- Ezt nekem csak egyszer sikerült megtapasztalnom, vagyis annyira nem volt valami nagy szerepe az életemben, inkább a fiaméban... - vallottam be neki, ha már az érzelmes oldalainknál tartunk. Na ezt szerettem volna most a leginkább elkerülni.. de kit érdekel? Majd visszatérek a gyilkoláshoz, miután ezt megbeszéltük Willel. Annyira nem vagyok vérszomjas, hogy a vér csábítása miatt lemondjak a hozzám közelállókkal való kapcsolataimról. - De annyit tudok, hogy a legrosszabb amit ilyenkor tehetsz, ha kikapcsolod az érzelmeidet.. egy darabig működik, talán pár száz évig, de utána ígyis úgyis eszedbe fognak még jutni a régi sérelmek - mondtam elgondolkodva, hisz össze se tudnám már számolni, hányszor próbáltam megfeledkezni valamiről, ami aztán újra és újra visszasétált az életembe. Például itt van rögtön Wyett.., akit annyira gyűlölök, hogy nem lehetne elégszer leírni mennyire, de mégis... még mindig vonzódom Őhozzá annyira, hogy a halloweeni buli után rögtön az ágyában kössek ki.
- Egy hang ezt súgja? - néztem rá összeráncolva szépen ívelt szemöldökeimet. Ezzel meg mire célozhatott? - Ugyanmár, ez nevetséges.. - próbáltam elviccelni a dolgot, de amint a tekintetünk találkozott, akaratlanul is elkomolyodtam. - Komolyan mondtad? - néztem rá hitetlenkedve. - Na jó, nekem is sokat jelentesz, dee ... - nem tudtam befejezni, mert nem tudom miért. Inkább nem is akartam folytatni. Nem tudtam, volna mit mondani és nem akartam semmi rosszat.
- Most komolyan, nem annyi vagy? - vágtam vissza a poénos kérdésre, pimaszul nézve rá.

Amikor visszakérdezte, hogy velem megtörtént e, csak szomorú tekintettel a földről újra szemeibe néztem.
-Hidd el az a tudat, hogy megöltél számodra fontos embereket. Az...az a fájdalom egész életeden át elkísér. mondtam neki kissé elérzékenyülve, próbálva leplezni ezt. Nem szeretem ha ilyen pillanatomban látnak, mindig is próbáltam elzárni magamban érzelmeimet. Most azonban valahogy minden felszínre tört. Ez a dolog a legfájdalmasabb az életemben, nem hiába büntetett ezzel bátyám, ő jól tudta, hogy ez fog történni. Ezért a múltban kutattam is utána, hogy végezzek vele, de az idő enyhített az iránta érzet dühömön.
Aztán elmondta, hogy ő nem én vagyok és, hogy nem tudom milyen érzés ha csak 18 év után kerül elő gyermeke. Ez tény nekem sosem volt gyerekem, ezért alkalmam sem volt megtapasztalni ezt. Azt mondta ez miatt túlságosan elpuhult, amit nem szívlel. A bálon való gyilkolás után pedig úgy tűnik ez változott.
-Rendben oké igazad van, amikor megláttam vad tekinteted, arra gondoltam ezt kell tennem. Nem mintha érdekelne a mihaszna emberek élete. Csak az járt a fejemben, hogy bajod eshet ha tovább folytatod. És ne kérdezd miért, magam sem tudom, de egy hang azt súgja meg kell óvnom téged. mondtam neki egyfajta magyarázatot adva miért tettem amit tettem. A módszereim lehet kicsit furák, de ahhoz meg nem volt kedvem, hogy leálljak meggyőzni, hogy ne tegye. Sosem igazán érdekelt más vámpírok élete. Nem foglalkoztam vele ha vesztükbe rohanva kezdenek el gyilkolászni. Úgy gondoltam ez nem az én dolgom. Ma este azonban fura érzés tört rám amikor Lucy-n láttam ugyanezt. Azon a bálon vagy egyáltalán manapság a bálokon mindig van pár vadász aki csak arra vár, hogy felfedjük magunkat. Ezek a vadászok pedig sokkal fejlettebbek mint a múltba voltak. Szóval jobbnak láttam elhozni onnan mielőtt megöleti magát. Mindegy, tudom, hogy nem volt jogom elrontani a szórakozását, hiszen ha velem tették volna ugyanezt, talán túl sem éli az illető.
-Mellesleg milyen öregnek nézel te engem? kérdeztem már viccesebb hangon, fura tekintettel a "több ezer évvel ezelőtt volt"-ra reagálva.

