Nem egy kritikát kaptam már annak ellenére, hogy nem vagyok koros, sem pedig túlontúl idős. Az ok egyszerű: stílusom mindig is kívánnivalót hagyott maga után. Talán mert nem tudtam elszakadni férfias vonásaimtól, mely viselkedésemre tették rá a bélyeget... igen, ezt önként vállaltam! Hiszen mit tagadjak rajta? Két bátyj elnyomása alatt éltem, egyértelmű, hogy nem a nőies vonások fognak rajtam erősödni, és nyomot hagyni, nemde? Helyet foglaltam az egyik bárszéken, és emlékeimbe révedve pislogtam a Bloody Mary koktélomba. Hiába élek Mystic Fallsban, néha szokásom ide kiruccanni, igaz, akkor sem szokásom ide betérni. Túlontúl zajos ez a hely, míg otthonomhoz szokva a Grill a maga nemében csendes és békés. Mindig jobban preferáltam azt a helyet. Talán mert itt már előfordult, hogy olyan szinten túlőttem a saját alkohol-határaimon, hogy a pulton kezdtem táncolni, kitettem mindenemet, ami van, és nem is töltöttem egyedül azt az éjszakát. Kár, hogy ennél többre már akarva sem vagyok képes emlékezni. Pedig szeretnék. Tényleg. Csak egyszerűen nem megy. - Hozz még egy koktélt! - parancsoltam rá a kiszolgálóra, majd megforgattam a szememet, mikor meghallottam, hogy milyen megjegyzést tesz a kiszolgáló, miután elfordult. Hát szép. Így tisztelnek egy nőt. Bár talán nem várhatom el, hiszen én sem tisztelem a férfiakat. A tekintetem az ajtó felé siklott, mikor kinyílt. Gyakorta előfordult, de most ösztönösen éreztem, hogy oda kell fordulnom. Egy fiatal lányt pillantottam meg. Haja barna volt, melyen megcsillant a fények kavalkádja. Szeme olyan különleges... bizonyára nem örül neki, hogy itt kötött ki, hiszen ahogy végignézek rajta, ez nem egy hozzá méltó hely. De én ilyen kuplerájokban érzem otthon magam. És ha az én segítségemre szorul, akkor alkalmazkodjon az én törvényeimhez. - Constance, ha jól sejtem - sétáltam oda elé, és félre billent a fejem, ahogy ismét végigmértem őt. Két ujjam a nadrágom bal zsebébe vándorolt, mosoly jelent meg ajkaimon, és minden lazaságom ellenére éreztem, hogy talán ma még nekem is tudnak olyat mondani, amire nem számítok. - Jacqueline. - nyújtottam felé a kezemet. - De hívj Jackie-nek, mert a teljes nevemtől falra tudnék mászni. - vágtam egy nyűgös grimaszt.
Nem szeretem elhagyni Mystic Fallst és tudom, hogy Chris sem szereti, ha elhagyom. Ilyenkor ki kell találni valami jó kifogást, valami jó magyarázatot, amiért muszáj megtennem. Most is ezt tettem, de persze mint mindig most is kellő lelkiismeret-furdalásom van miatt. De nem akarom az orrára kötni, hogy megint ezzel próbálkozom, amikor tisztában vagyok vele, hogy abba kéne már hagynom az egészet. Le kéne állnom, mert talán nem is akarom igazán tudni, hogy mi is volt a múltamban, de már nincs visszaút, már itt vagyok. Nem fogok hátat fordítani, ha egyszer már megbeszéltem vele a találkozót. Nem lenne szép tőlem, ha csak úgy nem jönnék. Nem hiszem, hogy utánam jönne miatta, vagy bármi hasonló, de akkor sem vagyok az a típus, aki az adott szót csak úgy megszegi. Ezért lököm be végül az ajtót a cseppet sem szimpatikus helyen. Jó, voltam már én hasonló terepen, nem vagyok egy úri kislány, de még sem vagyok igazán oda a lebujokért. Nem szoktam hevesen bulizni, valahogy