Nem úgy nézett ki, mint aki biztosan jól lesz, de inkább nem firtattam különösebben a dolgot. Úgysem tudnék tenni nagyon semmit, ha bármi baja van, a véremen kívül, amit valószínűleg elvből nem fogadna el. Olybá tűnt, a kettőnk dolga itt, ezen a helyen véget ért. Majd máskor, egy másik időpontban, más körülmények között folytatjuk.
- Mindenképp hívj, és én is hívlak, ha bármi történik - erősítettem meg a korábbi szavait. Fájt mindenem, szédültem, éhes voltam, de átkozottul boldognak éreztem magam azon a szinten, ahol még képes vagyok érezni. - Akkor viszlát, Emily - néztem még egyszer a szemeibe, mielőtt elindultam volna abba az irányba, ahol a villánk állt.
/Mikaelson villa/

Gondolkodnom kellett, mert egyre nehezebben viselem a mostani "életemet". Miért is akarok meg álljt parancsolni a bennem rejlő vérszomjas gyilkosnak? Semmi értelme! Egyáltalán annak van valami értelme, hogy emberi életet akarok "élni"? Az eddigi évszázadaimat gyilkolással és vér ivással töltöttem, erre pedig megbolondulok és ember akarok lenni....
Hát ez remek....
Egy másik vámpír is jelen van. Fejvadászattal töltött éveimnek ilyenkor mondok hálát.
Viszont a vámpír akit látok talán csak a képzeletem szülötte. Julie az. Megfogom a nyakamban lógó jegygyűrűmet és csak őt nézem...
- Jul. Te élsz? - indulok bátortalan lépésekkel felé. Majd a jobb kezemet amin a napgyűrűm ékeskedik felé emelem.
Richard, végre megtaláltad őt.

Nehezen hittem el amit a szemem látott. Hiába hallottam édes hangját egyszerűen nem hittem sem a szemeimnek sem a füleimnek. Ha még ember lennék valószínűleg a szívem a torkomban dobogna, hogy újra látom Őt.
De ez nem így van. Nemcsak, hogy nem vagyok ember de még érzelmeim sincsenek.
- Nem, nem képzelődsz. Én vagyok az Rich. - tártam szét a karja im. Mikor megölelt szorosan megöleltem és beszívtam az illatát. Pontosan olyan volt mint 721 évvel ezelőtt. Minden emlékem lepergett előttem.
- Öhm, hát gondoltam kell egy kis pihenés. Én is évszázadokig kerestelek. Hová tűntél? Mikor haza értem nem voltál sehol. Azt hittem, hogy halott vagy. Én ... is, szintén. Válaszoltam amikor megkérdezte hogy kerülök ide. Amikor azt mondta örül én elhúztam a választ. Nem tudtam neki elmondani, hogy miken mentem átt és hogy milyen szörnyeteggé változtam az elmúlt 700 év alatt. Nem akartam, hogy eleszítsem Őt így inkább hallgatok a múltamról.

Könnyeket láttam megjelenni Jul szemeiben. Ennyi évszázad után még mindíg van benne emberség... Velem ellentétben. Azt hiszi magáról, hogy szörnyeteg pedig valójában Ő egy angyal. Én viszont .... pff ebbe bele sem gondolok inkább.
- Ki fenyegetett meg? És miért? Miért zavarta azt, hogy boldog vagyok? Mitöbb az egész családom boldog volt. - Látszott rajta, hogy fájdalmas emlékei vannak erről. Nem tudtam vajon mit mondhatnék de nem is kellett. Bocsánatott kért.
- Nem haragszom. Nincs bennem sem harag sem düh. Te mindíg is az a személy voltál akire sosem tudnék haragudni. - Amikor befejezte a mondani valóját elsírta magát. Szörnyen szenvedhetett. Nem tudom milyen érzelmeken ment át. De pontosan emiatt kapcsoltam ki magamban az érzelmeimet.
- Szeretlek. - Megsimítottam az arcát és mélyen a szemeibe néztem. - Szeretlek téged Julie O'brian. Mindíg is szerettelek és örökké foglak. De én már nem a régi Richard vagyok. Ő valószínüleg halott Dereck-el eggyütt körülbelül 700 éve. Nincs bennem semmi jó már. És így nem lehetek veled. - Még mindíg aszemeibe néztem. Igzság szerint mindennél jobban vágyom rá de nem szabad, hogy vissza kapcsoljam az érzelmeimet. Mert az az életem végét jelentené...

