Rövid sétába kezdtem étkezésem végeztével, s ahogy a várost jártam, az embereket nézegetve, egy kis idő múltán csak-csak észrevettem magamon, hogy minduntalan egy embert keresek a szememmel. Egy olyat, aki igazából nem is ember. Amikor egy kihaltabb utcarészhez értem, nekitámaszkodtam az egyik épület falának, és a zsebemből előhalászva a mobilomat, beütöttem egy számot, és vártam míg kicsöngött. Megnyílt a vonal, és a már régről ismert hang szólt bele. - Már ott vagy? - kérdezte tőlem, és elmosolyodtam magamban a kérdésen, hisz tudja a válaszom. - Itt vagyok - feleltem azért mégis, majd körbenéztem az utcán. - Merre találom Őt? - Sétálgass a városi köztemető környékén, és bele fogsz akadni - jött a mindent tudó felelet, majd egy új kérdés. - Jól vagy? - Remekül. Később felhívlak - zártam le a rövid beszélgetést, aztán kinyomtam a telefont, visszaraktam a helyére, és ellökve magam a faltól, tovább indultam, amíg nem értem a temető mellé. Arrafelé kezdtem járni, kémlelve a terepet, és keresve a szememmel azt, aki miatt idejöttem. Az apámat.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 01, 2014 11:40 pm
Legjobb tudomásom szerint a nővérem itt, ebben a kisvárosban tartózkodik. Vagy valahol a környékén. A lényeg, hogy már közel vagyok hozzá és közel vagyok a célomhoz is. Tudom ő valószínűleg ugyanazt az embert várja vissza, aki egykoron voltam, de azt már régen magam mögött hagytam. Soha nem leszek olyan többé. Simon egy életre megváltoztatott.. Vagyis inkább, ha mellettem maradt volna még talán van esélyem, de így.. Teljes mértékben elvesztettem az eszemet. Lehet, hogy nem lennék olyan, amilyen, ha akkor nem fordít nekem hátat. Az egyetlen dolog, amit szerettem volna azaz, hogy lenyűgözzem őt.. Elérjem azt, hogy büszke legyen rám. Nagy erőt ígért nekem.. Életet. De kezdem úgy érezni, hogy csak kihasznált. Mert, hogy ebből nem sok mindent valósított meg az is biztos. A város határai mentén sétálgattam.. Fel egyenest az egyik dombra.. Nem volt olyan nehéz, hiszen szellemként nem fáradok le olyan könnyen, mint egy ember. Mikor felértem a tetejére törökülésben figyeltem a naplementét. Próbáltam meglátni a dolgokban a szépet.. Én is pontosan ilyen voltam.. Fényes, akár a nap. Egyre közelebb kerül a sötétséghez, ami szépen lassan beszippantja és az ember egy hosszú téli éjszakán elveszti a reményt, hogy valaha is újra felkel a nap. Én is ilyen vagyok. Eltűnt a fényem s vele együtt a remény is, hogy valaha is felbukkan. Kisebb mozgolódást hallottam, de nem zavartattam magam, hiszen úgy is keresztülnéz, majd rajtam az illető.
Fogalmam sem volt, hogy mit fogok ezek után csinálni, hiszen szellem voltam és senki se láthat. Nem voltak boszorkány barátaim, így esélyem sincsen hogy bárkivel beszélni tudjak, illetve ott volt az a tény is, hogy azt se tudtam, hogy mit mondanék nekik. Beszélni szerettem volna Elena-val, Caroline-al és Stefan-nal, de egyszerűen nem mertem megkeresni még őket. Szükségem lett volna rájuk, de nem zavarhatom én se őket azzal, hogy "hello, meghaltam és segítségre lenne szükségem.", hiszen mindenek előtt rá kellene jönnöm, hogy miért is ragadtam itt. Miért nem mentem át a túlvilágra vagy minek is hívják azt. Valami okának kell lennie, s amíg nem jövök rá addig is legalább vigyázhatok a barátaimra szellemként. Ahogy így töprengtem és jártam a várost egyszer csak egy fiatal lányba botlottam. Figyeltem őt egy darabig és úgy tűnt ő is szellem lehet, hiszen meg se fordult az én neszemre. Megálltam és onnét vettem szemügyre az elém táruló látványt és sziluettjét. Ha tippelnem kellett volna boszorkánynak mondanám őt, de már itt erőm sincsen, így ebben se lehetek biztos.- Hello. - szólítottam meg kedvesen őt és reméltem, hogy nem fogja a fejemet letépni amiért megszólítottam őt, de jó lett volna végre valakivel beszélni.
Csak néztem, ahogy a nap végleg eltűnik.. Ahogyan mindent felemészt a sötétség. Mindig is jó barátságban voltam az éjszakával. A sötétsége megmutatta, hogy milyen is vagyok. Mikor magamra festem az álarcomat olyan vagyok, mint a nap, de én sem bírhatom évekig, hogy nem tartok egy kis szünetet és engedem szabadjára a bennem lakozó sötétséget, mert ez az ma már, ami úgy igazán meghatároz. A sötétség nélkül elveszett lennék. Nem vagyok, már azaz álmodozó lány, aki egykoron vagyok és attól, hogy meg kell, majd játszanom magam a nővérem és mondhatni mindenki előtt kavarog a gyomrom.. Ez egy olyan áldozat, amit meg kell hoznom annak érdekében, hogy fenn tartsam a látszatot, miszerint a légynek sem tudnék ártani. Az első alkalommal, mikor valaki hozzám szólt összerezzentem.. Most egyszerűen csak megforgattam a szemeimet. A sors iróniája. Hiányzik Simon erre felidézi azt, hogyan is ismerkedtünk meg.. Remek. Már most kezdődhet az alakításom. – Te látsz engem? Úristen.. El sem hiszem.. Végre valaki, akivel beszélgethetek. – Felpattantam és ujjongani kezdtem, amitől már tényleg kezdett hányingerem lenni és, ha ember lennék.. Ha élnék, már ki is dobtam volna a taccsot. De hozzá kel szoknom ehhez, mert az életem, ha végre élni fogok erről fog szólni.. A béke segge alá kell rejtenem azt, aki igazából vagyok, hogy azt tehessem, amit akarok mindenféle gyanakvás nélkül.. Na, jó leginkább csak addig, míg nem leszek újra életben.. Utána, már kimutathatom a fogam fehérjét.