sosem passzolt ez hozzám. Nem azt mondom, hogy visszafogott vagyok és soha nem teszek semmit, amit nem szabad, de... azért jócskán előfordul, hogy visszafogom magam, mert úgy nekem kellemesebb a lét, ha nem kell utólag azon gondolkodni, vajon mi esett ki a túlzott alkoholfogyasztás miatt. A nő őszintén szólva érdekes, a telefonban is éreztem, hogy elég határozott a hangja, de nem ere számítottam. Sose kezdj boszorkányokkal, tudom, hogy ez lenne az alaptörvény, de néha egyszerűen muszáj, ha nincs más választásod. Nagy levegőt veszek és az arcorma varázsolok egy mosolyféleséget is. - Szia! Igen, de akkor maradjunk csak a szimpla Connienál, azt jobban szeretem. - fogadom el a kezét. Ha már becenevekkel operálunk, akkor legyen így, amúgy is világ életemben rettentő régiesnek éreztem a nevem, idegesítően régiesnek. Körbepillantok, nem tudom, hogy asztalhoz ülne-e, de úgy lenne a jobb, valami félreeső hely, ahol nyugodtan tudunk beszélni és nem nagyon hall senki sem lehetőség szerint. - Gondolom csapjunk a közepébe, és kezdjük azzal, hogy... mi a... tarifád? - jó ez így nem hangzik a legjobban, de tuti, hogy kér valamit cserébe. Mindig kérnek valamit cserébe, egyrészt azért is, hogy utána nem adja tovább, amit meg tudott, másrészt azért, hogy időt és energiát fordít az ügyre. Pénzem nincs, ezt a telefonban is közöltem, remélem tisztában van vele, hogy azóta sem változott a helyzet.
Végigmértem őt még egyszer. Nem tűnt ízig-vérig amerikainak, sőt! Arcvonásai inkább tűntek angolnak, mint hazánkbélinek, de sosem voltam rasszista, főként egy olyan népcsoporttal, amely annyira közel áll hozzánk. És amit nem jegyeztem meg, hogy az angolokhoz képes igencsak csinos és vonzó lány. De azt hiszem, van nagyobb problémája annál, hogy hányan fordítják meg utána a fejüket. Már az invitálásból is kiderült, hogy egy létfontosságú ügyről van szó. Ami elég fontos. - Értem... Connie. - jelent meg mosoly az arcomon, és még egyszer végigmértem, mielőtt újra helyet foglaltam volna. Ez a név sokkal jobban passzol hozzá. Mármint a beceneve. A teljes név olyan... múltszázadi. Vagy még annál is múltszázadibb. De hányan nőttünk fel olyan családban, ahol a szülők ilyen régimódiak voltak? A válasz erre... nagyon sokan! Kezembe fogtam az italomat, és belekortyoltam, de amikor feltett egy kérdést, rögtön mosoly rajzolódott a szám köré. - Tarifa? Érdekes megfogalmazás. - nevettem fel csendesen, majd kicsit közelebb hajoltam. - Egyelőre nem tudom, hogy miben tudom a segítségemet ajánlani... hogy egyáltalán képes vagyok-e rá. Ahogy azt már tudod, nem dolgozom pénzért, hiszen ez nem afféle... üzlet. - forgattam meg a szemem kissé. A boszorkányok, akik pénzt kérnek, nem valódi boszorkányok. - Az én kérésem igencsak egyszerű lesz... vérfarkas vagy. Nekem pedig azt hiszem, hogy... elegendő egy fiola. Amely a véredet tartalmazza majd. - néztem határozottan a tekintetébe. - Nem fogom ellened használni, mielőtt megkérdeznéd. De a vámpírok ellen tökéletes a belőle készített méreg. És ha valaki, hát te tudod, hogy a vámpírok milyen kis... ocsmány dögök tudnak lenni, ha vérfarkas vagy boszorkány kerül a közelükbe. - vált hangom gunyorossá, és letettem az üres poharamat.
