Megkönnyebbültem, még ha nem is mutattam ezt látványosan. Elvégre nem kockáztathatom, hogy bármi szimatot fogjon. Akkor tényleg vége lenne mindennek, és nem engedem, hogy ha le is kell buknunk, akkor Damon a kezei között legyen lebukás pillanatában.
De ahogy megérintette a kezem, már nem kellett színlelnem a döbbenetet. Ez most... Mi akar lenni?
- Talán jobb lenne, ha a... vámpírját venné szemügyre - köszörültem meg a torkomat. Most ki akar velem kezdeni???

- Köszönöm, de már kávéztam - jelent meg egy negédes mosoly az ajkaim körül. Egyértelművé vált a szituáció. Na igen, bizonyára nem gyakran szabadul ki erről a helyről, de akkor se rajtam élje ki a beteges... akármijét. Nem is akarok belegondolni, hogy ő mire gondol most abban az őrült fejében.
Azonban a gondolkodásomat félbeszakította Damon kiáltása. Összeszorult a szívem, ahogy hallottam, és próbáltam erőm teljében visszafogni magam, hogy ne tépjem ki a szikét az ujjai közül. De nem tehettem, nem... Damon nem lenne rám büszke, és most az a lényeg, hogy célt érjünk. Viszont mégsem bírom ezt így hallgatni.
Ahogy a vére előbukkant testéből, tényleg a számba kellett harapnom, hiszen tudtam, hogy miféle kínokat él át, mivel... mivel a vírus dolgozik a szervezetében. Talán ezerszer erősebben érzi a fájdalmat, nem tudom.
Majdnem kibukott az ajkaimon, hogy muszáj ezt csinálnia? Ez még talán nem is lett volna árulkodó, hiszen ő úgy tudja, hogy sosem láttam még ilyet (és nem is, de...), de mégsem tehetek semmit, ami felébresztené a gyanúját.

Oké, már az én gyomrom is javában forgott ettől a fickótól. Hogyan lehet valaki ennyire beteg, és... és... és őrült?! És én azt hittem, hogy a ripper Stefannál nincs rosszabb... ezt nem tudom elhinni. Hánynom kell tőle. De most nem szabad kimutatnom ezt a gondolatmenetet, mert... közel kerülnénk a lebukáshoz.
- Én úgy gondolom, hogy öhm... mivel ő csak egy napja van itt, talán jobb lenne, ha későbbre is tartogatna valamit a meglepetéseiből - böktem az ujjammal a hűtő irányába, olyan higgadtsággal beszélve, mintha tényleg semmi közöm nem lenne a "rabjához". - Lesz még ideje kihasználni az orvostudomány előnyeit - köszörültem meg halkan a torkomat.

Kivette a kezemből a noteszt, majd szemügyre vette, és utána rögtön úgy kezdett dirigálni, mintha már ezer éve a főnököm lenne. Nem véletlen, bizonyára irányításmániás, és ez most szemmel láthatóvá vált. Nem mintha eddig nem lett volna egy ilyen sejtésem.
- Szóval erre ment ki a játék? - bukott ki belőlem a kérdés hirtelen, majd próbáltam minden ellenérzést eltüntetni a hangomból, és halványan elmosolyodtam. - Rendben. Akkor legyen egy kávé. De egy igazi úriember süteményt is párosít mellé - tettem aztán hozzá. Próbáltam elterelni a figyelmét... és ha ez kell hozzá, hát legyen. Bár az tény, hogy ha többet akarna, nem érdekelne semmilyen terv, kitörném a nyakát.

Valami furcsa boldogság töltött el, ahogyan Maxfield hátrébb lépett, és először a hűtőnél, majd a computernél kezdett foglalatkoskodni. Szabad kezet kaptam, miszerint lecsukatolhatom azt, akit látszólag gyűlöltem... de mi ketten tudtuk, hogy ez közel sem fedi a valóságot.
Direkt úgy helyezkedtem, hogy Maxfield ne láthassa az arcom, úgy emeltem a kezembe a hideg és vizet törülközőrongyot, miután elengedtem Damon kezeit.
Mikor megszorította a kezem, halványan elmosolyodtam, és gyengéden kezdtem el eltüntetni róla a saját vérét. A mellkasa közepén egy csúnya seb éktelenkedett, én pedig... nagy gombócot nyeltem le, hogy ne legyen könnyes emiatt a szemem. Határozottság, ez a legfontosabb. És kitartás. Ha ő kibírja... ne én legyek megint az, akinek nem megy!
Nyeltem egy aprót, majd a kezembe fogtam egy gézlapot és fáslit, hogy ne hagyjam nyíltan a sebet. Minden bizonnyal Maxfieldnak sem célja megölni egy vérmérgezéssel hiszen elvileg most már... ez is lehetséges, míg a keverék ki nem ürül a szervezetéből. És közben próbáltam nem azzal foglalkozni, hogy már mióta nem érinthettem meg a saját férjem testét, mely akaratlanul is gondolatokat szült a fejemben... és próbáltam őket kizárni, legalább most.
- Azt hiszem, hogy készen vagyok - nyeltem egyet.