A lány eléggé meglepetnek tűnt, hogy látom. Talán most halt volna meg, de ahhoz képest a tekintete olyan volt, mint aki már részben megbékélt ezzel a halál dologgal. Az biztos, hogy küzdeni fogok és adnik nem fogok átkelni, amíg a barátaimmal nincsen minden rendben. Szükségük van rám, még akkor is, ha ezt ők nem mondják. Mindig is mellettük álltam és segítettem őket és ez most sem lesz másképpen. Persze, hogy látlak, hiszen boszorkány vagyok. - mondtam neki sietve, majd megráztam a fejemet.- Jobban mondva, most már halott boszorkány. Bonnie vagyok. - mondtam neki kedvesen majd közelebb sétáltam hozzá. Figyeltem őt és minden egyes mozdulatát. Törékenynek látszó lány volt, de a tekintetében volt valami sötétség vagy esetleg kétségbeesés. Nem tudom mi lehet az, de reméltem, hogy nem fog elfutni és magamra hagyni. Nekem ez még új volt, mármint a halál. A természetfeletti dolgok már nem annyira, de ezt neki nem kell tudnia.- És te pedig? - kérdeztem tőle kedvesen, majd egészen közel hozzá megálltam.
Már most rosszul voltam magamtól, de ahhoz, hogy tökéletesen hozzam a szerepemet pontosan erre van szükségem. Meg kell játszanom magam mindenki előtt még egy teljes idegen nőnek is azt kell hinnie rólam, hogy egy hitét elvesztett törékeny kis leányzó vagyok, aki a két világ között ragadt és bánatában minden egyes embernek vagy éppenséggel szellemnek örülni tud. Gyomorforgató ez az egész helyzet, de ha ez kell ahhoz, hogy újra élhessek, hát legyen. Egy darabig talán képes leszek elviselni. – Dettó. A nevem Emery, de nyugodtan szólíts csak Em-nek. – Válaszoltam halovány mosollyal az arcomon és próbáltam valami kislányos zavartságot csempészni a testbeszédembe. – Annyira örülök annak, hogy végre találkozom egy olyan személlyel, akivel beszélgethetek is, hogy legszívesebben itt és most megölelnélek. – Ew. Na, még az kellene. Nehogy megengedje nekem, mert akkor, már tényleg kidobom a taccsot.. Nem az én asztalom ez az egész.. Már jó ideje nem. Nem tudok olyan bájos lenni, mint egykor, ha egyszer megváltoztam.. Nem is kicsit. Túlságosan is sokat változtam, de ez az egész meg sem történt volna Simon nélkül.. Azonban nem hibáztathatom őt minden egyes változásért, ami velem kapcsolatban. Főleg, mert egyáltalán nem bánom.
Figyeltem a lányt és minden apró mozdulatát. Biztos voltam abban, hogy idősebb nálam, viszont talán tapasztalatlanabb boszorkány, mint én. Így, ha esetleg újra élnénk és itt rossz dolgok történnének, akkor se kell tartanom tőle. Hosszú barna haja volt, amihez kislányos arc párosult. Látam rajta, hogy valamin nagyon gondolkozik és talán a szeme volt a tükör hozzá. A kislányos bájban valami ördögi dolgot láttam a szemében, de ezt hamar el is vetettem, hiszen nem úgy tűnt, mint aki rosszban sántikál, bár soha se lehet tudni. Örülök, hogy megismertelek Em. - mondtam neki kedvesen, makd közelebb sétáltam hozzá.- Mit csinálsz itt? - kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen ez a hely nem éppen a legalkalmasabb arra, hogy találjon valakit aki látja őt. A belváros sokkal jobb lenne. Egyszerűbb lenne minden és ott talán találna is valakt aki visszahozza őt. Kicsit elnevettem magamat az ölelgetős részen, de mosolyogva és szelíden néztem rá. - Régóta vagy már szellem? - kérdeztem tőle kíváncsian, majd leültem a fűbe és onnét néztem őt. Csodálatos kilátás nyílt a városra, így talán érthető, hogy erre a helyre jött.
Elég kevésszer nyílt alkalmam arra, hogy egy szellemmel beszélgessek ezért nem is tudtam, hogy mégis hol fogjak hozzá ehhez az egészhez. Mert ez az egész totál kínos. El kell játszanom egy vad idegennek, hogy egyetlen egy romlott része sincs a lelkemnek, amikor ez egyáltalán nem igaz. Kavarog a gyomrom magamtól, mert tudom nem ez az utolsó alkalom, hogy ezt kell tennem. Erre van szükségem ahhoz, hogy elérhessem a céljaimat.. Láthatólag egyáltalán nem voltam átlátszó. De aztán ki tudja.. Ez az első alkalom, hogy kedves vagyok.. Mióta is? Már nem is igazán emlékszem, hogy mikor voltam utoljára kedves bárkivel is.. – Csak figyelem a várost.. Innen annyira békésnek tűnik. De a látszat néha csal, mert amint egy kicsit beljebb sétálunk, és a mélyére nézünk a dolgoknak rájövünk, hogy nem mindig igaz az, hogy távolról valamit jobban átlátunk.. A mélyére kell néznünk a dolgoknak. – Furcsa, de ezzel egy kicsit utaltam magamra is. Nem állt szándékomban, de sikerült. Mondjuk kétlem, hogy venné a lapot. Nem lát mást, mint egy ártatlan kislányt. – Már jó ideje itt vagyok.. – Nem akarok erről túlságosan sokat beszélgetni, mert reményeim szerint, már elindult a visszaszámlálás és hamarosan a saját testemben lehetek..
Soha se gondoltam azt, hogy mindenki egy angyal, egyszerűen csak próbáltam meglátni mindenkinben az angyali dolgot. Minden embernek van rossz énje, csak az a kérdés, hogy melyiket hagyja érvényesülni. Ez a lényeg, hiszen néha tettem én is rossz dolgokat, vagy éppen gondoltam, de igyekeztem mindigis a jóra törekedni. Igyekeztem barátságos lenni és kedves másokkal szemben és Emery se adott okott arra, hogy ne így tegyek veleszemben. Figyeltem őt és vártam, hiszen nekem fogalmam sem volt arról, hogy milyen lehet így tengetni mindennapját valakinek, hiszen ez a szellem dolog teljesen új volt számomra. Elmosolyodtam azon amit mondott és helyeslően bólintottam.- Ez igaz, de nem csak a zűrzavaros városra igaz, hanem az emberekre. A felszín néha mást mutat, mint ami a valóság, ezért is kell óvatosnak lennűnk néha...- tettem hozzá kicsit halkabban, mert tényleg így gondoltam. És soha se gondoltál arra, hogy felkeres valakit, mondjuk egy boszorkányt? - néztem rá kíváncsian, de még mindig kellő távolságból néztem rá, hiszen nem akartam zavarni őt, vagy kellemetlen helyzetbe hozni. Egyszerűen csak ismerkedni akartam, hiszen nem akarok teljesen becsavarodni ebben a világban. Hiszen a barátaim még nem is tudják, hogy meghaltam, pedig nem sokáig titkolhatom előlük se ezt a dolgot.
