- Biztosra veszem, "haver" - válaszoltam, aztán beleharaptam a saját csuklómba, és szájához tartottam a kezem, hogy a vérem lecsorogjon a torkán, és begyógyítsa a sebét. - Van még egy perced. Ápolgasd addig az emlékeidet - intettem körbe, majd fölé hajoltam, hogy belemélyedjek a szemeibe.
Köhögni kezdtem ahogy leeröltette torkomon a vérét. Soha nem érintette még nyelőcsövemet a hozzá hasonlóak vére, s ezt most tökéletesen tönkretette.
- Essünk túl rajta. - sóhajtottam egyet, majd nagyot nyeltem, s a vér maradéka is végigfolyt a torkomon. nem tudtam, mire kell számítanom. Sose igéztek még meg. De mindenről gondoskodtam minden eshetőség esetén. Nem kell sokat tennem, hogy ismét megtaláljam majd őket.
Elvigyorogtam magam, de nem engedtem, hogy megszakítsa a szemkontaktust. - Felejtsd el az Augustinokat, és a kísérleteidet. Te Dr. Wes Maxfield vagy. Tanár és előadó a Whitmore főiskolán, akinek épp órára kéne mennie. Nem emlékszel semmire abból, ami a laborodban történt, vagy ami ehhez lenne köthető - mondtam, és mikor láttam, hogy szemében felparázslik valami kósza fény, tudtam, hogy sikerrel jártam. Eloldoztam hát, és talpra rángattam. - Jól van, doki? - kérdeztem mintha egy balesetből támogattam volna fel. - Vigyázzon. Eléggé csúszik a padló felmosás után.
Tekintete belefúródott az enyémbe, mintha ezzel is képes lenne végezni velem.. szavai ezek után úgy hatottak rám, mint eddig semmi más. Nem tudtam felfogni azt, hogy ilyen történhet.. az egyik pillanatban még tisztában vltam mindennel, mely velem történt.. de két másodperccel utána csak azt tudtam, hogy egy tanár vagyok, aki elcsúszott. - Köszönöm. - suttogtam válaszként, majd nagy nehezen feltápászkodtam a kényelmetlen fekhelyről, ahová kerültem az esést követően. - Öt perc múlva órám lesz. Köszönöm a segítséget. - mosolyodtam el, majd elhagytam a helyet.
// köszönöm a játékot ^.^
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Csak ültem ott, és vártam, hogy vége legyen. Nem éreztem azt, hogy nagy beleszólásom lenne az egészbe, hiszen ami az én feladatom volt, azt megtettem. Csak akkor kezdtem el szedelőzködni, mikor észrevettem, hogy Maxfield-en működik az igézés, majd kisétált a teremből, mintha tényleg csak elesett volna a nedves kövön. - Nos... most már mehetünk? Bár... ha tényleg szét akarod szedni a labort, akkor tedd gyorsan - nyeltem egyet, majd gondosan összepakoltam minden fontos információt egy dobozba.
- Nem szedem szét - vontam vállat. - A számítógép merevlemeze épp elég. Vagy töröltél már róla mindent? - kérdeztem, majd magam elé meredtem. - Még nem mehetünk haza. Meg kell keresni Milát. Időzített bombaként járkál odakinn, ki tudja merre. Mi van, ha valaki olyat támad meg, aki fontos nekünk? Stefant, vagy Caroline-t akár... muszáj hatástalanítani a vírust. Van fogalmad róla, merre vitte őt Maxfield?
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Már letöröltem, amit tudtam. Miután magamnak lementettem - mutattam fel egy adathordozót egy pillanat alatt, majd nagyot nyeltem, és ismét felé fordultam, miután letettem mindent a kezemből. Csak figyeltem, ahogyan a tombolás kezdő fokát súrolja, majd nagyot nyeltem, és nem törődvén azzal, hogy nagyobb gondunk is van, ott termettem előtte, arcát kezeim közé fogtam, és gyengéd csókot leheltem a szájára, téve mindezt azért, mert... nem volt rá lehetőségem a napokban. Ilyen lehetőségem biztosan nem. - Ezt azért mert... hiányoztál - suttogtam halkan, majd elmosolyodtam, és ismét visszahajoltam, hogy megcsókoljam. Úgy hiányzott a tény, hogy ő a szerelmem és nem egy kísérleti patkány.
Még fel sem ocsúdtam tisztességesen, mikor Elena karjait éreztem meg magamon, és ajkát az enyémen, ez pedig olyan tüzet szított fel bennem, hogy ha nem lettem volna tekintettel jelen helyzetünkre, alighanem a vizsgálóasztalon teszem magamévá. - Te is nagyon hiányoztál - simogattam meg az arcát kedvesen. - És ami azt illeti... mit szólnál, ha megkeresnénk Milát, és miután megmentjük a fajtánkat a Mila meg a vírus miatti kettős veszélytől, otthon áldoznánk magunkra egy éjszakát, mielőtt hazahozzuk a srácokat? - mosolyogtam.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Nyeltem egyet, és még időben elengedtem, mielőtt másra ragadtattam volna magam én magam is. - Csak akkor... ha már teljesen rendbejöttél - suttogtam, majd elfordultam, és néhány jegyzet között kezdtem kutakodni. - Maxfield említett valahol egy kórházat... Mystic Fallsban, amely már nem működik - suttogtam. - Az apám rendelője volt - tettem aztán hozzá, és éreztem, hogy elszorult a torkom. - Miután meghalt, lezárták. Azóta majdnem minden ugyanúgy maradt ott, csak az iratokat és a többit vitték el onnan. Gyerekként rengeteget játszottam ott... és ott hallottam életemben először emberi kiáltást... amely nyilván ezek szerint nem emberi kiáltás volt. Egy ajtó mögött a pincében, amely mindig zárva volt... - emlékeztem vissza, de még mindig nem fordultam vissza, mert az emlék hatására könnyek sorakoztak a szemembe. - A labdám legurult a lépcsőn... utána mentem, és mikor visszaindultam volna... kiáltást hallottam az ajtó mögül. Mielőtt benyitottam volna, apa megjelent, és azt mondta, hogy emlékezzek, mit mondott. Soha ne menjek a pincébe... de én nem akartam megérteni, és elmondtam, hogy mit hallottam... és ő azt mondta, hogy éppen készül megmenteni egy másik kislány életét... - töröltem le a könnyeimet. - Akkor vált az apám végleg az én hősömmé, és példaképemmé... és most... mindenre rácáfolt... de az apám nem volt rossz ember - ráztam meg a fejem. - Ő embereket gyógyított a vámpírvérrel... nem pedig vírusokat csinált...