Hát, ha tudnám, hogy honnan származom az milyen szép is lenne, de sejtelmem sincs, hogy amerikai vagyok, vagy angol, vagy esetleg egészen más. Itt találtak meg ebben az országban, de persze ez egy pillanatra sem zárja ki azt, hogy esetleg máshonnan származzak, pont azt szeretném megtudni, hogy vajon mi lehet az igazság, akkor is, ha nem biztos, hogy olyasmi derül ki, aminek örülni fogok, de ha nem tudom meg, akkor csak örökké rágom majd rajta magam, és az se jó... sehogy se jó az a nagy helyzet. Leülök szépen, értékelem, hogy nem gond neki a becézés. Nem szeretem teljesen a nevemet, mármint az egészet egyben, túlságosan komoly és én úgy gondolom, hogy nem vagyok az a mindenáron komoly ember, még ha néha annak is tűnök. Azt hiszem Chris tudna ezzel vitatkozni, de én úgy gondolom, hogy... képes vagyok ám a lazaságra, csak nem mutogatom olyan könnyen ezt az oldalamat, csak kivételes alkalmakkor és kivételes embereknek. Így viszont legalább van benne egy kis különlegesség is nem? Ha mindenkivel kedves vagy, akkor nem érezheti magát senki sem másnak, mint az átlag a szemedben. Csendben hallgatom a szavait. Nem lep meg, amit mond, egyáltalán, hogy az ár a vérem. Vicces, hogy ez az élet nem szól másról, csak a vérről. A vámpírok vért isznak, a vérük gyógyító erővel bír, a boszorkányok vért használnak a varázslataikhoz és még tuti, hogy hosszan lehetne sorolni a lehetőségeket, ha olyan nagyon el lennék merülve a témában. - Tehát... egy fiola, az végül is nem sok és gondolom nem tudhatom, hogy mire akarod majd felhasználni. - nem ellenem, persze. Az ígéret szép szó, de nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem mindig be is tartják, bár nem tudom, hogy mi oka lenne ártani nekem, de felkereshetik olyanok, akiknek van, ez a nagyobb gond, de vállalnom kell a kockázatot, ha tudni akarok valamit. - Nem emlékszem a múltamra, a gyerekkoromra. Az utcán találtak rám, és csak a nevemmel voltam tisztában. Szeretném tudni, hogy ki vagyok. - bár azt hiszem erre már az első mondatomból is rájöhetett, de úgy a biztos, ha tisztán ki is mondom, persze halkan, nem kell hogy mindenki hallja. Soha sem lehet tudni, hogy ki fülel.
Tudtam, hogy meg fogja kérdezni. Mégis miből? Az a jó, ha kíváncsi. Mert tudni akarja, hogy nem akarom-e felrobbantani a fél világot... bár lehetséges, hogy vérrel azt nemigen érhető el, legalábbis én még nem próbáltam, de... a lényeg még mindig az, hogy ha kíváncsi, az rossz nem lehet. - Tudod... a vámpírok szeretik sakkban tartani a boszorkányokat. - kezdtem bele a mondanivalómba, miközben kesernyés mosoly rajzolódiott ki szám köré. - De nem neked kell erről előadást tartanom, igaz? - utaltam arra, hogy vérfarkas. És bárhogyan is nézzük, a vérfarkasok pont annyira vannak célkeresztben... a vámpírok célkeresztjében, mint mi. Mint mi boszorkányok. - És ha lenne ellenük valamim... a véred... a vérfarkas véred méreg lehet ellenük, ha a megfelelő varázslattal megfelelő vegyületet készítünk belőle. Védelem gyanánt szerentém felhasználni. Senkit nem bántanék a keverékkel, aki engem nem próbál meg bántani. - tettem hozzá mindenképp. Nem tudhatom, milyen körökben mozog. Jobb kikötni, hogy senkit nem akarok se megölni, se halálra kínozni, se semmi. Csupán szükségem van erre. - Nem minden vérfarkas állítható meg az utcán afféle "Helló, add a véred"-szövegekkel. - sóhajtottam fel lemondóan, majd a zsebembe nyúltam, és előhúztam egy fiolát, hogy ha ezekkel együtt igenleges választ kapok, rögtön cselekedni tudjak. Persze diszkréten, és vigyázva. Nyilvános helyen vagyunk. Nem hiányzik a látványosság még ebben a városban sem. Végiggondoltam a kérését, miközben végighúztam alsó ajkamon a nyelvemet, és aprót sóhajtottam. - Ez azt hiszem, lehetséges. De nem egyszerű varázslat. Talán ki kellene vonulnunk oda hátra... - böktem egy üres asztalra, mely távol állt minden népes területtől ezen a helyen. - Ott meg tudom mutatni neked a múltat... miután én magam láttam azt. - nyeltem. - De fel kell készülnöd mindenre. Sosem tudhatod, hogy amit látni fogsz, az jó vagy rossz. A jövőd múlhat rajta. Ezért nem jó a múltat bolygatni. Felzaklatod a vizet... és az utána jó ideig fog gyűrűzni és hullámzani. - suttogtam elmerengve, aztán visszataláltam a helyiségbe, mielőtt komplett elmebetegnek nézett volna.