Már kezdtem unni a kiscsaj társaságát. De most nem vagyok olyan jó helyzetben, hogy panaszkodjak, mert jaj, nem tetszik a jelenlegi társaságom. Nem nagyon van lehetőségem arra, hogy megválogassam, kivel állok szóba, mert elég kevesen látnak engem.. Rajta pedig gyakorolni tudom, hogy mégis hogyan viselkedjek másokkal szemben. Nem akarok feltűnést kelteni. Hogy miért nem kerestem fel boszorkányt? Ez teljesen egyszerű. Végig ott volt mellettem egy.. Legalábbis az én emlékezetemben csak azok az emlékek élnek, ahol ő is jelen volt. A többi annyira jelentéktelen, mint most ez a pillanat. Bár lehet, hogy ez az, ami hozzásegít később, majd a civilizált viselkedésemhez. Túlságosan sokáig voltam szellem. Nem tudom, hogyan kell viselkednem az emberek között. Mármint valamennyire tudok, de akkor is.. Hozzá kell, majd szoknom ahhoz, hogy nem vagyok többé láthatatlan. Már, ha lesz egyáltalán lehetőségem ehhez az egészhez. A nővérem és Simon az, akikre számíthatok. De kettejük közül is inkább a nővérem.. – Nem gondoltam semmi ilyesmire, mert mindig volt mellettem egy. – Ennél többet nem akartam megosztani vele, mert nem igazán tartozik rá, hogy mi van köztem és Simon között. Már, ah van egyáltalán van valami. Részemről nagyon is, de az ő szemszögéből nem nyilatkozhatok.
Volt valami fura a lányban, de magam sem tudtam, hogy mi az. Nem vagyok ember már, csak egy egyszerű szellem aki próbálja megvédeni a barátait is, de mégis olyan kettős érzésem volt vele kapcsolatban. Nem tudtam, hogy hova tegyem. Eddig mindig sikerült eltalálnom, hogy valaki kedves vagy valaki rossz és inkább jobb távol tartani magunkat tőle. Persze nem mindig hittek nekem, de jó ember ismerő voltam, de Emery másab volt. Kettőséget éreztem vele kapcsolatban és nem voltam biztos semmiben se vele kapcsolatban. Figyeltem őt, mert biztos vagyok abban, hogy nem ok nélkül ragadt itt, ahogyan én se. Egy dolgot már jól tudtam, hogy réges régen tovább kellett volna mennünk, de nem mentünk. Mind a ketten a semmi között ragadtunk. Se nem éltünk, de se nem haltunk meg teljesen. A két világ között ragadtunk. A válasza teljesen meglepett és ezt valószínűleg az arcom is tükrözte. Szóval elengedő volt az, hogy ő melletted legyen? Nem vágytál arra, hogy élj? Esetleg megérintsd őt? - néztem őt kicsit csodálkozva, hiszen elég furán hangzott az egész. Boszorkány és szellem kapcsolat, illetve a boszorkány soha se akarta őt visszahozni? Egy kicsit olyan volt az egész, mint én és Jeremy, de Jeremy segíteni akart nekem és ez megrémiszt nagyon, mert soha se viselném el, ha bármi baja esne miattam.
Tudom, hogy nem fogok jól kijönni ebből az egészből. Csak úgy érthetné meg a helyzetemet, ha beavatnám mindenbe, ami velünk történt Simon-nal és ez olyas valami, amit nem tehetek meg. Fenn kell tartanom a látszatot, hogy egy megzavarodott kislány vagyok, aki titkon vágyik arra, hogy újra a testében lehessen és érinthessen dolgokat.. Most mondjam azt ennek a lánynak, hogy megszálltam azokat a nőket, akikkel lefeküdt? Beteges. Nem is kicsit. Azonban ez a mi titkunk és nem fogom világgá kürtölni. Főleg, hogy akárhányszor csak ezekre az alkalmakra gondolok fülig vörös leszek csak úgy, mint most is. Lehajtottam a fejemet és a földet kezdtem el bámulni. Nem bírtam tovább fenn tartani a látszatot így, hát jobbnak láttam, ha most eltűnök a semmiben.. – Ez az egész bonyolult volt kettőnk között és nem akarok belefolyni.. Ha megbocsájtasz most pedig arrébb libegek és megkeresem azt a bizonyos magányt, amiben az elmúlt időszakban részem volt és amire úgy vágyom. – Motyogtam, majd lehajtott fejjel haladtam el mellette. – Még találkozunk, BonBon. – Mikor már tisztában voltam azzal, hogy az arcom nem hasonlít egy rákéhoz rákacsintottam és féloldalas mosoly kísértében tűntem el. Magam sem tudom, hogy mégis merre tovább, de nem is számít. Sodródom az árral és remélhetőleg jó irányba. Meg kell találnom a nővéremet.
Figyeltem őt és éreztem, hogy valamit titkol. Csak rá kellett pillantani és az ember máris tudta. Lehet, hogy szellem vagyok, de nem vagyok vak. Figyeltem őt csendesen, nem akartam megzavarni, hiszen láthatóan kényes témára tapintottam, pedig nem akartam, illetve az arca is pirosabb lett. Mintha eddig csak egy másik énjét mutatta meg, pedig soha se szerettem azokat, akik a másikkal csak játszanak. Vártam, majd bólintottam arra amit mondott, hiszen tiszteletben tartom a kérését. Rendben, persze. Nem akartam tolakodó lenni. -mondom neki kedvesen, majd szép lassan felállok és távolba nézek.- Máris mész?- kérdezem tőle kíváncsian, majd viszonozom a mosolyát. -Rendben, akkor majd máskor Emery. -mondom neki kedvesen, majd figyelem az egyre távolodó sziluettjét. Fogalmam nincsen, hogy mit fogok csinálni, de szép lassan én is tovább indulok, hiszen a barátaimra vigyázni szeretnék.