Aggódása csak még jobban megtört. Nem tudom mikor foglalkozott velem valaki utoljára, azzal, hogy mit érzek, azzal, hogy min megyek keresztül. Barátaim adódtak az évek alatt, de egytől-egyig mind eltűntek mellőlem, többnyire azért, mert megházasodtak, gyerekeik születtek és féltek, hogy bántanám valamelyiküket. Így mikor arra kértek, igézéssel elvettem az emlékeiket rólam és örökre eltűntem az életükből.
Kérdésére felmutattam a gyűrűs ujjamat, amin a tőle kapott jegygyűrű csillogott. - Az, aki napvédő gyűrűvé változtatta a kedvenc ékszeremet. Talán szerelmes volt beléd? Nem tudom, hogy miért tette. De erős boszorkány volt és nem tudtam harcolni ellene. Csak pár évvel később tudtam visszatérni azért, hogy bosszút álljak rajta, amiért tönkretette az életünket. - Nem bántam meg, hogy megöltem őt. Ha tényleg szerette volna Richardot, akkor nem űzött volna el mellőle, hanem a boldogságát tartotta volna szem előtt.
A könnyek csak folytak a szemeimből, ahogy hallgattam, hogy nem haragszik rám. Ez nem létezik! Szó nélkül eltűntem az életéből, ő pedig még csak egy kicsit sem dühös rám emiatt? Ilyen nem lehet...
Behunytam a szemeimet, és próbáltam rögzíteni az emlékeim közé ezt a pillanatot. Annyi év után ő még mindig szeret és állítja, hogy örökké szeretni is fog. Nekem nem lehet ekkora szerencsém. Sosem voltam annyira jó ember, hogy ezt érdemeljem. - Én is szeretlek, Richard. - Suttogtam, de nem mondtam többet, mert inkább hallgattam a mondandóját.
- Hogy érted ezt? Rich, évekig vitatkozhatnánk azon, hogy van-e benned valami jóság vagy sem, de tudod mit? Engem nem érdekel. Csak az számít, hogy életben vagy. Embereket gyilkolsz? Vámpírok vagyunk, ilyen a természetünk. De ne kérd azt, hogy még egyszer elsétáljak, mert nem tudom megtenni. Ha te nem vagy mellettem, akkor nincs értelme tovább élnem... - Tudom, az előbbi gondolataimnak teljességgel ellent mondtam, de meggondoltam magam... Nem akarok nélküle élni. Ha ő nem kér belőlem, nekem úgy is jó. De nem tudok még egyszer elválni tőle, fizikailag és lelkileg is képtelen lennék rá. Előbb vetnék véget az életemnek, minthogy még egy napot nélküle éljek.

Klara? Hát ő üldözte el mellőlem Juliet?! Akkor ezért volt olyan fura Jul eltűnése után. Az a kétszínű szuka. Ha akkor tudtam volna valószínüleg én magam ontom ki az életét.
- Csak, hogy érsd hogyan értettem azt, hogy nincs bennem jó. Minden akkor kedődött aikor haza értem és te nem voltál sehol. Rettegtem, hogy mi történhetett veled. Majd néhány héttel később elindultam, hogy megkeresselek téged. Közel 35 évig voltam magányos és jó vámpír. Aztá Dereckkel össze futottam és mint egy villám csapás. A régi Richard meghalt. Dereck kihasznált, hogy megöljem az őt fenyegető vámpírokat. Voltak nagyon neéz harcaim is de mindíg győztem. Aztán ráébredtem, hogy szeretek vámpírokat gyilkolni. Végül Dereck is az áldozataim közzé került. 165 éven keresztül voltam a házi gyilkoló gépe. Egy este megelégeltem és végeztem vele. Majd némi gyilkolás után fejvadász lett belőlem. Sőt talán 400 év alatt a legjobb. Sorra válaltam el a veszélyesebbnél veszélyesebb megbizatásokat. A saját fajtámat gyilkolom. De öltem én már sok faj szülötétt. Ez mind düh és harag tombolása között át élt 721 év. És egyszer sem mutattam egy árva emberi érzelmet sem. Minden fajjal harcban állok. Akik tudnak rólam mind el akar tenni láb alól. Magamat nem féltem. De azt nem alarom, hogy miattam téged kapjanak el. - nem tudtam nem a gönyörű szemeibe néni. Csak beszéltem és őt néztem. Eszméletlenül hiányzott ez a szempár...

Némán hallgattam, amit mesélt nekem. Mikor szóba került, mennyire megrémült, amikor nem talált otthon, a kedvem még inkább hanyatlani kezdett. Nem akartam fájdalmaknak kitenni, de ha nem léptem volna le, akkor bántódása esett volna neki is és a családjának is. Tudom ez nem magyarázat, de legalább magamnak bemesélhetem és emiatt már nem annyira kell aggódnom. Már ha ez menne egyáltalán...
Ahogy Dereck-ről beszélt, éreztem mennyi gyűlölet és düh alakul ki bennem az iránt a mocskos vérszívó iránt. Akárhányszor kiejtette a nevét, egyre inkább idegesebb lettem. Ha még élne az a szemét, a saját kezeimmel tépném ki a szívét és végeznék vele.
- De engem szeretsz, ez emberi érzelem. És meg akarsz óvni, ez is az. Vagy akár vissza is térhetnél kicsit az emberségedhez. Ígérem, mindenben segíteni foglak. Soha többé nem tűnök el! - Próbáltam ésszerű érveket felállítani, hogy meggyőzzem, bár nem tudom mekkora esélyem van erre. - Rich, én nem tudok tovább nélküled élni! És nem is fogok... Engedd, hadd segítsek. Együtt, ha kitanítasz, akkor legyőzhetetlenné válunk. Esküszöm, koncentrálok, részt veszek minden edzésen, amit mondasz, csak ne küldj el, kérlek... - A hangom elcsuklott. Amennyire magabiztosan állítottam nemrég, hogy persze, ha azt akarja, akkor eltűnök az életéből, most épp annyira próbálom meggyőzni arról, hogy csapatban jobb. Az együtt dolgozás előnyeiről pedig még egy szót sem ejtettem, talán még ezzel megfoghatnám. Ez az egyetlen kártya, ami még a kezemben maradt és amivel talán elérhetem, amit szeretnék. Hangsúlyozom: talán.

