Az első hely amit a városban meglátogattam az a temető volt. Legalábbis úgy érkeztem ide, hogy az első gondolatom akörül forgott, vajon anyukám küldte e azt a levelet vagy sem. Ezt csak úgy deríthettem ki, hogy megnézem nincs e idetemetve. Több órás barangolás után végül arra jutottam, hogy biztosan nincs itt a teste ha meghalt is. Így hát elindultam a rét felé, de megláttam egy kis dombot amin egy hatalmas jegenye fa volt a sivárságban. Ez már tényleg eléggé a város széle volt. A senki földje. Leültem a fa földből kiágaskodó hatalmas gyökerei közé és nekidőltem a törzsének. Azt már tudtam hova innen, de nem akartam menni. Még maradni akartam. Érezni akartam, ahogyan az a sok energia a testemben felerősödik. Csak félig vagyok Démon. Csak félig vagyok ember. Tehát a testem örökre a magamé. A fülem mögé tűröm lágy esésű hosszú fekete hajamat majd hirtelen megpillantok két lábacskát magam előtt. Éreztem, hogy valami nem stimmel, mert nagyon fura érzés öntött el a látványától. Teljesen emberinek nézett ki, mégis tudtam, hogy nem lehet az. Riadtam felpattantam a fa tövéből és a két öklömet magam elé kaptam védekezésként. Több harcművészetben is toppon vagyok... kár erőlködnie... - Ki vagy? - bököm oda és kérdőn vonom fel a szemöldökömet.
Magány. Ezzel az egy szóval kifejezhetem az egész szellemlétemet. Akárhányszor próbáltam kapcsolatba lépni az embereken egyszerűen nem ment. Már mondhatni közel vagyok a megőrülés határához. De nem szabad elfelednem az egyetlen célomat amiért még mindig itt vagyok. Az pedig nem más lenne, mint Sarah. Számomra ez a két évszázad felért egy örökkévalósággal. Szembesülnöm kellett azzal amitől talán a legjobban féltem. Az egyedülléttel. Még azt sem mondhatom, hogy túl sok szellemmel volt alkalmam találkozni. Leginkább csak egyedül bolyongtam. Párszor próbáltam kapcsolatba lépni Sarahval, de egyszerűen levegőnek nézett. Végül is az vagyok, de azt hittem egy idő után sikerül majd. Most is miatta jöttem ide. Talán most már lehetőségem nyílik arra, hogy kapcsolatba lépjek vele. Hiszen el kell mondanom neki, hogy veszélyben van. A családom után ő volt az egyetlen személy akit még a szívembe fogadtam és őszintén szerettem. Olyan volt, mintha a testvérem lenne. Egyáltalán nem számított nekem, hogy mi is ő valójában. Mert az nem változtat azon, hogy milyen is ő belülről. A temető felől akartam megközelíteni a várost, hátha belefutok egy szellembe aki nem néz át rajtam. A dombok felől közelítettem meg ahol egy ember is ücsörgött a fa tövében, de nem vettem róla tudomást, hiszen valószínűleg ő sem látott, mint ahogy senki sem. De ekkor hozzám szólt. Igen, hozzám. Senki más nem volt itt rajtunk kívül. - Te látsz engem? - Kérdeztem kissé remegő hangon. Persze legbelül boldog voltam, hogy végre esélyem nyílik kapcsolatba lépni olyasvalakivel aki él, de határozottan meglepett.
Az első reakcióm a kérdésére igen érdekes volt. Mi az, hogy látom e? Még jó, hogy látom. Leeresztettem a karomat és kérdőn néztem vissza rá. - Bocsi...de nem értem... miért ne látnálak? - próbáltam rájönni de nem ment. Attól, hogy a könyvből, ami számos démoni igét és cselt tartalmaz és szinte mindent bemagoltam a létező összes természetfeletti lényről, nem azt jelenti, hogy élőben találkoztam volna is bármelyikkel.
Hogy is lehet ennyi eszem. Lehet azt sem tudja, hogy tényleg léteznek szellemek én meg rákérdezek arra, hogy tényleg lát-e. Hát nem a legjobb első benyomás, de azt hiszem ezekben soha nem voltam valami jó. Nem igazán egyszerű számomra a kapcsolat létesítés másokkal. - Mindegy.. Felejtsd el, hogy megkérdeztem. - Próbáltam javítani a helyzeten egy kislányos mosollyal.