Lassan sétáltam a temető felé. Megfontoltan, elgondolkozva. Bár tudom, hogy nem sok megfontoltság vagy józanság szorult belém, de rendelkezem valamivel, ami annyival többet számít: meg tudom szerettetni magam másokkal. Olyan egyszerű tétlennek maradni. Minek változtatni valamin, ami nagyjából rendben van? Így jutunk odáig, hogy elhisszük, hogy minden nagyjából rendben van, amikor egyáltalán semmi sincs rendben, és összetévesztjük a nyafogást a megoldással, a halogatást a "minden oké"-val. Temetőhöz már egészen közel jártam. Sárga virág volt nálam. Sokféle temető van. Annyi, mint az ember és az ő bolondsága. Az egyik tele van az alakító művészet fenséges alkotmányaival. Sírboltok, emlékek, áhítat oltárai, remek szobrok, bölcsesség szülte, bánat sugallta sírversek, bölcs mondások. Tudomány és művészet és költői erők gyűjteménye. De én ezt nem nagyon szeretem. Eszembe sem jut, aki alant porlad. Eszembe se jut, aki fájdalmának vagy hiúságának tömegével, pénzének és a szokásnak súlya alatt ültette oda a műalkotmányokat. Csak az alkotmány köti le a figyelmet. A temető ékszerei a halál kirakata. Mintha vásárt és versengést, diadalt és bukást látnék az enyészetben. Jobban szeretem a virágot a síron. A virág nem hazudik, nem hivalkodik, nem dicsekedik. Elhervad, mint a halott. Elhervad, mint a halott emlékezete az élők szívében. Aki a virágot ülteti és ápolja a síron: annak keze, szíve és lelke ott van a mellett, aki a sírban nyugszik. S ha már nem dobog a szív, ha már a lélek elrepült s a kéz is elszáradt: megszűnik a virág is. Minek élne tovább? Miért szórná illatát és sugarait? Ha már úgy sincs kinek. Lelkünk soha sincs olyan közel a valósághoz, mint a temetőben. Itt vége az őrületnek és a hazugságnak. A lét éppolyan meztelenné válik, mint a születésünk pillanatában. Nincs már gazdag, szegény, ellenség, barát - az önzés falai leomlanak, és megszűnik az esztelen rohanás. Jó illat van a temetőkben - és az embereknek utólag eszébe jut, hogy szeretniük kellett volna egymást. Gondolatmenetemből egy ismeretlen illat rántott ki. Felnéztem, és egy itt még nem látott ismeretlen lány sziluettje tűnt fel pár méternyire tőlem. Gyorsabbra váltottam lépteim, és majdnem mellé érve láttam, ahogyan szeme sarkából hátra pillant. Egyenesen szemébe néztem, majd mellé léptem. - Szia. - Köszöntem neki szomorkás hanglejtéssel. Mindig lehangolt ha itt vagyok. Egészen érdekes kisugárzása volt, de nem bántam, hogy találkoztunk. Illata kirángatott a szomorúbbik énem mélységéből, és visszatértem a valóságba. Nagyot sóhajtottam, majd kérdeztem. - Te is a temetőbe tartasz? - kérdeztem tőle összeráncolt szemöldökkel, a virágot magam mellett fejjel lefelé tartva.
Temető... sosem voltam oda ezért a helyért és ha tehetem messziről el is kerülöm. Ilyenkor érzem csak igazán, hogy valami egyre erősebben kezd meghalni bennem, ahogy telnek az évek. Már nem érzem át annyira más fájdalmát, ha el kell temetnie azt, akit szeretett. Túl sokakat temettem el, a közeli hozzátartozókat, anyát, a nagyimat, a nővéremet és az ő gyerekeit... és az ő gyerekeiket. Egy idő után egyszerűen már nem akartam tovább nézni azt, hogy ki hal meg épp, mert egyszerűen nem voltam már tovább rá kíváncsi. Éljék csak az életüket, és aki végigélheti rendesen, az örüljön neki. Sosem értettem azokat, akik csupán az örök lét miatt akartak vámpírok lenni. Az örök lét egyáltalán nem jó dolog, egy idő után fájdalmas, egy idő után az ember szinte már közönyösség válik. Próbál az utolsó szalmaszálba is kapaszkodni, keresni azt, ami még érzéseket vált ki belőle. Mindegy, hogy mit, lehet az harag, vagy egy mosoly, de legalább érzést. Rémes, hogy néha már a düh is olyasmi, amit keresni kell magamban, amit fel kell idéznem, hogy milyen, mert magától egyszerűen nem jön. És most mégis itt vagyok, de csak egy dolog miatt, olyan virágra van szükségem, olyan virág szirmára, hogy pontosabb legyek, amit átitatott a gyász. A legjobb, ha került rá pár könnycsepp is, de az is elég, ha olyan hozta ki a temetőbe, aki igazán kötődött valakihez, és már itt van pár napja, de a legjobbak a sírokra ültetett darabok. Túlságosan elmerülök a gondolataimban és még a mögöttem haladó lépteket is alig hallom meg. Szeretném ezt az egészet gyorsan letudni, ezért valahogy most a bájcsevej annyira nem kötne le. Nincs mit tenni, néha muszáj mással is kommunikálnom, nem csak a... könyveimmel. - Szia! Igen, pont oda. - nagyon a nyelvem hegyén volt valami kellemetlenebb válasz, de láss csodát most az egyszer vissza tudom fogni magam. Még egy egészen halvány mosolyt is megejtek, bár nem mondható ízig-vérig barátságosnak, de fogjuk rá, hogy legalább igyekszem. Egy gyászoló minden bizonnyal, nincs rá szüksége, hogy még én is kellemetlenkedjem neki. - Butaság lenne megkérdezni, hogy te is így vagy-e ezzel, a szomorú szemek és a virág is erre utal. Új... veszteség? - ő szólított meg, akkor minden bizonnyal nem olyan vészes, ha kérdezek tőle. Amúgy is, ha nem akar, hát nem válaszol, semmi sem kötelező.
- Mondhatni. - válaszoltam, majd a virágra pillantottam. Micsoda gondolatból alkothatta Isten a virágot? Hiszen ha csak bezöldíteni akarta a földet, csupa fűvel is bezöldíthette volna. De mennyi szép virágot vegyített a fű közé! A pirinkó nefelejcstől mind a rózsáig mennyi ezer és ezerféle alakú és színű virág nyílik mindenütt, ahol emberi láb nem tapossa el! A rózsa talán mégis a legszebb. Illata beborítja az ember elméjét, és egészen egyedi emlékeket idéz. - Közel állt hozzám..-néztem a földre, de könnyek nélkül... Nem szoktam sírni, de szemeim szomorúságról árulkodtak. Bandukolok az emlékek romjai közt, és meg-megállok egy-egy képnél. Elgondolkodom. Vajon akkor, amikor megtörtént, miért nem voltam szomorú? Pedig szerettem. Úgy éreztem, meghalnék, ha elveszíteném. Szívemmel lelkem is összetörne, s csak tátongó üresség maradna mögötte. Továbbmegyek. Egy újabb foszlány a múltból. Színesebb, érzéssel telibb. Még most is érzem azokat az illatokat: friss erdei szellő keverve csobogó patakkal. Mélyet szippantok. Hova lett? Csupán orrfacsaró bűzt szagolok, egy eldübörgő teherautó nyomán. Tekintetem megpihen egy apró virágon. Kedves, apró élet. Nem öncélúan, de mások kedvében járva ringva ingadozik, majd hervad el. Emberek jönnek. Jönnek? Szinte futnak keresztül rajtam, és utánuk érzem parfümjeik töményen keveredő szagát. Nem, ez nem illat. Senki nem szól, csak suhannak mellettem árnyakként, fakó szemekkel, sápadtan, az aggódás felhőivel borítva be arcukat. A halottak azt akarják, hogy bátran elviseljük veszteségeinket, és csak éljünk úgy, mint azelőtt, igaz? Csak nehogy szomorúak legyünk! Mindenki ezt mondja, de a magam részéről sohasem tapasztaltam, hogy volna valami alapja ennek az, egyébként valóban vigasztaló elképzelésnek. És természetesen ezt is az élők találták ki, hogy megkönnyítsék a dolgukat. Mert látod, bármiről is legyen szó, az élők nem mindig értenek egyet, tehát nem látom be, hogy miért volna olyan egyöntetű a halottak véleménye. Ha egyáltalán van halál utáni élet, akkor azt hiszem, odaát is éppen annyi önző lélek van, mint itt a földön. Hiszen az lehetetlenség is volna, hogy azok, akik életükben tele voltak mindenféle érzéssel, egyetlen pillanat alatt levetkőzzenek magukról minden rosszat, és felöltsék az önzetlenségnek és a jóságnak a köntösét. Nevetnem kell. Képzelj el egy özvegy férfit, aki a temetés utáni reggelen azzal a felkiáltással ül le reggelizni, hogy "Mary nem akarná, hogy szomorkodjak", és azzal jó étvággyal felfal mindent, amit csak maga előtt lát. Honnan tudja, hogy Mary odaát mit gondol? Lehet, hogy sír, és fogait csikorgatja - az asztrálfogait, természetesen - látván, hogy a férjeura úgy él tovább, mintha ő soha nem is létezett volna. Hiszen a legtöbb nő szereti, ha a férje körülugrálja. Miért változna meg az ember jelleme a halála után?Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment. A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász időszaka, az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy valamit pont úgy csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy annak idején, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe. Őt már nem kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk. A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltűnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat, az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsamód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy. Nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön, és ha tudjuk, kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, vége, kezdődik elölről, és mindig, minden alkalommal eláll a lélegzeted. Nagyot sóhajtottam, és felemeltem a fejem. - Te viszont igencsak fiatalnak tűnsz a gyászhoz...- Néztem rá kicsit derültebb tekintettel. - Ha pedig mégis, akkor sajnálom. - mondtam némi együttérzéssel. Nem voltam sosem az az érzelgős fajta, de a temető valahogy egy részemből kihoz egy minimális érzelmet.