Tátott szájjal hallgattam Elena visszaemlékezéseit, aztán dühödten morrantam egyet. - Igen, apád jó ember volt. Embereket mentett. Érző lények szenvedése és kínlódása árán. Ugye nem baj, ha én nem avatom őt szentté? - morogtam, aztán szétnéztem a laborban. - Azt hiszem, itt már nincs mit csinálni. Menjünk, nézzük meg a kórházat, bár kétlem, hogy Mila ott lenne. Mi értelme bezárni egy vámpírokra éhező vámpírt? - tettem fel a kérdést, miközben az ajtóig sétáltam.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Csak nyeltem egyet. Nem tudtam, mit feleljek. Leginkább valami furcsa megbántottságot éreztem a szívem legmélyén, hogy nem érti meg az érzéseimet azzal az emberrel kapcsolatban, aki felnevelt, és nekem adta az életét. Nekem, hogy megmentsen. - Menjünk - suttogtam halkan, még mielőtt mást is mondtam volna, majd megfogtam a dobozt, amely tartalmazott mindent Maxfieldről. Egyszerűen... nem akartam többet beszélni. Találjuk meg azt a nőt, és menjünk haza. De tudom, hogy nem túl otthonlét vár rám, hiszen vissza kell majd térnem ide.
Fogalmazzunk úgy, hogy hajt a fantáziám. Nem szívesen avatoztam közbe a nagy csapat tervébe, és nem igen tudtam arról semmit, hogy mi van Damonnal meg a drága feleségével, de jobban izgatott az, mi van azzal a hellyel, ahol lényegében életem közel felét leéltem. Na nem, mintha hiányzott volna, csupán kíváncsi voltam mit szólna a kis doki, ha életben, érősen találkozna szembe velem. ennek fényében parkoltam le az autót a kollégium közelében, s szeltem át a köztem és a cellák között lévő távot. Dr. Frankestein laborja előbb jött szembe velem, mint a cellák, így tettem egy kört a rég nem látott asztal és a kissé feldúlt, mondjuk úgy, rendezetlennek tűnő fecskendők között. Szúrós tekintettel vizsgáltam át a helységet, néztem meg minden polcot, figyeltem a feliratokat, a vérmintákat, melyek jelentős részén az én számom is szerepelt. Kissé produktívnak bizonyultam a kutatások között, úgy látszik. Egy adagot találtam még abból, amit nekem szánt, hogy amolyan "házőrzőként" tarthasson, így zsebre tettem a kis fiolát és tovább olvasgattam a polcokon heverő felcímkézett fecskendők és fiolák között. Egy-egy ismerősen csengett, bár ha beléd nyomják nem sok esélyed van megjegyezni, hogy mitől is ütöttek ki. Aztán valami zajt hallottam, reménykedtem, hogy a drága doktor úr az, és bebiztosítottam magam még két adag latin nevű dologgal, kíváncsiságból belé szúrnám, maximum később hat, mint várnám. Az ajtó mellé húzódtam, és szinte a levegő is benn szorult tüdőmben, hogy ne adjak ki egy hangot se. Szívverésem viszont még így gyermekiesen nyugodt maradt. Aztán ahogy elért a hang az ajtó előttig, megmozdultam, és kezem annak a valakinek a nyakán kötött ki, falhoz szorítva hátát, aki belépett a helységbe. Szép kis üdvözlet még tőlem is.
Nem gondoltam volna, hogy a következő időszakban visszatérek eme intézmény falai közé. Az indokaim egyszerűek: itt dolgozik az, kinek köszönhetem, hogy nem vagyok képes többé emberekből táplálkozni. Mégis, hogy tehette ezt velem?! Én, aki az emberi életek legnagyobb megsemmisítőjeként működött... legalábbis az egyik legnagyobbként, nehogy túl nagyra nőjön az egóm... szóval, egyáltalán nem ezt érdemeltem. Mondjon bárki bármit, Milena Tatjana Holloway jobb életre hivatott. A fajtámat mindig nagy becsben tartottam, kivéve természetesen a tasakon élő, senkiházi vérszopókat. S most megfosztottak attól, hogy éhség nélkül tudjak rájuk pillantani. Nevetséges. De a mondás valami olyasmit mond, hogy... aki másnak vermet ás, végül saját maga fog beleesni. Beléptem az irodába. Biztos voltam abban, hogy Damon Salvatore nem fog bizonyítékot hagyni, és láthatóak lesznek majd a rombolás nyomai. Azt viszont szintúgy belekalkulálhattam volna, hogy ez egy iskola;nem hagynak semmit lepusztutan, így mikor körbefordultam, láthattam, hogy miként újították fel a helyiséget azóta, mióta utoljára itt jártam. Új falfestés, más berendezés... ejnye, Mr Salvatore, önnek van pénze, de ez nem igaz egy ilyen főiskolára. Vagy úgy általában az iskolák többségére. Hacsak nem a Yale-ről beszélünk. Zajt hallottam. De mégis beléptem. Talán rosszul tettem, hiszen két jeges kar fonódott a nyakam köré, és rögtön a falnál kötöttem ki. - Mi a... franc?! - nyögtem fel hirtelen, ajkaim elapadtak, én pedig csak pislogtam, néha összeszorítva a szemem, hiszen nem éppen fájdalommentesen csinálta a dolgát. - Eressz már el, te... féleszű! - bukott ki belőlem.
