Sietnem kellett végig a folyosón, bár így sem láttam már a dokit. Csak a lélegzetét, és a léptei koppanását tudtam követni... néha el is sodortam az utamba kerülőket, azt sem tudtam, tanár-e vagy diák az illető. Csak oda sem figyelve morogtam ki magamból egy-egy elnézést, és siettem ahogy tudtam. Ennek ellenére már csak akkor láttam meg a férfit, mikor kiért az épületből. Olyan óvatosan ment, mintha tojásokon járna, körbe-körbenézve, míg én a parkoló autók közt szlalomozva mentem a nyomában. Bár tény, hogy nem ment messze... csak az épület egyik oldalszárnyába. Ahogy utána léptem, szinte mellbe vágott a kísérteties csend. Itt alighanem nem volt senki élő ember fia. Itt nem jártak diákok, sem tanárok. Csak egy ajtót láttam a folyosó kellős közepén. Nem tudtam, hová vezetett, de azt még láttam, hogy egy kéz behúzza maga után. És nem kellett sokat találgatnom, vajon kié volt ez a kéz. Reszelősen vettem a levegőt, a múlt emlékei szinte megrohantak, és marokra fogták a gyomromat. Közel volt a pánik, de nem állhattam meg. Mert ha itt még csakugyan az folyik, amit történt ötven évvel ezelőtt, akkor Elena nem járhat ide, mert komoly veszélybe kerülne. Egy vámpír nem sétálhat be gyanútlanul az oroszlán barlangjába. És ha itt még mindig vannak olyanok, akik előszeretettel gyűjtik be még most is a vámpírokat, akkor sajnos ez lenne a helyzet. Elóvakodtam hát az ajtóig, és résnyire nyitottam. Arra számítottam, hogy egy horrorkamrát látok majd benn, megkínzott, feldarabolt áldozatokkal, de csak egy lépcsősort láttam. Korhadt falépcsők vezettek lefelé a sötét mélybe, és a plafonon himbálózó egy szál villanykörte sem segített sokan azon, hogy a hely bizalomkeltőbben nézzen ki. A lábam a legfelső lépcsőre tettem. Egy lépés lefelé, még egy... aztán még egy... de ekkor már rám telepedett a félelem, úgy éreztem, mintha mázsás súlyokat cipelnék a lábaimon. És ekkor megláttam lenne a pincefalban egy másik ajtót is. Súlyos fémajtót... két keresztben futó, szegecselt pánttal. És felismertem. Ilyen ajtó volt az is, ahol én.... ahol engem.... öt éven át, minden alkalommal, mikor a kínok kínját álltam ki a szadista orvosok keze által, megbűvölten bámultam az ajtót, reménykedve, hogy egyszer megérkezik majd onnan a megváltás... Ebben a pillanatban a lépcső reccsent a lábam alatt, és ez volt az a pillanat, mikor elszabadult bennem a rettegés, és a pánik. Sarkon fordultam, és sápadtan, rémülten kilőttem, vissza, a napfény és szabadság irányába. Nem láttam ugyan magam, de gyanítottam, a hajam minden szála égnek állt közben.
(első emelet)
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Az iskola épülete nem volt lezárva. Pontosan olyan funkciót töltött be, mintha sima hétköznapi nap lenne a mai is. Jó pár diák mellett haladtunk el az emeleteken. - Azt hiszem, ha azt akarjuk, hogy Maxfield megtaláljon, akkor itt meg is fog találni... észre fogja venni, hogy zaklatják a laborját. Ha nem, akkor pedig... marad a te terved, hogy megharapsz valakit - csuktam be magunk mögött az ajtót, majd szembefordultam Damonnel, és azt hiszem, már ekkor jó pár könnycseppel telt meg a tekintetem.
- Nem akarom, hogy most túlontúl nyálasnak tarts, vagy valami, de azt hiszem, hogy... talán még sosem volt ennyire nehéz lépcsőfok kettőnk előtt, mint ez a mostani. És mielőtt megtennénk a kezdő lépését, csak annyit akarok, hogy... tudd, hogy nagyon szeretlek, és... történjen bármi, akkor is így lesz. Történjen itt bármi, azután is ugyanúgy foglak szeretni - léptem oda elé, és ugyanúgy a kezeim közé fogtam az arcát. - Egyelőre még nem tudom, hogy mit fogok csinálni, ha a szemeim előtt akar majd téged bántani, de... csak tarts ki, és gondolj a gyerekekre... gondolj ránk - folyt ki végül egy könnycsepp a szememből.