Tehát közeli a veszteség, vagy ha netán nem is szó szerint az, de még annak érzi. Egyáltalán nem számít igazság szerint, hogy melyik, valahogy csak irigylem, hogy így tud lenni ezzel. - Ezt nem nehéz kitalálni. - biccentek egy aprót, miszerint közel állt hozzá. Sejthető volt abból, ahogy néz. Azok a szomorú szemek, a távolba révedő pillantás pontosan erről árulkodnak. Vajon merre járhat, amíg pár pillanatig a távolba réved? Biztosan régi emlékek között jár, amik egy ilyen nyomasztó helyen újra megrohanják. Végül is teljesen érthető, az alatt a pár nap alatt, amit odahaza töltöttem, bennem is túl sok minden ötlött fel. Túl sok fájdalmas emlék, túl sok olyasmi, amit már magammal kellett volna vinnem a sírba. Bárcsak lehetőségem lett volna rá! Bárcsak véget érne ez az egész végre! Én is egy ilyen sírban szeretnék pihenni. Vajon, ha sikerül megtörni ezt a bűbájt, akkor egyszerűen csak vége lesz, vagy onnantól normálisan leélhetek egy életet és megöregedhetek békében? Soha sem akartam örök életet, ez olyasmi, ami egyszerűen elviselhetetlen, nem akartam ezt, de mégis megkaptam és most semmi mást nem teszek nap, mint nap, minthogy próbálom nem elveszíteni önmagam megmaradt szilánkjait. Félek tőle, hogy egyszer átbillen a nyelv, hogy már nem én leszek igazán, hogy már más célok hajtanak, hogy... elfelejtem az emberi oldalamat. És ezt akkor még csak észre sem fogom venni, ami végképp rémisztő. Előtte kell megtalálnom a megoldást, előtte kell egy ilyen sírba kerülni nekem is, mert nem bírok már el több fájdalmat, nem bírok el már több kínt és fájdalmat. A megjegyzése már szinte mulattatna, ha a gondolat, hogy kicsit sem vagyok fiatal nem épphogy kilátástalan lenne inkább. Ezért nem mosolyodom el, csupán finoman megrántom a vállam, ahogy rá pillantok. - Nem vagyok annyira fiatal, mint ahogy kinézek, de... sok gyászban volt már részem. - és a sok kicsit sem túlzás, bár gondolhatja azt, hogy csupán a családomról van szó, ami pár főből áll. Végül is valahol igaz, a családomról van szó, csak épp több generációról. A távolba révedek egy pillanatra, de főként a környezetet figyelem, hogy hol szúrok ki olyan virágot, ami megfelelő lehet. Elég nehéz ezt így meghatározni, de már értek annyira hozzá, hogy tudjam miben van meg az a potenciál, vagy esszencia, amire nekem szükségem van. Ezért van, hogy csak lassan veszem észre a karját, pedig határozottan látványosak a sérülések, amik rajta sorakoznak. - Nem valami szép... sérülések. - sok mindent láttam már, és ezek valahogy nem olyanok, mint ami abból származik, ha tudom is én... átesel az üvegajtón. Ez egészen másnak tűnik nekem, nagyon-nagyon másnak.
Lepillantottam sebeimre, ahogy megemlítette. Sosem szégyelltem őket, minek is tenném. Talán ez a legnehezebb: nem szégyellni érzéseinket. Ott vannak és kész. Nem fogom holmi ruhadarabokkal fedni. És bár a sérülések java részét önmagamnak okoztam, vagy én adakoztam, így halvány mosoly ült ki arcomra. Ami elmúlt, ami van és ami lesz, bele van szőve az élet szőnyegébe. Sosem szoktam egyikre sem különösebb figyelmet fordítani. A szépségben ott a romlás, a tudásban a tudatlanság, és a bátorságban a gyávaság. És ahogy mondani szokták, a tudatlanság boldogít. Nem kell boldog boldogtalannak a bizniszeimről tudni...habár akár potenciális ügyfél is lehetne, ha bármit is tudna a létezésemről. Senkivel sem történik olyasmi, aminek az elviselésére nem termett...Próbáljam meg, adjam ki önmagam? Furcsa, hogy a kor előrehaladtával az ember mennyire másképpen gondolkodik a sorsról és a végzetről. Fiatalon még meg vagyunk győződve arról, hogy az élet csupa választási lehetőség. Ott állunk megannyi ajtó előtt, kinyitunk egyet, mögötte még több ajtó, ott is választunk egyet és így tovább. De nemcsak azt választjuk ki, hogy mihez akarunk kezdeni, hanem azt is, hogy mivé akarunk válni. És igazából még az sem zavar, ha hangos csattanással időről időre bezárul mögöttünk egy ajtó. Ahogyan az sem, hogy az ajtók közül sok ugyanoda vezet, ahová történetesen egy másik is. És az sem baj, ha az ajtó zárva van, hiszen ott van a többi, lehet újra próbálkozni. Az, hogy a választási lehetőség csupán illúzió, fel sem merül bennünk, hiszen csak azt akarjuk megtudni, hogy mi van az ajtó mögött, a mögött, amiről azt reméljük, hogy közelebb visz a titok nyitjához. Amíg ifjú az ember, így tekint az életre. Aztán valamikor, amikor az ember nagyjából az élete feléhez ér, megváltozik. Kétségek, csalódások, kudarcok, felesleges ismétlődések veszik át a kíváncsiság helyét. Lassan kezdjük felfogni, hogy már több ajtó van zárva előttünk, mint ahányon még benyithatunk. Egyre többet tekintünk hátra, ahelyett, hogy előre néznénk. Ami eddig jelentéktelen volt, annak hirtelen óriási súlya lesz. Tehát, hogyan is döntsek? Tekintve, hogy rákérdezett, találjak ki valami ostobaságot, vagy hazudjak neki? Mindegy, amíg ezen gondolkozom, addig legalább bemutatkozok. - Damien vagyok, de hívj csak DL-nek. - Eléggé szokatlan becézés, tudom, de legalább nincs még egy ilyen, legalábbis én még nem találkoztam vele. Könnyedén a sebhez érintettem ujjbegyem. Mennyi élmény, mennyi boldog és boldogtalan pillanat. Újból elmosolyodtam, ls felnéztem, egyenesen szemeibe, majd egyszer élünk alapon nekiálltan mondandómnak. - Mondd, hiszel a természetfeletti erőkben? Olyan dolgokban, lényekben, amiknek csak a mesékben kellene létezniük? Tündérek, vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok ? - soroltam pár példát majd folytattam - Éltél már meg olyan helyzetet, hogy vagy cselekszel, vagy meghalsz? - mondtam a súlyosabbnál súlyosabb szavakat. Ez kellett, ez kellett hogy megértse, nem egy aranyos srác vagyok a szomszéd utcából...annál sokkal több és bonyolultabb vagyok. Maximum azt mondja, hogy nem. Maximum komplett idiótának néz....de ennek hol is kéne engem érdekelnie?