Először nem akartam visszafordulni, csak egyszerüen továbbállni, de végül mégiscsak megtettem.. unottam a falnak dőlve vártam a mondanivalóját, hogy amint befejezi rögtön le is tudjak lépni innen. Kezdem bánni, hogy egykor visszatereltem őt az úgynevezett 'helyes útra'. Felhorkantam mikor azt állította, ő már csak tudja, milyen ha lemészárolod a saját szeretteidet.
- Ugyanmár, én soha nem tettem olyat.. - néztem rá furcsán, és csak későn esett le, hogy ezzel voltaképpen magára célzott. - Miért, te igen? - váltott hirtelen kíváncsivá a hangom. Ez mindent megmagyarázna.. dehát én nem Ő vagyok! Kissé megilletődtem, mikor azt mondta, hogy fontos vagyok neki. Ez meglepett. Bár, ha úgy vesszük, ez fordított helyzetben is igaz. Nekem is sokat jelent. És akármennyire is szeretném perpillanat meg nem történtté tenni az annak idején elkövetett dolgokat, ha sort keríthetnék rá, még sem tudnám visszafordítani. Nem vinne rá a lélek. De muszáj volt közbe szólnom és megmagyaráznom neki, hogy én nem Ő vagyok - Sajnálom, hogy nem tudtál ellenállni a vérszomjadnak, de ez többezer évvel ezelőtt volt! És én nem egy nyomorúlt újszülött vagyok, aki képtelen nemet inteni a vér csábításának. És különben is miért baj az, ha szórakozni akarok? Az utóbbi időben annyira elpuhultam, hogy az már rendesen fáj.. Ááá, megnézném, te mit csinálnál, ha 18 év után újra találkoznál a gyermekeddel - grimaszoltam mivel elegem volt az egészből. Egy vámpír azért vámpír, hogy könyörtelen legyen és NE törődjön senkivel és semmivel. Bár, ez lehetetlen, legalábbis az én esetemben, de attól függetlenül, miért baj, ha ki akarom használni az alkalmat, amikor nem kell magamra öltenem az anya szerepet?

Miután letettem a kanapéra, csak leültem a szemben lévő fotelba, majd vártam, hogy feléledjen. Fel voltak készülve rá, hogy dühös lesz majd rám. Hiszen ki ne lenne az, ha kitörik a nyakát, majd elhurcolják a buliból. Viszont tudom, hogy ha életemben nem is sokszor, de most helyesen cselekedtem. Láttam a tekintetében azt a vadságot és vérszomjat, ami után könnyen elvesztette volna az irányítást tettei felett. Tudom, hogy nem vagyok az apja, sőt még a rokona sem, de valamiért fontos nekem ez a lány.
-Várj! kiáltottam utána mielőtt még kilépett volna az ajtón. Lehet nem ez volt a legjobb megoldás erre, de érted tettem. Ha valaki, én tudom milyen az ha elveszíted a kontrollt és lemészárolsz mindenkit, akár a saját szeretteidet is. mondtam neki visszagondolva arra az éjszakára amikor vámpírrá váltam. Számomra fontos emberek életét vettem el azon az éjjelen. Köztük apámét is akit bár szerettem, vágyaim felülkerekedtek rajtam és hidegvérrel végeztem vele is.
-Lehet ez nem az én dolgom, de nekem akkor is fontos vagy. És nem akarom, hogy ezt neked is át kelljen élned. mondtam neki már a földet bámulva kissé elszomorodott tekintettel. Már túltettem magam azokon az időkön, de még ennyi idő után is ez egy fájó pont az életemben. Nem vetem meg azt ha valaki féktelenül csillapítja vágyait. De ha nem tudja kontrollálni magát, annál nagyobb gyengeség nincs.

