Hálát adok az égnek, hogy vámpírrá változtattak és nem boszorkánnyá. Nem lennék képes ilyen bugyuta szertartásokat végezni relaxációs gyakorlatokkal a fűben, gyertyák között ülve.
Természetesen az első reakcióm az volt, hogy alaposan végigmértem. Nem most találkoztunk utoljára. Pozitívum, hogy nem hízott el. Ezek mellett szinte mit sem változott, pont így emlékeztem rá. Na jó, akkoriban mást diktált a divat. De bárhol felismerném ezeket a szőke fürtöket.
- Oh, könnyek szöknek a szemembe bókjaid hallatán. - válaszolok, majd leheveredem a plédre a könyökömre támaszkodva. - Se kaja, se bor. Kezdem úgy érezni, hogy ez nem egy piknik. - nem tudom, miben sikerült éppen megzavarnom, de nem nagyon tűnik morcosnak miatta.
- Örülök, hogy érdeklődsz. Képzeld, megöltem! Hála neked mellesleg.. semmit nem tudtam kiszedni belőle egyedül, miután nagy dívásan egy szó nélkül leléptél. Még meg sem háláltam. Köszi, tényleg! - vágom hozzá szemrehányóan, de szinte már el is felejtettem a dolgot. Abból a vámpírból nem is, de másikakból sikerült kiszednem dolgokat. Remélem azért egy kis bűntudatot tudok benne kelteni. Jó lenne az adósomnak tudni.
- Amit 30 éve is kerestem. Helyesbítek.. akit. Kitalálod? Száznyolcvan centi, barna hajú, Christophernek hívják és ki akarom nyírni. Ja, valamint a bátyám. - most valószínűleg hülyének néz, hogy még mindig nem léptem túl a dolgon, és három iksz elteltével is csak ez jár az agyamban.
- Veled mizu? Ne mondd, hogy csak azért vagy itt, hogy kijöhess boszorkánykodni.

Meglepődtem, hogy itt találom. Már az első találkozáskor megéreztem, hogy ismeretségünk nem csak egy kiadós vámpírkínzás lesz, hanem annál kicsivel több. De volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ismételten csak én leszek az, aki segít a másiknak. Most viszont nem terveztem semerre sem odébbállni.
-Remek meglátás, ez nem egy piknik. De, ha az lenne sem kínálnálak meg.-vonok vállat, miközben tudtára adom, hogy a lehető "legjobbkor" talált rám.
-Ha piknikezni van kedvem, akkor pedig nem egyedül fogok hozzá, ebben biztos lehet.-igazából még valahol jó is volt, hogy itt talált meg. És éppen most. Viszont bebizonyosodott, hogy a paranoiám nem volt felesleges, tényleg figyelt valaki. A mázli ott kezdődik, hogy csak ő volt az a valaki.
Nem annyira érdekelt, hogy mi lett szegény párával, akit megkínoztunk, de ahogy láttam belőle sem váltott ki több együttérzést a dolog, mint belőlem. Végül is. Halála előtt egy héttel már karóval a szívemben akart látni, mert lusta voltam segíteni neki. De, hát ilyen az élet.
-Nincs mit, máskor is szívesen megteszem.-mosolygok rá ironizálva, majd összecsapom a kezem, és az ég felé fordulva "fohászkodom".-Jézusom. Több mint kilencszáz év, és egyel több kinyírt ember. Most, mi lesz?-nem bírom megállni, hogy ne nevessek. Röhejes, mennyire nem éreztem át annak a férfinak a halálát.
Kérdésem feleslegesnek bizonyult, tekintve, hogy már előre sejtettem, mi lesz válasza. Meg sem lepett. Nem hiszem el, hogy nem unja még a keresgetést. A vadászok nem rohangálnak így utánunk, mint ő a testvére után. Jó, nyilván ez kicsit más, na de akkor is. Rég feladtam volna.
-Tudod, valahogy sejtettem, hogy ilyesmi indokkal állsz elő. Szóval, még csak meg sem lepett.-vonok vállat, és tekintetem a naplementére vándorol. Ma este is csodálatos volt, de még így sem hasonlított egyik már megélt naplementéhez sem. Kétszer nem tűnt ugyan olyannak Vagy csak már annyit láttam, hogy az tűnne fel, ha elmaradna.
-Van egy olyan sejtésem, hogy nem fogsz csak úgy szó nélkül elmenni mellettem. Tekintve, hogy te azt hiheted én az adósod vagyok. Pedig mint már mondottad, a férfi így is úgy is meghalt. Bár infót nem szedtél belőle ki, nekem valahogy elég volt az a pár képsor, amit láttam. A férfiak, meg a mocskos fantáziájuk.-nézek rá szemrehányóan, és célzok, hogy nem tervezek a közeljövőben emlékképekben való kurkászást.
-Nyilván tisztába vagy azzal a ténnyel, hogy ez a hely a magad és magam fajtáknak a paradicsom. Kicsit egyszerűbb olyan helyen előtérbe helyezni a boszi énem, ahol van hozzá bőven elég energia.-kezdek neki a válaszadásnak, miközben egy gondolattal meggyújtom a három gyertyát, amit percekkel ezelőtt hasonló módon oltottam el.
-Egyébként kutakodtam a város története után, és rájöttem, rengeteg lehetőség van még erre. Meg aztán, körülbelül ez az egyetlen olyan város, ahol még soha életemben nem jártam.-fejezem be a válaszadást, és elmosolyodom.
-Mellesleg, ha gondolod, tekintheted ezt a helyzetet pikniknek is.-húzok elő táskámból két zacskó vért, amit a biztonság kedvéért magammal hoztam otthonról. Egyiket felé nyújtom, majd az enyémet kinyitom és számhoz emelve egy nagy kortyot iszom belőle.