Mindig is jó volt a megfigyelő képességem és ez az évek múlásával csak erősödött. Mivel pedig nem kevés év van már mögöttem, ezért nem csoda, ha könnyen kiszúrom az arcra apró rezdüléseit úgy is, hogy egymás mellett sétálunk és persze azt is, hogy mik vannak a karján. Azok a sérülések nagyon is emlékeztetnek engem valamire, hiszen sok mindent láttam és hallottam már, de nem kell azonnal rossz következtetéseket levonni. Eddig nem volt okom rá, hogy mélyebben is megvizsgáljam ki halad itt mellettem, bár egyre erősebb a gyanúperem, hogy nem egy szimpla földi halandóról van szó. Nem fogok viszont erre azonnal rákérdezni, butaság lenne. Az a jó abban, ha rendkívül sokáig élsz, hogy megtanulsz lassan haladni. Nem kell kapkodni, általában azzal nem érsz el semmit, sőt sokkal több sikered lehet, ha fokozatosan lépdelsz. Finom adagolás, óvatos puhatolózás, ez többet ér, mint belecsapni a közepébe, amitől a legtöbben hajlamosak megijedni. Bár persze ettől a sebeire még rákérdezek, mert magától nem fog róluk beszélni, csak nem vágom azonnal a képébe azt, hogy ezzel kapcsolatban pontosan mire is gyanakszom, akkor talán nem mondaná el magától. Így viszont nagyon úgy tűnik, hogy van rá esély, bár mintha hezitálna. Talán csak kivár, hiszen nem a kérdésre válaszol először. Nem gond, fog arra is. A türelem az egyik legfőbb erényem... többnyire. - DL? Talán a vezetékneved rövidítéséből adódik? Én Serah vagy, és hívhatsz nyugodtan Serahnak. - megtoldom a szavaimat egy halvány mosollyal, aztán csak figyelem, ahogy az egyik sebhez ér. Minden bizonnyal jelentősége van, kell hogy legyen, különben nem így reagálna. Ha valakit nem érdekel valami, akkor eszébe sem jut tapogatni, ő pedig mintha... szeretetteljesen tenné mindezt. Egyre erősebb bennem a gyanú, hogy ennek olyan oka van, ami nem lesz az ínyemre. A közepébe vág, én pedig most kell, hogy eldöntsem milyen irányból közelítem meg a kérdést. Tökéletesen el tudom rejteni az igazi reakciómat, így nem jelenik meg mosoly az arcomon, amikor boszorkányokat említ, inkább meglepettséget színlelek. Így talán sokkal könnyebben elárulja majd, hogy pontosan mik azok a sérülések, mintha most azonnal nekiesnék. - Komolyan mondod? - fürkészem a tekintetét, még az is látszik rajtam, hogy igyekszem elfojtani egy nevetést, ami a felszínre akart törni, de nagyon úgy fest, hogy tényleg komolyan mondja. Az újabb kérdésre már egy szinte láthatatlan pillanatra sötét köd ül ki az arcomra, de aztán vissza is tér rá az, ami eddig ott látszott, a szimpla meglepettség. - Nem igazán. Egészen egyszerű életem volt eddig, miért te már igen? - játszom az ártatlant, akinek fogalma sincs semmiről sem, de ha egyszer olyan komolyan beszél, lehetek én a naiv érdeklődő, aki megpróbál hinni egy vadidegennek a temetőben, aki vámpírokról és vérfarkasokról beszél. Hát naná, hogy voltam már életveszélyes helyzetben, az esetek nagy részében én magam idéztem elő őket, csak legnagyobb bánatomra soha nem azt az eredményt hozták, mint amit vártam. - Szóval... most arra akarsz célozni, hogy ezek a mesék igazak? Tudod ez fura, mer... olyan nyomasztó ez a város. Nem is tudom miért, csak pár napja érkeztem, de egyik este... mérget mertem volna venni rá, hogy láttam egy fickót, aki nem csak csókolgatta egy lány nyakát egy bárban, sőt a szeme olyan fura volt. De csak kicsit többet ittam, mint kellett volna, nem? - egészen elcsuklik időnként a hangom, ahogy bizonytalanul pillantva rá ecsetelem a teljes mértékben kitalált történetet, aztán egészen finoman nyúlok a karja felé. Csak egyetlen apró érintés az egyik sebhelyre, aztán vissza is húzom a kezem látható zavarom miatt. - Akkor ezek... valaki bántott?