Agyamban a fogaskerekek összevissza kattogtak. Aztán megvilágosodtam. Egy szellem. Csak az lehet. Viszont erről meg is akartam bizonyosodni. Magam elé nyújtottam a kezemet tenyérrel felfelé. Elmosolyodtam. Ennél jobb ötlet nem jutott eszembe. A tenyeremben hirtelen láng gyúlt. Azt pedig mint egy energiagömböt a lány felé hajítottam. Mást nem tehettem vártam mi fog történni.
Nem szólalt meg. Egy ideig azt hittem, hogy valami bolond gyereknek néz. Bár az ő helyében én is valami ilyesmit gondolnék. De nem ment el. Szóval talán van még arra esély, hogy nem nézett komplett idiótának. Maga elé nyújtotta a kezét és eleinte kicsit ijedten néztem rá, hogy most mi is következik. Hátráltam egy lépést, mert fogalmam nem volt, hogy most mit akarhat. Mintha valamit felém hajított volna.. Vagy csak képzelődöm? Nem tudom..
Az égő jelenség átment rajta. Biztos, hogy szellem. Még sosem találkoztam szellemmel. Odanyújtottam a karomat neki.. - Bay vagyok...Jin Bay - mondom vigyorogva rá, aztán leesik, hogy nem igazán tudja megfogni a kezemet.- UPSZ! Bocsi... elvörösödöm a saját hülyeségemen és gyorsan visszahúzom a karomat. Reméltem nem veszi zokon. Sajnáltam a szellemeket. Én a helyükben semmi pénzért nem maradnék ezen a világon. Már most nem szeretnék itt maradni. Viszont Démon vagyok, vagyis eléggé halhatatlan. Így hát nincs sok választásom. Viszont mivel csak félig vagyok az, így megölhető, akár egy közönséges késsel is. Persze nem kell mindenkinek tudnia, hogy mi vagyok és mi nem.
Tényleg hajított felém valamit.. És mint minden más ez is csak úgy átment rajtam. Nem vagyok több "színezett" levegőnél. Amit nem mindenki lát. Sőt talán nevezhetem ezt csodának, hiszen ő.. Nem néz át rajtam. Ennek örülök hiszen végre beszélhetek valakivel.. Ami kicsit visszaránt a megőrülésemből. - Blake Hulbert. - Mondtam már kicsit megszeppenve. Eleve féltem az idegenekkel való társalgástól. Aztán már jó ideje annak, hogy valakivel is beszéltem.. Szinte már teljesen elfelejtettem, hogyan kell. - Semmi gond. - Mondtam egy apró mosollyal az arcomon, mikor mondhatni zavarba jött attól, hogy nem igazán tudnám megfogni a kezét. - Valószínűleg nekem is ez lenne az automatikus reakcióm.. Ha még..- Nem kartam befejezni a mondatomat, hiszen eléggé egyértelmű volt. Régebben a kézrázás szokásos volt.. De most? Most már képtelen vagyok rá. Ha akarnám se menne.
Nagyon kedves lány volt. Annyira sajnáltam, hogy meghalt. Csak vidáman mosolyogtam rá, amíg beszélt aztán kissé elszomordtam, mikor az utolsó mondatban azon erőlködött, hogy khm...igen. - Hát örvendek a találkozásnak Blake... Mi szél hozott errefelé? - mondom vigyorogva rá. Igazából simán visszatudnám hozni az életbe. De akkor leleplezném magamat. Különben is még én magam sem voltam tisztában az erőmmel. De annyira szomorúnak tűnt és elhagyatottnak. Vajon miért nem tudott tovább lépni?
- Én is nagyon örülök neki. Főleg, hogy végre valaki tényleg lát.. - Nem igazán értem mi alapján működik ez az egész. Sarah miért nem lát? Talán próbál elzárni magától? Végül is lehet. Vagy esetleg magát okolja a halálomért.. Jaj, de arról annyira nem ő tehet. Ő minden megpróbált, hogy életben tartson. De nem minden úgy alakul ahogyan mi azt szeretnénk. - Egy régi baráttal próbálok kapcsolatba lépni. - Nem sok sikerrel, de nem fogom feladni.. Mert nem tehetem..