(Lockwood birtok - Nappali)

Nem tudom mennyi ideig maradhattam eszméletlenül, de amint megébredtem, már egyáltalán nem a Lockwood birtok ismerős nappalijában találtam magamat. Hanem mintha visszarepültünk volna az időben és én ismét Will kanapéján kötöttem ki. Hogy lehetséges ez, fogtam a fejemet. Egy rövid pillanatig azt hittem, hogy az elmúlt pár óra meg sem történt, csupán az elmém szórakozik velem és hallucinálok. De elég volt csupán lenéznem a fekete estélyi ruhára, amit viseltem és máris megbizonyosodtam affelől, hogy nem képzelődtem. Tényleg megtörtént.. akkor meg, hogy is kerültem vissza ide? Ja, hogy Will kitörte a nyakamat.. Ekkor hirtelen felpattantam a kanapéról és Willnek rohantam.
- Megtudhatnám, hogy miért is tetted ezt velem? - kérdeztem tőle kiabálva, teljesen kikellve önmagamból. - Mi adott neked okot arra, hogy kitörd a nyakamat és megfosszál a szórakozásomtól? - hörögtem dühösen. - Különbenis, ha nem volt kedved velem tartani, fel is út, le is út, nyugodtan leléphettél volna.. senki sem kényszerített semmire. Most pedig, ha nem bánod, keresnem kell valakit, aki ismeri a szórakozás fogalmát a vámpíroknál - itt hirtelen elengedtem, majd megfordultam és a kijárat felé indultam.

Miután mindannyian elmentek, gondoltam elmegyek lezuhanyozni és keresni valami elfogadható ruhát egy ilyesfajta eseményre. Jól hangzik ez az Alapítók bálja dolog és nekem pont kapóra jön, hogy gyarapítsam kicsit az itt élő ismerősei listáját.
Miután összeszedtem magam, kocsiba ültem és elindultam a Lockwood birtok felé, ahol a bált tartják.

«Lockwood birtok»

Miután láttam az arcán, hogy kezd jobban lenni, nagyon megörültem. Megölelt amitől kissé elérzékenyültem, jó volt anyám karjaiban lenni, hisz sosem volt eddig alkalmam rá. Örülök, hogy megúszta élve és nem végződött ez is tragikusan. Ez után megemlítette azt, hogy reméli nem kért cserébe semmit.
-Nem, igazából nem is Klaus volt az aki gyógyírt adott, hanem az édesanyja. mondtam neki mosolyogva, de volt bennem egy kis kétely, furcsa volt, hogy csak úgy odaadta és tőlem nem várt semmit cserébe. Mindegy, ez most nem lényeges, Lucy meggyógyult és csak ez számít. Újabb szavain miatt csak még nagyobb mosoly ült ki az arcomra.
Ez után Chloe feltett egy kérdést, miszerint az én vére hogyan gyógyította meg őt. Ekkor felálltam és Chloera néztem, igazából fogalmam sem volt róla.
-Hát csak annyit tudok, hogy az a fiola miatt van amit Klaus anyja megitatott velem. Majd azt mondta, hogy így a véremtől meg fog gyógyulni, hát sikerült és csak ez számít. meséltem el, hogy mi történt és, hogy mi tudok erről. Utána megemlítette, hogy jó lenne megünnepelni, ha már mindannyian megúsztuk épségben. Nagyon szerettem volna, de rettenetesen kimerült voltam, egész nap szaladgáltam Klaust keresve, és az iménti vérveszteség is eléggé kimerített.
-Nagyon szeretnék, de szerintem nem lennék most jó társaság ebben. Most inkább egy kis pihenésre lenne szükségem, eléggé kimerítettek a dolgok. mondtam neki kissé fáradt tekintettel, sajnáltam, hogy nem tudok menni, de lesz még alkalmunk ezt bepótolni. Ez után Lucy elment és mi is követtük őt Chloeval. Miután átmentünk a lakásomba hamar le is dobtuk magunkat az ágyra, hogy kipihenjük az imént történteket.

[Scott lakása]

Mivel láttam, hogy senkinek sincs bulis hangulata Willen kívül, hát legyintettem.
- Akkor mindegy. Ha megbocsájtotok, készülődnöm kell a bálra. - mondtam, majd még egyszer utoljára megöleltem a fiamat és egy bucsu puszit is adtam az arcára. - HAmarosan találkozunk - kacsintottam Willre, majd a szobám fele vettem az irányt.

/Lucy lakása/

Miután visszatért Scott és megitatta a vérével muszáj volt feltennem egy kérdést.
-Hogy gyógyíthatta meg a véred Lucyt-Értetlenkedtem, persze lehet most ünneprontó leszek, de nekem valami nem stimmel.
Néztem ahogy Lucy egyre jobban lesz és egészen boldog voltam tőle.
Aztán egyre jobban vissza nyerte az erejét aminek még inkább örültem. Nem akartam mondani, de láttam Scott arcán, hogy nincs igazán buli kedvében, én se mondhatnám igazán, hiszen sajgott minden porcikám azt hiszem nem igazán most kéne buliznom.
Rá néztem Scottra és vártam, hogy ő mit mond!