Amikor azt mondta, hogy a szeretet emberi érzelm tudtam, hogy valamit mondanom kell. És tudtam is mit fogok.
- Szeretni vámpírként is lehet. Ez nálunk nem jelent érzelmet. Inkább bevésődésnek mondanám. Vagy kötődés. Óvlak mert te változtattál át. - Egyszerű elveket felhozni. Fejvadászként ez is megkellett tanulnom. Nem leszek emberi, mert az érzelmeim megölnének. Sok barát halt meg miattam. Nem te miattad lettem érzelem mentes vámpír. Dereck hozta ki belőlem. Hozzád semmi köze sincs. - Ami igaz az igaz. Csak ő miatta voltam emberi. De Dereck ezt megváltoztatta, egy életre!
- Nem. Nem akarom, hogy harcolj. Jobb neked a kis padon ülni. Tudom milyen lány vagy. Páratlanul gyönyörű vagy. Művelt de gyilkolsz is ha arra van szükség. De a faj vadászat nem a te világod. - A tekintetem lecsúszott az édes ajkaira. Azok a csodás ajkak. Eszembe utott az első csókunk. Éppen sétáltunk és elkapott minket egy kisebb felhő szakadás. Mindíg emlékezbi fogok arra a csókra. Emlékszem, hogy ezt mondtam neki.
- Hiányzol! - suttogam halkan - Egy részem máris készen áll, hogy vissza kapcsolja az érzéseimet. De a másik nem. Ez az énem tudja, hogy ha meghalnál újra itt kötnék ki. És akkor hiába volt minden. - megfogtam a kezét és felváltva szemeit és az ajkát fűrkésztem.

Áúcs. Az indoklása kicsit fájt, de tudtam, hogy ezt nem is ő mondja nekem, hanem az érzelemmentes énje, éppen ezért nem tulajdonítottam neki különösebb jelentést.
- Azért biztosan nem csak azért óvsz, mert én változtattalak át. Hisz ez sem hazugság vagy elrendezett házasság volt... - Felemelem a kezem és megrezegtetem a gyűrűs ujjamat, hogy lássa a jegygyűrűt.
Majd a kis monológja, ami arról szólt, hogy miért nem harcolhatok vele, enyhén szólva felbőszített. A bókjai pedig nem javították a helyzetét. - Igen, gyilkolok. A véremben van, nem tehetek róla. Nem egy emberrel végeztem az elmúlt évszázadok alatt. Nem tudod, hogy miket éltem át. Volt olyan, hogy egy rossz embertől loptam el egy festményt, erre ő elfogatott az embereivel. Kínoztak, minden áldott nap, amíg egy apró hiba miatt nem kerültem erőfölénybe. És tudod mit csináltam? Képen röhögtem a halált... Az emberségem segített túlélni, az, hogy rád gondoltam. Arra, hogy valahol itt vagy a világban és egy nap újra együtt leszünk. - Nem akartam most beleavatni életem szörnyűbb részeibe, mert nem éreztem még azt, hogy fair lenne ilyeneket is elárulni. De igen is meg tudom védeni magam. Az elmúlt 700 évet is túléltem, egyedül. Mindenféle védelem nélkül.
- Te is hiányzol, éppen ezért nem megyek sehova. - Suttogtam, ha pedig még mindig ember lennék, dobogó szívvel, akkor most a szívem össze-vissza kalapálna, az arcom pedig vöröslene az izgalomtól. Felkavart, hogy ennyire közel állt hozzám, főleg, mikor még a kezemet is megfogta. De nem szabadott elgyengülnöm. Mély levegőt vettem és próbáltam higgadt maradni. - Akkor le kell vadássz engem is. Nem nyugszom, míg vissza nem térsz hozzám. És bármit megteszek azért, hogy újra érezd, amiket én érzek irántad. Nem leszel gyengébb, ha visszakapcsolod az érzéseidet, sőt... Rich, minden jobb lesz. Az emberségnek is meg vannak a maga előnyei... - Közelebb léptem hozzá, az arcunkat csak pár milliméter választotta el egymástól. De direkt nem csókoltam meg, bármennyire is szerettem volna. Azt akartam, hogy visszakapcsolja az érzéseit és a csókunk tényleg igazi legyen, már ha bekövetkezik egyszer.

