor ügyesen kihúzta magát a korábbi megjegyzésem alól. - Engem annyira nem izgat a kor, sőt egyáltalán nem. Talán akkor izgatna, ha az ellenségeim java része erősebb lenne, mint én. Vagy vámpír lenne. De amig egyik sem érvényes, aggodalomra egy szál sincs - soroltam magyarázóan, a végén egyszerüen vonva egyet a vállamon.

Csak néztem rá amikor elmondta, hogy neki is volt már számtalanszor az, hogy fájdalmát azzal próbálta enyhíteni, hogy kikapcsolja érzelmeit.
-Igen én is így próbáltam elfojtani a fájó emlékeket. De ez csak ahhoz vezetett, hogy vele együtt a jókat is kizártam. Ami pedig azzá tett ami első találkozásunkkor voltam. meséltem én is el neki komoly tekintettel. Amikor ezzel próbálkoztam mindig rosszul sült el, de mi mást tehettem volna? Akkor ez tűnt az egyetlen megoldásnak.
-Egy vérszomjas fenevad aki városokat mészárolt le csupán az élvezetekért. mondtam neki visszaemlékezve arra az időkre. A 14 században egy vámpírlány végezni is akart velem a nagy feltűnés miatt amit mészárlásaimmal keltettem. Azonban naiv is volt szóval könnyen el tudtam intézni, az akkoriban és néha még most is használt módszeremmel.
-Most azonban, hogy végre megbirkóztam vele. Sokkal könnyebb kontrollt tartani, már nem érzelmeim irányítják tetteimet. Tudom élvezni, anélkül, hogy elveszítsem a fejem. mondtam még mindig komoly tekintettel a végén kissé elmosolyodva. Nincs rosszabb annál ha nem vagy ura magadnak, úgy érzed bármit megtehetsz, ezért nincs is szükség rá. Ez azonban nem igaz, ha nem vagy ura önmagadnak, gyenge vagy. Ami miatt a mai világban halálra vagy ítélve.
Nem is tudom mikor beszéltem én ennyit az érzelmeimről. Talán vámpír létem alatt még nem is. Nem szeretem senkivel megosztani ezeket, hiszen annak fegyvere lesz ellenem. De most jól esett és tudom, hogy Lucyban bízhatok. Amikor elmondta, hogy én is fontos vagyok neki, csak elmosolyodtam. Vártam volna mire gondol a "de" után, erre viszont nem kaptam választ. Ez után választ adott a koromat illető kérdésemre is. Mit is várhattam volna tőle, tudtam, hogy tesz valami megjegyzést rá.
-Kösz. mondtam neki nevetve, mosolyogva nézve rá. De amúgy ezt vehetném egyfajta bóknak is. mondtam neki visszavágva, ugyanis a kornak a vámpíroknál nagy szerepe van erejükben.