Miután az öcsém és a kis barátnője felhúzott, úgy éreztem, ki kell szellőztetnem a fejem. Hát mi erre alkalmasabb, mint a régi emlékek felelevenítése. Bár azt hiszem, nem volt egyiknek se igaza. Persze ki az, aki nem magának, inkább a másiknak hisz. Hát az az ember nem én vagyok. A labor nem volt rossz állapotban, bár különösebben ez sem hatott meg, ha a rossz emlékek a velőmig hatolva kísértettek. Érthető mód nem ez volt a kedvenc helyem, ahol életemben megfordultam. Bár lehet ha ez nincs, az életem nem is így alakul, és olyan beszari lennék a világban, mint a legtöbben közülünk, akik egy karó láttán a halottabbnál is halottabbak lesznek. Túl sok minden történt már velem, hogy ne tudjam komolyan venni egy vadász szavait, aki azt hiszi, hogy ő egy valódi hentes. A hentesség itt, ebben a laborban kezdődött. A csendes kutatást léptek zaja törte meg, bár azt hiszem, ha nem emberről van szó ez a reakció kölcsönös lett. Én az ajtó mögé rejtőzve vártam, ahogy belépett, arcát nem nézve nyomtam a falhoz, nyaka köré fonva tenyereim. Ilyen helyen úgy hiszem ilyen a megfelelő fogadtatás. Aztán kissé oldalra billentve fejem, elmosolyodom. -Sem franc, sem féleszű, csak Enzo. Vagy ha akarsz szólíts az 12144-es alanynak.-lebegtetem meg a kezemben lévő vérmintát, amin az én jól ismert, de kevésbé szeretett számom szerepelt. -Ha mostanság ilyen szépségek az asszisztensek, komolyan elgondolkodom, hogy beiratkozzak e még egy hetven éves ciklusra.-engedem el, bár kétlem, hogy ember lenne, az már valószínű megfulladt volna a szorításomtól. A barna szépség nem tűnt olyan visszahúzódó jellemnek vagy félénknek, pláne, ha egy ilyen helyre tévedt. -Jól sejtem, hogy ugyan azt a Frankenstein-t keressük?-lépek távolabb tőle egyik szemöldököm felvonva, egyből a tárgyra térek. Mi tagadás ha ő lépett volna be, se fogadtam volna melegebb szívvel. Megszöktem tőle, ő és a többi a velőmig belém nézett, a szó szoros értelmében, nem hiszem, hogy egy bonbonnal kellett volna beállítanom, és köszönetet mondanom. Ha mégis ennyit változott volna a világ, hát nem kérek belőle köszönöm.
Furcsa fintor jelent meg az arcomon, mikor bemutatkozott, és őszintén szólva, eleinte nem tudtam mire vélni, mikor számokat sorakoztatott egymás után, de nagy nehezen sikerült összeraknom a képet... Maxfield laborjában vagyunk. Ő pedig minden egyes páciensét számokkal bélyegezte meg. Nyilván derogált volna, ha nertán a nevünkön kell szólítania minket... igaz, efféle törődésre már nem vágyom tőle. Mióta belém nyomta a mérgét, nem találom a helyem a világban. Az önző, embereket gyilkoló Milena eltűnt... maradt helyette a kétségbeesett, vámpírokat evő Milena, aki nem tudja, hogyan dolgozza fel, hogy a saját fajtársaiból kénytelen táplálkozni. Nem értem, hogy mi a franc ösztözni ezeket az elmebetegeket itt. Mit akarnak bizonyítani? Hogy ők a világ urai? Talán ezt a hitet mi még nem is próbáltuk meg cáfolni... - Kösz - suttogtam halkan, mikor elengedte a nyakam, és felfigyeltem a kezében megvillanó üvegcsére, melyre azokat a számokat írták, amelyeket ő az előbb felsorolt. - Szóval te is egy itteni páciens voltál. Isten hozott mindkettőnket Dr. Frankenstein ötcsillagos szállodájában... ismét - masszíroztam meg a nyakam. Most tértem vissza Párizsból, de azt hiszem, egyáltalá nem sikerült kiheverni Maxfield kísérleteit. Teljes egészében mély nyomokat hagyott bennem, és ha tehetném, rögtön letépném a fejét, ha a szemem elé kerülne... - Szóval Enzo... ez a csajozós dumád akart lenni? - vontam fel kérdőn a pillantásom, mikor itteni szépségekről és assziszentekről beszélt. Nem rossz, ezt el kell ismerni. De mikor a szemem inkább a nyakán kidülledt ereket pásztázza, és nem azt, amely valójában, normális élethelyzetben érdekelne... nos, mondhatjuk, hogy hiba csúszott a gépezetbe. - A doktor úr itt van? Szeretném egy kicsit... - köszörültem meg a torkomat, miközben magam is eltávolodtam tőle, de onnan még végigmértem őt még egyszer. - Megölelgetni a fogaimmal - fejeztem be végül a mondatomat. Bár ő nyilván nem tudta, hogy nincs gusztusom az embervérhez az utóbbi időben... de attól még simán kitöröm a nyakát. - Téged mennyi ideig tartott itt? - kérdeztem aztán és nyeltem egyet. Még tudtam kontrolállni magam... egész jó... de vajon meddig?