Ahová most jöttünk nekem, olyan volt, mint az eretnek számára az inkvizíció kínzókamrája. És a tudat, hogy elkerülhetetlen, ami számomra most következik... az idegesség azonnal marokra fogta a gyomromat. - Én is szeretlek... - súgtam kiszáradt ajkakkal Elenának. - És ha valami tartja majd bennem a lelket, akkor az ez lesz. Amit érzek irántad... a gyerekek iránt. Erős vagyok, mert te is az leszel - öleltem magamhoz, és megcsókoltam, majd - nehezen ugyan - de elengedem. - Jól van. Mit csináljunk itt?
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Magam sem tudom felfogni teljes egészében, hogy mikor ennyire szeretem őt... hogyan vagyok képes más férfira gondolni... hiszen szinte az egész életemet adtam Damon kezébe... az egész jövőmet. Engem, az egész valómat... és azt akartam, hogy ez csak az övé lehessen, senki másé. Tovább simogattam az arcát, és tudtam, hogy annak idején nem volt ilyen támogatása, mint most, mégsem lesz annyira könnyű megtennie ezt az egészet. - Odaát minden annyira hangos... itt csend van. Szeretnék veled lenni kicsit, mielőtt... az egész terv működésbe lép... szeretnék veled lenni - suttogtam, majd gyengéden odahajoltam a szájához, és csókolni kezdtem őt, kezem pedig végigszaladt a hátán. Noha tudtam, hogy nem most lesz rá utoljára lehetőségem, mégis annyira elborzasztott a gondolat, hogy ki tudja mennyi ideig kell úgy viselkednem vele, mint egy idegennel.
Átöleltem Elenát egy darabig... aztán valami eszembe jutott. - Nem lehet - súgtam. - Lehet, hogy hirtelen betoppan... vagy ha kamera van valahol, meglátja, hogy te és én... túl jóban vagyunk - nyeltem egyet. - Mostantól, ha ezt az egészet végig akarjuk csinálni, meg kell tartanunk legalább két lépés távolságot. Sajnálom, édesem - mondtam szomorúan. - És valamit ne felejts el. Innentől nem sajnálhatsz, nem szánhatsz... mert az gyanút kelt. És ha gyanút kelt, akkor mind rajtaveszthetünk. Nekem kell erősebbnek lennem... neked pedig az okosabbnak. Azt hiszem, menni fog. Ez alapvetően is így van - mosolyogtam el magam.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Csak nyeltem egy újabbat. Nem tudtam magam teljesen felkészíteni arra, ami ránk várt. Egyszerűen mintha... lehetetlen lenne. Bár nem csak lenne... tényleg az. - Jól van... megígérem, hogy megpróbálkozom vele - bólogattam aztán, majd az ablak felé néztem. - Akkor hát... mit mondasz? Most már készen állsz magadra vonni a doktor figyelmét?
Nehezen ugyan, de elengedtem Elena kezét, aztán nagy levegőt vettem. Tudtam, hogy most még nem késő visszakozni... de ha belevágunk, akkor már végig kell csinálni az egészet. Akármilyen nehéz és fájdalmas is lesz mindannyiunknak. - Készen állok - jelentettem ki aztán különös elszántsággal. - Mit akarsz, mit csináljak? Verjem szét a laborját?
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Próbáltam lelkiekben továbbra is arra felkészülni, hogy mi fog ránk várni... milyen lesz nélküle... teljesen. Egy doktorral az oldalamon, akit nem ismerek, nem tduom, hogy ki ő, és mégis ki leszek szolgáltatva neki, mint valami szolga, aki azt sem tudja mondani, hogy nem akarja ezt tenni. Vagyis nem hogy nem tudja tenni... nem teheti. Mert veszélybe sodorja magát... az egész tervet. Damont. - Talán ez lenne a legjobb... amellé még egy mesét is tudok köríteni, hogy... én hoztalak ide, hogy elkaphasson téged, mert megigéztél, és revansot akartam - nyeltem egy újabbat.