Persze, hogy kíváncsi vagyok, de nem gondolom, hogy feltétlenül van jogom megkérdezni, hogy mit akar a véremmel, de ha már válaszol, akkor csendben hallgatom. Annyit megtanultam már az évek során, hogy nem okos döntés bízni bárkiben is, és ezért nem is szoktam. Nem mondom az,t hogy biztosan hazudik, csupán, hogy jobb az óvatosság. Ellenben, nem tehetek semmit, ha mégis másra használja fel a véremet, nem fogok utána járni, hogy végül igazat mondott-e, főleg mert egy boszorkányról van szó, jó eséllyel lazán el tudna intézni, ha akarna. Rémes dolog, de alap állapotában a vérfarkas szinte minden természetfelettinél gyengébb és ez ellen sajnos semmit sem tehetek. - Világos, tehát csak védekezésre kell. - bólintok egy aprót. Nincs okom kételkedni benne feltétlenül, és tényleg azt tesz, amit szeretne. Nem érzem úgy, hogy hazudna és e téren az orrom ritkán csal meg, bár minden bizonnyal akad olyan varázslat, ami meggátolja, hogy kiszúrjam a hazugságot. Mondjuk azt megértem, hogy neki sem lehet egyszerű, ebben a világban, ilyen élettel senkinek sem az, és gondolom egy vámpír sem értékeli, ha egy boszi sakkban tarthatja, e miatt pedig nagyon igyekeznek tenni ellenük, amikor még lehet, amikor épp gyengébbek. - Na igen, ezt sejtettem, főleg, hogy nem bízhatunk csak úgy akárkiben. - ezzel részben arra is célzok persze, hogy én sem bízom benne, de sok választásom nincs, így hát... kénytelen leszek belemenni ebbe. Nem ismerek más boszorkányokat, így aztán más út sajnos nincsen. A szavaira csak lassan bólintok. Igen, természetesen, nem célkeresztben kell ezt elvégezni, sőt talán még az sem elég rejtett, de ő ismeri jól a mágiáját, ő tudja, hogy mennyire okos, vagy nem okos döntés nyilvánosan varázsolni. - Tisztában vagyok a kockázattal. Már így is túl rég óta halogatom ezt, túl rég óta teszek úgy, mintha nem motoszkálna folyton a fejemben, hogy miről nem tudok. Muszáj... muszáj tudnom, akármi is lesz a következménye. - tisztában vagyok vele, hogy igaza van, hogy rossz vége lehet, hogy a múltam megkavarhatja a jövőmet is, de tudni akarom, hogy mi van a háttérben, tudni akarom, hogy mi az ami el van zárva előlem és főként, hogy miért. Addig azt hiszem nem lehetek kerek egész, nem leszek képes kiismerni magam, amíg azt sem tudom, hogy ki vagyok.