Egy régi barát. Érdekesen hangzik. - Tudod... én olyan boszorkaféleség vagyok... talán segíthetnék megkeresni azt a régi barátot... - ajánlom fel....Kezdett érdekelni a téma. Vajon mit akarhat ennyire egy régi baráttól, hogy képes feladni a megnyugvást és itt maradni ezen a koszos embervilágban. Fintorogtam egyet a gondolatomra. A fának dőltem háttal és karba tettem a kezemet. Kíváncsi voltam mit felel. A boszorkás kimagyarázásom igazából nagyon tetszett. Így nem bukom le. Nem szeretnék egyből az erőmmel kuncogni. Kevés démon él ezen a világon és sok gonosz ember pályázik a sötét erőnkre, hogy kihasználja azt.
Furcsa volt a kedvessége hiszen nem voltam hozzászokva. Főleg olyan emberektől nem akik még csak most ismertek meg. De azt hiszem a mai világ eléggé híres a nagylelkűségéről. Talán nem lesz ebben semmi rossz, ha elfogadom.. De mi van ha ez valamiféle csapda? Súgta egy hang belülről. Soha nem tudtam megbízni ilyen rövid idő alatt senkiben. Nincs mit veszítenem.. Azt hiszem. De Sarah-t nem keverhetem bele még nagyobb bajba. Egyedül is meg fogom találni. Hiszen már nem egyszer sikerült. - Nem.. nem tudom, hogy ez mennyire jó ötlet. - Makogtam a földet bámulva. Nem akartam felidegesíteni esetleg udvariatlannak tűnni, hiszen nagyon kedves volt és szimpatikus.. De a bizalom az egy olyan dolog volt amit nem adok könnyen. Még most sem. Egyszerűen képtelen vagyok rá.
Láttam rajta, hogy nem bízik bennem. Utáltam, ha valaki elutasít. Egyszerűen túl kíváncsi voltam, mit akarhat egy szellem még ezen a világon. Miért olyan fontos, hogy megtalálja a barátját. Aztán úgy döntöttem, hogy kissé izgalmassá alakítom a dolgokat. - ...vagy talán...megkereshetnéd te magad is...újra élőként... - mondom rejtélyesen. Szinte már egy ajánlatnak hangzott tőlem, hogy képes lennék visszahozni, ha akarnám. De nem mertem egyenesen kimondani, hiszen akkor lebukom. Inkább csak megadtam azt az Isteni sugallatot, amiből ha van egy kis esze kikövetkeztetheti.
Hogy újra éljek? Ez talán az egyik legnagyobb vágyam. Újra emberek között lenni és talán még egy-két barátságra is szert tenni. De az élet rendje az, hogy előbb-utóbb az ember meghal. Felborítanánk minden természetes dolgot azzal, ha valaki visszajönne már a túlvilágról. Ez az egész természetfeletti dolog mindig is furcsa volt számomra, habár soha nem foglalkoztam vele túlságosan. Egészen addig míg nem kezdtem szellemként bolyongani. - Köszönöm az ajánlatodat, nagyon kedves vagy. De azt hiszem az élet rendjét nem kellene felborítanunk. - Mondtam egy keserű mosollyal az arcomon. Hiszen épp most mondtam le arról amire a legjobban vágyok. De ha egyszer ez az élet rendje..
Nagyon furcsa volt a lány. Nem akarta a segítségemet és nem akarta, hogy visszahozzam az életbe. Nem tudtam mit kezdjek vele. Visszaültem a fatörzsébe és onnan néztem rá fel. - ...hát akkor nem tudom mit tehetnék érted..de én a helyedbe kihasználnám az alkalmat...nem mindennap találkozol olyannal, aki lát... - vallok neki őszintén. Túlságosan buta, ha hagyja elúszni az alkalmat. Főleg, hogy most elég segítőkész kedvemben talált.
Annyira régen beszéltem már valakivel, hogy azt sem tudom mi illő és mi nem. Látszólag nagyon segíteni akar. Nem lehet, hogy azért mert ártani akar.. Egy gyereknek csak nem ártana.. Ahhoz túl kedves. Most pedig nagyon más nem tehetek, mint megbízom az egyetlen emberben aki lát. - Sajnálom.. - Dadogtam. - Csak már annyira régen beszéltem valakivel, hogy nem tudom mit mondjak.. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valaki ilyen ajánlatokat tegyen nekem.. De ha még áll.. Akkor szívesen elfogadom az ajánlatod, hogy segítesz megkeresni. - Néztem fel rá csillogó szemekkel.