- Mindig tudtam, hogy aranyból van a szíved. - pedig én csak egy nyugis, magányos estére számítottam. Csak én és a hullák, csodálatosan hangzik. Úgy érzem, le kell mondanom a mai programot, van megbeszélni valónk a drága boszival.
- Bármikor kiruccannál egyet piknikezni, csak csörögj rám! Majd megadom a számom később. - pirinyót meglep, hogy még életben van, a modorát ismerve. Nem hiszem, hogy sokan továbbléptek volna a helyemben, még akkor hetvenvalahányban. A vámpírok kilencven százaléka utánament volna, hogy megölje. Mit ne mondjak, nem tett valami remek első benyomást.
- Még meg sem kérdeztem, és tudom, hogy hölgyektől nem illik, de mégis feltenném a kérdést; hány éves vagy? - kíváncsian szűkül össze a szemem. Furcsa dolog, de nem volt sok időnk a bemutatkozásra annak idején. Nem is igazán érdekelt akkor még, csak egy boszorkány volt számomra, akivel összefutottam, hogy segítsen egy öt percig egy vámpírral. Önkéntelenül is elröhögöm magam "imáján", aztán feleszmélek. 900 év? Azt a mindenit, pár kört rám ver, az már igaz.
- Jobb lesz, ha elmész meggyónni. Amúgy gondolhattad, hogy még a nyomában vagyok. Még élek, plusz mi másért jöhettem volna ebbe a kisvárosba, aminek a nevére alig emlékszem? De szerintem te sem tennél másképpen, ha mondjuk lenne egy nővéred, és róla lenne szó. Ha már itt tartunk, mesélhetnél róluk! Te tudod az egész önéletrajzomat, nekem pedig fingom sincs, honnan jöttél. - mikor lenne rá megfelelő alkalom, ha nem most. Követve a tekintetét megpillantom a naplementét. Egy nappal több... Furcsa, ha belegondolok, hogy már rég halott lennék, ha nem válok vámpírrá. Ki tudja, mi lehettem volna. Talán épp egy természetfeletti lény áldozata.
- Nézzenek oda. Pedig biztos vagyok benne, hogy rólad is fantáziált volna mocskos dolgokat, ha meghívod egy italra. Nem mi tehetünk róla, hogy képesek vagyunk ilyen könnyedén a nőkre fókuszálni a vizualitásunkat. - elég körülírtan sikerült megfogalmaznom a lényeget. - Mindegy, én a segítségedet kértem, te pedig félúton leléptél. Döntsd el te. Az adósom vagy, vagy sem? - nyilván az előbbi fordult meg az ő fejében is, ha azt mondta, sejtette, hogy nem hagyom szó nélkül a dolgot. Ezt még akár az előnyömre is fordíthatnám.
- Értem én, hogy neked ennyire király hely, hogy teleszívhatod magad energiával, de nekem mi a jó ebben a "paradicsomban"? Az, hogy csinosak a hölgyek? Vagy finomak a boraik? Vagy a lakosok? - ideális a meggyújtott gyertyák fénye, hiszen a Nap lassacskán teljesen elmerül a horizont mögött, sötétségbe borítva a dombot, és ami aggasztóbb, a temetőt is. Már amúgy is kiráz a hideg, ha sírkövek között kell járkáljak, ráadásul most még este is van.
- Na, ez már döfi! Látod milyen családias a hangulat? Itt iszogatjuk a vért a semmi dombjának tetején, gyertyafény mellett, miközben de valami voodoo hókuszpókuszt csinálsz. Fenékig! - lelkesen magamhoz veszem a tasakot és elsőre lenyomom a nagy részét, épphogy csak egy keveset hagyok későbbre.
- Aaaaa, köszönöm! Most életet mentettél. De nem az enyémet, ha érted, mire gondolok? - kacsintok, majd hátradőlök a pléden. A Nap már teljesen lement, hogy helyet adjon a Holdnak és a csillagoknak.
- Na és mondd, mi akkora extra ebben a városban, hogy minden faj idejár osztálytalálkozóra?

Szem forgatva ültem a lehető legnagyobb nyugalommal a pléden, s közben egyre csak gondolataimat próbáltam meg kibogozni.
-Te leszel az első, akit hívni fogok.-hangom inkább arrogáns, mintsem vicces, de arcomon ülő mosolyom továbbra is azt sugallja, hogy nem vagyok rossz hangulatban.
Végre elkottyantottam, hány éves is vagyok, de olyannyira röhejes fejet vágott, hogy muszály voltam kinevetni.
-Már megbocsáss, de olyan fejed van, mint akit most szúrtak le. Látom meglepett, de hogy kérdésedre egész pontos választ adjak kilencszázharmincegy éves vagyok. Üdv az őskövületek világában!-csapom össze tenyereim, majd elmosolyodva folytatom.
-Tudod, a vámpíroknak van egy olyan jó tulajdonságuk, hogy nem öregednek. Ennek köszönhetően nem estem még darabjaimra. Nyugi, majd egyszer te is leszel ennyi.-simogatom meg vállát anyáskodva, csak hogy tudja, még mindig erősebb vagyok, mint ő. Ha ezek után is meg akar ölni, ő jár rosszul vele.
-Nem vicces a halál, tekintve, hogy én jobban tisztában vagyok vele, hogy a természet egyszer visszavág a rossz tetteinkért. Na, de ne roncsunk a hangulaton. Az már a múltban megtörtént, nem lehet rajta változtatni.-vonok vállat. Nem vagyok babonás, csupán sok életet láttam, aminek nem egy karó vetett véget, s ez inkább borzalmas, mintsem elszomorító. Számomra legalábbis.
A férfiakra tett megjegyzésem nem rendítette meg, inkább megint bebizonyította vele, hogy az egója a helyén van. Legalább ő nem változott meg. Bár, az önértékelését kissé megütném, hogy lejjebb menjen.
-Most megsirassalak titeket amiért két agyatok van egy helyett?-teszek fel ironizáló kérdést, miközben egyik szemöldököm a homlokom közepére szalad.
-Mellesleg nem, nem hiszem. Miért lennék az adósod? Szabad világban élünk, vagy mi. De talán lehet egy kívánságod, mint kedves, drága régi ismerős.-az arcomra ülő mosoly most inkább gúnyos volt, mintsem barátságos. Nem is értem, mit várt. Azt, hogy könyörögni fogok neki, hogy segíthessek neki a továbbiakban? Na, azt lesheti.
-Pasi szemmel nézve igen, vannak csinos hölgyek.-nem bírtam megállni, hogy ne mutassak önelégülten magamra, majd miután jóleső kacaj hagyta el torkom, folytattam. -A vér kérdésre nem tudok válaszolni, tekintve, hogy amióta itt vagyok, zacskókból, meg dobozokból élek. A szó szoros értelmében. Egyébként meg ha itt van a bátyád, van éppen elég boszi, akit rá tudsz venni erre-arra. De, ha ki akarod magad nyíratni, arra is egy jó hely.-vonok vállat, hiszen mit tudom én, neki miért lenne jó hely.
-Bár neked szerintem a nagyvárosok jobban állnának.-ismerem el tekintve a múltját.
A naplemente és a gyertyáknak köszönhetően kicsit deja vu érzésem lett, de nem vele, sokkal inkább a helyzettel kapcsolatban. Sok estét töltöttem már így, mégis furcsa volt ezen a helyen ugyan ezt az érzést átélni.
-Komolyan, feláll a szőr a hátamon, ma annyira toppon vagy.-forgatom meg szemeim, majd előállok a "vacsi" témával, és belekortyolok a zacskóba. Lassú, mély kortyok, minden percét kiélezem a vérnek. Ennek köszönhetően egy pillanatig szemeim eltorzulnak,és arcom inkább ijesztő, mintsem barátságos lesz.
-Az összes eredeti egy rakáson megtalálható. A városban kereszteződik majdnem az összes energiavonal, vagy áramlat, ahogy tetszik. Mellesleg elég szép, és nem tudom, hogy vagy velük, de itt vannak tündérek is. Ezek a lények elég ritkák, s nem mellesleg kedvesek, de inkább nem nyúlnék a vérükhöz, ha boszi által védettek. Egyébként meg, mindenki mást talál benne jónak. Majd meglátod, nem olyan unalmas itt.-mosolyodom rá, miközben a felpillantok a csillagos égre, és élvezem, ahogy a hűvösebb nyári szél végigsimít bőrömön.
-Ahhoz képest, hogy én tudom életet történetét, te szinte semmit nem tudsz rólam, a koromon, a nevemen, és a faji hovatartozásomon kívül. De ne aggódj, ha a bátyád megpróbál kinyírni, beelőzöm.-kacsintok rá, s ezt a mondatot értse úgy, ahogy akarja. Nem volt rossz szándékú, inkább kétértelmű, de az nagyon.