A házasság felhozása csak újabb emlékeket hozott a felszínre.
- Miért akarod, hogy megin a régi legyek? - Semmi érzelem nem tükröződött a hangomon. Bár temérdek emlék kavargott bennem és ezzel együtt az érzelmek is. Igaz Jul-nak semmit sem mutattam ezekből.
- Öltél, hogy te élj. Én azért ölök, mert szeretek ölni és mert a megbízást be kell fejezni akár a életem árán is. Neked az emberséged ad erőt. Nekem a vér látványa. - Nem értem semmi sincs bennem aki régen voltam. De ő minden erővel vissza akar téríteni engem. De nem fog mert én nem akarok jó lenni.
- Hát így döntesz? Vadásszalak le? Soha, érted soha nem leszek a régi. Amiket te érzel azt egy másik férfi iránt érzed. - Teljesen közel hajoltam hozzá, hogy ajkaink éppen, hogy össze érjenek majd suttogni kezdtem. - De az a férfi már halott! - Bele néztem a szemeibe és elhajolta tőle. Majd ktéptem a nyakamból a jegygyűrűmet és a nyitott tenyerébe helyeztem.
- Tessék. Mostmár szabad lehetsz. - Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem érzek fájdalmat mert igenis érzek. De így neki jobb lesz mellettem amugy is azon aggódna, hogy mikor ölnek meg engem. Úgy pedig "élni" nem lehet. Így jött ez a drasztikus ötlet.

A szemei ugyanúgy tekintettek rám, a hangja ugyanolyan bársonyos volt, mégis, mintha egy teljesen idegen ember állt volna előttem. De mivel eszméletlenül makacs vagyok, nem hagyom eltéríteni magam. Addig nem, míg élek.
- Mert akkor boldog voltál. Én nem megváltoztatni akarlak, nem akarom, hogy feladd a munkád. Csak azt szeretném, ha újra éreznél. Nem akarod újra érezni a szerelmet? A felhőtlen boldogságot? Azt, hogy valaki törődik veled, hogy gondoskodik rólad? - Próbáltam hatni rá, és olyan dolgokat felsorolni, amikkel egy kis érzelmet tudnék kifacsarni belőle, de a szívem azt súgta, nagyon messze vagyok még a céltól. Majd közelebb hajoltam és folytattam. - Érezni azt, hogy megremeg a térded, csak mert az a valaki előtted áll? Vágyni arra, hogy átölelhesd, hogy vele töltsd az éjszakát? Ezek tényleg olyan szörnyű dolgok lennének? - Hátráltam egy apró lépést, mert így akartam elérni a kívánt hatást, majd megtorpanva, idegesen hallgattam, amiket mondott. Kicsit furcsa számomra érezni, hogy mekkora hatással van rám, akárhányszor közelebb lép, vagy közel hajol hozzám, én pedig az ég világon semmilyen reakciót nem tudok kiváltani belőle.
- Már hogy lenne halott, amikor pontosan itt áll előttem? - Fennhangon kérdeztem. Őrültnek tarthat, ha akar, nem érdekel. Tudom, hogy Richard még mindig odabent van, és ha csak egy egészen aprócska része azt kívánja, hogy bárcsak visszakapcsolná az érzéseit, akkor megéri küzdenem érte. Nem vesztettem még el őt teljesen, ha ő maga nem tud az érzéseiről, nekem az is jó, de a szemei elárulják.
Ahogy a kezembe nyomta a jegygyűrűjét, akkor elpattant nálam a cérna. Valóságos sokkot kaptam és tudtam, újbóli találkozásunk innentől kezdve nem lesz valami idilli. Nyeltem egy nagyot és könnyes szemmel néztem rá.
Odaléptem hozzá és adtam neki egy híres Julie O'brian-féle pofont. Igaz, nem hiszem, hogy bármit is érzett volna belőle, nekem kicsit segített kiadni a dühömet. A zsebébe süllyesztettem a láncot, a gyűrűjével együtt és dühtől túlfűtve megszólaltam.
- Soha többet ne vedd le és add vissza! - Nem hangzott igazi fenyegetésnek, de valahogy mégis annak szántam. Sőt, durván akar játszani? Jó, akkor játszunk durván...
- Tudod mit? Megadom magam. Ígérem nem futok el. Gyere, ölj meg! - Pár lépést hátráltam, kezeimet széttártam és mérgesen néztem rá. - Nincs rám szükséged? Nem akarsz az életedbe? Jó, akkor ölj meg, nincs miért tovább élnem. Ha te nem teszed meg, majd kerítek valakit, aki mosolyogva tört szúr a szívembe. Mert nem csak neked vannak ellenségeid... - Folytattam a mondatot, a szemeimből a könny kifolyt, végig az arcomon. Nem akartam, hogy megöljön, de nélküle tényleg semmi keresnivalóm nem volt már a földön. Ha pedig már meghalok, akkor egy profi kezei által haljak meg, ne holmi kis újszülött vámpír karmai miatt. - Nem hallod? Ölj meg, Richard!! - Kiabáltam rá és tovább álltam előtte. Vártam, hogy mi lesz és titkon reménykedtem a szerelmemben.