- DL, a keresztneveim első betűi. - mosolyogtam rá. - Rendben Serah, mi lenne, ha ezen túl Serahnak hívnálak? - húzódott széles mosolyra ajkam. Kerültem már nagyon elkeseredett állapotba. Nos, arra jöttem rá, hogy semmi mással, csak a mosoly aranysugarával tudom szétoszlatni a bensőmben lebegő ködöt. Erre azt fogod mondani: nehéz mosolyogni, ha az ember boldogtalan. Ez így is lenne, de a mosolyt tanulni kell. És hamar rájössz, hogy sokkal nehezebb boldogtalannak lenni, ha mosolyogsz. De ugyanakkor nincs is megtévesztőbb dolog, mint egy mosoly. És senki nem tudja ezt jobban, mint azok, akik mögé bújnak. Néhányan udvariasan így figyelmeztetik az ellenségeiket. Néhányan vidám arcukkal tartják vissza könnyeiket. Míg mások ostobán grimaszolnak, hogy elrejtsék félelmüket. Ám van az a bárgyú félmosoly, ami teljesen őszinte. Azok mosolyognak így, akik tudják, hogy a gondjaik hamarosan megszűnnek. - Akár komolyan is mondhatnám. - vontam vállat - De lehet, hogy csak én képzelem be a dolgokat. - húzódtak egy pillanatra össze szemeim. Ez a lány titkol valamit...egyszerűen érzem, de ez nem probléma, ha ő így játszik, akkor én is. Nehéz bármiféle titkot megőrizni olyan valaki előtt, akinek nemcsak alkalma van lelkünkben kutatni, de elég tehetséges is ebben a munkában. - Nem tudom mit láthattál abban a bárban... - vontam ismét meg a vállam - Nem értek én ehhez. - Húztam sejtelmes mosolyra ajkaim. Sokat sejtető pillantással mustráltam arcát, míg ő hozzáért sebhelyemhez. - Hozzáérhetsz, nem harapok. - nyújtottam felé mosollyal a kezem. - Hidd el, az én történetem zavarosabb, mint gondolnád, és ha eddig nem voltál benne, lehet, hogy neked is jobb lenne, ha kimaradnál belőle. - tartottam egy pillanatnyi hatásszünetet - De persze ha szeretnél belekerülni a DL életének furfangosan tökéletlen körforgásába, akkor nem árt, ha picit Te is mesélsz magadról. - mértem végig. - Nem hiszem, hogy csak nekem van mondanivalóm. - néztem mélyen szemeibe, majd sóhajtottam egy nagyot, és várakozón, mohó türelmetlenséggel vártam a választ.
- Ez lett volna a második tippem. - jelenik meg egy finom mosoly az arcomon, ami csak szélesedik a kérdése hallatán. Legalább van humorérzéke, ez sosem rossz dolog, pedig még értem a viccet, ami mindig örömmel tölt el. Vajon idővel lehetséges, hogy már esetleg ez sem fog menni? Lehetséges, de őszintén szólva nem szeretném ezt az időszakot kivárni, nagyon nem. Egyben viszont biztos vagyok, egyszerűbb adni az ártatlant, de... mintha nem menne tökéletesen a dolog. Kopott a tudásom, vagy a fickó túlságosan jó megfigyelő. Elég gyorsan kihátrál ebből a témából, pedig előzőleg nagyon is komolyan hangzottak a szavai a természetfelettiről, meg az életveszélyes helyzetekről. No, de majd meglátjuk, egyelőre kíváncsian várom, hogy mivel hozakodik elő esetleg, addig pedig mint tényleg egy félős kislány nyúlok óvatosan a sebeihez. Mégis visszahúzom a kezem és határozottan változik a tekintetem, amikor újabb szavak hagyják el az ajkait. Kissé megemelem az állam és megtorpanok haladás közben. Egyszerűen csak pár lépéssel elé lépek, hogy vele szemben állak meg és már nem olyan óvatosan nyúlok a karjához, határozottan erősen szorítom meg, hogy megnézzem azokat a sebeket. - Hidd el nekem zavarosabb az életem, az utóbbi csekély hétszáz év még számomra is bonyolult, nem valaki másnak, aki nem élte át. És most mondd el szépen, hogy mik ezek a sebhelyek! - annak ellenére, hogy a szavaimat egyértelműen fenyegetőnek szánom, mégsem beszélek hangosan és még csak igazán ingerülten sem. A hangom nyugodt, majdhogynem egészen csendes, csak a szememben látszik az az elszánt fény, amit voltak már páran, akik utoljára láttak életükben. Hátha neki több esze van, mint azoknak a balgáknak. Mondjuk ebből még mindig nem tudhatja, hogy mi vagyok, hiszen a hosszú élet egy vámpírra is könnyedén jellemző lehet és én egyértelműen emberfeletti erővel szorongatom a karját, de még nem úgy, hogy annak maradandó nyoma is legyen.
- Hétszáz év? - mértem végig mosolyogva - Jól tartod magad.- Egy picit meg voltam meglepve, de ebben a városban már bármit el tudok képzelni. Ahelyett, hogy mindent bírálgatnánk, ahelyett, hogy a körülményeket és az embereket nekünk tetsző alakzatba próbálnánk hajlítgatni, a béke útján nyugodtan és egyszerűen haladhatunk. Nem lehet bízni senkiben. A világ telve van ismeretlen, útvesztő ösvényekkel, ha elindulsz az egyiken, sohasem tudhatod, hová érkezel meg. A világ meglepődések sorozata, minden reád vár, Afrikában leopárdok ólálkodnak reád a cserjék mögül, s a villamos itt egy kanyarodónál minden pillanatban elüthet. Vagy egy autó. Vagy egy ember éjszaka, ha viszed magadat haza. Egyre mentened kell magadat. Mert egyre támadnak. Én nem félek az élettől. - Neked nem teljesen mindegyek, hogy mik ezek a sebhelyek? - mosolyogtam felszabadultan. - De ha ennyire tudni akarod, akkor vámpírok...sok sok vámpírharapás. - most őszintén...mit titkolózzak? Hétszáz év alatt az ember vagy éppen nem ember sok mindent megél. És azt tudtam volna ha vámpír...nem volt az. Viszont látszólag ő nem tudta én mi vagyok. - Az isten szerelmére... - néztem rá - A hétszáz év alatt egy tündérrel sem találkoztál? - nevettem, és semmi rosszindulat nem volt szavaim mögött. Hangom végig barátságos és mosolygó volt.- Mindenesetre...- sóhajtottam - Azért Te is mesélhetnél egy kicsi magadról, Serah...
