- Eszem ágában sincsen. Eleget kínoztalak már így is. - Mondtam neki komolyan, mert ha erre sor is következik, akkor tényleg a legtávolabb szeretnék kerülni tőlük. Bár ha szellem leszek, akkor valami elintézetlen ügyem is lesz a világon, amit szintén meg kell fejtenem, azt pedig kevésbé tudnám úgy, hogy közben valakit ijesztgetek. Általában az ötletek mindig akkor jönnek nekem is, mikor nyugalmam van, és nem kell mással foglalkoznom, másra gondolnom. Nem akartam, hogy túlhajszolja magát emiatt, amire már amúgy is vár több száz éve. Legalább megtudja kicsit ízlelni a végeredményt még mielőtt bekövetkezne. Meg tud Killian-nel is beszélni, hogy talált megoldást a problémájukra. Miában látom a megbocsátást irántam, noha nem értem meg, hogy mivel sikerült kiérdemelnem, mert egy csapnivaló személyiség vagyok, és most még csak szépen fogalmaztam. Ha ő szeretné, hogy azután is az életük része maradjak, akkor az fogok maradni, de ha Killian meg egy határozott NEMMEL válaszol, akkor vitákat elkerülve inkább visszahúzódok az árnyékokba, azt a „csodás” kis álarcot újra magamra öltöm, és folytatom további semmit nem érő életemet. Ez az énem, amit most ő is megismert, ez az igazi Sebastian, nem az akinek mutattam magamat hosszú időn át. - A két boszorkány alatt azt értek, hogy mindössze kettő kell az egész elvégzéséhez. Egyik én vagyok, mivel a varázsigének kifejlesztésében nagy szerepet játszottam még anno, mert az az oldal sem volt ott eredetileg, de csak nézd meg a könyvet jobban, és észre fogod venni. Beraktam, mert úgy gondoltam, hogyha eljön az idő ti is megtudjátok majd fejteni, de örülök, hogy nem így lett. Valami legalább sikeresen alakult az életemben. Szóval, egyik én vagyok, másikra meg rád gondoltam, elvégre a te barátodról van szó. A véréből pedig csak néhány csepp kell. - Következő kérdésére meg csak csendben figyeltem, majd mielőtt bármibe is belekezdtem, tettem egy felajánlást inkább. - Csak menjünk valahova máshova, mert így is már el vagyunk ázva, és látszólag a villámlást sem a haragod okozza.
Elmosolyodtam a reakción, nincs mit csinálni, ezen már nem volt mit vitatni. Eddig is megvolt a lehetősége arra, hogy elrontsa az életem, és meg is tetette, de túllépni akartam ezen is, és nem leragadni itt. -Jó, hogy így látod.-biccentek végül, megengedve magamnak egy halovány mosolyt, aztán mikor rájön, hogy nem vagyok a toppon, kisebb betekintést engedek neki abba, hogy mivel is sikerült ezt elérnem. A megbocsátás volt az első lépcsőfoka annak, hogy új életet kezdjek, és ha ez sikerül, akkor végre egyenesbe jöhetek, aminek örültem volna. Vágytam rá, hogy végre nyugalom vegyen körül, valaki és valakik, akiket családomnak nevezhetek, így nem zavartattam magam azzal sem, hogy ne hánytorgassam fel továbbra is a múltat. Ez volt a szerencséje, és ezt reméltem, hogy tudja is. És reméltem, hogy a részese tud lenni ennek, bár ez nem csak tőlem függött, ezt jól tudtam. Lehet, hogy a jó szívem lesz a vesztem, de nem éreztem szükségét még több viszálynak az életemben. -Úgy látszik nem tanultam még eleget, de örülnék, ha lenne egy oktatóm.-teszek célzást, hogy akár ez lehetne ő is, majd szemügyre veszem a lapot, és mérlegelem magamban a lehetőségeket. Mennyire is vagyok toppon, viszont azt érzem, hogy amióta itt ázok az esőben, erősebb is lettem, megkönnyebbültem és ez volt az, ami segített. -Vámpír, túl fogja élni.-hagyom ennyiben, de kimondva még mindig olyan, mintha más emberről beszélnék, pedig ugyan az volt, csak gyengébb, és ezt meg akartam szüntetni. -Köszönöm, hogy segítesz.-mondom végül, de cserfes és kíváncsi énem olyan kérdéseket akar feszegetni, ami nem tartozik igazából rám. Felajánlására csak bólintok, és mellé lépek, a vizes könyvet összecsukva, hónom alá kapva. -Ebbe ne legyél olyan biztos. A nők kiszámíthatatlanok, ezt tudhatnád.-karolok belé, és most először érzem úgy, hogy hiába a mellette eltöltött évek, valami megváltozott ma este, pozitív irányba, és amit régen nem tudtam elképzelni, hogy ő legyen a mostohaapám, most megváltozott.