Rengeteg leckét vettem szüleimtől, mielőtt meghaltak volna. Tudtam minden fortélyt, s ha kellett, hát addig nem adtam fel, míg nem tudtam meg a valóságot. S azt, amiért kerestek. Ez az egész nem lesz egyszerű. Közel sem az. Ha olyan beavatkozás érte, mely egy nálam erősebb boszorkány műve, bele fog telni egy időbe... fájdalomba... mindenbe, mert a természet rendje problémás. Tudnom kell, hogy mivel állok szemben. - Akkor... azt hiszem, áll az alku! A véredet a varázslat végén fogom... elkérni. - súgtam, miközben a levegőbe macskaköröztem. - De a mágiához is szükség lesz pár cseppre. - jegyeztem még meg, majd felálltam, és a koktélomat hátrahagyva vonultam el vele az oldalamon ahhoz a bizonyos hátsó asztalhoz, melyről az előbb beszéltem. Helyet foglaltam, majd intettem, hogy üljön le velem szemben. - A módszer talán nevetségesnek fog hatni. Ostoba tévéműsorokban csalók használják, de aki tényleg boszorkány, annak tényleg működik. - tettem hozzá még előjáratban ennyit, miközben halványan és bizakodóan rámosolyogtam. - Határozottnak tűnsz. De már itt vagy az oroszlán barlangjában. Képletesen értve természetesen. Ez a hely egy kész természetfeletti gyülekezőhely, senki nem fog figyelni ránk. - néztem körbe, és jószerével éreztem vérfarkasokat és vámpírokat egyaránt. Ez New Orleans, mást nem is várhatunk. Annyi eltéréssel, hogy a vérfarkasok lopakodó üzemmódban folytatják életüket az utóbbi időben. - Ha tényleg mindent megértettél, és ahogy az előbb mondtad... hogy vállalod a kockázatokat, akkor add a kezed. Tudnom kell, hogy varázslat alatt állsz-e. Vagy más okból kifolyólag nem emlékszel. - nyitottam szét tenyeremet, és az asztalra helyeztem, hogy ha tényleg benne van, kezdhetssük is.
Csak csendben bólintok a szavaira. Persze, én is úgy gondoltam, hogy majd a varázslat elvégzése után intézzük az "anyagiakat". Félek, izgulok, ezt kár lenne tagadni. Nem tudom, hogy mi fog ebből az egészből kisülni, nem tudom, hogy mi lesz az eredmény és nagyon remélem, hogy nem valami olyat tudok meg, ami az egész eddigi életemet fenekestül felforgatja. Így is túl sok már a bonyodalom. Ha csak azzal kezdjük, hogy vérfarkas vagyok, de keres a maffia, és nem rég sikerült egy régi ismerősbe is belebotlani, vagyis neki belém... egyelőre igazán elég lenne ennyi és nem kéne mellé még valami kellően sokkoló információ is, bár félek tőle, hogy nagyon nagy esélyem van rá, hogy nem fogom tudni elkerülni, hogy szembesüljek a múltammal és ha ennyire mélyen el van rejtve, akkor kétlem, hogy csak annyi lesz, hogy gyerekként bevertem kicsit a fejem és kitörlődött pár momentum. Az egy kicsit túl egyszerű lenne, az én életem már-már kényszerűen ennél sokkal bonyolultabb. - Találkoztam már boszorkánnyal és biztosan nem fogok nevetgélni azon, ami most jön. - nem akarok túlszáraznak tűnni, ezért egy halvány mosoly még megjelenik az arcomon, mielőtt leülnék szépen. A szavaira újabb bólintás, értem persze, ez New Orleans, itt még talán a falnak is füle van, csak épp jó eséllyel a kutyát se az én problémáim érdekelnek, amikor sokkal komolyan csetepatékról suttognak a háttérben. Nem érdekel, nem szoktam belefolyni mások ügyeibe, mert épp elég bajom van nekem magamban is, nem kell még másé is. - Vállalom. Most már... egyszerűen muszáj tudnom, hogy mégis mi lehet a háttérben... muszáj. - nem arról van szó, hogy nem moccanok el, amíg nem jön rá, talán nem tud, talán túl erős ez a valami rajtam, hogy csak úgy feltörje. Nem tudhatom, nem értek az efféle mágiákhoz, az egész boszorkányosdihoz nem sokat konyítok. Finoman a kezébe teszem az enyémet, mert hát minden bizonnyal ezért nyújtotta ki felém és nagy levegőt veszek. Nem tehetek róla, hogy a szívem egy fokkal még annál is hevesebben kalapál, mint amikor beléptem ide, pedig akkor sem voltam nyugodt. Félek... hát hogy a fenébe ne félék?