/Mikaelson-villa/
Ezer éve nem jártam itt... amióta felégettem itt mindent. Ezer év pedig bőven elég volt arra, hogy a természet regenerálja magát. Azért nem teljesen... valamiért örömmel töltött el a tudat, hogy a fánk helyén jelenleg semmi sem áll. Nem azért, mert rossz lett volna, csak... jobb ez így. Így semmi új nem lehetett belőle, amihez nekünk már semmi közünk nincs. A mi történetünkben csak a mi korunkban, a mi közreműködésünkkel játszódhat... Útközben azért sikerült elkapnom egy embert, és elég gyorsan el is fogyasztottam, de éhes voltam. Nagyon. Az pedig, ha így jelennék meg Emily előtt, sem a vele való alkumnak, sem Freya feltámasztásának nem tenne jót. Talán ez sem, de bíztam a tulajdon ösztöneimben, amik eddig még soha nem csaltak meg. Annyira. Nem fogom még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni. Leültem egy sziklára, és a gondolataimba merülve vártam Emily érkezését.

(Pearl háza)

Kicsit fura volt úgy jönni, hogy "Mr. Gyere ide azonnal" nem adott meg konkrét helyszínt, de... hála az égnek nem ejtettek a fejemre, mikor megszülettem, így nem volt nehéz dolgom ráhangolódni Mr. Mikaelson-ra, és megtalálnom, merre is tartózkodik.
Nos... már a távolból megpillantottam uraságát, és... hmm... hát igen, nem úgy festett, mint megszoktam Tőle, kicsit furcsa volt a kép amit mutatott.
- Helló, Kol - köszöntem rá, a gondolataiba merült férfira, aki előttem ült, miután megálltam mellette, és feléje fordultam, eléggé kíváncsian. Furdalta az oldalamat, mire fel ez a sürgős találka.

Vártam... nem hiszem, hogy sokáig, de ha valami sürgős, akkor az idő jellemzően örökkévalóságnak tűnik. Akárcsak most. És nem is éreztem magam valami fényesen... Isten bizony, mintha egy pillanatra felvillantak volna előttem a fa körvonalai úgy, ahogyan régen voltak. Csak képzelődtem. A következő pillanatban ugyanis már megint a nagy kopárság állt ott a helyén, meg a távolban egy közeledő alak, akit nem tudtam pontosan kivenni először. Talán kaja, és önként jött, hogy megint megvacsorázzam. Hamarosan persze ez az illúzióm teljesen szertefoszlott, amikor felismertem Emilyt a személyben. Egy pillanatra csalódás játszott az arcomon, aztán végülis rájöttem, hogy én hívtam ide, szóval attól kezdve már örültem neki.
- Emily, ha tudnád, mekkora szükségem van rád! - pattantam fel, amikor már ott állt szint fölöttem. - Te vagy az egyetlen, aki képes lenne rá... Ugye meg tudod csinálni? - kérdeztem izgatottan, és közben fel sem tűnt, hogy kihagytam a legfontosabb dolgot, mégpedig hogy pontosan mire is van szükségem.

Ha azt hittem, hogy a helyzet már nem lehet furább, tévedtem. Kol vagy nagyon sokat ivott, vagy varázslat hatása alatt van, vagy... beverte a fejét, mindenesetre egy mukkot se értettem abból, mit szeretne...
- Öhm... nos, bármennyire is az adósod vagyok, Kol, nem nagyon értem, miben is lehetek a szolgálatodra? Boszorkány vagyok, de gondolom nem kívánod hogy a gondolataid közül bányásszam ki, az idekéretésem okát.. Vagy mégis? - kérdeztem, és merő tanácstalanság volt a pillantásom, ahogy végigmértem a... meglehetősen furán... kinéző pasast. Olyan elgyötörtnek látszott. Vagy nem is tudom... más volt, mint legutóbb mikor láttam.