Összehúzom magamon a kabátot. Nem azért, mert fázom. Már egy jó ideje nem fázom. Nem is igazán emlékszem arra, hogy milyen érzés. Ez az egész csak egy belém rögzült mozdulat. Úgy érzem, hogy azzal, hogy még egy anyagréteg borítja a bőrömet nem kell éreznem azt a sok mocskot, ami az évek során rakodott a felszínére. Azt hinné az ember, hogy könnyedén túllép és felejt, de egyszerűen nem lehet elfelejteni az egész múltat. Mert nem csak egy alkalom volt az egész. Sokkal több volt ez, mint egyetlen egy alkalom. S ez fájdalommal árasztja el a lelkemet. A levegőbe szippantok és hagyom, hogy a tüdőmet átjárja a külváros kellemes, friss levegője. Lehunyom a szememet és próbálom egyesével kitépni az elmémből az emlékeket, amik Xavier-hez kötnek. Hogy képes legyek úgy nézni Brian-re, hogy nem a múlt árnyai nyomasztanak vagy jutnak az eszembe. Az emlékeimet egy labirintus őrzi, ami nap, mint nap változik és egyszerűen nincs semmiféle kijutási lehetőség vagy éppenséggel bejutási lehetőség, hogy kihozhassam onnan a sötét emlékképeket és elégethessem őket egyszer és mindenkorra. A szemeim egy pillanat alatt nyílnak ki. Nem fordulok meg a tengelyem körül pedig először szerettem volna csak észrevettem, hogy a szemeimet a könnyek mardossák ez pedig nem a leghatározottabb elriasztó módszer. Nem éppen ez fogja sugározni rólam azt, hogy mennyire nagyon erős személyiség vagyok. Mély levegőket vettem és próbáltam kiűzni a szemeimből a kósza könnycseppeket. – Ha jót akarsz magadnak most azonnal eltűnsz innen. – Azért jöttem ide a semmi közepére messze a várostól, hogy egyedül legyek. Nem pedig, hogy nyomorult emberek vagy esetlegesen vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok társaságát élvezzem. Egy kis mókussal vagy egy őzikével szívesebben osztanám meg a társaságomat, mint egy olyan élő lénnyel, ami beszélni képes. Ehhez most egyáltalán nincs hangulatom. Mikor sikerül az arckifejezésem rendezni megfordulok a tengelyem körül és végigmérem a nyugalmam megzavaróját.
Jobb szeretem a nyüzsgést, ha forog körülöttem az élet, és természetesen mindennek a középpontjába kerülni. Most pedig mégis magányosan töltöm az estémet a hideg levegőn.. ugyan ritka pillanatok egyike ez, de mivel erre még egy lélek sem jár nyugodtan áttudok gondolni mindent, kiszellőztetni a fejemet. Az egyetlen fájó pont az életemben az volt, mikor szüleim a saját életüket eldobva mentették az enyémet.. ha ők nem lennének, én sem lennék itt.. és ennek ma van az évfordulója. Igyekszem figyelmen kívül hagyni, nem nagyon gondolni ennyire negatív dolgokra, de ez az a nap amin még ha nem is akarok, de elérzékenyülök egy szintig. A szokottnál talán morcosabb vagyok, nem veszem a poénokat, durvábban bánok másokkal. Szóval igazából mindenki jobban jár hogy elkülönítem magam a civilizációtól. - Hogy mondtad? - Kissé furán nézek a lányra. Egyrészt meglepettség vehető le az arcomról, már csak azért is mert egy nem várt tényező, de talán még a stílusa is rátesz. Természetesen szavait tisztán értettem, nem is értem honnan veszi ezt a hatalmas bátorságot hogy így beszéljen velem. Nem hiszem el, hogy pont most kell kifognom őt is. - Ez itt az én területem, szóval aki elmegy innen, az te leszel. De tudod hogy eljusson a kis agyadig, ha kell még körbe is pisilem a helyet. - Mint a kutyák, tulajdonképpen. A nadrágomhoz nyúlok, kigombolom, s lehúzom a cipzárt. Csak egy mozdulat választ el attól hogy ténylegesen véghez vigyem amit mondtam, amit meg is fogok tenni, természetesen. Azért mondtam ezt amit, s azért csinálom ezt amit, mivel szőke, nem várok el sokat tőle.
Soha nem voltam nagy rajongója a férfitársaságnak. Talán a múltam miatt vagy egyszerűen csak nem szívlelem azokat, akiknek az eszük a gatyájukban van. Ezért is tartom a kapcsolatot olyan kevés személlyel, akik a másik nemet képviselik. Bár nem mondhatom azt, hogy annyira sok megegyező nemű ismerősöm van. Nem vagyok a társaság lelke. Csak akkor keresem a társaságot, ha valami célom van velük. Többnyire hideg vagyok az emberekkel szemben, mert betegesen vágyom a saját kis magányomra. Ilyenkor persze elemészt a múlt és a fájdalom a felszínre kúszik, de ezekben a pillanatokban, mikor érzem a fájdalmat és a múlt darabkái karcolgatják a lelkemet ilyenkor érzem, hogy igen is élek. Mert a múltam egy hatalmas beárnyékolt időszak a jelenlegi életemhez képest. Semmi nem fogható ahhoz a szabadsághoz, amit érzek. Nem tart senki a markában nem kell félnem senkitől, aki ezt tette velem már halott. Nincs miért aggódnom. Nem fog megtörténni még egyszer, mert már sokkal erősebb vagyok és meg tudom védeni magam. Az egyetlen probléma az új életemmel, hogy a múltat is tartalmazza. Természetesen miért is futnék bele egy olyan aranyos és kedves srácba, mint Brian? Ez az alak is csak egy undorító féreg a sok közül. Nem érdemelnek az ilyenek mást csak a halált. Elfordítom a tekintetem, amikor lehúzza sliccét. Nem jövök zavarba. Már egyáltalán nem hoznak zavarba az ilyen dolgok. Egyszerűen csak kiverik nálam a biztosítékot. Boszorkány felemnek köszönhetően könnyedén térdre kényszerítem és apró darabonként olvasztom fel a belső szerveit ügyelve arra, hogy a szíve ne sérüljön. Nem szeretnék, ha túl hamar véget érne a szenvedése. – Azt hiszem nem hallottál elég tisztán. Takarodj innen. Amíg finom vagyok és nőies. A kis furulyádat pedig tartsd a nadrágodban.