- Jól van - biccentettem röviden. Jobbnak láttam hozzáfogni a dologhoz, mielőtt inamba száll a bátorságom. Kissé arrébb intettem Elenát, hogy nehogy megsérüljön, aztán nekifeszültem vállammal egy polcrendszernek, és csakhamar üvegszilánkok robbanásszerű hangja jelezte, hogy sikerrel jártam, a polc eldőlt. Aztán ami a kezem ügyébe esett, azt vágtam a falnak, végezetül a lámpát is levertem. Alig tartott két percig, de máris úgy nézett ki a hely, mintha tornádó söpört volna rajta végig. - Na és most? - suttogtam. - Mi van, ha nem jelenik meg?
Arra lettem figyelmes, hogy fény szűrődik ki az irodám ablakán keresztül. Figyeltem rá mindig, hogy leoltsam a villanyokat, s ezúttal sem tettem másképpen, tisztában voltam azzal, a kezemben volt a mozdulat, ahogyan leoltottam a világító berendezést.
Fejemben képek jelentek meg, hogy gyerekek törtek be a laboromba, de ilyenkor mindig tudtam, hogy nem hagyhatok szem előtt semmit. S ezáltal tudtam, hogy nem is találhatnak meg semmit.
- Mi folyik itt? - léptem be valamennyire zaklatottan, ámde arcom lassan csitulni kezdett, mikor megpillantottam a férfit, aki hetekkel ezelőtt járt már itt, mellette pedig a lányt, akit szerelmének vallott. - Mit kerestek ti itt?
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Amikor Damon törni és zúzni kezdett, nem tehettem mást, mint megálltam a magam helyén, és nézhtem, hogyan tombolja ki magát. Bizonyára sokat segített mindez az indulatai levezetésén, és alig fejezte be, máris nyílt az ajtó, hogy belépjen rajta a férfi, ezúttal viszont nem volt rajta a fehér köpenye. Anélkül egészen emberien festett. Nem voltam nagy színész ,de tudtam, hogy most... most nekem kell cselekednem, és... bárhogyan, de elérnem, hogy Damont oda bezárják... a szívem úgy kezdett dobogni, hogy hirtelen már nem a mellkasomban, hanem a torkomban éreztem. Annyiszor kerültem már olyan helyzetbe, amelyet meg tudtam oldani, bár nehéz döntésekkel... most sem szabad másként lennie! - Dr Maxfield! - bukott ki belőlem, mintha ezer év fogság után jönne egy megmentősereg, és mielőtt Damon mozdult volna, én szedtem a lábaimat, hogy Maxfield háta mögé sétálva nyeljek nagyot, és láthatta rajtam - hála az erőfeszítéseknek - hogy zaklatott vagyok. - Reméltem, hogy jönni fog, maga volt az egyetlen... reményem - suttogtam remegő hangon. - Ő egy... ő egy vámpír. És... igézés alatt tartott. Én csak revansot akartam, ezért hoztam ide. De ha maga nem jön, talán... talán megölt volna - vált a hangom olyan vékonnyá, hogy szinte a sírás határán álltam. Nem volt nehéz olyan érzéseket találnom, amik hitelessé tettek.
Nos... ha attól "féltem", hogy nem figyel fel a labor tulaja a tombolásomra, hát tévedtem... alig álltam meg lihegve, mikor belépett maga a Sátán. A játék tehát elkezdődött. Ha osztanának Oscar-díjat a vámpíroknak, alighanem Elena esélyes jelölt lehetett volna. Úgy iszkolt be dr. Maxfield háta mögé, mint egy halálra rémült kislány. Legszívesebben rákacsintottam volna, jelezve, hogy ügyes, de tudtam, hogy vigyázni kell, és innentől egy rezdüléssel sem árulhatjuk el magunkat. - Most már kettő... - jegyeztem meg, hagyva, hogy arcom felvegye a vámpírok ismertetőjeleit. - Nem is vártam ma estére ilyen terítéket. A két áldozat még mindig jobb, mint az egy - vigyorogtam el magam szélesen. - Adok fél percet, doki - vetettem oda. - Addig megfogalmazhatja a sírfeliratát.