Áucs. Azt hiszem, Emily egy kissé zakkantnak néz, ami jelen állapotomban nem is áll annyira távol az igazságtól. Valóban nem vagyok a helyzet magaslatán, de én pont ezért akarom most őt! Most azonnal! Meg fogok őrülni, ha nem állhatok neki most azonnal a dolgok helyretételének. Ami már csak azért is vicces, mert már ezer évet vártam, egy éjszakát meg már el is tékozoltam a szórakozásra. Vettem egy mély levegőt, majd Emily szemeibe néztem. Ha most akar elküldeni a fenébe, akkor legyen. Túl fogom élni, és inkább most, mint sokkal később.
- Fel kéne támasztanod nekem valakit. Csakhogy az illető már lassan ezer éve halott. Képes lennél rá? - érdeklődtem. Azt hiszem, ezekre a pillanatokra teljesen kitisztult a fejem. Őszintén reménykedtem benne... akartam, hogy sikerüljön, és bármit megfizettem volna érte, akár azt is, hogy még több szívességet kér, hiszen ez szintén nem kis dolog. És ha már megadja, miért is ne? Bármit megteszek a kedvéért...

Oh, nos... ez valamiért nem lep meg annyira, mint az várható lett volna egy másmilyen kérés esetén... sűrűn kapok ilyen kérést. Erre jó, ha valaki öreg banya. Alapjában még Kol korából adódóan az illető öreg kora sem lenne meglepő, de magában szemlélve a dolgot viszont nagyon is az. Nehéz eldönteni, hogy ez vajon megegyező, vagy nagyobb méretű dolog-e, mint a holdátok volt? Vagy kisebb? Hisz csak egy feltámasztás... Egyedül a kor lehet kérdéses, mint nehézségi fok... Ilyet még nem tettem.
- Igen, képes lennék - feleltem végül, néhány perc gondolkodás után. Magára mint feltámadásra, nyilván. - Elméletben - tettem hozzá. - Ilyet még nem próbáltam ennyi idő elteltével. Nem tudom mennyire nehezítő körülmény a kor. Lehet hogy úgy megviselné a testemet az erőfeszítés, hogy belehalnék. - Alapjáraton nem mondanék el neki ilyesmit, sőt, senkinek, de Kol-al most ez más dolog, hisz Ő kér tőlem szívességet, ami elég komoly kérés. Nem mintha gondot jelentene, ha meghalok, hisz fel tudom támasztani magam, ha megfelelőek a körülmények. De kérdéses a dolog. Bár szerintem képes vagyok rá.
- Viszont nem az a fő kérdés, meg tudom-e tenni, hanem hogy hajlandó vagyok-e megpróbálni. Az adósod vagyok, de ez nem jelenti azt hogy akármit megteszek. Kit kéne visszahoznom? Ez elég fontos szempont - utaltam rá nyíltan, hogy meg kéne mondania kit kér vissza a sorstól, ahhoz, hogy megmondjam, megteszem-e.

Elméletben... oké, gyakorlatban valóban nem sokan kérnék egy ezer év halott személy feltámadását. Lássuk csak...  a családunkon és  pár egyéb vámpíron kívül  talán senki sem. Az pedig nyilvánvaló, hogy Emily nem sok korunkbelivel vette fel a kapcsolatot, ami  még  érthető is. Valószínűleg azzal is tisztában  van, hogy a  halála sem  viselne meg abban  az esetben, ha ezzel visszahozná Freyát az  életbe. Ugyan mit számít? Az adósom, de  ettől  kezdve legalább nem lesz  az,  és  talán még  fordul is a helyzet egy ilyen komoly kérés után.
- A lány a szerelmem volt még emberkoromban -  kezdtem el a földet bámulni. Tatiának beszéltem az  emberi érzéseimről, de ő más ... évek  óta  a  barátom, Emily meg csak egy idegen, akit alig ismerek,  pár találkozást leszámítva. Csak  bíztam abban, hogy nem kérdezi meg,  miért halt meg, mert erről nem akartam nyilatkozni. - Azt hittem, nyugovóra tért a halála után, de  itt  maradt, és szeretnék egy újabb esélyt kettőnk számára. Ha akarod, akkor ezúttal én válok a te adósoddá - néztem fel újra, egyenesen a szemeibe.  Sokat kérek, nagyon sokat. De  azt hiszem, ez mindent megér majd számomra. Mindent...  hogy ő örökké  emlékeztetni fog arra, kinek kéne lennem. Hogy talán nem fog a  dolog állni, csak örökös vitákból, amiért képtelen vagyok teljesen a régi  lenni. Szeretem őt.

Ohh... hopp, ez most szíven ütött picit. A szerelme...
Egy mély sóhajjal szemléltem az arcát. Hazugságot kerestem a szemeiben, hogy elcsípjem, ha át akar verni. De... nem láttam hazugságra utaló jelet... Így elgondolkodtam kissé a dolog komoly hatásán mind a természetre, mind az őseim véleményét illető lehetőségekre... valamint arra tekintőn, velem mit tehet ez a próba... Aztán felrémlett emlékeimben a kislányom arca... Pearl-é... meg az Ő lányaié... és anyám arca, aki arra tanított, legyek jó... de ezzel együtt ne legyek ostoba. És a jó, de nem ostoba felfogás azt diktálja, hogy egy szerelmes férfi párját feltámasztani nem lehet kérdés, és ha az illető férfi egy "első vámpír", akkor nagy ostobaság lenne elszalasztani, hogy az adósom legyen...
- Jól van - bólintottam végül egyet. - De azt ugye tudod, hogy ha valakinek életet ad egy boszorkány, akkor azt akármikor vissza is veheti? Az én erőm támasztja fel, tehát az én erőm ugyanúgy végezhet is vele, ha netán hazudtál, és mégsem olyan személyt, és azért hozatsz vissza, akit és amiért állítottad. Ezt ugye megérted? - kérdeztem komolyan. Jól van, nem láttam hazugságot a szemeiben, de ugyancsak ostoba dolog lenne azt feltételeznem, hogy egy "eredeti" nem tud szemrebbenés nélkül hazudni nekem.