Nem mondom azt hogy nem képzelek túl sokat magamról, hogy igazából nem hiszem azt, hogy elég sok mindenki felett állok, mert ez így van. Ez sem az a pillanat mikor egy jött - ment lány miatt egy csettintésre pont változtatni fogok a stílusomon, mert nem érzem úgy, hogy kéne, és igazából ma pont leszarom hogy kiben milyen benyomást keltek.. mondjuk, ez mindig is így volt. Kicsit talán alábecsülöm a lányt, ezért meglepve érint a hirtelen hasamba szúró fájdalom, ami aztán térdre is kényszerít. Kezemmel megtámasztom magam, kis mennyiségű vért köpök, s amilyen gyorsan térdre kényszerített, olyan gyorsan állok is fel. Mindez pusztán a meglepettségnek volt köszönhető, ez semmi ahhoz képest, amit már ezidáig elszenvedtem. Elég sokat éltem már, meg kéne tanulnom nem alábecsülnöm a másikat. - Nagyon jó - nagyon jó! - Baljósan röhögve adom elő magam. Igen, még mindig fáj az amit művel velem, de ugyanakkor rokonszenvet vélek felfedezni benne. Én is sokáig kínoztam másokat, sőt kínzok is, csak a szenvedő szemszögéből régen éltem át a dolgokat, és igazából, ez a mai napomhoz kell is. Úgy érzem hogy így is vezekelem a múltban történteket, legalábbis, ami szüleimmel történt. - Megvan benned a kellő szándék, erő. Kicsit hasonlítunk mi ketten.. - Mit sem érdekel az amit mond, igyekszem szavaimmal átvenni a helyzet felett az irányítást, hogy tereljem gondolatait. Szarul indítottam , ez tény. De pont ma ne hibáztasson ezért senki. - Mindig mindenkit így köszöntesz? Vagy csak megjött? - Közelíteni kezdek felé, és újabb kérdésekkel bombázom, még mindig az iménti tervhez tartva magam. Elmenekülni nem fogok, s hiába éltem ennyit, tudom hogy egy boszorkány mire képes, én pedig nem terveztem ma nem hogy emberekkel összefutni, vámpírboszorkányokkal főleg nem, egyszóval, nem vagyok felkészülve, nem tudok mivel visszavágni, és majd megesz az ideg, hogy nem tudok irányítani.
Minden egyes férfinak a közelségétől kiráz a hideg. Két kivétel van. Az Wyatt és Brian. Az elsőben nem azért bízom meg, mert úgy döntöttem, hanem mert nem igazán van választásom. Vagyis nem mondhatnám, hogy bizalom az, ami hozzá köt, hanem a titkaim. Azok, amiket egy olyan pillanatban árultam el, amikor nem kellett volna. De ebből az esetből is tanultam. Csak azt nem értem, hogy miért nem öltem még meg őt. Ez lett volna a logikus lépés a részemről, mert nem szeretem, ha valaki tisztában van azzal, hogy honnan jöttem el. Nick sem tudja s talán pontosan ezért ejtett akkora sebet a lelkemen. De eleinte ő is támogató volt. Aztán akkor rúgott belém, amikor a legkevésbé számítottam rá. Azt hittem, hogy ketten új életet kezdünk és a múltunkat magunk mögött hagyjuk, de ez sajnálatos módon sikertelen akciónak bizonyult. Az ilyen öntelt nyomorult alakok pedig csak még jobban felidegesítenek. Nem tudom, hogy mitől ennyire beképzelt. Külsejétől sem dobom el rögtön az agyam. Bár nekem a külső nyamvadt kevés bármiféle kapcsolathoz. – Beteg egy rohadék vagy. – Jegyzem meg összevont szemöldökkel, s ahogyan ő közeledik felém én úgy távolodom. Ennyire idős lenne, hogy képtelen vagyok az erőmmel őt visszafogni? Nem kellene ezen meglepődnöm, hiszen én még az egyszeri emberi életemet élem, míg ő ki tudja már hányadikba kezdett bele. De azért egyfajta elégedettséggel tölt el az, hogy fájdalmat okozhatok neki. Nem tudom, hogy miért. – Ó, szóval most már akarok legyünk barátok szöveg jön, mert annyi közös van bennünk? Téged jól a fejedre ejtettek. – Nem tudom, hogy mi a fene ütött belé, de azt, hogy nem normális már azután le tudtam szűrni, hogy megdicsért, amiért fájdalmat okozok neki. Egy mazochista vadbarom. – Egyáltalán nem köszöntelek. Vagy mész, vagy meghalsz. Sok választási lehetőséged nincs. – Öltem már embert. Öltem már férget. Ez sem lenne különb, hiszen ha ránézek a mostohabátyámat látom újra és úja. A szemében ugyanaz fedezhető fel. Pontosan ugyanolyan szörnyeteg.