Miután a lány elszaladt csak vártunk, de egy pillanaton belül már vissza is ért egy másik farkassal. Gondoltam, hogy bizonyára ő az, ő Lucy fia, aki, hogy megmentse anyja életét még Klaushoz is elment. Csak ott álltam és néztem, ahogy beleharap saját csuklójába, majd megitatja vérével Lucyt. Örültem, hogy nem volt hiábavaló idáig életben hagyni Lucy-t és, hogy nem teljesítettem kérését. Azért az fura volt, hogy Klaus nem kért semmit a véréért cserébe. Minimum arra számítottam, hogy majd hibridként jelenik meg, viszont egy karcolás nélkül megúszta a dolgot.
Ez után Lucy hamar jobban lett és mindenképp meg szerette volna ünnepelni a dolgot. Amibe én hamar bele is egyeztem.
-Én benne vagyok. szólaltam fel elsőnek, hát ki vagyok én, hogy ellentmondjak egy ilyesfajta meghívásnak. Amúgy is az Alapítok bálja pont jó alkalom lesz arra, hogy esetleg megismerjek több embert, ugyanis eddig még nem volt alkalmam rá. Hiszen ha itt szeretnék lakni, az csak jó ha szerzek pár új ismerőst az itt lakók közül.

Már alig voltam képes felfogni az eseményeket... ettől függetlenül Scott betoppanását egyből kiszúrtam. Épp mondani készültem volna valamit, amikor pillanatokon belül hozzám sietett, majd feltépve a karján levő bőrt, tartotta a kezét a szám elé. Mi? Neem! Én bizony nem fogok belőle táplálkozni!! Nem, még mit ne? Próbáltam elhúzódni, de hiába.. már annyi erőm sem volt. Ezért akarva akaratlanul óvatosan megfogtam a kezét, majd beleharapva a csuklójába, szívni kezdtem az éltető nedűt. Egy rövid pillanat erejéig azt hittem képtelen leszek megállni és itt helyben meg fogom ölni, de végül mégis sikerült. Ahogy szívtam magamba a vért, egyre inkább éreztem, ahogy a testem ismét megtelik erővel. Talán sikerült... Miután elhúzódtam a csuklójától, mielőtt még letörölhettem volna az ajkamon maradt vért, hálásan néztem fel Scottra, majd egy hirtelen felindulásból magamhoz is öleltem.
- Köszönöm - suttogtam hálásan neki, hiszen mérhetetlenül nagyon hálás voltam neki azért amit az imént értem tett.
- Remélem nem kért érte cserébe semmi olyat, aminek a végrehajtása rosszul végződhetett volna.. - folytattam, de csak most tünt fel nekem az egyértelmű felismerés, hogy még mindig farkas. Nem változott hibriddé! - Annyira boldog vagyok , hogy te is megúsztad sérülés nélkül - ölteltem szorosan magamhoz.

Még öleltem egy rövid ideig, egészen addig míg eszembe nem jutott valami. Nekem, most ünnepelnem kell... muszáj megünnepelnünk ezt az egészet. Hogy túléptem a harapást és még Scott sem változott hibriddé.
- Van egy ötletem. Tudom, hogy ez most gyors, de azok után, amik az utóbbi egy órában a fejembe keringtek, gondolom nem hangzik furcsának, ha azt mondom, hogy most szükségem van egy kis... kikapcsolódásra. Mit szólnátok hozzá, ha mindannyian elmennénk arra a puccos Alapítók báljára ünnepelni? - kérdeztem kissé túlságosan hiperaktívan viselkedve. De nem érdekelt, most erre van szükségem.