Amikor a szerelemről beszélt és az érzelmekről szinte vadul meg akartam csókolni. De nem tettem semmit dem. Csak álltam és érzelem fosztott arcal néztem Jult.
- Nem. Nem akarom egyik érzelmet sem. Egy fejvadász attól erős, hogy nem érez. - És jött az övön aluli ütés. Felhozta azt ai ismét emlékeket váltott ki belőlem. Az mikor mellette feküdve hunyhatam le a szemeimet. - Ezek felesleges érzelmek. - Vágtam rá egyszerűen.
- Hidd el. Richard O'brian halott. Már nincs jelen. Ő és te végeztetek! - Mondtam mintha nem is én lennék az. Pedig igen. Hiába akarom őt elkergetni mégis felkavarja az érzelmeimet. És a régi Richard egyre inkább ki akar törni. Aztán megpofozott tudtam, hogy jó úton járok. Ezzel mindent el árult. De sajnáltam is őt. Beszédre nyitottam a szám de meg sem szólaltam. Azt mondta, hogy öljem meg. Mivan????
Meg sem mozdultam aztán rám kiáltott. Vámpír gyorsaságban egy fának toltam majd egy hosszú pillantást vetettem a szemeire.
- Ne akard, hogy meg öljelek. - mondtam halkan majd lassan az ajkaihoz közeledtem és éppen hogy csak vissza fogtam magamat.

Annyira igyekeztem, tényleg teljes erőbedobással küzdöttem azért, hogy valamiféle érzelmet váltsak ki belőle. Még tudtam volna fokozni, ez igaz, de mindent a maga idejében.
- Felesleges érzelmek? Valóban? Hm, én nem így emlékszem rájuk. Volt olyan idő, amikor órákon keresztül sétáltunk a családjaink birtokain. Amikor éjszakákat átbeszélgettünk és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Amikor nehéz volt kibírni pár órát is egymás nélkül. Ha pedig ezek felesleges érzelmek lettek volna, akkor nem kérted volna meg a kezem annyira rövid ismertség után. - Elmosolyodtam, ahogy feléledtek bennem az emlékek. Rengeteget éltem már, mégis azok voltak a legszebb hónapjaim, amiket vele tölthettem.
- Rich halott? Akkor ki mondta nekem az előbb azt, hogy szeret és hogy hiányzom neki? - Ez csupán költői kérdés volt, választ nem igazán vártam rá.
A pofon után a reakcióit figyeltem, de még mindig érzelemmentesen nézett rám. A kiabálás viszont megtette a hatását, végre csinált valamit. Felszisszentem, ahogy a fának tolt, a fa törzse pedig téglaként csapódott a gerincemhez. De nem is foglalkoztam ezzel többet, mert sokkal jobban lekötött az, hogy ismételten milliméterek választottak el minket egymástól. Leheletét éreztem a bőrömön, amitől megint csak izgatottabb lettem. A közelsége megrészegített, ez ellen nem tudtam semmit sem tenni. Akartam őt. Meg akartam csókolni, hátha akkor visszatért volna hozzám... De erős vagyok, így ki kell tartanom az elhatározásom mellett.
- Ölj csak meg nyugodtan. Egészen eddig miattad maradtam életben... Nélküled pedig semmi keresnivalóm sincs a világon. Felajánlanám, hogy kikapcsolom az érzéseimet és elélek melletted vagy néhanapján összefutunk, akárhányszor csak megkívánjuk egymást, de ezt nem akarom. Én szeretni akarlak és boldoggá tenni. Ha nem kérsz belőlem, akkor pedig... annyit kérek csak, hogy gyorsan és fájdalommentesen csináld. - Fejemet a fatörzsnek döntöttem és lehunytam a szemeimet, mélyeket lélegezve vártam a sorsomat. Vajon mi lesz?

És tessék ismét felhozta a múltat. Tudja, hogyan ébressze fel a régi énemet. Én viszont tudom, hogyan rejtsem el...
- Az elmúlt. Mindenki tovább lép a múltján. Én nem leszek kivétel. - meredtem a szemeibe pislogás nélkül. A következő kérdésére nem méltattam választ adni. Egyszerűen bámultam rá.
- Nem kellesz nekem. Csak össze akarsz zavarni. Mint minden más lény. Anyi külömbséggel, hogy veled veled van közöy múltam. De most már nem löt hozzád SEMMI! - hangsúlyoztam ki felé hajolva. Ez a játszma pad helyzet lesz. Ő nem adja fel, hogy vissza térítsen a jó oldalra, én pedig nem hagyom megállapodni magam mellett. - Nekem is fájtak a szavak amiket kiejtettem hát még akkor neki. Valószínűleg azért tudtam lelkileg bántani mert magamat is bántottam... Kettős támadás, de a célnak megfelel...
- Nem öllek meg. Nem fog a kezemen száradni a te véred is... - Éppen eleget öltem már, a te életedet úgysem tudnám elvenni...