A kellemesnek nem igen mondható emlékek közepedet befutott egy szépségére egyáltalán nem panaszkodható nő. Bár jobban örültem volna, ha más fut be, de minden bizonnyal ennyire egyszerűen nem mehetne semmi. Gondolván, hogy mindenben keressük a jót, bemutatkozom, bár egyikünk sem épp úgy kezdett neki ennek az ismeretségnek, hogy a kedvesség legyen az elsődleges. Én a falhoz csapva szorítom ki belőle a levegőt, míg ő szabadulni próbál és különböző papírformát alig tűrő jelzőkkel illet. A legjobb kezdet... Jobbnak láttam eltüntetni a puszta nyomát is annak, hogy itt jártam, ami elsődlegesen abból állt, hogy a vérmintákat magamhoz veszem. Meglepő mód a kémcsövek láttán nem éreztem magam furcsábban, mint eddig, pedig éppenséggel lett volna okom ódzkodni tőlük. -Jó meglátás. Bár az ötcsillagos jelző hiszed vagy sem megilleti a helyet, ahhoz képest, hogy hetven éve hogy nézett ki.-most már nem holmi idejét múlt szerszámok vannak, hanem a korral fejlődő orvosi kellékek, még ha abban az ember kételkedik is, hogy minden sterilen belezi-e ki. Ahogy szavaiból kivettem, őt is megszeretgette pár késsel, bár kíváncsi voltam, hogy manapság még milyen következtetéseket képes leszűrni, amiket eddig nem tudott. -Éppenséggel lehet.-válaszolok sejtelmesen, de akarva akaratlan észreveszem, hogy szeme nyakamra téved, mintha csak egy emberrel állna szemben. Na ne... Oké, hogy nem vártam szíves fogadtatásra, na de ez azért túl tenne mindenen. Állkapcsom megfeszül egy pillanatra, ezzel eltüntetve a féloldalas mosolyt arcomról. Már más se hiányzott csak ez. Bár a gyanúm még nem igazolódott be teljesen, jobb szeretem tudni, hogy kivel állok szembe. -Abban az ölelgetésben én is jutalmaznám őt a jó szolgálatért, amit tett.-csillan meg szemem, de tudatomban még mindig vadul élnek a képek, és bár nem áll szándékomban lecsapni ennek a nőnek a nyakát, örülnék, ha egyben távozhatnék innen. Csak egyszer. Most először. Eddig soha nem léptem ki innen úgy, hogy ne vonzott volna valami vissza vagy csak egyszerűen nem a cellámba igyekeztem volna félholtan, holmi embereknek a vállára támaszkodva. -Óóó, nem sokkal tovább, mint hetven évig, bár neki csak az elmúlt tíz évemet köszönhetem. Rövidebb ideig még cellatársakat is adott a patkányok mellé.-legyintek vállat vonva, olyan egyszerűséggel, mintha csak az időjárásról érdeklődne, és közölném vele, hogy a mai nap kevés eső várható. -Téged meddig szeretgetett?-érdeklődöm, tekintetem nem levéve róla, zsebemben lévő idegen nevű fiolára gondolok. Semmi kedvem nem volt eltörni a nyakát, leszúrni, de ha odáig fajulnának a dolgok, hogy nekem esik, nem fogok sokat gondolkodni, hogy védjem e magam, vagy inkább neki kegyelmezzem. Bár fogalmam sincs, hogy a vírusnak milyen hatása van, ha az illető még mellé éhes is. De nem is akartam igazán megtudni...
- Maxfield ad a látszatra. De a lenti pincék nem érdemelnek csillagot - jegyeztem még meg. Az tény, hogy ahová nézek ebben a laborban, mást sem látok, csupán modern technikát. Mindez régen bizonyára nem így volt, és ezt a velem szemben álló vámpír ezek szerint tökéletesen tudja. A Whitmore főiskola vezetősége nyilván támogatja Maxfield beteges hajlamait, ám én nem tartozom a vezetőségbe, ezáltal jobb, ha tudják, hogy jó eséllyel le fogom tépni annak az elmebetegnek a fejét. Nyilván engem is sokan neveznek hibbant orosz ribancnak, de én nehezebben viselem a rajtam tesztelt játékokat. De még mennyire, hogy... nehezen. - Hetven év. Hm, az teljesítmény - jegyeztem meg meglepve, bár ezt arcomon nem láthatta. Gyomrom bukfencet járt a gondolattól, hogy egy vámpírból akarok táplálkozni, de lényegében már megszoktam ezt az érzést. A táplálék, mely számomra jelenleg mindent jelent, saját fajtársaim vére... akiket eddig tiszteltem, nem úgy mint az emberi életet. Most pedig... ugyanúgy undorodom a gondolattól, hogy vámpírból egyek, mégis ezt kívánom, erre van szüksége a szervezetemnek... csak ez éltet. És ha nem kapok megfelelő táplálékot, egyszerűen éhen fogok halni. Kiszáradok... és Milena nem arról híres, hogy feladja. Ha kell, hát saját undoromat is félreteszem, de nem fogok elbukni. Meg fogom találni a visszafordítását ennek az egésznek... isten a tanúm rá. Ez milyen morbid gondolat. - Csak két hónapig... a modern kor eszközeivel - néztem körbe. - ÉS nemrégiben akadt egy partnerem, de ő nem részesült abban az örömben, hogy mindenféle mérget fecskendezzenek a bőrébe... talán ismered Damon Salvatore-t - billent oldalra a fejem, ekkor már nem nézve a nyakára. NEm akartam feltűnést kelteni, hogy az éhségem alapján már feltéptem volna a nyakát, hogy csillapítsam éhségemet. - Eléggé sajátos módon bánt el Maxfield-del. Ő és a kicsi... Gilbert lány - fintorodtam el. - Megszerezték a Maxfield féle kannibál vírust. De... előtte az a féleszű még beadta azt valakinek. És úgy tűnik, hogy... működik - vigyorodtam el kissé ravaszkásan. Inkább sátánian. Igen. Ez a jó szó.