A következő szavai a szokásos boszorkány dolgok voltak, amiikről egyébként is tudtam. Persze, hogy akár vissza is veheti az életét, hiszen hatalma van fölötte. egy cérnaszálon lóg az egész... És mivel épp az imént tettem ígéretet, egy nagyon is vékony cérnaszál. Na de kit érdekel? Hacsak nem kell rózsaszín szőrű pónilovon, meztelenül lovagolnom több ezer ember előtt, akkor nincs olyan dolog, amit ne teljesítenék a kedvéért. Tán még a lába nyomát is megcsókolnám... egyszer. Azért annyira nem alázkodnék meg.
- Azt feltételezed, hogy hazudok, ugye? - kérdeztem rá kerek-perec. Próbáltam türelmes lenni... de elég nehéz volt a fájdalommal a fejemben. Talán azzal is kezdhetne valamit, ha kérném, de úgy hiszem, a feltámasztás is elég sok energiát vesz ki belőle. - Nem, nem hazudok. Nincsenek önző céljaim, főleg nem azért, mert egy ezer éve halott személyről beszélünk. És mi értelme lenne ellenséget feltámasztanom? A halál jobb nekik, Emily. Talán neki is az, de túlságosan szeretem ahhoz, hogy halott maradhasson. Hoppá... talán mégis önző vagyok - gondoltam bele. Igen, biztos ez van. Önzőség, de ő beleegyezett, úgyhogy talán nem annyira az, mint hinné az ember. - Mi kell hozzá? Egy olyan helyre hívtalak, ami régen sokat jelentett kettőnknek, de gondolom ennél többre van szükséged. Szóval? - vontam fel a szemöldökömet. Szinte biztosra vettem, hogy meg fogja tenni, és vállalja a kockázatot a dologért.

- Igen - vágtam rá kerek-perec a feltevésére, hogy azt hiszem-e hogy hazudik. De aztán meggondoltam magam. - Nem egészen - javítottam, és végighallgattam a szavait. - Tudod Kol, életem során nem sok őszinte őskorihoz volt szerencsém, minél öregebbek vagytok, annál mesteribben tudtok hazudni, ez az általános gyakorlat. Ami az igazi szerelmet illeti... nem sokat láttam életem során. És nem is az aggaszt, hogy magadnak, vagy netán nekem hoznál ellenséget a fejünkre, de tudod, nem sűrűn hozok vissza olyanokat, akikről attól kell tartanom, hogy a város életében kárt okozhatnak. És a Te kérésed több okból is zsákbamacska. Ám mivel mostanában bizakodó típus vagyok, úgy határoztam, hogy megpróbálok segíteni neked. Ha rosszul döntök, később kijavítom, ilyen egyszerű - vontam meg a vállamat tényközlőn.
Ahogy néztem az arcát, némiképp megint elgondolkodtatott. Valami fura van ebben a férfiban... érzem... a rezgései nem olyanok, mint az megszokott. A szerelem teszi, vagy... más...
Körbenéztem. Egy hely, ami fontos nekik. Oké... Körbefordultam, és felmértem a területet. Közben gondolatban végigvettem a listám.
- Ősi személy lévén, gondolom a sírja vagy elveszett az évek során, vagy egyéb módon tűntek el a maradványai - utaltam rá finoman, hogy a halál körülményeit nem osztotta meg velem, de gyanítom, hogy egy "első" barátnőjének lévén, ezer évvel ez előttről... nem lehetett természetes egy halál. Én igazán nem bocsátkoznék feltételezésekbe, de... na jó, egy kicsit mégis. No de az most mindegy. Ha nem jó a helyzet, később megoldom. - Ugyancsak ezer év múltán, gondolom már személyes tárgyak sem maradtak fenn, és gyanítom sem a körmét, sem hajszálat nem tettél el tőle. Viszont alkotnom kell neki egy testet. Ennyi idő után ez némi nehézséggel jár. - Alsó ajkamat harapdálva gondolkodtam, vajon mit szól majd a gondolatomhoz. - Szükségem volna a véredre a dologhoz. Egyrészt szükségem van a belőle áradó erőre, mert a természet úgy hiszem nem repes majd ezért a varázslatért, vagyis kétlem hogy az őseim erőt adnának hozzá, vagy engednék, hogy a természet elemei adjanak. Azaz maradok én, meg Te. Magamat le tudom szívni így is, de tőled kell a vér - magyaráztam közben, míg elfordultam Tőle, és néhány lépést előre téve, felmértem a terepet. Kár is gyertyákat varázsolnom ide, az ősi boszorkányok nem hagynák hogy a tűz a segítségemre legyen. Még a füveken is gondolkodom...
- Egyébként mi van Veled? Ramatyul nézel ki - vetettem oda a vállam felett, miközben leguggoltam, és a kopár földet kezdtem méricskélni. Ahol álltam... majdnem biztos hogy régen valami állt... valami erős... a föld megviselt, mintha még ma is hordozná a súlyt... furcsa... - Tudod, ugye, hogy ez nem csak nekem lesz megterhelő, hanem ha a véred adod hozzá, neked is az lehet? Nem árt ha erőd teljében vagy. Szóval, mi a gond? Talán segíthetek - javaslom, hátha így kiböki, mitől fest olyan kikészültnek.