Hangja eleinte talán száraznak tűnhetett még számomra is, akit az ilyesmi általában nem zavar, de mosolya elárulta, hogy nem a személyemmel van problémája. Nyilván aggódik a varázslat sikere miatt, amit meg is értek ebben a helyzetben. A története alapján tudtam azt, hogy már régóta kétségek között gyötrődik, s mi több, nem sokan állltak segítségére, pedig rászorulna. De ez ma megváltozik. S ha minden jól megy, ma már úgy távozik innen, hogy tudni fogja a múltja azon részét, melyet elfelejtett. Leült velem szemben, és végül megfogta a kezem. Furcsa, hogy egy-egy ellenséges faj szülöttei néha képesek együtt dolgozni. Bár tény, hogy ha van semlegesnek nevezhető kapcsolat a természetfelettiben, akkor az a boszorkányok és vérfarkasok kapcsolata. - Akkor... kezdjünk is hozzá. - suttogtam halkan, majd lehunytam a szemem, és halkan mormolni kezdtem. Egyelőre csak azt akartam tudni, hogy mi tette ezt vele. De nem tellett bele sok időbe, hogy a mellkasomban valami szúró fájdalmat érezzek, s ez rögtön arra késztetett, hogy befejezzem a beszédet. - Azt hiszem, hogy... beleütköztem valamibe. - suttogtam rekedten, majd a nyakam fájdalmai miatt kissé oldalra billentettem a fejem, majd sóhajtottam egy kicsit, s ismét lehunyva szemeimet koncentráltam arra, amit tudni akartam. Láttam mindent... ezt a lányt, ahogy valami furcsa társaság közé keveredett az elmúlt pár évben... azt, amikor kiváltotta az átkát... akkor kezdett el öregedni... Majd mikor megláttam azt, majd ismét megéreztem szívem szúrását, már tudtam, hogy amivel szembenállok, közel sem olyan egyszerű. A felettünk levő villogó fények egy pillanatra ki is hunytak, annyira rákoncentráltam minderre. - Te nem amnéziás vagy... egy... egy varázslat zárja el előled a múltad... még ma is él a boszorkány, és... - szorítottam össze a szemeimet. - és védelmezi a varázslatát. De ennél többet most még nem látok. - ráztam meg a fejem, de hazudtam... csak nem akartam felfedni, hogy ha ennél többet akarok látni, valószínűleg több varázserőre lesz szükségem.
Nem tehetek róla, nem igazán vagyok egy nagyon bizalmaskodó típus. Meg van rá az okom. Az életemben túlságosan sok volt a kétség, az átverés, az árulás. Nem tudom egy könnyen a bizalmamat osztogatni másoknak, főleg nem egy ismeretlen boszorkánynak, akármennyire is szeretném. Nem akarok én ilyen lenni, nem akarok mindenkivel visszautasítóan bánni, tényleg nem, egyszerűen csak... túlságosan félek attól, hogy rossz lesz a vége, most pedig még a varázslat miatt is feszült vagyok. Igaza van Chrisnek bármi kiderülhet, bármi rossz, bármi arról, hogy valaki direkt tette ezt velem és hát hogy a fenébe ne tartanék attól, hogy valamibe tényleg belenyúlok, ami aztán fájdalmas és kínzó lesz számomra, amire azt mondanám bár ne tudtam volna meg soha, de akkor már nem lesz visszaút. Odaadom hát neki a kezem, és csak figyelem, ahogy lehunyja a szemét és koncentrál. A halk mormolásból nem sokat értek, de ha jól sejtem erre nincs is szükség. Végül megáll, egy pillanatra csak. Érezni a beszédéből, érezni minden gesztusából, hogy ez nem lesz egyszerű, hogy... - Akkor... igaza volt... - mondom szinte alig hallhatóan csak magam elé, miközben ő újra lecsukja a szemét. Igen, ezek szerint tényleg valaki ezt tette velem, valaki a múltamat zárta el előlem, de miért tette? Miért vette el előlem azt, aki vagyok, miért... miért volt