Noha csábító volt a látvány, valami mégis azt súgta, hogy a felszín alatt ismételten csak egy valódi vipera rejlik. Kicsit más volt az, amire én emlékeztem ebből a helyről és más volt az, ami manapság járta erre felé, de mégsem gondoltam szívmelengetőnek és otthonosnak. Még a patkányokat is sajnáltam volna ide ereszteni. -Ezzel vitatkozhatnék, de azt hiszem, részben igazad van.-adom fel, hisz nőkkel vitatkozni lényegében véve felesleges. Pláne, ha ennyire meggyőző a puszta megjelenése is. A labor, amire én emlékeztem, mondhatni amikor még fiatal voltam, romos volt, zsúfolt, koszos és büdös, noha az eszközök sem épp voltak sterilek, maximum a egy kis verbénába merítve. A puszta emlék is égető fájdalmat karcol hátamra. -Ezt bóknak veszem.-kacsintok egyszerűen, noha a hetven év nem volt teljesítmény, maximum a határok feszegetése, ami a túlélésre ösztönözhet még egy vámpírt is. Mindezt érzelmekkel, mit sem törődve a fájdalommal, a túlélésre fókuszálni és bizakodni a jobb jövőben. Most meg van a jobb jövő, a szökés egyszerűen mámorító szabadságot adott, mégis valami visszahúzott ide. És ez nem feltétlenül a kedves emlékeknek volt köszönhető. Érdekelt, hogy mennyit tölthetett ő itt, de hozzám képest kezdő volt. Valami mégis azt súgta, hogy két hónap alatt olyasmi is történhetett, ami az elmúlt években csak a megrögzött kísérletek végkifejletteje volt, s velem csak az alapköveket sikerült lepakolni, ahogy a többi cellatársammal is. -Meglepődnél, ha azt mondanám ő is visszatérő páciens volt itt. Noha ezzel a visszatéréssel konkrét célja volt. Akárcsak nekem.-jelentem ki határozottan, de motoszkál bennem a gondolat, hogy lassan ideje lenne távozni, még mielőtt a gyanú, ami megfogant a gondolataimban, beigazolódni látszik a közeljövőben. De nem akartam túlzottan az lenni, akin beigazolódik. –Ahogy látom túltetted magad ezeken a mérgeken.-jegyzem meg végül, mit sem törődve az együttérzéssel, hisz azt gondolom, ellenkező esetben ő sem tenném meg ezt értem, ha tudná, hogy hozzá képest a hetven évemmel mi mindent tudhatok magaménak, ami nem épp vérmentes és fájdalommentes emlék. Csodákra képes a kitartás, de átok, ha másra vágysz, miközben a gyomrodba kés szalad, a szíved ereit pedig úgy metszik keresztül, mintha egy detonátor kék és piros drótjai közül kellene elvágni egyet. Határozott gyanúm lett arról is, hogy valamiért ő nem épp puszipajtása a volt cellatársamnak és a drága feleségének. Bár ehhez nem akartam különösebben érdeklődő kérdéseket fűzni. Más se hiányzik, csak még egy utálkozó nő a hátamra. -Nos az a féleszű ezt nekem köszönhetően kísérletezte ki. Üdv a klubban.-nézek rá szúrós szemmel, de határozottan érzem, hogy a távozás ideje most érkezett el. Még sem hiszem, hogy ilyen egyszerűen megúszhatom most ezt. –Azt hiszem én megszereztem azt, amiért jöttem. További jó nosztalgiázást.-fordulok meg, és lépek át a küszöbön. A világért sem zavarnám abban, amiért ide jött, arról nem is beszélve, hogy egy bizonyos személy megölne, a szó szoros értelmében, ha a holtestem menne be az ajtón, s nem jómagam.
•• Words: 464 •• Music:Dare You ••Note: Köszöntem a játékot
Kicsit sok információval látott el pár óra alatt. Többel a kelleténél. Meg kéne ijednem, hogy léteznek mindenféle mesebeli lények, de amíg nem találkozom egyel sem, addig azért vannak kétségeim a létezésük felől. - Szóval mindenféle lények, plusz te. Mivel hogy te egy külön faj vagy - az egy dolog, hogy boszorkány, de amilyen idegesítő egy külön fajba is be lehetne sorolni. Egyedülálló, az biztos, mert hogy nincs még egy ilyen összeférhetetlen ember vagy akármi, ami be lenne jegyezve valahova, az is egészen biztos. Vigyorogva dőltem hátra a székemben. Szóval fáradt. Ráadásul fáradtan takaríttattam már fel eleve vele a konyhát. Kis elégedettségre adott okot, hogy miattam nem lehet tökéletes napja Mr. Egónak. - Ó, az én szemem a tökéletes, nem a te arcod. Mellesleg ne panaszkodj. Itt lakhatsz, igazán nem nagy fáradság feltörölni, ami miattad landolt a padlón - vontam meg a vállam. Vehetjük ezt amolyan lakbérnek is. Ha a főzést esetleg rendszeresíti is, akkor még el is nézhetem, hogy mennyire idegesítő valójában. - A lábadat vedd le a székről, amíg szépen kérem - negédes mosolyt villantottam rá és a lábára böktem. Biztos nem fogja a büdös, mocskos lábát az én szép, tiszta székemre felpakolni. Majd amit ő vesz meg, azzal azt csinál, amit akar. Amíg az én bútoraim közé kényszerül, addig az én játékszabályaim érvényesek. Villámsebes készülődésbe kezdtem, amint említésbe került a suli. Szépen elment az idő, miközben kiveséztük a mindenféle lényeket és az ő öregedését. Csak magamra kaptam az első kezem ügyébe kerülő nadrágot és felsőt, összekészültem, amilyen gyorsan csak egy nőtől telik. Már indulásra kész álltam az ajtóban, a boszifiú viszont teljes nyugalommal vonszolta magát a pontból b-be. Kezdtem azon gondolkodni, hogy ha háromig nem lépi át a küszöböt, komolyan itt hagyom. Kockázatos lett volna, mert szerintem csak a lakásom bánta volna. Gúnyosan mosolyogtam rá a megjegyzése hallatán, de nem fűztem hozzá inkább semmit. Felkaptam a kocsi kulcsot, bezártam a lakást és máris a kijárat felé indultam. A lépcsőházban gyorsan lerobogtam a földszintre, kinn bepattantam a kocsiba a jóemberrel együtt, az irányt a suli felé vettem. - Nem kell sietned, ha esetleg véletlen itt felejtenélek, tudod merre lakom - legalább lenne egy nyugodt utam nélküle. Ez a direkt véletlen itt felejtés nem is rossz ötlet. A sebességkorlátot nem igazán vettem figyelembe, így hamar az iskolához értünk. A legközelebbi parkolóhelyen megálltam, leállítottam a motort, kitessékeltem az árnyékként működő idegesítő banyát, aztán a saját dolgomra indultam. A fél épületet végigrohantam - ami valljuk be, nem kis teljesítmény -, hogy még időben leadhassam azt a fránya beadandót. Mármint a haladékhoz képest időre. A határidők sosem voltak a barátaim, ezek után sem szándékozom szorosabbra fűzni velük a viszonyom. Az utolsó utáni pillanatban végül csak célba ért az összecsatolt papírkupac, én pedig megmenekültem a súlyos következményektől. Lihegve és mély levegőket véve siettem tovább, aztán az órámra nézve lassítottam. Még volt öt percem, átérni a kutatólaborba meg fele annyi sincs. Ráérősen sétáltam be a hatalmas a nagy terembe. Az egyik asztalon már ki voltak készítve boncoláshoz szükséges eszközök. Az emberek nagy része már a jellegzetes fehér köpenyben volt, de akadtak még kivételek. Utolsóként csatlakoztam a készek táborához, amikor megtolták a holttesteket is a terembe. Kettesével összerendeződve kellett az utasításoknak megfelelően kellett először felnyitnunk bizonyos pontokon a testet. A gumikesztyűt felhúztam és a szike után nyúltam. Az éles vágóeszköz játszi könnyedséggel siklott végig a bőrön, ezzel viszonylag mély sebet okozva, miközben a mellettem álldogáló okostojás a vállam fölött lihegett valószínűleg azon idegeskedve, hogy el ne rontsak valamit.