- Várjunk... szóval szerinted veszélyt jelenthetne a város életére? Csak egy ember, akire még a tulajdon családom sem emlékszik. Ami a körülményekhez mérten nem is csoda - vágtam zsebre a kezemet. Ez persze egy kicsit rosszul esett, és talán még őrültnek is néznek majd, ha egy ismerős arc, akit nem tudnak hová tenni, hirtelen feltűnik közöttünk, emberként. Persze anyámat ismerve el fogja nézni nekem a hülyeségeimet, de a bátyáim... na, nem hiszem, hogy Nik például kihagyja a cukkolásomat.
- Az igazat megvallva azt sem tudom, hová temették el. Nem maradtam ott a sírja felett egy idióta gyászszertartás kedvéért -vontam meg a vállamat. Meg aztán, hiába nem tudták, ki volt a gyilkosa, mindenki sejtette. Rájöttek, hogy megváltoztunk, és az apja sem volt olyan bolond, mint hinni szerettem volna. Nyilván nekem esett volna valamivel, nem törődve azzal, hogy ez már mit sem árt nekem. De nem törődtem tovább a múlt ezen részén való morfondírozással, mert már mondta is, mi kell neki. A vérem? Az semmiség, bár... nem is tudom. A vérfarkasharapásra immunis vagyok, meg minden, úgyhogy szerintem ő sem fog meghalni tőle. Talán csak egy kicsit ellenállóbb lesz, de remélem semmi egyéb baj nem lesz belőle. Ha meg mégis, akkor azt kijavíthatjuk valahogyan.
- Tudsz róla, hogy pontosan itt állt az a fa, ahol még emberként találkozgattunk? Sokat jelentett neki. És nekem is, de mivel rá emlékeztetett, felgyújtottam. - Hasonlóképpen, mint a testvéreim a fehér tölgyfát, ami kárt tehetett volna bennünk, azzal a különbséggel, hogy ez az én kis magánakcióm volt, aminek nem volt olyan jelentősége, mint a másik fának. A kérdése persze másra irányult, mégpedig hogy van-e valami bajom. - Kissé összekaptam a bátyámmal. Tudod, a hibriddel, mert azt hitte, lefeküdtem az eredeti hasonmással. Nem ügy, csak egy kis harapás. Hamar meggyógyulok - vontam vállat. Oké, rémesen éreztem magamat tőle, de mit vártam? Voltam már rosszabbul is, az elsőnél. Minden egyes harapásnál mintha egy kicsit elviselhetőbb lenne, meg kezelhetőbb, vagy legalábbis megszokom. Ez csak azért rosszabb, mert Klaus a legerősebb. - Csináljuk? - nyújtottam ki a kezemet türelmetlenül.

Érdeklődőn egyenesedtem fel, és fordultam vissza Kol felé, mikor hangjából felháborodásfélét véltem kicsengeni.
- Volt már dolgom egy pár "egyszerű emberrel", és képzeld, többségükről végül kiderült, hogy annyira nem is szendék. Meglepődnél, ha tudnád, mire képes például egy átlagember egy kötéllel meg egy égő fáklyával - forgattam meg a szemeimet. Az nem ment fel senkit a gonoszság alól, hogy "ember". Ez a szó, csak a faji besorolását takarja. Mást nem árul el róla. Szóval nem leszek elnézőbb ezzel a valakivel, csak mert emberi lény, és mert Kol társa.
- Értem, nos, akkor teljes új test rendel az illető hölgynek, akinek... esetleg most már a nevét is elárulhatnád. Tudnom kell kit szólítok - folytattam, majd amikor Kol tovább beszélt, visszapillantottam a földre, melyből az előbb a markomban tartottam egy keveset.
- Ohh... így már értem, mi ez a töménytelen súly ezen a helyen... - emeltem magam elé a kezem, tenyeremmel lefelé, mintha innen a magasból is meg tudnám érinteni a földet. De persze nem. Viszont innen föntről is érzem azt a kemény, fojtó erőt, melyet a tűz, az erőszakos bántalom okozott a földben...
- Szép is ha az embernek vannak testvérei - vontam fel a fél szemöldököm, és kezemet leeresztve, visszasétáltam Kol-hoz. Oh, Istenem, micsoda szerencse, hogy az én családom nem ilyen volt, és a mai sem ilyen. - Csináljuk, de akkor javaslom, hogy mutasd meg, hol volt pontosan az a fa, amiről beszéltél. Az a pont elég erős mágikus töltet lehet, kettőtök kapcsolatában - néztem arrafelé, ahol az előbb még álltam, és azt mondta, ott volt a fa. De a pontos helye találóbb lenne, ha még emlékszik rá.

- Bízz bennem. Az egyetlen személy, akiben kárt tenne, én vagyok, de én meg is érdemlem - vágtam oda, és reméltem, hogy ezzel le is zártuk a téma ezen részét kettőnk között. - A neve Freya Sigurrson. Szólítsd így... Már vár a hívásodra - mosolyodtam el. Amióta azt mondta, kapok még egy esélyt, ezt a pillanatot vártam. Mert ezek a percek, még ha a természet ellen valóak is, a kettőnk örömét szolgálják majd. A mágikus töltetes megszólalását inkább figyelmen kívül hagytam. Már rég nem értettem ezekhez a dolgokhoz, ha ugyan valaha is tudtam róluk bármit is. Sokkal jobban érdekelt a fa pontos helye. Behunytam a szemem, és erősen koncentráltam. Igen, tudtam hol van! Mindig is tudtam, csak el akartam felejteni, emiatt pedig beleivódott az elmémbe.
- Itt - léptem egy pontra, ahol elviekben ugyanúgy semmi nem volt, gyakorlatban meg ott állt, ebben biztos voltam.

- Rendben van, egyelőre elhiszem, ha így gondolod. Mást úgysem tehetek - mondtam, és gondolatban azért jegyeztem, hogy az illető hölgyet figyeljük majd kicsit.
- Freya Sigurrson - bólogattam, és megjegyeztem a nevet, amin meg kell majd szólítanom az illető hölgyet. Ezer év... - Azt ugye tudod, hogy nem lesz egyszerű szocializálódnia? Ezer évvel ezelőtt élt, és nem hinném, hogy a halálban túlságosan is megszokta volna a mai kort. Felléphetnek gondok. Már csak abból adódóan is, hogy a lelke ezer éve van egy hatásoktól elzárt, érintetlen síkon, amin belül nem érte túl sok élmény, sem pozitív, sem negatív. A lelkében adódhatnak sérülések, mikor visszahozom. Fel vagy erre készülve? Nem biztos, hogy olyan ember lesz ma is, mint anno volt - magyarázom saját elméletem, miközben követve Őt, felmérem a pontot, amit mutatott, miszerint ott állt a fa régen.
Újra leguggoltam, és tenyerem a földre fektettem, szemem lehunyva koncentráltam, mire megjelent a kezem körül, a könyvem, egy tőr, három zacskó, melyekben különböző féle füvek voltak, meg egy fémtál.
- Térdelj le, velem szemben - utasítottam Kol-t, és én is a földre engedtem a térdeimet, majd a sarkamra ültem. Elkezdtem kinyitogatni a zacskókat, és mindegyikből némi kis anyagot a tálba szórtam.
- Ha felakad a szemem, és csak a szemem fehérjét látod, ne érj hozzám, semmilyen esetre sem, érted? - kérdezem halálosan komolyan, s kezembe vettem a tőrt.