Végre hasznosnak éreztem magamat. Felálltam és arrébb mentem. Olyan helyet kerestem, ahol homokos volt a talaj. Pár perc után találtam is egy ilyen részt. Rajzoltam két háromszöget egymásba fonódva a homokba a kezemmel. Fogalmam sem volt, hogy kit keresek. Kérdően vontam fel a szemöldökömet. - ...mit mondtál, hogy is hívják a te kis barátodat?... - kérdezem tőle. Valamit tudnom kell róla. Nem kereshetek embereket a semmibe.
Reméltem, hogy nem követek el ezzel semmi hülyeséget. De azt sem tudja kiről van szó csak úgy meg nem hiszem, hogy ártani akarna.. Nem olyannak látszik. - Sarah.. Sarah Lestwick. - Nyögtem ki a nevét, majd követtem oda ahol valami háromszögeket rajzolt a homokba. Nem tudom mit csinál, de nem is érdekel. A lényeg, hogy megtaláljam. Aztán már minden erőmmel azon leszek, hogy kapcsolatba lépjek vele.
Sarah...Nem csengett ismerősen a név. Pedig valami izgalmas névre számítottam. Bár biztos fontos számára, ha képes itt maradni érte ebben a világban ragadva. Lehunytam a szememet és kántálni kezdtem egy ismeretlen nyelven. Aztán a homokban a két háromszög körvonala meggyulladt. Nem is próbáltam tagadni, hogy fekete mágiát használok. Mást nem is használhatnék, hiszen nem is tudok. Aztán felnyitottam a szemeimet. Hófehér volt a tekintetem. A tűz hirtelen fellángolt majd elaludt. Visszacsuktam és mikor újra felnyitottam, már normálisan néztem a lányra. Felálltam és leporoltam magamat. - ...a kórházban van... - felelem rebbenés nélkül. Biztos voltam magamban. Sosem kételkedtem az erőmben. - és most mihez fogsz kezdeni? Hiszen csak én látlak... - kérdezem őszintén. Én a helyében már rég leléptem volna és semmi pénzért nem maradtam volna ezen a világon szenvedni.
Fogalmam sem volt, hogy most mi fog következni, de ráhagytam a dolgot, hiszen látszott rajta, hogy tudja mit csinál. Valami számomra ismeretlen nyelven kezdett el valamit mondani. Kicsit megrémültem mikor a háromszögek meggyulladtak. Még szellemlétemben sem láttam ilyesmit. Többnyire elszigeteltem magam az emberektől, mert ők amúgy is átnéztek rajtam. Hiszen egy sem látott.. Egészen a mai napig. Aztán a szemei... Hófehérek voltak. Nagyon nyeltem és próbáltam nem túl ijedt képet vágni mikor újra kinyitotta a szemét nem túl sok sikerrel, de most nem is ez számít. - Köszönöm. - Mit keres vajon a kórházban? Mindegy.. Oda kell mennem.. Beszélnem kell vele. - Nem tudom.. Megpróbálok kapcsolatba lépni vele.. Hátha most már menni fog. Még egyszer nagyon szépen köszönöm. - Rettenetesen hálás voltam neki azért amit tett.
Láttam, hogy meglepetten néz a válaszomra és aztán megköszönte a segítségemet. Örültem, hogy segíthettem neki. Kissé elbátortalanodtam a meglepettsége miatt. Nem tévedhetek. Mindig is megbíztam az erőmben, mióta tudatosan használom. Még egyszer leporoltam magamat. Itt az ideje, hogy elinduljak a Miller villa felé. Nash már biztosan vár rám. - ...hát akkor... - nagyot nyeltem. Próbáltam húzni a pillanatot. Hátradobtam a hajamat. Eléggé kifáradok, ha a démoni erőmet használom. - Nincsmit....Remélem még látjuk egymást... - mondom meghatottan, majd hátat fordítok neki és elballagok....Az az egy biztos, hogy másodszorra már nem fogom ingyen felkínálni a segítségemet, hogy visszahozzam az élők közé.....aztán szépen lassan eltűnök a semmiben.
Még mindig nem tudtam felfogni, hogy mi is történt itt, de azt már tudom, hogy hol van Sarah. De azt viszont nem, hogy miért van kórházban. Neki normális esetben felesleges lenne ott lennie. Mindegy.. Ha odaérek úgy is megtudom az okát. Addig meg még csak tippelgetni sem tudok. - Én is. Köszönöm még egyszer. - Kedvesen mosolyogtam rá, majd figyeltem ahogy eltűnik. Hatalmas segítség volt ez számomra. Így nem kell ki tudja meddig bolyonganom és keresgélnem, hogy merre lehet. Mert őszintén nem is igazán tudtam volna merre keresni. De most már nem kell találgatnom. Hiszen tudom, hogy hol van. Tehát nem is vesztegetem az időmet.