Bármilyen sajnálatos is a dolog, rövid időre magára kellett hagynom a szájalós lakótársamat, mert bizony nem hazudtam neki, tényleg volt egy-két dolgom a környéken. Utánajártam a testvérkéimnek, ahogyan azt terveztem is. Mindkét húgom fellelhető ebben az iskolában, és mindkettővel vártam már a nagy találkozást, de mivel Josyval volt égetőbb ez a találka, őt kerestem fel először. Az egész beszélgetés, mondhatni, piszok jól ment. Volt egy kis Parker család féle fenyegetőzés – bár ha úgy vesszük, Jo már nem annyira Parker, mert mint kiderült, nevet változtatott, hogy megszabaduljon a múltjától, szégyen és gyalázat – aztán némi tettlegesség, de csak finoman, a hatás kedvéért, nyomatékosításképpen. És hát nagy megelégedettséggel hagyhattam ott a kórtermet. A kiszabadulásomat leszámítva valószínűleg már vagy húsz éve nem voltam ennyire megelégedve magammal, mint most. Sikerült elérnem, hogy az ikrem visszavegye az erejét a vadásztőrből, amibe belerejtette, így most már csupán szűk egy hónap választ el bennünket attól, hogy végre valahára megmérkőzzünk, és átvegyem szépen kivívott, erősen megérdemelt helyemet a koven élén. Mert nekem senki ne mondja, hogy az a hely nem engem illet. Mindazok után, amit ezek a nyomorultak miatt át kellett élnem, már ez a minimum. Jókedvemben a mosolyom majdnem körüléri az arcomat, miközben Daisy felkutatására indulok. A technika csodákra képes, pláne némi mágikus ráhatással, és hamarosan már ki is derítettem, hogy hol van a lánynak órája. Megtehetném, hogy megvárom őt a kávézóban, ahol Olivia is dolgozik, és ezzel letudhatnám ezt a találkozást is, csak hogy ő jelenleg nincs bent. Így hát nincs más választásom, ismét a szállásadóm zaklatására kényszerülök. A jól bevált álcázó trükköt alkalmazva lopózom be az órájára a laborba. A bűbáj alatt senki sem láthat engem, nekem viszont van alkalmam mindent szépen megnézni magamnak. Boncolás. Hú, izgi. - Húsz évvel ezelőtt én is orvosnak készültem – könyökölök a hulla mellé szemben a lánnyal, és ezzel egyidejűleg természetesen láthatóvá is válok a számára. Derült égből Kai. Mondhatni. – Meséltem már, hogy orvosi precizitással kivágtam az ikernővérem lépét? Kicsit dühös voltam rá, miután eléggé elszúrta a terveimet, és egy bűbájjal elrejtette a kistesóinkat. – Magyarázok csevegő hangon hol Daisyre nézve, hol az előttem heverő, felvagdosott alakra. – De ne aggódj, túlélte. Sőt mi több… az egyetem elismert doktornője lett. Épp most beszéltem vele. Ha láttad volna, milyen komoly, határozott nő lett apuci szeme fényéből! – A fejemet ingatva, teli szájjal vigyorgok. Hát mi tagadás, jó kedvemben vagyok. És valahol a szívem mélyén – ha egyáltalán tényleg van olyanom – talán még egy csöppet büszke is vagyok az ikremre, amiért elérte azt, amiről én is álmodtam. Milyen kár, hogy meg kell ölnöm. Hmm…
Szeretem, amit tanulok, nem véletlen választottam ezt a szakot. Szeretek segíteni az embereken, legalábbis azokon, akik megérdemlik. Nehéz pályára léptem, de a tény, hogy a jövőben életeket menthetek – feltéve, ha sikerül befejeznem a sulit –, már önmagában szerethetővé teszi. Régen, még mikor általános iskolában biológiát tanultunk, az egészet undorítónak és gyomorforgatónak találtam. Nem voltam kíváncsi a belső szerveimre, pláne nem arra, hogyan néznek ki. A látvány nem volt szívmelengető, egészen megvoltam anélkül a tudás nélkül is, hogy hogy néz ki a vesém vagy a tüdőm bizonyos részei. A gyakorlati részt leszámítva viszont érdekes volt. Sok szervet összepakolnak, összekötik erekkel, amiben vér folyik, köré raknak egy csontvázat, arra izmokat és voila, kész az élő ember. Elgondolkodtató, hogy hogyan képesek működösére bírni magukat a sejtek, a testalkotók. Az elméleti rész már a kezdetektől fogva lekötött. A gyakorlati meg hát… megszokás kérdése. Láttam már ennél undorítóbb dolgokat is az évek alatt, ráadásul hozzászoktam egy felvágott test, konzervált szervek vagy a sok vér látványához. Nem azt mondom, hogy amíg más, normális nőnemű lények félisten pasikat nézegetnek a neten, én addig megnyitom a google-t és a különféle szerveket nézegetem. Természetesen, ha választani kell, akkor én is pasikat nézegetnék. De már koránt sem bukfencezik, szaltózik, liftezik a