- Remek arckrémet használok... - oh, most tényleg érezni lehet a hangomból a cinizmust és persze már nincs ott az a barátságos mosoly sem, mint ami eddig jellemzett. Nem tetszik, hogy ilyen lazán veszi ezt az egészet, de legalább egy kicsit meglepődött azon, hogy nem vagyok már mai csitri. Viszont koromnál fogva elvárok legalább valamilyen szintű tiszteletet... félelmet is akár, de nála ebből az ég világon semmit sem látni. Zavar, kár lenne tagadni, hogy nagyon zavar. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy mik lehetnek a sebhelyek, de egyelőre még nem jutok el oda, hogy a karjának megszorításán kívül többet is tegyek. Egyelőre... - Nem, egyáltalán nem mindegy. - eszem ágában sincs elengedni, szorosan tartom, és a kissé talán kioktató dumára csak felszökik a szemöldököm. Nem vagyok valami magam, de mégis egészen fenyegetően lépek hozzá közelebb. Nevet... tényleg képes csak úgy nevetni ezen? - Nem vagyok oda értük, főleg akkor nem, ha csak úgy osztogatják a vérüket, te pedig túlságosan jó kedélyű vagy, nem hiszem, hogy erőszakkal szokták szívni a karodat. - csak úgy osztogatja a vérét és még arra is van esély, hogy azt se tudja kiknek. Annyira nagyon szánalmas, hogy még feldolgozni is nehéz, hogy vannak, akik képese ilyesmire. Csak a pénz miatt teszi ki magát önként a vámpírharapásnak. Talán jobb ez, mintha azok megtámadnának mást, de... így sem jó, mert erősíti őket a saját döntéséből, és gondolom a legtöbbről fogalma sincs, hogy nem valami szörnyeteg-e. - Oh, nem hiszem, hogy szeretnéd, hogy meséljek magamról. És mégis miért csinálod ezt? Élvezed? Vagy fizetnek érte és az elég? - miféle perverzióból szánja rá magát valaki, hogy ilyen sebekkel tarkítsa önként saját magát? És mi van, ha kifog egy olyat, aki nem tud leállni? Aki nem cuppan le a karjáról, hanem addig szívja, amíg el nem fog az éltetű nedű, akkor mi van?
- Jesszus isten - fakadt ki nagyon teátrálisan belőlem -,ki vagy Te? Talán az anyám, vagy valami különleges természetfeletti rendőrség, hogy így kérdezősködsz? - Látványosan az órámra pillantottam. - 25 percnyi ismeretség után jó, hogy nem a bankszámlaszámom is akarod tudni.- mosolyogtam tovább, ám egy határozott rántással elvettem karom. Értetlenül bámultam mustráló szemeibe. - Én nem próbálok elfutni a múltam elől, Serah, és nem is tudom megosztani a jövőmet egy olyan emberrel, aki viszont menekül a sajátja elől - léptem én is közelebb, így testünk már majdnem összeért -, de nem is akarom megosztani. - Dühös szikrákat szórtam szememmel. - Nem ismersz engem, marhára nem, érted? Majd akkor ítélkezz felettem, ha tudod, hogy ki vagyok, majd akkor ítélkezz felettem, ha végigjártad ugyanazt az utat amit én. - szinte köptem a szavakat idegességemben, amit igyekeztem leplezni, így csak zavartságnak látszódott. - A szűkagyúság megöli a képzeletet. Egyoldalú tézisek, üres frázisok, lopott ideálok, merev rendszerek. Gyűlölöm őket. Természetesen nagyon fontos az, hogy mi a helyes és mi nem az. A hibákat, tévedéseket felül kell bírálni, és még korrigálni lehet őket. Ha van bátorságunk beismerni a tévedést, változtathatunk a dolgokon. De a képzelőerő hiányából fakadó értetlenség és könyörtelenség olyan, mint az élősködő féreg. A gazdát is átváltoztatja, maga is változik, hogy terjeszkedhessen. Erre nincs mentség. - Beszéltem határozottan, szavaimon csengett az őszinteség.Elegem volt belőle, és abból, hogy ítélkezik. Ki ő, hogy ítélkezzen felettem? Csinálja jobban, ha tudja. - Nem tudom, hogy Te ki vagy valójában, de ameddig én megadom neked a kellő tiszteletet - léptem hátrébb -, addig elvárom, hogy Te is. - forrtam belülről, és idegesen ökölbe szorítottam kezeim. A legtöbb ember nem reagál jól az erőszakra. Lefagynak tőle. Egy pár másodpercig tétovázik a test, értetlen az elme. Ez a pár másodperc a halálunkat okozhatja. A tétovaságot kizárólag a gyakorlat útján szüntethetjük meg. Az erőszaknak a gondolkodásunk részévé kell válnia. Ez óvatossá tesz minket, pokolian gyanakvóvá, és megnöveli várható élettartamunkat.
Nagyon nem tetszik nekem, ahogy beszél. Sokkal több vagyok nála, hogy így kifakadhasson. Fogalma sincs, mit művelhetek vele, ha felbőszít, erre még ezek szerint nem jött rá. - Csak valaki vagyok, akinek elvei vannak és azok alapján figyel a világra, mert más nem nagyon teszi meg. Fogalmad sincs... sok mindenről fogalmad sincs. - nem látszik rajtam, hogy ideges lennék. Gyakorlottan tudom már elrejteni az érzéseimet, csak akkor rándul meg a szám apró szeglete, amikor a múltamról beszél. Azt meg aztán végképp nem is ismeri, nincs joga, hogy akár csak említés szinten is szót ejtsen róla. Mégis elnevetem magam, hagyom hogy kirántsa a karját, de persze ez a nevetés cseppet sem vidám, jóval inkább mérhetetlenül keserű. - Nem is akarok elfutni a múltam elől! Rá akarok jönni, hogy miért olyan és... nincs szükségem jövőre. - közel jön, zavaróan közel, de maximum abból érzékelhető, hogy ideges vagyok tőle, hogy a mellkasom erőteljesebben emelkedik, mint higgadt állapotban. Eszem ágában sincs megosztani a jövőmet valakivel, nincs szükségem jövőre, a jelenemet akarom megoldani a múltat kideríteni és... végeztem. Ennyi, addig pedig az elveim alapján élek, és próbálok rendet tenni ebben a káoszban, ahol mindenki csak kihasználja a másikat. A szavai pedig talán épp azért dühítenek annyira, mert... cseng bennük némi igazság. Sokat változtam, de ki ne változna ennyi év alatt? Nem hiszem, hogy valaha az leszek már, aki évszázadokkal ezelőtt voltam. Naiv, reménykedő, aki hitt a világban és az emberekben, de azóta már túl sok mindent láttam. Már... nem akarok többet, elég volt, nem kell több tapasztalat, nem kell több kín. Mégis csak összeszorítom a szám, amíg a kis monológ végére nem ér. Mereven bámulok rá, még egy erősebb széllökés is nehezen mozdítana most ki ebből az állapotból. - Befejezted végre? Nincs szükségem a tiszteletedre... elég ha nem csinálsz baromságot és nem osztogatod a véred. Vagy, ha olyan nagyon ezt szereted... - újra közelebb lépek hozzá, és megragadom a karját. Az érintésem nyomán egyszerűen csak felszakadnak a sebek, amiket ő okoztatott magának minden bizonnyal, hiszen nem lenne ennyi, ha egyszerűen csak megtámadták volna. Fájdalmasan nyílnak szét, és hullik a vére a földre, amíg újra meg nem próbálja kirántani az ujjaim közül. Jó eséllyel hagyom, ha nem hagynám... esélye sem lenne. - Nem ismerlek, de... kétlem, hogy megfelelő indokod lehet erre. - döntöm kicsit oldalra a fejem. Nem, nem hiszem, hogy olyasmivel tud előállni, amire azt mondanám, hogy jogos, hogy csak úgy a vérét osztogatja.