"Mindenki tovább lép a múltján." Úgy néz ki, akkor én leszek a kivétel, nekem ugyanis szándékomban se áll túllépni rajta, rajtunk. Erős akartam maradni, de ahogy nemes egyszerűséggel, mélyen a szemeimbe nézve közölte, hogy nem kellek neki, egy újabb könnycsepp folyt végig az arcomon. Gyorsan letöröltem, mintha ott se lett volna és tovább hallgattam a kis monológját.
Semmi nem köti hozzám, erre mérgesen elmosolyodtam, mondhatni kínomban. - Míg a halál el nem választ... - Suttogtam, de tudtam, hogy hallotta. Persze, tényleg semmi se köt minket egymáshoz, csupán házastársak vagyunk, semmi több.
Meglöktem a mellkasát, mikor kijelentette, hogy nem fog megölni. Erre számítottam, és el akartam tolni magamtól, mégse löktem olyan nagyot. De aztán gondoltam egyet és félelmekkel telve, rászegeztem a tekintetemet.
- Akkor engedd meg, hogy én tegyem meg... - Bátornak mutattam magam, mert az álcám ezt követelte meg, de belül reszkettem. Nem akartam meghalni, főleg úgy nem, hogy végre megtaláltam életem szerelmét. De muszáj valami drasztikusat tennem, hogy lássa, törékeny az élet és tényleg nem félek végezni magammal.
Óvatosan lassan kezdtem el lehúzni a gyűrűmet az ujjamról, ami nem is volt annyira könnyű feladat, mint gondoltam, tekintve, hogy évszázadok óta nem váltam meg tőle. Amint lehúztam, éreztem, hogy a nap perzselni kezdi a bőröm, de ez még nem volt elég. - Hogy is mondtad az előbb? Tessék... szabad vagy. - Utánoztam a hanglejtését, majd eldobtam a kezemből a gyűrűt. A nap őrülten égetni kezdte a bőrömet én pedig ordítottam a fájdalomtól. De látnom kellett a reakcióját. Ha egy kicsit is emberségesen viselkedik, akkor nincs veszve a remény. Ha meg is halok, de egy perc erejéig szomorkodik majd, akkor is megérte. Mert bebizonyítottam, hogy a férfi, akibe visszavonhatatlanul beleszerettem, egyáltalán nem halt meg. Dereck pedig felfordulhat a sírjában, mert nem vette el tőlem végérvényesen Richardot!

"Igen,míg a halál el nem választ." mondtam magamban. Eldobott magától, úgy gondoltam végre nyertem. Pedig éppen, hogy én vesztettem.
- Mi a fenét akarsz? - néztem rá aztán le is vontam a következmenyeket. ELdobta a gyűrűjét. Egy cseppet sem gondolkodtam. Vámpír sebességel felé indúltam majd kitörtem a nyakát és a fa árnyékába helyeztem őt amíg a gyűrűjét kerestem. Tudtam, hogy engedtem az érzelmeimnek és azt is tudtam, hogy ez volt a célja de egyszerűen nem hagyhattam, hogy a szemeim előtt porrá égjen az a nő akivel össze kötöttem az életemet. Míg magamban gondolkodtam megtaláltam a gyűrűjét. Fölvettem a földről majd visza sétálva hozzá felhúztam az újjára a jegygyűrűt.
- Annyira szeretlek Jul. Mindennél jobban. - mondtam neki míg ő még mindíg a regenerálódást fejezte be. Majd mielőtt felébredt volna megcsókoltam szenvedélyesen. Tudtam, hogy nem érzi így csak én tudok erről a csókról. Szeretem még mindíg és ez a csók a legjobb mert végre az ő ajkát csókolhattam...

Abban a pillanatban, hogy eltörte a nyakamat, megszűnt a fájdalom. Éreztem, ahogy béke és nyugalom áradt szét a testemben, ugyanakkor mégsem olyan volt, mint amilyet vártam. Lepergett a szemeim előtt az egész életem... Milyen magányos és magamnak való voltam régen, milyen volt, amikor találkoztam Richarddal és fenekestül felforgatta az életem és milyen szörnyűek voltak az elmúlt évszázadok, hogy egy pillanatra se láthattam őt. Aztán egyszer csak nem kaptam levegőt...
Nagy levegőért kapva éledtem újra. Alsó ajkamba haraptam, majd megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, ahogy a férjem szemeibe néztem. Megmentette az életem, úgyhogy ne mondja, hogy nincs miért küzdenem. Ha kell, minden nap eljátszom ugyanezt, amíg vissza nem kapcsolja az érzéseit és nem hagyja, hogy segítsek megbirkóznia a múltjával.
Felemeltem a jegygyűrűvel ékesített kezemet és óvatosan végigsimítottam az arcán, majd feljebb ültem a földről, hogy újra közel legyek hozzá. Lassan, elnyújtva a pillanatot odahajoltam az arcához és a szája sarkába adtam neki egy puszit.
Pár centimétert távolodtam csak el tőle, és halkan dúdolni kezdtem azt a dallamot, amelyre először táncoltunk férj és feleségként. Mit nem adnék azért, hogyha újra, élőben hallhatnám azt a dalt...
- Ne hagyd, hogy újra elveszítsük, amink van. - Kérleltem suttogva, mégis tisztán kiejtve a szavakat. Aztán megcsókoltam. A pillanat hevében nem gondolkodtam, egyszerűen csak meg akartam tenni, amire olyan régóta vágytam. Nem volt hosszú csókunk, csupán összeértek az ajkaink, kezem pedig automatikusan a tarkójára tapadt és úgy húztam magamhoz. Majd csókunk végeztével óvatosan távolodtam csak el tőle. - Kérlek, Rich... - Kérleltem tovább, abban a reményben, hogy valamit fel tudok ébreszteni benne, ami majd változtatásra készteti. És rettentően bíztam abban, hogy ha nem is ebben a percben, de egyszer, valaha az életben megenyhül. De akkor viszont azt kérem, hogy ne dobjon el magától.