Hihetetlenül bosszantó hogy egy nyugodt perce nem lehet az embernek egy olyan napon, mikor éppen gyászolni szeretne.. nem, ráadásul egy nagyon erősködni akaró nővel kell hogy összehozzon a sors. Hát hogyisne. A sok rosszért amit tettem kapom ezt cserébe.. meg sem lepődök. De egy biztos, hogy mi ketten nem férünk el egymás mellett. Vagy lelép, mert én biztos nem fogok, nem ezért jöttem, vagy.. valamelyikünk épsége bánja. Én mondjuk személy szerint a koromra fogadok, hisz' volt esélyem tapasztalni a lány erejét. El nem ájultam tőle, de nem is rossz. Vagy talán visszafogta magát.. bár szavai nem ezt sugallják. - Nos, köszönöm a bókot. - Felröhögök, majd hálám jeléül még meg is hajolok a lány előtt. Nem tudom hogy ezt mennyire szánta bántásnak, de csak az egómat fényezi az ilyen szólásokkal aminek hangot adok.Nem mondanám hogy csupa meglepetés a leányzó. Az ellenségeskedése tulajdonképpen Samanthára emlékeztet.. bár azért egy szintre nem emelném őket. Kérdő fejet vágok szavaira.. barátság? Valamit nagyon félreértelmezett, bár, nem csodálnám hogy egy jobb szintre szeretné emelni a "kapcsolatunkat". - Hát ha te így szoktál barátkozni akkor magányos egy lélek lehetsz. Nem szép dolog a bánatodat másokon leverni ám. - Rázom a fejemet. És ezeket pont én mondom.. bagoly mondja verébnek szitu. Én sem vagyok a barátkozás híve, ráadásul, a hangulatom sem áll a tetőfokán.. de nem kell mindenről tudnia. - Hihetetlen! - Leteszem a földre a hozott virágot, és összecsapom tenyeremet, megemelve hangomat. - Pont erre gondoltam én is! - Vagy megy, vagy meghal.. nagyon kétesélyes a dolog számára. Számításba véve a "felkészültségemet" jobbnak láttam ha én teszem meg az első lépést, és nem várok rá.. Megjelenek előtte, s ha nem kap időbe észbe már csak azt észlelheti hogy a szívét szorongatom tenyeremmel. Innentől pedig nekem kedvez a helyzet. Ha megmozdul, meghal.. ha megmozdulok? Meghal.. szóval nagyon átgondolnám a helyében, hogy mi tesz és mit nem. - Szóval? Hogy döntesz? - Oldalra fordítom fejem tekintetét keresve, s kíváncsian várom a lépését.
Utálom, ha egy férfi erősebb nálam és képtelen vagyok tenni ellene. Most is tehetetlennek éreztem magam és ezt utáltam a legjobban a kialakult helyzetben. A magányomat akartam visszakapni, amibe pofátlanul beletolakodott és még elvárja, hogy én ugráljak úgy, ahogyan ő fütyül. Nem vagyok senkinek sem a bábja nem használhatnak fel a saját önző céljaikra. Többé már nem. Épp elég volt a mostohatestvérem nyomorult árnyékában felnevelkednem, ahonnan örülök, hogy sikerült kikeverednem. Valószínűleg megőrültem volna, ha nem teszem meg ezt a lépést. Ha valahogy nem szívódom fel örökre, ha nem bosszúlom meg azt, amit velem tett. Én pedig pontosan tudom, hogy mennyire tud fájni valakinek a puszta érintése. Az pedig, hogy egyik pillanatban még távol állt tőlem a következőben pedig már a kezét a szívemen szorongatta nem segítet a helyzetemen. Azt hiszem, amit tettem arra nem számított. A kezemet az övére fontam és immáron ketten markoltunk a szívemet. – Dögölj meg. – Mondom egyszerűen és a kezét szorongatva juttatom a szervezetébe mindazt a fájdalmat, amit az évek során magammal hordoztam, amit egy férfi érintése okozott a számomra. Érzem, ahogy a kézfeje szinte égni kezd ezzel mardosva a szívemet is, de összeszorított fogakkal tűröm a fájdalmat és eszem ágában nincsen meghúzódni az árnyékban, vagy úgy tenni, mintha nem lennék elég erős ahhoz, hogy kibírjam. Túl sok mindent éltem túl egy nagyképű seggfej nem fog az utamba állni. – Csak talán nem fáj? Ez az apró kis fájdalom számomra mindennapos volt. Köszi, hogy közelebb merészkedtél így sokkal egyszerűbb megmutatnom, hiszen testközelben minden sokkal intenzívebb, nem? Sokkal átélhetőbb, mint azt elsőre gondolná az ember. Szólj, hogyha meguntad. Én még mindig nagyon élvezem. – Automatikusan elvigyorodom a kínoktól eltorzuló arckifejezését, miközben az enyém meg sem rezdül. Persze nem bírom túl sokáig tartani ezt a maszkot, hiszen én sem vagyok sebezhetetlen egyszerűen csak van egy bizonyos időtartam, ameddig képes vagyok elviselni ezt a fájdalmat, hiszen ez hozzátartozott szinte a mindennapjaimhoz. A fájdalom volt a második legjobb barátom Brian után.