A lány szavai teljes mértékben letaglóznak, ámde nem hagytam sok időt magamnak ebben az állapotban. Muszáj volt cselekednem, mielőtt ennek a lánynak vagy nekem bajom esne, hisz ha a memóriám nem csal, ő Grayson lánya. A hasznomra lehet még. A zsebembe csúsztak ujjaim, elővéve egy fegyvert, melybe fatöltényeket töltöttem, majd egy mozdulattal rántva ki céloztam rá, és lőttem ki majdnem az egész tárat, nem egy pedig beléfúródott.
- Az első pillanattól gyanús voltál. Már jártál az intézményben, igaz? - vontam fel kérdőn a tekintetem, miközben egy sóhaj kíséretében kürülnéztem a helyiségben. - Nem mondom, két perc alatt ilyen rombolást végezni.. - hajoltam le egy fecskendőért, miután a vámpírra néztem. Nem volt menekülési lehetősége. Ajtón csak rajtam keresztül tudna távozni. - Te is tudod, hogy a technika már nem olyan nyers és brutális, mint annak idején. De nem garantálom, hogy nem fog fájni. - léptem oda elé, tekintetemmel tartva az övét, majd mielőtt támadni vagy szökni tudott volna, a nyakába fecskendeztem a verbénát, mely eddig mindig is ájulást váltott ki a fajtársaiból.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Nehezemre esett úgy pillantani Damonre, mint egy idegenre, ám valamivel tisztába kezdtem jönni: vámpírként másként működnek az érzéseim. Ha azt mondom, hogy nem akarom érezni, akkor nem érzem. És ez most kiteljesedett bennem... teljes egészében. Megrezzentem, ahogy a fából készült golyók elhagyták a tárat, majd utat találtak Damon testébe, de annyit sem engedtem meg magamnak, hogy a szemem rezzenjen, ahogy ezáltal szinte a földre került az, akit szerettem... nem, most nem engedhetek magamnak semmilyen érzelmi megnyilvánulást. - Mit... mit fog vele csinálni?
Vicsorogva közeledtem hozzájuk... a vadászó fenevad közelgő támadásának minden jelével. Tisztában voltam vele, hogy a "jó" doktor ezt úgysem fogja hagyni... Nem tévedtem. Fegyver került elő, valami varázslatos gyorsasággal... és mire mozdulhattam volna, máris fagolyók fúródtak a testembe... hangos nyögéssel roskadtam a földre... azt, hogy valami a nyakamba fúródott, a fa okozta fájdalomtól már alig éreztem. A következő a verbéna égető perzselése volt az ereimben... aztán a sötét, fekete semmi.
Miután a verbéna hatott, a lányra pillantottam. - Kap egy cellát az alagsorban. Remek társasága lesz, erről gondoskodtam a napokban. - vigyorodtam el, miközben erőnek erejével emeltem fel a férfit, hogy egy gurulós asztalra fektessem az eszméletlen testet. - Várj itt! - intettem Elena felé. - Beszédem lesz veled.
(/Cellák/)
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Nem tehettem mást... akármennyire is fájt a szívem, most tudnom kellett irányítani minden érzést magamban. Nem szabadott engednem, hogy bárki lássa rajtam: közöm van Damonhoz. Főleg nem Maxfield előtt... mert ha ő rájön, nekünk végünk. És azt hiszem, hogy jobb, ha itt és most megfogadom, hogy jöjjön bármi, akkor sem fogok lebukni addig, míg a terv véget nem ér. Ez most a legfontosabb. Egyszerűen nem tehetünk mást... nem tudom, mi történne, ha Maxfield rájönne a történetre. Damont büntetné... majd engem... de engem most nem az érdekel, velem mi történne, hanem hogy Damonnel mi lenne. Legyengült állapotban semmire nem lesz képes. Nem tudom, mit fog vele tenni... még így sem. Elléptem az üvegszilánkok mellől, majd nagyot nyelve néztem az ajtó felé, és azt vártam, hogy az orvos visszajöjjön. Most jön a neheze. Azt hiszem...