gyomrom, ha meglátok például egy szívet. Nem csak azért örültem, hogy beértem órára, mert nem késtem el végül és mert azzal foglalkozhattam, amit szeretek, hanem azért is, mert szintem meg voltam győződve arról, hogy az az isten csapása ide már nem követ. Honnan tudná, hogy hova jöttem? Nem ismerheti ennyire az iskolát. Ráadásul nem mondtam neki semmit. Nem mondtam, hova és mikor jövök. Éppen megejtettem az első vágást, amikor a létező legkellemetlenebb vendég tette látogatását a boncasztal túloldalán. Ijedtemben megugrottam, akárcsak a mellettem ácsorgó alkalmi párom is. Bosszús pillantást küldtem felé, amiért csak úgy itt termett. Ez tényleg mindenhol ott van? Ráadásul egyáltalán nem vicces, hogy az egyik pillanatban még láthatatlan, aztán nem. - Na ide figyelj, boszifiú – én is lekönyököltem az asztalra és közelebb hajoltam. – Ez az én varázspálcám – felemeltem a kezemben díszelgő szikét és fejemmel az irányába böktem. – És nagyon jól bánok vele. Kipróbálhatom rajtad is, ha nem hagysz végre békén – egy darabig farkasszemet néztem fele, aztán feltápászkodtam és visszatértem a feladatomhoz. Illetve csak visszatértem volna. - Ki a nővéred? – kérdő és komoly tekintettel pillantottam rá. Itt dolgozik a nővére? Az egész Parker família errefelé tanyázott le mostanában?
Hmm… A bosszúság kellemes illata, amelyet másokban keltek. Mindig is imádtam. Csak rá kell nézni Daisyre, mindjárt felrobban az „örömtől”, hogy újra láthat. Végignézem a kis műsort, amit előad nekem szikével a kezében, aztán jóízűen elnevetem magam, és cseppet sem fogom vissza a hangerőt. Valahogy mégsem figyel rám fel senki. Mintha itt sem lennék. Hmm… hmm… vajon miért? Ez lesz a százezer dolláros kérdés. - Shh, kicsi Sutton – helyezem az ajkaimra a mutatóujjamat, így figyelmeztetve a lányt, hogy legyen csendesebb. – Még a végén azt hiszik, hogy huszonegy éves létedre képzeletbeli barátod van, és azzal cseverészel – vigyorgok teli szájjal, aztán megkerülöm az asztalt, és Daisy partnere mellé lépek. Tenyeremmel a srác arca előtt integetek, először csak kicsit, aztán mint egy eszeveszett. Semmi reakció. Haha, még mindig jól működik az álcázás, de vicces ezt így bemutatni a lánynak. - Nos… - hajolok közelebb a lányhoz, és suttogóra állítom a hangomat. – Lehet, hogy tényleg csak a képzeletedben létezem. Megőrültél a sok stressztől. Pihenned kéne, agyadra megy a tanulás, meg… ez – tárom szét a karomat. – Dögunalom ez az óra – sóhajtok színpadiasan. Elsétálok a hulla fejéhez, végignézek rajta. - Hát haver, téged aztán szépen elintéztek. És ráadásul most még fel is szeletelnek, mint a hálaadásnapi pulykát – ingatom a fejemet, aztán ujjaimmal széthúzom a szemhéjait, és belenézek a halott szemekbe. Húúú. - Oké, tévedtem. Ez a patológia dolog elég szórakoztató. Már el is felejtettem, hogy mennyire – jegyzem meg kissé eltűnődve. Volt már vagy… mennyi is? Ó, ja igen, húsz éve, hogy én ide jártam. Ilyen távlatból már tök vicces, hogy egykor orvos akartam lenni. Én, meg az életmentés. Hah! Hát igen, talán addig, amíg egy kicsit el nem durrant az agyam a családom sok marhaságától, és amíg cseppet még reménykedtem, hogy egyszer engem is komolyan fognak venni, és megadják nekem az esélyt, ami minden gemini ikernek születésénél fogva ugyanúgy kijárna, talán még volt esélyem egy szebb jövőre. De a huszonkettedig születésnapomon, amikor megtagadták tőlem az összemérettetést, ráadásul kétszer is, és az utóbbi azzal végződött, hogy bezártak egy börtönvilágba… nos… azóta kicsit változott a hozzáállásom. Ha nagyon választanom kellene, hogy milyen foglalkozást tudnék most elképzelni magamnak, azt hiszem, nyitnék egy éttermet. Mmm… imádok kajálni, akár főzhetnék is. Igen, az lesz a nekem való. Talán egyszer. Ha túlestünk ezen a koven átvétele dolgon. - Dr. Laughlin – válaszolom meg szórakozottan Daisy kérdését is. – Ha szeretnéd felkeresni, hogy pontos diagnózissal álljon elő az elmeállapotommal kapcsolatban, az egyetemi kórházban fogod őt megtalálni – teszem hozzá édesen mosolyogva. – De összefoglalhatom helyette is, hogy mit mondana: „Kai egy szociopata. Menekülj!” – nevetem el magam, aztán felülök az egyik szabad asztalra, és onnan szemlélem a serényen dolgozó társaságot.