Egyszer akarnám gyorsba intézni az ilyen dolgokat, és lám, akkor sem úgy jön össze ahogy én azt fejben elterveztem. Mindketten túl makacsok vagyunk, és nem fogjuk hagyni hogy a másik győzedelmeskedjen felettünk, hogy aztán én vagy ő, de a fülünket farkunkat behúzva meneküljünk el a helyszínről. Nekem már csak a férfiúi büszkeségem sem engedné, de ha ezt valahogyan félre tudnám tenni sem késztetne már csak az idegtépő személyisége sem a megfutamodásra, tegyen bármit. Akár lehetek én is a szenvedő fél.. a véleményem akkor sem változik. Ezért is láttam jobbnak tenni egy határozott lépést, amire persze hogy kontráznia kell. Mit is képzeltem? Ahogy kezemet megragadja egy jóleső érzés fog el, ami aztán egyre jobban csak kezd a fájó kategóriába esni, míg nem, elviselhetetlenné válik. Arcom elváltozik, meg sem próbálom leplezni fájdalmat, viszont, a szívére csak még jobban rászorítok, sőt, még ösztönösen kicsit húzni is kezdem a fájdalom miatt, amit okoz. - V-vicces ez a .. helyzet. - Kicsit érthetetlenül nyögöm fel szavaimat, s egy eltorzult mosolyra is fakasztom számat, mit sem reagálva a csaj gúnyolódására. - Vajon melyikünk bírja tovább? -Míg neki kétszeresen kell elviselnie a fájdalmakat, nekem "csak" az általa okozottat kell eltűrnöm. Én sem most pattantam le a fáról átéltem ezt - azt, de bármennyire is próbálnám tagadni, ez elég.. intenzív. - Csak egy sírra elegendő virágot hoztam.. - Nézek az imént ledobott virágokra amit szüleimnek szántam nem régiben, és ez alatt teszek egy elég.. talán kemény célzást a halálára. - De ha ezt szeretnéd.. örömmel véget vetek a szánni való életednek. - Rezzenéstelen arccal adom elő magam immár, mintha nekem annyira irigylésre méltó életem lenne pedig közel sem az. Csak ez a helyzet.. kicsit gyerekes nekem.
Okos enged, szamár szenved. De most ez egyáltalán nem állta meg a helyét jelen pillanatban, hiszen most az volt a tét, hogy élek-e vagy halok. Az, hogy a keze a szívemet szorongatta az erőmet is befolyásolta, hiszen nem voltam képes annyira hatni rá, mint igazából szerettem volna. Egyszerűen teljesen megbénított. De nem adtam fel. Küzdöttem összeszorított fogakkal. Rosszabbat is megéltem már. A megaláztatás, a bántalmazás, amit elszenvedtem most már egyszerűen erőt adott, hogy egy ilyen kis incidens során könnyedén kitarthassak. Az pedig, hogy a közelsége frusztrálóan hatott rám csak még inkább erőt adott nekem. Lehet, hogy idősebb és az erőmmel még annyira nem vagyok tisztában, hogy leterítsem teljes mértékben, de biztos vagyok benne, hogy sikerül őt kiütnöm. Mély levegőt veszek és egyre erősebben koncentrálok, de már közel sem arra, hogy fájdalmat okozzak neki, hanem hogy kiüssem őt. El kell tűnnöm innen, hiszen ezek után már amúgy sem tudnék békében gondolkozni, de ezt a pojácát meg bármennyire is fáj nem tudom legyőzni. Csak kitartani tudok mellette. Hamarosan előserken az orromból a vér, ami a fránya varázslat mellékhatása, de végül csak sikerül elérnem azt, amit akartam. Öntudatlanul esik össze a földön én mély levegőt veszek és óvatosan húzom ki a kezét a mellkasomból ügyelve arra, hogy a szívem a helyén maradjon. - Tudod kivel szórakozz. - Egyszerűen a földre dobom, majd egy kicsit átrendezem az arcszerkezetét azzal, hogy eltöröm az orrát, ahogy képen rúgom. Lehet, hogy nem fog látszani ebből már szinte semmi, mire felébred, de legalább egy kis fájdalom ott lesz benne, ami emlékeztetni fog arra, hogy ma rossz emberrel kezdett ki.