[Scott lakása]

Csak álltam ott értetlenül, nem tudtam mi tévő legyek, hol keressem őket. Ez után hallottam és éreztem Chloe-t felém közeledni. Amikor odaért egy gyors puszit nyomott ajkaimra, majd azt mondta kövessem. Megfogta a kezem majd átvitt egy másik lakásba ahol nem csak Lucy de egy másik vámpír is volt. Fogalmam sem volt ki lehet az, de abban a pillanatban nem tudtam ezzel foglalkozni. Örültem, hogy Lucy-t életben találtam és nem késtem el. Gyorsan odaszaladtam hozzá, rossz volt őt így látni, hiszen miattam van ilyen állapotban. Majd gyorsan kivillantottam szemfogaim és a csuklómba haraptam.
-Igyál, ez segíteni fog. mondtam neki, reménykedő tekintettel a szájához tartottam. Csak remélni, tudom, hogy az a nő nem vert át és tényleg segíteni fog rajta. Ugyanis ha mégis így történt, már nem lenne idő Klaust megtalálnom.

Chloe vígasztaló szavait hallva egy könnycsepp is kicsordult a szememből. Nem tudom miért, de meghatódtam. Már most a családtagjának tartott, attól függetlenül, hogy pár perccel ezelőtt még meg akartam ölni.
- Sajnálom... - suttogtam már-már haldokolva. Éreztem, hogy az erő egyre inkább hagyja el a testemet.. Már megszólalni sem bírtam, hogy rászólhassak Willre, amiért tovább csípkelődött szegény lánnyal.
- Az életem egy hatalmas szívás... - sóhajtottam rekedtes hangon, mikor elismerte, hogy tényleg bonyolult a helyzetem.
A következőben, mintha Scott szagát éreztem volna a levegőben.. legalábbis mintha egy ismeretlen farkas sétált volna el a szoba előtt. Will és Chloe arcáról is ezt olvashattam le. Chloe-raí pillantottam, aki gyorasn ki is rohant a lakásból, hogy át hívhassa a fiamat. Talán mégis van még remény a számomra? Apró mosolyféleség jelent meg az arcomon, majd a szemeimet lehunyva vártam a fiam érkezését.

Lucyra nézve vártam a válaszát az előbb feltett kérdéseimre. Elmondta, hogy ez bonyolultabb annál mintsem nem talált volna jobbat egy farkasnál. Végül is nem tudhatom, hogy mi okból szövetkezik vérfarkasokkal, de biztos nyomós oka van rá. Még mielőtt Lucy válaszolhatott volna a második kérésemre, a farkaslány mordult rám amire csak elmosolyodva ránéztem.
-Ülsz! csipkelődtem vele tovább, vicces, ahogy a kis farkaslány próbált visszavágni. Aztán megadta Lucy választ ami után érthetővé vált az egész. Bár nem válaszolt arra, hogy farkas lenne e, de a kislány felindulásából ítélve nagyon is az. Elmondta, hogy a fia az aki kockáztatja az életét érte, aki mint kiderült egy vérfarkas.
-Huh, látom nem vicceltél amikor azt mondtad bonyolult helyzet. mondtam neki kissé megdöbbent arccal. Nem gondoltam, hogy Lucynak egyáltalán van fia, sosem tűnt anya típusnak. Bár a találkozásunk óta változhattak a dolgok.
Ez után egy másik farkas szagát éreztem a közelben. Amit bizonyára a kis farkaslány is érzett, mivel kirohant a lakásból. Egyenesen oda ahonnan Lucy jött ki még az előbb. Azt gondoltam biztosan megérkezett a segítség, vagyis Lucy fia sikerrel járt.

egy pillanatra nagyon mérges ábrázatot vettem fel. Rá meredtem a férfira és mérgesen azt mondtam.
-Ne nevezd őt így-Nem vagyok egy heves természetű, de mindent megtennék azért akiket szeretek.
Aztán ismét Lucy felé fordultam. Megsimogattam a kezét és próbáltam jobb kedvre deríteni.
-Családomhoz tartozol.-Suttogtam és engedtem el egy gyengéd mosolyt.
-Szóval azt már tudod, hogy én kivagyok, de én nem tudom, hogy te kivagy azon függetlenül, hogy épp most akartál megölni...-Mondtam, majd nagy levegőt vettem.
-De kezdem ezt megszokni.-Sóhajtoztam. Manapság már nem volt olyan ami nem történt volna velem. Örülök, hogy élek.