- Nem hiszem, hogy problémái lesznek mellettem. Okos lány, hamar szocializálódik - mondtam ki az első gondolatot, ami a szavait követően eszembe jutott. Talán csak az lesz furcsa neki, hogy megint lesznek szükségletei. Enni, inni, levegőt venni... Vajon milyen lehet ennyi után újra megtanulni élni? Persze talán nem csak neki van szüksége erre. Hiszen mi két halott vagyunk, csak másképp. Ő a testét, én a lelkem veszítettem el. Az utasításainak megfelelően letérdeltem, végigmérve a varázsholmijait. Oké, akkor most rábízom magunkat, mert mást úgyse nagyon tehetek. - Nem lépek közbe, semmi esetre sem - ígértem, miközben felé nyújtottam a csuklómat. Nem láttam még feltámasztást, de azt tudtam, mikor nem szabad megzavarni megzavarni a boszorkányokat.

- Jól van, ha Te mondod - bólogattam, és szememmel követtem, miközben azt csinálta, amit mondtam neki, sőt, kérés nélkül is, már emelte felém a kezét.
- Helyes - fogtam meg a karját, és illesztettem rá a kés élét, majd egy határozott mozdulattal mély sebet ejtettem rajta, melyből azonnal előbukkant a vére, és lecsorgott a karján át, le az alatta lévő tálba. Hagytam, hadd csorogjon egy kis ideig, majd mikor már egy szép kis adagnyi gyűlt össze a tála, elfedve a bele szórt füveket, akkor egy, a táskámból származó kendővel fogtam fel a további cseppeket, és Kol karjára szorítottam egy pillanatra. Tudtam, hogy begyógyul hamar a sebe, de addig se csepegjen ide-oda a vére, miközben nekem itt a tálban van rá szükségem.
- Akkor kezdjük - vettem mély lélegzetet, és az egyik kezem a földre tettem, a másikat meg a tálba, olyan mélyre, hogy épp hogy csak hozzáérjek a vérhez, amely benne volt.
Freya Sigurrson.
Ahogy lehunytam a szemem, épp csak gondolatban mondtam ki a nő nevét, éreztem, hogy testemen végigfut egy ismerős bizsergés. A föld. Ez a föld emlékszik... istenem, de még mennyi sok emléke van...
Én pedig kántálni kezdtem, monoton mormogni az orrom alatt a szöveget, amit ismerek, amit tudok... de most némi változtatással, hisz jóval idősebb személyt alkotok meg újra, mint eddig valaha... De a szöveg lényege ettől ugyanaz. Az élet hívása... s ezúttal a nő nevét is beleszőttem, amit neki meg kell majd hallania...
A kezem szabályosan a földhöz, és a vérhez tapadt, és éreztem hogyan remeg meg újra és újra a testem. A föld küzdött ellenem... az ereje ki akart taszítani... Szinte tisztán szólt a fejemben a sok-sok szó, ahogy az őseim a fülemben mondták a magukét, hogy ezt mennyire de mennyire nem szabad megcsinálnom! De én nem figyeltem rájuk, most nem!
Az égen végigcikázó villám fénye átvilágított a lehunyt szemhéjaimon, és a dörrenő égboltra már kinyitva szemem, nem hallgatva el, néztem fel a következő villanásba. Száraz hangok, száraz fény... nem esőt jeleznek... hanem engem... az mutatja a természet, hogy bűnnek tartja amit teszek, de nem foglalkoztam vele, csak csináltam... csak csináltam, míg meg nem testesül mellettünk az alak, akit szólongatok a túlvilágon...

Hiába. Minden hiába... Mennyi idő telt már el? Hetek, hónapok... És Kol sehol sincs. Talán, csak átvágott, hogy újra az övé lehessek, habár azt sem tudom tényleg megtörtént-e a találkozásunk, mégis emlékszem rá. Álmodni nem tudok, más magyarázatot sem rá, így némi kétellyel ugyan, de hiszek benne. Hinnem kell benne, ahogy Kolban is. Megígértem neki, hogy várok rá, hát nem szegem meg a szavam. Különben sem tudnék sehová sem menni. Itt ragadtam, talán ez a sorsom...
Hirtelen rántást éreztem, amibe egész testem beleremegett. Kellemetlen volt, valami körém fonódott, és vont magához. Nem tudtam mi történik egészen addig, míg meg nem hallottam a nevemet. Az én nevemet suttogta körülöttem minden, egymás után, sokszor, nem érettem félre, mert megtörtént, én pedig egy pillanatra megrettentem. Sosem hallottam azt a női hangot, ami engem szólongatott, de eszembe jutott Emily. Biztosan ő lesz az. Kol. Hát betartja az ígéretét.... Én is be fogom az enyémet. Adok neki egy esélyt. Nekünk. A szerelmünknek.
Hát nem foglalkoztam tovább azzal az energiával, ami visszataszítóan nagy akarattal kezdte uralni lelkemet, hisz tudtam, hogy nem lesz gyerekjáték, és ha ki kell bírnom, hát kibírom. Kolért kibírom. Nem ellenkeztem tovább, hagytam, hogy vezessen, jobban mondva inkább vigyen, amerre jónak látja, amerre mennem kell. Égi háború dúlt... És ott volt Ő. Ott térdelt a földön, vele szemben az ismeretlen nővel, aki nem lehetett más, csak az adós, és mellettük ott volt... A testem, ami hívott, szinte szólongatott, hogy az enyém és újra itt van, nem vár másra csak rám. Idegesség söpört végig rajtam, rezdült a lelkem, és tudtam, hogy ezt már nem az az erő műveli velem, ami idáig hozott, hanem a kötelék a testem és a lelkem között, ami egyesülni vágyott. Én is csak erre vágytam, így utolsó pillantást vetve Kolra foglaltam el a helyemet, ami engem illetett és senki mást, hogy végre méltó - legalábbis azt hiszem, méltó - párja lehessek.
Újra éreztem, de olyan sok érzet került bennem felszínre, hogy azt sem tudtam, melyik hová tartozik, és mégis mit kellene kezdenem velük. Először is, levegő kell. Most. Az agyam parancsolt, és azzal a lendülettel éreztem, hogy meglibbent a hajamat a szél. Felültem volna?! A szemeim a pillanat törtrészére kinyíltak, hogy aztán  újra lecsukódjanak, testem pedig, ami immár ismét az enyém, öntudatlanul hanyatlott vissza a fűbe.