Nem szeretem az ilyen meghívókat. Mégis mit képzelnek egyesek, hogy mi vagyok én? Még akkor is, ha azt, aki idehívott, esetleg nevezhetem barátnak. Nem szeretem használni ezt a szót, mert elég félrevezető. A barátok árulják el általában az embert. Szeretem magam távol tartani az ilyen kötődésektől, semmit nem nyerek velük. Most pedig még ráadásul meg is váratnak. Nekem is rossz szokásom késni, bár én a másik idegein táncolok ezzel direkt módon. Ő viszont… nagyon ajánlom, hogy ne direkt csinálja. Nem szeretem, ha engem próbálnak meg felidegesíteni, de ezzel aligha vagyok egyedül. Ráadásul köszönhetően annak, hogy több vagyok, mint puszta ember, nem csak fenyegetőzni tudok, ha elönti az agyam a vörös köd. Nem igazán volt semmi lényeges információ abban a levélben. Csak annyi, hogy legyek itt mert valami fontosak szeretne kérni. Ha ez a szó nincs ott, talán el se jövök. Tőlem nem lehet semmit sem követelni, teljesen mindegy, hogy milyen alapon próbálja azt meg a másik. Kérni lehet, azon elgondolkodom, mérlegelek, aztán vagy elküldöm a francba, vagy megenyhül a szívem. De követelni, azt nem lehet tőlem. Elvégre mivel tartoznék én másnak? Na ugye, hogy semmivel. Emberként úgy éltem, hogy mások követelései tették ki az életemet. Az örökkévalóságot ennél kicsit tartalmasabban szeretném tölteni. Na végre, befagyott a seggem mire ideértél! – morgok hangosan mikor megpillantom az ismerős alakot. – Mi volt olyan rohadt fontos, hogy egy temetőben kellett találkozni? – mert ha ez valami hülye célzás akar lenni, akkor… lehetne kicsit kreatívabb is. Keresztbe teszem a karomat a mellkasom előtt és kíváncsian pillantok rá. Ha már iderángatott, akkor jobb, ha gyorsan elmondja, hogy miért is volt erre szükség. Már az is önmagában csoda, hogy eljöttem. Hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a fejemben az, hogy visszaküldjem neki a levelet. Újra tanúbizonyságát adtam annak, hogy a türelmem nem ismer határokat. De azért nem kéne ezt sokáig tesztelni.
Dhámpírkènt nincs kimondottan könnyű èletem, sosem tudhatom, hogy mikor fognak megtámadni. Állítólag különleges vèrem van, mivel az ereimben egyaránt folyik ember ès vámpír vèr is, ez pedig legnagyobb bánatomra vonzza a vámpírokat. Szerencsèmre mèg senki nem ivott belőlem ès mèg nem is támadtak meg, viszont nem egyszer láttam már egy-egy szemèly tekintetèben azt, hogy szívesen inna belőlem. Fèlig vámpír vagyok, másik felem ember. Nem vagyok - mèg - olyan tapasztalt ès erős, hogy megtudjam vèdeni magamat. Azt viszont már az első pillanatban eldöntöttem, hogy nem akarok fèlelemben èlni. Segítsègre van szüksègem, de fogalmam sincs, hogy kihez fordulhattam volna. Az biztos volt, hogy vámpír kell, hiszen ők erősek, gyorsak ès minden ami kell. Pont ezèrt lenne a segítsègemre. Az egyik nap átgondoltam, hogy mèg is kihez fordulhatnèk segítsègèrt. Nem tudtam mèg jól kiismerni itt az embereket, ezèrt erősen remènykedtem a választásnál abban, higy az illető akitől segítsèget kèrek az tud uralkodni a szomján ès nem akar majd lecsapolni. Mikor vègre eldöntöttem azt, hogy kitől kèrek segítsèget, akkor írtam neki, hogy találkozzunk a temetőben ami mellett nem messze egy rèt is megtalálható. Cseppet sem volt biztos az, hogy eljön, de ahogy mondani szokás; A remèny hal meg utoljára. Nem vagyok híres a pontosságomról, ez most is bebizonyosodott, pedig most tènyleg nem akartam elkèsni, tekintve azt, hogy ő tesz nekem szivessèget azzal, ha eljön ès netán segít is nekem. Gyorsan oda mentem a megbeszèlt helyszínre ès oda megyek Dariushoz. - Ne haragudj, hogy kèstem. - mondom őszintèn neki. Amúgy fogalmam sincs, hogy mièrt pont ezt a helyet választottam a találkozáshoz. - A segítsègedet szeretnèm kèrni. A vámpírokat vonzza a vèrem, mert másabb amit megszoktak. Megakarom vèdeni magamat, ehhez pedig szüksègem van a segítsègedre. - közlöm vele annak az okát amièrt most itt vagyunk.
Többször is megfordult a fejemben az, hogy nem várok tovább. Van jobb dolgom is, mint itt álldogálni és eltűrni azt, hogy megváratnak. Utálom, teljesen mindegy, hogy a másik milyen okból teszi azt. Főleg, ha ő keres meg engemet azzal, hogy akar valamit. Az sem jelent semmit, hogy eljöttem ide. Meghallgatom, aztán majd döntök. Amúgy is, semmi sincsen ingyen, nálam pedig igen nehéz arra hivatkozni, hogy a baráti múlt emlékére tegyek meg valamit. A baráti múlt emlékére még nem akartam megölni, legyen elég ennyi mindenkinek, aki barátságot feltételez köztem és saját maga között. Aztán gondolkodjon el, hogy miért is van szükség arra, hogy becsapja magát. Remélem tisztában vagy azzal, hogy nem épp a legjobb úgy kérni valamit, ha előtte megváratsz. – morgom, és most már direkt is elhagyom a köszönést. Teljesen felesleges. Amúgy sem örülök túlzottan annak, hogy látom. Egyszerű oka van ennek: akar valamit. Ez pedig rám nézve nem feltétlen jó. Ugye tudod, hogy én is vámpír vagyok? – mosolyogva nézek rá. Azért ezzel a kéréssel igen meredek dolog eljönni ide hozzám. Nem a visszafogottságomról vagyok híres, válogatósnak sem mondanám magam, de mint mindenki, én is imádom az ínyenc falatokat. Egy vadászt okosabb ötlet lett volna megkeresnie, mint engem. Más vagyok, mint a legtöbb hozzám hasonló, de nem jó értelemben. – Miért ne akarjalak megölni és inni abból a fenemód különleges véredből? – azon kívül, hogy nem rég táplálkoztam. Valamivel el kellett ütnöm az időt, amíg rá vártam, ennek pedig néhány a rokonát meglátogató tisztes állampolgár látta a kárát. Következő életükben talán leszoknak a temetőbe járásról. – Amúgy meg… miért segítenék neked? – az is kérdés, hogy miért ne öljem meg, de az még inkább, hogy miért segítsek neki. A sorsa közömbös számomra, ha meghal, nem fogok heteken át sírni és belehalni a fájdalomba. Neki van vesztenivalója, nekem nem igazán. Mint mondtam, semmi sincsen ingyen. Főleg egy ennyire anyagias világban.