Nem volt okom csalódni, hisz a lány megvárt engem, s nem tűnt el. Egy pillanatra átvillant a fejemen, hogy elfut mert "megtette a dolgát", s bosszút állt a vámpíron, de rá kellett jönnöm hogy ez a lány egy Gilbert. Rengeteg információ lehet a birtokában. - Nos, Elena. - suttogtam rekedtes hangon, összedörzsölve két tenyeremet, miközben helyet foglaltam az egyik széken, és ránéztem. - A Gilbertek öröksége ágról ágra szállt. S úgy vélem, te vagy a következő, aki... tökéletes lenne ehhez a feladathoz. Apád óta nem volt más ebben a laborban. - jegyeztem meg.- szükségem van egy asszisztensre. És egy Gilbertnél erre nincs jobb jelentkező.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Megremegtem, ahogy meghallottam hangját. Minden nem létező ártatlanságomat próbáltam előszedni, és úgy viselkedni, mintha tényleg ember lennék, és semmiféle érzelem nem kötne a legújabb áldozatához, de ez igencsak nehezen sikerült, hiszen... nem tudom. Egyelőre még küzdök a feladattal, éés nem vett észre belőle semmit. Remek! - Én... öhm... az asszisztense? - lepődtem meg felszínesen. Hiszen pontosan ezt akartam elérni... hogy Damon közelében tudjak maradni. - És... mi lenne így a dolgom? - kérdeztem kíváncsian.
- Ne légy így megszeppenve. - mosolyodtam el, ami tőlem nem volt szokás, de ezt a lányt igencsak esendőnek találtam. Ez pedig általában mosolyt hozott elő belőlem. Megtanítom neki, hogyan kell úgy bánnia a vámpírokkal, hogy sose ő húzza a rövidebbet. - Mellettem vagy, amikor az időd engedi. Jegyzetelsz.. - sóhajtottam. - Az iskolai óráid után idejössz, és mindent ellenőrzöl. Idejében meg fogsz tudni mindent. És meg is fogsz tanulni. - bólintottam egyet, miközben végigmértem. Nem hasoníltott a szüleire. Pedig őket is ismertem.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Ilyen helyzetekben tényleg jó, ha Gilbert a vezetékneved. Neki pedig nem kell tudnia semmiről egyelőre. Márpedig nagyon zavart, ahogy vizslatott... és féltem, hogy ez fog egyszer lebuktatni. Nagyot nyeltem, és bólintottam. - És mit fog csinálni azzal a... férfival? - kérdeztem közömbös tekintettel, a pince felé pislogva, szóval érthette, mire gondolok.
Papírokat kezdtem rendezgetni az asztalon. Elég nagy rendetlenséget és felfordulást csinált itt ez a vámpír, és kezdem azt hinni, hogy ez egyre gyakoribb eset. De jó helyen lesz ott amellett a nő mellett. A nő történetét ismerve, nem is én fogom bántani. - Itt marad egy darabig. Egy új víruson dolgozom, mely végül kiiírthatja a vámpírok sokaságát. - néztem fel egy pillanatra a papírokból, majd elmosolyodtam.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Kellett egy pár másodperc, hogy ellenállni tudjak annak a vágynak, miszerint inkább szíven szúrnám egy karóval, mintsem vele dolgozzak. A válasz nagyon egyszerű: ki akarja irtani az egész fajtámat. Ha ember lennék sem viselném könnyen, hiszen mindenki, akit ismerek és szeretek... vámpír... Damon... Caroline... és nem tudok ellene tenni, nem védhetem meg őket... csak akkor, ha itt maradok és mindent kiderítek. - Érthető - bólogattam nagyot nyelve, majd halványan elmosolyodtam. - Talán most jobb lenne, ha nyugovóra térnénk... mindketten - tettem még hozzá. Én magam kezdtem fáradni. De kizártam a tényt, miszerint úgysem tudnék pihenni.
A Gilbert lány még nem volt itt, mikor beléptem a helyiségbe, magammal cipelve a vámpírt, kit még a pincében telenyomtam verbénával. Pedig szükségem lesz a lány segítségére. Nem kockáztathatok, meg kell tudnom, hogy hány éves vámpírral állok szemben, és ehhez hasonló információk.
Hát az egyik asztalra fektettem, kezeit bilincsbe fogtam, majd a holmijaim között kezdtem kutatni. Elég ideje van már eszméletén kívül. Ideje lenne felkelnie.
Kezdőlap