Csak figyeltem az eseményeket és igyekeztem egyben maradni. Úgy éreztem, nem kell már sokat várnom a következő ájulásomig.. Na nem mintha várnám.. Látszólag Chloe tényleg aggódott értem - esett le a felismerés, ugyanis amint Will elengedte, rögtön hozzám rohant és érdeklődni kezdett a hogylétem felől.
- Hát, pocsékul.. - feleltem a valósághoz hűen, elvégre miért szépíteném? Ez van, rám van írva, hogy szarul nézek ki. - Azok után, ahogyan veled bántam, azt hittem örülsz, hogy leléptem.. - néztem Chloe-ra sajnálkozva, de a bocsánatkérésig nem sikerült eljutnom, mivel Will kérdései félbeszakítottak.
- Hidd el, ez bonyolult.. - suttogtam erőtlenül. - Fél nappal ezelőtt még magam sem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök... - folytattam egy sóhaj keretében belül. De nem bánom. Mert ha meg is halok, legalább kiderült az igazság és azzal a tudattal kerülök a túlvilágra, hogy én minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy a fiam megbocsásson nekem.
De a következő kérdésére már nem tudtam mit felelni. Valljam be, hogy igen, pontosan egy másik farkas, vagy helyette inkább zúdítsam rá a forró levest azzal, hogy közlöm, hogy az aki elment megkeresni Klaust, a fiam. Végül kimondtam az első szót, ami a nyelvem hegyére került. - A fiam... - suttogtam, majd fejemet hátradöntve kezdtem el a plafont bámulni. Ez a hülye várakozás már kezd a sírba vinni.. miért nem szúrnak már le egy nyavajás karóval?

Erősen szorítottam a falhoz a lányt ő pedig válasz adás helyett, csak azt hajtotta, hogy eresszem el. Láttam a rémületet az arcán, ahogy próbál kiszabadulni szorításomból. Ez után Lucy hirtelen felkiáltott és megválaszolta helyette az előbb feltett kérdésemet. Miszerint ez a lány vele van és neki jött segíteni. Ekkor visszahúzta fogaimat, szemem pedig visszaváltozott. Ránéztem Lucyra még mindig a lányt fogva.
-Ez most komoly? Egy farkasharapással rohangálsz és nem találtál jobb ápolót egy másik farkasnál? kérdeztem tőle értetlen tekintettel, nevetni tudtam volna, hogy képes volt egy farkassal szövetkezni. Amikor pont egy másik miatt forog kockán az élete. Ez után elengedtem a lányt aki a földre zuhant, majd odaszaladt Lucyhoz.
-Mellesleg ki az aki vérét ment Klaushoz? Csak nem még egy blöki? kérdeztem keresztbe téve a kezem kihangsúlyozva végén a "blöki" szót. Már csak azért is csipkelődtem kicsit a vérfarkas lánnyal és persze kíváncsi voltam ki is az aki képes erre Lucyért. Hiszen nem kis dolog magától Klaustól vért kérni, aki bizonyára kérni fog valamit cserébe.

Lucy kiabálni kezdett. Na megtudtam ak várszívó nevét is. Will. Vajon ő ki lehetett? De nem igazán foglalkoztam
ilyesfajta dolgokkal inkább az járt a fejemben, hogy mikor enged ell és, hogy még mennyi mindent
kell eltűrnöm.
-Eressz el!-Suttogtam neki. Mikor láttam a pillantása Lucyra meredt majd vissza rám, hirtelen elengedett. Elég
gyenge voltam így a földre rogytam.
Megpróbáltam felállni kissé szédültem, de nem mutattam ki. Oda mentem Lucyhoz miközben egy fanyar ábrázatott vettem fel a vérszívóval szembe.
-Jól vagy minden rendben van?- Kérdeztem aggódva. Nem is érdekelt, hogy én hogy vagyok. Mivel Scott az én családom ezért Lucy is az már. A család a legfontosabb.
-Mi folyik itt?-Kérdeztem érdeklődve.