Felébredt és látszott rajta, hogy elérte amit akart. Kicsikarta belőlem azt az érzelmet ami megmentette az életét. Mosoly jelent meg az arcán. Kislányosan bájos mosolya mindíg is levett a lábamról.
Megérintett... 721 év után ismét ugyanúgy simította meg az arcomat mint az első csókunknál.. Majd egy apró puszit lehelt a szám sarkára. A puszi végeztével az a dalt kezdte dúdolni amire az esküvőnkön táncoltunk. Azonnal átéltem azt a táncot az emlékeimben. Maga volt a menyország.. Nem mondtam semmit csak néztem őt aztán megcsókolt. Rővid volt de nem ellenkeztem. Átengedtem neki magam..
- Sajnálom, de nem lehetünk együtt! - Ekkor már felálltam a földről és a nap felé néztem. - Nincs jövőnk. Együtt nincs... - Mondtam az emlékeimmel küszködve. Jul elért egy apró változást. Tönkre teszem magam legbelül...

Érzelmeket ugyan nem láttam tükröződni az arcán, de a szívem mélyén tudtam, hogyha nagyon aprócska dolgot is, de elindítottam benne. Tudom, hogy mire vállalkozom. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem lesz könnyű menet. De milyen is lenne az élet, hogyha minden egyszerűen, problémamentesen az ölünkbe hullna? Unalmas...
Megforgattam a szemeimet, mikor felállt mellőlem és elfordult tőlem. Csupán azért voltam dühös, mert miközben őt akartam megpuhítani, én csúsztam mélyebbre az érzelmeim különös gödrében. Ő neki ez csak egy csók volt, valószínűleg nem jelentett semmit, nekem viszont a boldogságot, a családot, az összetartozást jelentette.
Felálltam és elé sétáltam, de ezúttal nem álltam meg olyan közel hozzá, bőven hagytam kettőnk között pár méternyi távolságot.
- Akkor menj el, hagyj itt. - Mondtam lágy, nyugodt hangon. Azt már nem tettem hozzá, hogy akárhova is megy én követni fogom, de ezt már megfogadtam magamban. Egészen addig megyek majd utána, míg tudok.
- Azt hiszed nem tudnék harcolni, nincs bennem elég hidegvér. Egy szörnyeteg vagyok, Rich, mindig is az voltam. Ha pedig az életed a tét, bárkinek kitépem a szívét. Rajtad kívül nincs más, amit veszíthetnék. Idősebb vagyok, mint te, ezért erősebb is. De ha nem tanítasz meg harcolni, akkor mindig le leszek maradva egy lépéssel... - Megint csak: ésszerű érvek, mert még mindig hiszek abban, hogy bajtársként mellé szegődhetek. Nem kérek sokat, gyorsan tanulok, jó kondiban vagyok. A külsőm a fegyverem. Míg sokan azt hiszik, egy törékeny lány vagyok, addig fél kézzel a földhöz szorítom őket.
Gondolataim közben elvesztem a szemeiben. Nem akarok továbblépni, nem akarok nélküle élni és nem fogok elmozdulni mellőle, ha tetszik neki, ha nem.