Egy aprót biccentek miszerint igaza van. Tényleg nem állok túl jól a szemében, hiszen szívességet szeretnék tőle kérni, ide hívom és még meg is váratom... Nem éppen szerencsés ez a nap, bár abban sem voltam biztos, hogy egyeltalán elfog jönni, csak reménykedtem benne. Az, hogy eljött még nem jelent semmit, kötelezni pedig nem kötelezhettem arra, hogy segítsen, hiszen nincsen jogom hozzá. Viszont, ha nemet mond akkor nem tudom, hogy kihez fordulhatnék. Nem ismerek túl sok embert még, és akiket ismerek azoknak a legtöbbje ember, közülük pedig egyik sem tudna segíteni, még ha akarna sem tudna, hiszen emberként túl gyenge ahhoz, hogy komolyabban segíteni tudna nekem. Szóval igen, kicsit kezdek kétségbeesni. Darius pedig... Hát nem is tudom... Hirtelen ő jutott az eszembe, lehet, hogy nem kellett volna, de ki máshoz fordulhatnék? Ha valaki akkor ő nem kímélne engem és így legalább tudnék tanulni, mert rá lennék kötelezve arra, hogy megvédjem magamat. - Igen tudom, hogy vámpír vagy. - mondom neki. Természetesen a kellő távolság meg van kettőnk között, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem legalább egy minimális kis félelem amiatt, hogy most megcsapol-e, vagy szerencsémre nemrég evett és nem érez késztetést arra, hogy megkostólja a véremet. - Miért ne ölj meg? Nem tudom, egyszerűen csak bízok abban, hogy nem akarsz megölni. - mondom neki őszintén. Tényleg nem tudok normális indokot arra, hogy miért ne igyon belőlem, vagy miért ne öljön meg. - Meghálálnám a segítséget. Adósod lennék. - felkészülhettem volna jobban egy ilyen beszélgetésre. Félő, hogy ebből nem lesz semmi...
Akkor megőrültél. Minek hívsz ide azzal, hogy védjelek meg az olyanoktól, amilyen én vagyok? – tényleg nem értem. Ilyenkor érzem úgy, hogy egyesek szinte ordítanak azért, hogy véget vessenek az életüknek. Nem egészen értem, hogy mégis miért akar ennyire meghalni. Talán jobban járna, ha kezeltetné magát. A vámpírnak megölni sem lesz kedve, ha ennyire semmi kihívás nincsen benne. A szavai hallatán kénytelen vagyok felnevetni. Meg sem próbálom türtőztetni magamat, amúgy is, esélytelen, hogy tudnám. Ilyet se hallok minden nap. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nem is akartam soha. Szóval abban akar hinni, hogy többre tartom az életét, mint a szomjamat? Senkit nem tartok annál fontosabbnak. Senkit. – Ne vedd magadra, de… elment a józan eszed, ha egy pillanatra is azt hiszed, hogy csak úgy foglalkozom veled. Vagy úgy egyáltalán azzal, hogy élsz-e vagy sem. – csak mert egyszer találkoztunk és aznap éppen nem voltam olyan kedvemben, hogy felkötök mindenkit egy fára, aki hozzám szól, még nem jelenti, hogy mi máris puszipajtások vagyunk. – Szóval, hacsak nem mondasz valami jó okot, hogy ne akarjalak megölni itt helyben… - sokat mondóan tárom szét a kezeimet. Nem tudok vele mit tenni. Nem ő tehet róla, ilyen vagyok. Nem foglalkozom mások bajaival, azok az idők elmúltak úgy… négyszáz éve nagyjából. – Az kevés, hogy az adósom leszel. Semmi szükségem adósokra. Úgy nézek ki, mint aki nem tudja egyedül elintézni a dolgait? – kicsit sértetten pillantok rá. Előbb tépném ki a szívemet, mintsem hogy segítséget kérjek valakitől. Tehát, adósokra semmi szükségem nincsen. Főleg nem olyanokra, akikből hasznot se lehet húzni. Ha vámpíreledelnek született, akkor mégis mi hasznát venném?