A reményeim, mi szerint legalább egy délelőttre egyedül, Kai-mentesen tölthetem az időmet, hamar szertefoszlottak. Nem telt el tíz perc az órából és máris megjelent az asztal túloldalán a semmiből. Nincs neki jobb dolga, mint engem bosszantani? Biztos találna mást is, akinek az agyára mehet a nap huszonnégy órájában, csak körbe kéne nézni. Sok ember van még a földön, több mint hét milliárd, biztos találna mást is. Nem értettem, miért csitítgat ennyire. Semmi joga nincs megmondani nekem, hogy mit csináljak. El tudom dönteni én is, mit akarok. Ha pedig éppen ahhoz lenne kedvem, hogy a kezemben lévő szikével megsimogassam, akkor megtenném. - Mi van? – összevont szemöldökkel néztem rá. Figyeltem, amint megkerüli az asztalt és az alkalmi partnerem arca előtt kezdi lóbálni a kezét, az pedig úgy nézett rám, mintha őrült lennék. Hirtelen leesett a tantuszt. Tényleg ekkora örömöt okoz neki, ha szívathat? Vagy élvezetből tette, vagy feltett szándéka volt lejáratni a csoporttársaim és a tanár előtt, de ezt nem fogom annyiban hagyni. A bosszú mindig édes, pláne, ha ilyen valakin kell bosszút állni. Akkor még édesebb. És élvezetesebb. Talán rájön majd utána, hogy nem érdemes szórakozni velem. Tudok pár olyan dolgot, ami talán gyerekesnek tűnhet, de eléggé felbosszanthatja. De ez még a jövő zenéje. - Ahh, menj már innen! – fintorogva húztam el a számat, amikor közelebb hajolt hozzám és hátrébb léptem egy lépést. Belépett a magánszférámba, amit nem díjaztam. Szükségem volt egy kis térre. - Tessék? – nézett rám értetlenül a pápaszemes okos tojás. Úgy állt ott, mint egy életképtelen… izé. - Nem te – szemeimet forgatva fordultam vissza az asztalon fekvő testhez, amivel látszólag kezdett összebarátkozni Kai. Szívesen belőle is hullát csinálnék, hogy még közelebbi kapcsolatba kerüljön az illetőhöz a túlvilágon. Nem foglalkoztam vele, nem érdekelt a véleménye az óráról. Ha valóban ennyire unalmasnak találja, akkor tudja, merre van az ajtó. Vagy csak el is tűnhet, pont úgy, ahogy megjelent. Folytattam a bemetszések megejtését. Nem hagyhattam, hogy egy ilyen kis semmirekellő vén csont kizökkentsen a feladatból. Fontosabb volt ez annál. Az első teljes boncolás, amit egyedül kell csinálnunk. Sok múlik rajta. Ha már a partneremből – véleményem szerint, mert hát elég életképtelennek tűnik, nem is értem, hogy maradhatott benn idáig – nem is lesz orvos soha, én azért szeretném azt a két kis betűt a nevem elé majd valamikor. - Nyilván igaza is van neki – válaszoltam halkan felnevetve. Kai egyértelműen szociopata és minden normális embernek menekülnie kéne előle. Ez nem kérdéses. A bemetszések után az egyik polc felé indultam, ahol csipeszek és fogók voltak. A Kai által elfoglalt asztal mellett megálltam és levettem a szükséges eszközöket, közben suttogva fordultam felé. - Meddig tervezed még ezt a gyerekes játékot folytatni? – kérdeztem némi bosszússággal a hangomban. Frusztrált a jelenléte, ráadásul a partnerem már tuti legalább félig őrültnek nézett, ha a csoport többi tagja még eddig nem is.
Vigyorogva figyelem, ahogy Daisy partnerének homlokráncai összeszaladnak a zavarodottságtól. Szegény, biztos nem érti, mi baja van a csajnak. Az egyik pillanatban még tök normális volt, a másikban meg már magában beszél, szikével hadonászik, háborog, és még el is küldi őt a fenébe. Hát amúgy meg amilyen unott faarccal nézi a hapsi, ahogy a csoporttársa dolgozik helyette is, meg is érdemli. - Egész határozottan igaza van – bólintok a lány feltételezésére. – Josette véleményét a közöttünk levő csodálatos testvéri szeretet és harmónia nyilvánvalóan kicsit befolyásolja, és emiatt túlértékel, de egyébként tényleg szociopata vagyok – vonok vállat. Most mit tagadjam? Tökre egyértelmű, főleg valaki olyan számára, aki orvosnak készül. A másokra gyakorolt hatásom, az érzéseik, a lelki világuk, meg a többi maszlag, nem beszélve a másokhoz fűződő nem létező érzéseimről, a legkevésbé sem érdekelnek. Leszámítva mások és önmagam szórakoztatását. De a többi dolog haszontalan és kényelmetlen. Ki a franc akarna olyanokkal foglalkozni, mint szeretet, féltés, aggodalom? Hülyeség! Talán ha én is kaphattam volna ezekből valamennyit olyanoktól, akiktől kellett volna, azoktól az emberektől, akik a családomnak tartják magukat, akkor talán másképp lenne. De nem így történt, és a következményeket tekintve jobb is így. A felesleges érzelmek sorra kihaltak belőlem. - Hmm… lássuk csak, meddig is – hajolok én is közelebb a lányhoz, és hozzá hasonlóan suttogok. – Amíg el nem unom magam – válaszolom komolyan, közvetlenül az ajkai előtt, majd szélesen elvigyorodva dőlök hátra, és amint ismét helyet kapok, hogy lecsusszanjak az asztalról, visszasétálok a partnere mellé. Ki látott már ilyen bamba alakot? Egyáltalán minek van ez itt? Nem is csinál semmit. Mutatóujjammal birizgálni kezdem az arcát, meg a fülét, alig-alig érve hozzá. Először csak hessegetni próbál, mintha egy légy lennék. Vigyorogva figyelem a szerencsétlen próbálkozásait, és nem hagyok fel a játékkal egészen addig, amíg bosszúságában egy irdatlan pofont le nem kever saját magának. Akkor viszont kitör belőlem a nevetés, a hasamat fogva vinnyogva vihorászok a nyomorékon.
Kezdőlap