Egyszerüen felhorkantottam, amikor azt mondta, hogy bármennyire is tiltakozok, ő tudja, hogy nagyon is szeretnék még élni. Hát persze, de milyen áron? A fiam halálának árán? Mert hibridként már halott lesz... Bárcsak, sosem árultam volna el magam és lakatot tudtam volna tenni a számra, mikor még esélyem volt rá. Hiszen akkor nem kellene attól tartanom, hogy mi történik Scottal, egyszerüen csak meghalnék.. Bár, őszintén fogalmam sincs, meddig húzódnának el a fájdalmaim... és mikor jönne értem a zord kaszás.
- Nem egészen.. Mármint csak akkor függ össze a kettő, ha feladod. Te nem adtad fel, én igen - hajtottam hátra a fejemet, picit kényelembe helyezve magam a kanapén, már amennyire az lehetséges volt. Egyre pocsékabbul voltam.. és tudtam, hogy ez azért van, mert éreztem, hogy egyre inkább közeledik számomra a vég.
A következő percekben sikerült a hangokból és a szagokból rájönnöm Will hirtelen kifakasásának okára. Chloe átjött. Chloe! És Will reakcióját hallgatva legjobb lesz, ha közbeavatkozok, mielőtt még bekövetkezne a tragédia...
- Will, neeee - nyöszörögtem erőtlenül. - Ő nem az ellenség.. hanem egy barát.. légyszi, ne bántsd - tagoltam el neki rövid részletekben, hogy ne bántsa. - Bizonyára ... aggódik ... miattam - tettem hozzá akadozva.

Egy kissé ingerült lett, amit a harapás okozta fájdalmai miatt lehetnek. Azt mondta, hogy ez a két dolog egyáltalán nem függ össze, de ha belegondol egy kicsit mégis.
-Rendben, lehet nem egy szinten van a két dolog, de ha feladod mind a kettőnek ugyan az a vége. És bár azt mondod ezt akarod, tudom, hogy belül nagyon is élni szeretnél. mondtam neki, tudom, hogy nagy kínokon mehet keresztül most, de ha feladja esélyt sem ad magának, hogy esetleg megússza a dolgot.
Majd elmondta, hogy az aki megharapta nem szimplán farkas hanem egy hibrid volt. Ekkor farkas szagot kezdtem el érezni, ami egyre erősödött. Arra gondoltam talán ez is annak a hibridnek a szövetségese aki megharapta Lucy-t. Már kezdetektől fogva rühellem a farkasokat, amire nem tudok különösebb okot mondani. Talán a génjeimben van, hogy utáljam őket. Sokszor összetűzésbe is kerültem velük a múltba, amiből mindig nyertesen jöttem ki.
Amikor belépett az ajtón egyből vámpírgyorsasággal odaszaladtam, majd nyakánál fogva a falhoz nyomtam a farkast.
-Ki vagy te és miért vagy itt? kérdeztem tőle dühösen, megvillantva szemfogaim.

Mikor nem jött vissza Lucy aggódni kezdtem és elindultam kifele éreztem a szagát így nem volt nem egyszerű
nem követni őt. Mikor megláttam egy nyitott ajtót gyorssan besiettem és megpillantottam Lucy mosolyogni keztem.
-Jól vagy?-Ekkor hirtelen valaki a falnak lökött.
-Eressz el!-Mondtam neki megrémülve. Már untam, hogy mindenki engem talál meg mikor én csak segíteni akartam.

Legszívesebben felnevettem volna amikor felidézte, hogy miket is mondtam anno neki.. Nos, akkoriban még helytálló volt az a mondás, de most... csöppet sem az. Erős maradni? Minek? Ígyis úgyis meghalok.. Pedig oly sok mindent akartam még tenni az életemben.. Mindezek pillanatokon belül váltak semmissé számomra. Cseppet sem számított már, hogy mit követtek el ellenem a múltban, ha túlélem a mai estét, legalábbis egy darabig mindenféleképpen azon leszek, hogy jóvá tegyem a régmúltban elkövetett hibáimat, valamint hogy boldog életet éljek, a fiam és esetleg Wyett társaságában. Érdekel is engem a bosszú, ha ezt túlélem, azt hiszem újra fel fogom majd keresni.. Bár, erre igen kevés az esélyem.
- Ugyanmár, az teljesen más volt.. Pár idióta vadásszal ezerszer könnyebb elbánni, mint a nyavajás hibrid vérére várni egy hotelszobában, miközben lepereg előtted a fél életed - fakadtam ki kissé ingerültté válva, hiszen már nem bírtam sokáig. Közel jártam ahhoz, hogy leszúrjam saját magamat, ha már ő nem könnyítette meg a helyzetemet.
Viccelődése hallatán csak vállat vontam. - Ez nem csak egy egyszerű kutyuli volt... hanem egy hibrid, azaz vámpír is egyben - magyaráztam kissé grimaszolva közben.