Miután eljöttem az iskolából, úgy gondoltam, ideje kipróbálni a felgyülemlő energiám, és kipróbálni ennek a helynek az adottságait. Hívtam egy taxit, és a egy olyan helyet kerestem, ahol még a naplementét is láthatom. A temető mellett elsuhanva egy domb tetején kötöttem ki. Kitettem magam elé három fehér gyertyát, lehunytam szemeim, és beszívtam a friss levegőt. Nem voltam az a mormogós típus, inkább csak tátogtam, és magamban mondtam az igéket. Végül is, ki tudja hol, és ki hallgatózik. Komolyan, ez a paranoia már a sírba visz. Szinte éreztem, ahogy feltöltődöm. De azt is éreztem, hogy valaki figyel. Nem mozdultam, csupán szemeim pattantak ki, és vártam, hogy előjöjjön a leskelődő.
Még egy hete sem tartózkodom a városban, de már most agyamra ment a sok tinédzser, meg a béna környék. Hiába, látszik, hogy a nagyvárosokhoz vonzódom. De hát mit van mit tenni, ha itt van rá esély, hogy megtalálom a bátyámat, akkor maradok. Eddig semmi érdekesbe nem botlottam. Azt terveztem, először felfedezem magamnak Mystic Fallst, aztán nyomulok rá az emberekre. Talán a legérdekfeszítőbb helyszín következik, a temető. Napnyugta előtt érkeztem meg, de mielőtt beléptem volna a temetőbe, megéreztem, hogy nem vagyok egyedül. Remek. Most cseppet sem hiányzik, hogy azt pusmogják rólam az emberek, hogy egy gyanús alak vagyok, aki a sírkövekben lel örömöt. Nem is koncentráltam volna tovább az idegenre, ha meg nem látom milyen pozícióban van. Egy pillanat alatt felértem a dombra, és az illető orra előtt álltam meg karba tett kézzel. Ledöbbentem, amikor megpillantottam az arcát. - Nézzenek oda, csak nem a legkevésbé sem kedvenc boszorkányom játszik nyuszi ül a fűbent? - kaján vigyorral húztam fel a szemöldököm és néztem mélyen a szemébe. Ebben a pillantásban minden benne volt.
Eleinte jól elvoltam a gondolataimmal, de ahogy megéreztem az idegent, abban a pillanatban a gyertyák lángjai is kialudtak. Na, ennyit a nyugalomnak, és annak, hogy foglalkozzak a vámpír énem másik felével. A boszi már-már kitörni készült belőlem, erre tessék. A férfi, megállt előttem, mire a lehető legnagyobb higgadtsággal emeltem fel tekintetem, és egyenesen szemeibe néztem. A nem várt meglepetés nem tudtam, hogy pozitívan vagy negatívan fog rám hatni. Na, ennyit arról, hogy a múlt az a múlt. Pont, hogy mindig a múlt vág pofon, mikor már nyugtod van. -Nézzenek oda, a kedvenc hóhér vámpírom.-húzok gúnyos mosolyt arcomra, majd biccentek, hogy nyugodtan foglaljon helyet a leterített pléden. Ha akar sem tud ártani nekem, olyan fiatal. A nagy egója meg aztán maximum agyilag lezsibbaszt, más nem történhet. -Megkérdezném, hogy mi lett szerencsétlen hapsival, de annak már annyi éve, hogy így vagy úgy, de biztos meghalt. Így inkább nem érdekel.-vonok hanyagul vállat, és mosolyom a gúnyosból átcsap egy kissé barátibbá. Emlékszek vissza arra az ominózus estére, amikor segítségemet kérte, de meguntam a hóhérkodást, és egy szó nélkül leléptem. Hiába, akkor nem voltam éppen olyan, mint most. Csupán pár tíz év, de egészen más lettem. Valamivel komolyabb. -Mit keresel te ebben a városban?-érdeklődök, de már van egy sanda gyanúm. Bármit is akar, olyan érzésem van, hogy fog ő még keresni miatta. Sajnos nem úszom meg ennyivel.
Kezdőlap