Hátborzongató volt. Igen, pontosan ez a legjobb szó arra, ahogy a természet ellenkezett a dolgok ily módon való felfordítása ellen. A vihar, és Emily szeme. Sokmindent láttam már, de ehhez foghatót nemigen. Aztán előttünk valahogy minden kavarogni kezdett, egy fájdalmasan ismerős test sziluettjét kirajzolva. Itt van... Az enyém... Mintha egy pillantásra összefonódott volna a tekintetünk, mielőtt az újabb, kavargó örvény be nem szippantotta őt a testébe. És innentől vártam. A másodpercek teltek, és aggódni kezdtem. Mi van, ha nem sikerült? Lehetetlen, hiszen láttam őt egyesülni a testével. Aztán váratlanul fellélegzett, mint aki sikeres újraélesztésen esett át. Kinyitotta a szemeit, azokat a ragyogó íriszeket, és felült. Aztán bamm. Vissza.
- Freya? - hajoltam fölé, szinte öntudatlanul. Lélegzett. És az illata... A torkom ismét kiszáradt, és őszintén reméltem, hogy csak a farkasméreg hatása az egész. - Ez normális? - fordultam vissza Emily felé, miközben igyekeztem a lehető legkevesebb levegőt venni.

Mikor a gyomorszorító érzés, mely jelezte, hogy az idegen nő lelke az erőmhöz szorul, tapad, úgy, mintha saját puszta kezemmel kéne kihúznom Őt a halálból, végre elmúlt, csak akkor kezdtem pislogni... és szemeim lehunyva, rogytam a földre, miközben fejem lehajtva, és másik kezem is kiemelve a tálból, támaszkodtam rá a talajra... A szívem hevesen kalimpált, és nehezen bár, de kinyitottam a szemem, és ránéztem a mellettünk heverő testre, mely épp ekkor hullott vissza a földre, s eszméletlenül terült el ott...
Nagyot nyelve, mély lélegzetet szívva be magamba, válaszoltam:
- Igen.. - hunytam le újra a szemem, mert némiképp imbolygott a kép a szemem előtt. Ez azért... nehéz volt. Nagyon küzdött ellenem a saját vérem... éreztem... rossz érzés volt... még most is az... - Mondtam... ez... megterhelő Neki is.. adj neki időt, pihennie kell... megszokni... egyesülni... Javaslom... hogy vidd haza... és... lehetőleg ne edd meg... több... többször nem tudnám most... feltámasztani... - nyelem hevesen az újabb és újabb korty levegőket, és igyekeztem erősnek lenni... nem engedni a szédülésnek. Kicsit össze kell szednem magam, kell az erőm. De a szemem még működik, látom hogy "Mr. Szerelmes ős" szeme éhesen csillan, nyilván a vámpír benne, aki a méregtől kevésbé kontrollálható... De az biztos... hogy ha megöli a nőt, nem bírnám mostanság újra visszahozni... nem lenne rá erőm... szóval remélem van benne elég önuralom egy ember mellett is.

Láttam rajta, hogy neki is kimerítő volt a dolog az a számára is, de hát boszorkány, nyilván majd regenerálja magát. Az érdekes, hogy olyan érzésem van, mintha még az én erőmből is kivett volna valamicskét. Sőt, mintha erőm sem lenne akár magamat, akár őket megvédeni. Mert ugye itt van Emily is, aki szerint ez normális ilyenkor.
- Oké, hazaviszem - bólogattam, visszafordulva felé. Láttam a szemem sarkából a kövön hagyott ruhát, amit direkt neki hoztam, és most szükségem lesz rá. Mert ugye meztelenül nem vihetem haza, hiába nem látja őt senki. Most odaléptem, felkaptam a finom szabású textíliát - nyilvánvaló, hogy Tatia nem vesz fel ócskaságokat - majd mellé guggoltam. Minél kevesebb, és felületesebb légvétel, amitől remélhetőleg nem lesz baj. Persze még az életben nem öltöztettem fel ájult embert, de valahogy óvatosan felültettem, és sikerült ráadnom a holmit, majd valahogy meg is igazítanom rajta. Ezek után felkaptam a karjaimba - pehelykönnyű volt - majd még indulás előtt visszafordultam Emily felé. Kezdtem aggódni miatta, mert azért elég sokat megtett értünk. Sőt! Rengeteget, mert maga is mondta, hogy olyan dolgot tett, ami teljesen a természet ellen való. - Egyben leszel, Emily? Értesíts, ha bármire szükséged van - néztem rá jelentőségteljesen. Az biztos, hogy ezek után én bármit megteszek a kedvéért.

- Helyes - bólintottam, s míg Kol mellettem azon ténykedett, hogy öltözéket adhasson Freyára, én csendben néztem, és szinte pislogni is nehéz volt, azért némiképp örömmel szemléltem, hogy Kol milyen gondoskodó tud lenni. Az első jelek alapján, úgy látom... jól tettem, hogy megtettem. Még ha kivívom is magam ellen egyszer az ilyen húzásaimmal a természet haragját, de... majd kiengesztelem őket. Valamikor... Bántani úgysem fognak, ahhoz... túl sokat érek, még ha ez önteltnek is hangzik. Akkor is. Nem félek Tőlük...
Mikor Kol a karjába emelte a kedvesét, én magam is feltápászkodtam lassan, és kicsit inogva, de megálltam, és úgy néztem Őket.
- Persze. Nem lesz semmi bajom - mondtam megnyugtatón, s biztos ami biztos, egy halvány mosolyt is összehoztam. - Majd hívlak... ha eszembe jut, hogyan háláld meg - tettem hozzá, és kisöpörtem néhány hajtincset a szememből. - Minden jót nektek, Kol, és... ha bármi furcsát tapasztalsz, amit nem tudsz kezelni, vagy aggaszt, hívj nyugodtan - biccentettem búcsúzóul, mert látszott, hogy indulófélben áll előttem, és őszintén megmondva, magam is örülnék már a hazatérésnek. Pihennem kell, hogy újra feltöltődjek..


(folyt. köv. Pearl háza)