«Hotel»

Láttam rajta, hogy elszomorodott szavaim hallatán, de hát mi mást tett volna? Senki sem akarja azt hallani, hogy hamarosan meghal. Az egyetlen esélye pedig a túlélésre egy ősi hibrid aki bárhol lehet.
Ez után viszont elmondta, hogy még az érkezésem előtt valaki elindult megkeresi Klaust. Ez jó hír hiszen akkor bizonyára az az illető tudja hol keresse és már csak rávennie kell, ami ugyan csak nagy feladat. Majd már úgy tűnt, hogy teljesen lemondott arról, hogy túlélheti ezt az egészet. Már azt akarta, hogy végezzek vele, de ezt sosem tenné meg.
-Ne mondj ilyet, túl fogod élni. Emlékezz mit mondtál mindig amikor elgyengültem... „Ne add fel, maradj erős, csak így élheted túl.” idéztem azt amit ő mondott azokban az időkben amikor még a vér utáni vágyaim vezéreltek. Te akkor nem hagytál meghalni, ezért én sem fogom engedni, hogy csak úgy feladd. mondtam neki komoly tekintettel a szemébe nézve. Sokat köszönhetek neki, igaz már jó ideje nem is hallottam felőle, de tartozom neki annyival, hogy életben tartom amíg megérkezik a segítség. Miután megértette, hogy segíteni fogok neki, megnyugodott kicsit.
-És mégis, hogy sikerült megharaptatnod magad? A vámpírvadászokkal elbánsz, de egy kutyuli leterít? kérdeztem már kissé viccelődve, mosolyogva rá. Próbáltam kicsit elterelni a gondolatait, hiszen ez az egyetlen dolog amit párpillanat tehetek. Már nekem is sokszor volt összetűzésem farkasokkal, de még egyszer sem sikerült megharapniuk.

/Hotel/

Ahhoz képest, amit hittem, teljesen nyugodtan kezelte a dolgot. Nem ugrott nekem, amiért olyan hirtelen rá támadtam, mi több összetévesztettem az ex férjemmel - akiről hála a jó égnek és a számnak, nem tudott -, helyette inkább mintha örült volna, hogy egyáltalán még életben vagyok. Fura, de jó hallani. Megvallom nem épp így képzeltem el a tökéletes viszontlátás pillanatát Willel, azok után ahogyan leléptem annak idején, de mi mást tehettem volna? Fontos elintéznivalóm akadt és nem hagyhattam őket csak úgy félválról.
- Honnan tudsz a... - kezdtem, majd a fejemhez kaptam, mikor leesett, hogy a blúzom ujja időközben felcsúszott, rálátást engedve ezzel a karomon elterülő csúnya harapásnyomnak. - Már világos - morogtam inkább magamnak.
Na, a következő mondatai hallatán hirtelen egyfajta érzelmi hullám kapott el.. egy olyan, amilyenben hosszas vámpíréletem során még nem volt részem.. A szemem könnyes lett a gondolatra, hogy bármi is történjék az elkövetkezendő pár órában velem, ígyis úgyis rosszul fognak alakulni a dolgok. ÉS ekkor gondolataim visszakanyarodtak az előbbi kettős lehetőségre. Az első, hogy Scott nem találta meg Klaust és nem sikerült vért szereznie, tehát meghalok. De ez még mindig a jobbik esett, mert ha meg is találta a hbridet, mi a garancia arra, hogy nem olyant kért cserébe, amit Scott nem tud teljesíteni? Vagy azt kéri, hogy legyen Ő a legújabb hűséges pincsikutyája? Szóval, akkor már inkább a halál... Nem vagyok egy anya típus, de ettől függetlenül még nem akarom, hogy a fiam akaratán kívül váljon halhatatlanná.
- Fölösleges.. mert már valaki elment felkeresni Mikaelsont.. - mondtam, miközben a könnyeimet töröltem le az arcomról. Mekkora egy idióta vagyok.. Ezek után mi mást gondolhatna rólam Will. - Tudod mit, inkább szúrj egy karót a szívembe, hisz úgy is mindegy már nekem.. legalább megszabadítanál a sok szenvedéstől... - néztem fel rá kérlelően. Az lenne a legjobb ha itt és most véget vetnék a nyomorúságos életemnek. Mindenki jól járna vele. Scott is, hiszen inkább éljen abban a tudatban, hogy az anyja ember volt, minthogy egy vámpír aki elhagyta és amikor ismét a közelébe került, veszélybe sodorta a saját fia életét, azzal hogy inkább a magáét tartotta fontosabbnak.

Will jelenlegi lakása.