- Hagyjam, hogy itt maradj egyedül és szerelmi csalódás miatt porrá égesd magad? - néztem rá. Jobb ha nem tudja, hogy sikerült amit akart. Amikor mesélte, hogy ő milyen gonosz egyszerűen elnéztem mellette. Rosz, hidegvérű, idősebb, erősebb, de harcilag még nincs kiképezve. Talán, de csak talán ki képezhetném őt és akkor ő is kikapcsolná az érzelmeit. Akkor pedig a végén elhagyna. Micsoda öletek támadnak ha a napal játszom farkasszemet. Jul a végén mégis én nyerek.
- Jólvan. Kitanítalak. De előre szólok. Nem bánok veled kesztűs kézzel... Hiába van közös múltunk. Mostantól már nem a férjed vagyok. Inkább egy idegen aki kiképez téged. És ha végzünk ráébredsz majd, hogy tényleg nincs itt Richard. - Ördögi mosolyal mondtam minden egyes szót. Jól halhatóan, hogy tudjon vissza fordúlni ha akarna. - De ha elkezded nem lesz kiszállás!! - Engedem kissé lejebb a fejemet. - És ha fejvadásznak állsz soha többé nem mosod magad tisztára. Midíg is egy pénzért vagy éppen bármi értékes, vagy mágia tartalmú dologért gyilkoló lény leszel. Olyan szörnyűségeken mész majd keresztül amről sosem álmodtál. Egy normál vámpír ritkán találkozik a halállal. Viszont a fejvadász sarkában mindíg ott liheg a halál. Hogy meddig élsz az azon múlik mennyire vagy rafinált és könyörtelen! - Az arcát fűrkésztem, hogy mi lesz a reakciója. Kiváncsivá tett, hogy még így is komolyan gondolja e?! - Nos, akkor mi a válaszod? - Vártam türelmesen, hogy mi is lesz a döntése...

Győztes mosoly ült ki az arcomra, mikor láttam rajta, hogy ráeszmélt: nem tudna itt hagyni, hisz akkor tudná, hogy bántanám magam. Érzelmek. Aprók, de azok, úgyhogy ezt a csatát megnyertem. Mire pedig a háborúig elérünk, edzettebb leszek.
Hallgattam a monológját, de nem bírtam csendben maradni, így közbevágtam. - Nem kell kesztyűs kézzel bánnod velem... Viszont a férjem vagy. Csak az érzelemmentesebb verziója. Ezt azért ne feledd. A gyűrűdet pedig el ne veszítsd, mert kinyírlak. - Alap, hogy sohasem tudnám bántani, mégis próbáltam olyan magabiztosan és hidegvérrel mondani a kinyírlak szót, hogy ha nem is hiszi el, amit mondtam neki, egy kicsit akkor is elbizonytalanítsam. De komolyra fordítva a szót: tényleg felpofozom, hogyha elveszíti az egyetlen tárgyat a világon, ami összeköt minket.
Tovább hallgattam a hegyi beszédet, amivel megpróbált ellökni magától. Igaz, hogy hétszáz évvel ezelőtt volt, de ennyire azért ismerhetne. Nem adom fel és nem hátrálok meg.
- Nem érdekel, hogy innentől kezdve a nyakamban fog lihegni a halál. Veled leszek és nekem csak ez számít. Az elmúlt évszázadok, amiket egyedül töltöttem, rosszabbak voltak hidd el, és bőven kijutott nekem is a szörnyűségekből és a szenvedésekből. Ne gondold azt, hogy egy törékeny kislány vagyok. - Én is befejeztem a saját monológomat és mélyen a szemeibe néztem. Próbáltam leolvasni valamiféle érzelmet, de nem jutottam előbbre.
- Benne vagyok. - Mondtam, miközben rá mosolyogtam, majd előre nyújtottam a jobb kezemet, hogy egy kézfogással megpecsételjük az alkunkat. Aztán egy lépéssel közelebb léptem hozzá, majd még eggyel. És még eggyel, míg nem ismételten csak egy hajszál választott el minket egymástól. Lassan végigsimítottam bal kezemmel a mellkasán, és habár rám jobban hatással voltak a tetteim, próbáltam figyelmen kívül hagyni az érzelmeimet. - De ne maradjon el a jutalmazás sem, ha valamit jól csináltunk... Drága Férjecském. - Nem tudom mennyire tudok nőként hatni rá, vagy éppen olyan dolgokkal, mondatokkal, nézésekkel, amelyek kicsit pajkosabbak. De eltökélt szándékom, hogy felélesszem köztünk a szenvedélyt, mert hiába kapcsolta ki az érzéseit, még mindig úgy néz rám, mint régen. Csak el kell kapnom a szikrát, hogy újra lángra lobbanthassam.

Fenyeget? Nocsak azt hiszi meg tud fenyegetni. Voltam már rosszabb helyzetben is...
- Nem kétlem, de ez már más. Ha fejvadász vagy 2 dolgot tehetsz. Várod a véget, vagy harcolsz míg erő van benned. - Néztem Julra. Nem nagyon vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet. De már mindegy...
Mikor válaszolt tudtam, hogy nincs vissza út. Motmár végig kell csinálnom...
Aztán hozzám lépet majd kezével a mellkasomat simította. Végül mintha el akart volnacsábítani. Jutalom? Nem tudja, hogy a fejvadásszá válás közben csak egy jutalom van? Ez sem az amire ő gondol.
- Jutalmat szeretnél? Rendben, ha jól csinálsz valamit kapsz egy célpontott. - szemrebbenés nélkül néztem rá. Tudhatta, hogy nem viccelek. Ha máshogy nem, akkor biztos látszott rajtam. - Jah, és te választhatod ki a célpontot. Remélem elég lesz a jutalom. - egyenesedtem fel és körül néztem.
- Mehetnénk reggelizni. Én legalábbis éhen halok. - sétáltam el mellette.

--- Grill- HÁTSÓ BOXOK ---