Damon arcáról lassan eltűnt a fájdalom érzete... vagyis, talán fájt még neki, de azt hiszem, egy kis érintés is segített neki... a rengeteg fájdalom kellős közepén, amit el kellett szenvednie.
- Dr. Maxfield... - fordultam ekkor az orvos felé, mikor elővettem a mobilomat, és eszembe jutott, hogy mit ígértem Klausnak, mikor itt járt a partin. Rá kellett jönnöm, hogy... azt hiszem, jobb lesz, ha személyesen avatom be a tervbe. Damonnek az ő segítsége is jól jöhet, ha velem, és Enzo-ékkal történne valami. És nincs kizárva, hogy történik. Maxfield okos. Nem hiszem, hogy sokáig meg tudom téveszteni.
- Nekem most... azt hiszem, hogy mennem kell. Végetértek az óráim, és még délután vissza kell mennem Mystic Fallsba egy eléggé fontos ügyet elintézni - nyeltem egyet. Direkt mondtam ezt. Damon füle hallatára nem mondhatom, hogy New Orleans-ba készülök.
- Körülbelül este nyolcra visszaérek, és akkor... teljesítem a kéréseit - mondtam még neki bájos mosollyal, majd Damonre pillantottam és miután láttam Maxfield megadó pillantását, nagy nehezen, de kiléptem. Az ajtóban azonban még megálltam, és Damonre pillantottam. A tekintetemmel szinte csak annyit üzenve neki, hogy tartson ki... és bízzon bennem, hamarosan vége.

(Klaus rezidenciája)

(Cellák)
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy elégedett vagyok magamma. Ez csak akkor következhet be, ha sikerül megtalálnom azt, amire szükségünk van. Addig nem akarok jelenteni Maggie-nek és Enzo-nak, amíg meg nem találom, hogy hogyan és miként ír a vírusról, amelyet keres.
Helyet foglaltam, és körülbelül két órán keresztül azt böngésztem, hogy mely jegyzetében mi található. Már mindent megtaláltam, mindent kiismertem, csak az az egyik hiányzott... ez a kannibál vírus... komolyan, olyan hihetetlen, hogy valakinek eszébe juthat kifejleszteni egy szert, amely azt éri el, hogy vámpír csak vámpírral legyen képes táplálkozni. Csak egy őrültnek lehet hozzá kreativitása. De Maxfield esetében miért is vagyok meglepve?
Aztán mikor már készültem volna feladni... mikor az egyetlen reményem már csak az volt, hogy néhány nap és Damon ismét velem lehet... a kezembe akadt egy csomó papír, melyet eddig még nem lapoztam át. Nem is kellett sok figyelmet fordítanom rá, hiszen már a harmadik oldalon találkoztam azzal, amit eddig kitartóan kerestem.
Hirtelen felpattantam az izgalomtól, és a levegő a tüdőmben akadt. - Ez... ez lesz az! - bukott ki belőlem, és rögtön előkerítettem egy papírt. De mire írni kezdtem volna, a lap aljára ugrott a tekintetem, ahol egy bizonyos szöveg villogozz... ellenszer. Tehát... a vírusnak van ellenszere! - Istenem, add hogy igaz legyen - tettem zsebre az említett oldalt, és nagyot nyelve körülnéztem. Ki kell találnom, mit csináljak Maxfield-del. Damont meg kell szöktetnem innen. Holnap. Valahogy meg fogom lépni... majd amikor Damon már messze jár, elhitetni Maxfield-del, hogy többé nem akarok apám nyomdokaiban élni. És titka örökké biztonságban lesz nálam. Nem fogok elmenni a főiskoláról... bár talán ki fogok venni néhány nap szabadságot, ha Damon szabad lesz.
Elégedettség töltött el. Ez azt jelenti, hogy ha Damont holnap felhozza a Maxfield... elég egy kis kábító folyadék, amitől eszméletét veszti... és Damon meg tud szökni innen.

Maxfield ma villámgyors üzemmódban működött. Mikor beköszönt, már tudtam, hogy ez a nap megváltás lesz mindannyiunk számára.
Hát elővettem azokat, amiket mondott, majd elővettem egy törlőrongyot, és átitattam azzal a folyadékkal, amely majd elkábítja őt. Megvan a vírus... megvan az ellenszerének lehetséges verziója. Hát innentől kezdve nincs mitől félnem. Csak tudnám, hogy végképp mivel iktathatnánk ki ezt a férfit... megölni nem ölhetjük meg, túl gyanús lenne.
- Készenáll minden! - bólogattam, majd amikor elfordult, óvatosan Damonra kacsintottam.