Kijelentéseire nem mondok semmit csak szemetforgatok. Nem is tudom, hogy mit gondoltam, hogy segítséget kérek pont tőle. Csak rá kell nézni, nem tűnik túl segítőkésznek, szóval tényleg nem tudom, hogy még is mi ütött belém, hogy mit gondoltam mikor úgy döntöttem, hogy hozzá fordulok ezzel a kérésemmel, hogy segítsen nekem. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne gondoljak arra, hogy milyen sorsom van, hogy rengeteg természetfeletti lény szomjazik a véremre. Ez eléggé nehéz a szüleim halála után, hiszen egyedül maradtam, nincs senki aki segíthetne nekem vagy valaki akinek kiönthetném a lelkemet. Vissza mentem a suliba ahol sikeresen leérettségiztem, mentem fősulira mindezt azért, hogy másra figyeljek és ne a tátongó űrre amit a szüleim hagytak maguk után. Éjszakai lidérces álmok... És ez még csak egy a sok rossz dolog közül. Egy dolog van a fősulin, kifogtam lakótársnak egy vámpírboszorkányt akivel viszonylag hamar megtaláltuk a közös hangot, így elég sok mindent megtudunk beszélni egymással. Végre van valaki akinek elmondhatom azt ami a szívemet nyomja. Bár nem mindig osztom meg vele azt, hogy mi a bajom, hiszen pontosan jól tudom, hogy neki is meg vannak a saját bajai, senkinek sem tökéletes az élete és nem akarom terhelni az enyémeimmel. Még is annak a tudata, hogy van valaki akivel őszintén beszélhetek ezekről a dolgokról, megnyugtat. Ebony nincsen sokszor a szobánkban és mikor egyedül vagyok, és időm is van akkor rádöbbenek, hogy tényleg nincs senkim. Erősnek mutatom magam - már amennyire tudom, és ez lehetséges - viszont belül teljesen össze vagyok törve, még ennyi idő után is. Igazából nem számít, hogy mennyi idő telt el a baleset óta, a lelki szemeim előtt még mindig élénken élnek azok a napok... Mikor felébredtem, amikor közölték, hogy mi történt, hogy a szüleim az intenzív osztályon vannak, aztán pár nap múlva közölték, hogy a baleset súlyos szervekben tett kárt és a szervezetük feladták a szolgálatot. Meghaltak... Akkor, ott, én is meghaltam. Lelkileg legalábbis. Legszívesebben mondanék valamit Darius stílusára, de inkább vissza szívom azt amit eredetileg ki akartam mondani. Rájöttem, hogy igazából tök mindegy, hogy most mi van, nem kell segítség, megoldom valahogy egyedül... - Jó, tökmindegy. Felesleges az egész, kár volt ide hívnom téged és reménykedni abban, hogy kérhetek tőled egy szívességet. Bocs. - mondom, végig őt figyelve.
Felhorkanok a szavait hallva. Olyan, mint valami sértet gyerek. Bár… az is. Csodálkoznék, ha több lenne, mint húsz éves. Én több, mint négyszáz vagyok. Mit hitt, hogy majd idejön és könnye szemekkel a segítségemet kéri, hogy ne öljék meg? Ha életben marad, majd megtanulja, hogy semmi sincsen ingyen, és nem elég kérnie. – Ezt előbb is kitalálhattad volna. – mondom bosszúsan. Idejöttem a semmiért. Ez aztán több, mint idegesítő, ő maga pedig… talán akkor lenne a legszerencsésebb, ha tényleg meghalna. Vannak ugyanis rosszabb sorsok, mint a halál, felteszem elképzelni sem tudja, hogy milyen lehet az, de ha ezen az úton megy tovább… mintha koporsót készítene magának. Könnyen lehet, hogy már kész is van, csak rám vár, hogy oda is jutassam. A pillanat tört része alatt termek előtte és kinyúló kezemmel a torkánál kapom el és emelem a levegőbe. Csak nem megsértődtél? – vigyorogtam rá gúnyosan. – Mit hittél, hogy majd csak úgy segítek neked, mert megkértél? Te aztán nagyon ostoba lehetsz, ha azt hitted, hogy tényleg elérsz bármit. – nem engedtem őt el, továbbra is a levegőben tartottam, először engedtem kicsit a szorításon, majd kicsivel később el is engedtem. Lenéző pillantással tekintettem le rá. – Azt hiszed, hogy csak mert veszteségek értek, különb vagy? Hogy a szavad ér bármit is? Össze kell, hogy törjem a szíved. Nem érdekelsz engem! – szerencséje van, hogy ingyen adom a szánalmamat. Fel kell még nőnie ehhez a világhoz, de ha így folytatja, soha nem fog megtörténni ez. Miért kéne, hogy bármit is érjen számomra az élete? A halála számomra pont olyan jelentéktelen és érdektelen, mint az élete. – Nem érdekelsz senkit. Ha életben akarsz maradni tegyél érte, ne pedig kérd! – még csak a könyörgése sem hatna meg. Utálom az ilyet. Megölni sincsen gusztusom. Óvatlan, naiv és gyenge. Nem kihívás benne. Kár, hogy ez nem menti őt meg mástól. Legközelebb tőlem sem. – Ne merj még egyszer így megkeresni! – gondolom ettől majd legközelebb óva inti magát. Ideje megtanulnia neki is, hogy nem adnak semmit sem ingyen.
Kezdőlap
|
||