Nem akartam sokáig húzni az időt, hiszen tudtam, hogy itt van a megfelelő perc. Pont háttal áll nekem is, és Damonnek is...
Hát előhúztam a zsebemből a rongyot, majd mielőtt észrevehetett volna bármit, máris az orra és szája elé nyomtam, és vámpír erőmet használva nem hagytam, hogy lerúgjon magáról. Ideje volt már kissé önmagamnak lenni. És máris kiváltságosnak érezhette magát, hogy nem téptem le a fejét, pedig szívem szerint azt tettem volna.
Mikor éreztem, hogy a teste egyre inkább ellazul, és kezdi feladni a küzdelmet velem, elégedetten engedtem el, hogy a földre zuhanjon, és Damonre néztem.- Megtaláltam a vírus összetevőit. És azt, hogy mivel lehet visszafordítani, ha beadja valakinek.

- Ha nem az életem... az életünk múlna azon, hogy abban a nőben van a vírus, nem érdekelne igazán - ráztam meg a fejem, majd ugyan támaszként funkcionáltam jelenleg, mégis kicsit egyenesen kellett állnia, hogy előszedjek egy véres tasakot, és a keze ügyébe adjam.
- Ezt idd meg. Utána ki kell találnunk mindent. Azt viszont már most kikötöm, hogy mire ez a férfi magához tér, te már otthon leszel. És este én is követlek - nyeltem egy nagyot. - Nagyon nagy fába vágtuk a fejszénket, Damon... - ráztam meg a fejem. - Rá továbbra is szükségünk lesz... nem ölhetjük meg, de mégis ki kell iktatnunk valahogy - nyeltem nagyot.

Nem is Damon lett volna, ha nem kezd el rögtön ellenállni. Bár talán pontosan ezt érezte ő is, mikor én csinálom ezt. Nagyon egymáshoz passzolunk ezek szerint.
- Nekem a főiskolán kell maradnom... nem most, úgy általánosságban szeretnék itt maradni, Damon. És ha Maxfield rájön, hogy én segítettem neked, akkor rá fog jönni arra is, hogy vámpír vagyok, és én kerülök ide a helyedre. Neked menned kell, én pedig valahogy... kivédem ezt a dolgot. És természetesen lelépek a kényszermunkából, amit csupán a Gilbert név miatt kiszabott rám - forgattam meg a szemem.
- Megvan a vírus és az ellenszere. Talán... tudom is én. El kellene vinni valahová, kivéreztetni, hiszen biztosan szed verbénát... és ha megtörtént, megigézni, hogy felejtse el ezt a vírust egyszer és mindenkorra - nyeltem egyet határozottan. Ez az ötlet még nem is olyan vészes.

Megforgattam a szemeim, és nekidőltem az egyik szekrénynek, míg ő Maxfieldről gondoskodott.
- Félő, hogy ezt nem teheted - vontam egyet a vállamon. - Ha eltűnik egyik napról a másikra, az feltűnő lesz. És a többi Augustine nem nyugszik majd addig, míg rá nem jön, mi történt. És ha rájönnek, egyenes út vezet majd hozzád, hozzám és a családunkhoz - fontam keresztbe a karjaimat. - Egyszerűbb a fejéből kitörölni a vírus tényét, mintsem eltörölni minden emlékét. Túl kockázatos. Talán ez is az... de én továbbra is itt leszek, és figyelni fogok arra, hogy mit csinál.

Nem is tudom, hogy milyen érzelem jelent meg a szívemben, és bennem, mikor meghallottam a hangját, és végignéztem rajta. Nem tudom, mert előtte még soha nem éreztem... de ahogy ő a kezébe vett egy szikét, és rögtön Maxfield-et kezdte vele döfködni, csak felsóhajtottam, és hátat fordítottam neki, hogy elkezdjem összeszedni a saját cuccaimat. Láttam már elég szörnyűséget a napokban, egyáltalán nem volt gyomrom még ehhez is, és ami azt illeti, inkább hagytam volna itt mindkettőt a szadista hajlamaikkal együtt, mintsem végignézzem.

Ahogy Maxfield magához tért, rögtön engem kezdett kóstolgatni, és nagyon nagyot kellett nyelnem, hogy ne reagáljak rá, helyette csak ültem ott, és rájuk sem néztem. Tegnap még én magam akartam kitapétázni ezzel a pasassal a falat, de most már gyomrom sem volt ránézni. Nemhogy beszennyezni vele a kezemet.
- Inkább azt döntsd el, hogy amíg eltűnik belőle a verbéna, hová viszed. Ajánlanám a pincénket, de addig a gyerekek nem jönnek a házba, míg ott van - tettem hozzá, szavaimat Damonnek címezve. Azt nem tettem hozzá, hogy valószínűleg akkor engedném a gyerekek hazaérkezését, ha Damon összes sérülése begyógyult, és túlleszünk ezen az egészen lelkileg is. Ami talán nehezebb lesz, mint a testi gyógyulás. Hiszen nekik nem arra van szükségük, hogy két gondterhelt felnőttel legyenek egy fedél alatt...