ez jó? Fogalmam sincs, hogy mi játszódhat le most benne, hogy mit láthat, hogy egyáltalán lát-e valamit. Csak azt érzem, ahogy szorítja a kezem, a feszítő érzést a fejemben, mintha csak szó szerint matatna odabent valaki. Nem olyan vészes, vagy talán csak már hozzászoktam a fájdalomhoz. Minden hónapban, minden egyes átalakulás olyan kínzó fájdalommal jár, amihez képest ez már szinte alig érezhető. - De miért... miért tehette ezt bárki? - bukik ki belőlem, hiába butaság, hiszen pont hogy arról van szó, hogy ő sem tudja, hogy nincsenek válaszai, mert nem lát mélyebbre. Összeszorítom a szám, csalódottan sóhajtok egyet. Miért ennyire bonyolult ez az egész és miért hallom úgy a hangjából, hogy nem tehet ellene semmit? - Tudod, hogy ki ő, aki tette? Meg tudod keresni nekem? - boszorkány, ismerhet boszorkányokat nem? Nem tudom, hogy képes-e megtörni azt, amit az a boszi tett velem, de ha nem, ha nem menne neki, akkor... valahogy megkeresem. Elmondom Chrisnek, megkérem, hogy most az egyszer segítsen, mert... mert eddig nem tette. Nem tudom miért, de most muszáj, ő segíthet megtalálni valakit, és miért ne tenné meg?
A torkomat valami fémes íz kezdte marni. Nem tudtam, honnan jön, de abban már megbizonyosodtam, hogy mindez nem lesz könnyű menet. És valószínűleg.. szükségem lesz egy olyan erőre, melyet eddig még nem használtam soha. Nem is vagyok biztos abban, hogy nekem menne, de meg kell próbálnom. Aki nem teszi, elbukik. S ha megteszem, talán akkor is.. de ha meg sem próbálom, nem tudhatom, hogy mi lesz! - Ahhoz kicsit.. mélyebbre kell majd ásnom. - feleltem ennyivel a kérdésére. Meg tudom találni... arra már nem kérdeztem rá, hogy mégis kinek volt igaza, hiszen ha megteszem, értékes időt veszítek, s mi több, még én magam is kizökkenek, ami igazán nem hiányzik ebben a pillanatban. Most teljesen feltárta előttem az elméjét, olyanm int egy nyitott könyv. Nekem csak jól kell használnom, s ha sikerül, minden megváltozik... az ő élete főleg. Az enyém is, hiszen a kezemben lesz egy fontos adalékanyag ahhoz a bizonyos méreghez.. - A férfi... a boszorkány férfi, aki ezt tette veled... ez nem most történt. - szorítottam még inkább a szemeimet, mintha valaki kényszerítene, de lényegében csak azt a fájdalmat érzékeltem, amelyet ő érez, mikor átváltozik. Boszorkányként ilyesmiben még sosem volt részem, s most sem sejtettem, hogy ez megtörténhet, de valószínűleg ez történik, mikor valakivel nemcsak így, de szellemileg, mentálisan is teljesen eggyé olvadsz. - Mindez már közel négyszáz éve történt... - bukott ki végül belőlem. - Valaki erre bérelte fel őt, hogy ezt tegye veled. - folytattam aztán, majd látva a boszorkány arcát, tudtam, hogy innen csak az visz beljebb, ha még ezelőttre férkőzöm az agyában. - Egy férfi... vámpír...- suttogtam nagyot nyelve, majd éreztem, hogy az orromból vér kezd szivárogni. Erősen koncentráltam... a boszorkányok ereje fogyóban... főleg hogy ez már fekete mágia. De még midnig van mit mondanom...
Csak némán bólintok a szavaira, hát akkor ásson mélyebbre, akkor is, ha az fájdalommal jár, akkor is, ha az kellően kínzó lesz számomra. Az ő nevében nem nyilatkozhatok, az ő tudja, hogy mennyit vállal, mennyit bír ki. Igazság szerint nem vagyok rosszindulatú a véremet akkor is neki adnám, ha csak részinformációkkal szolgál, hiszen megpróbálta és nem feltétlenül az ő hibája az ha nem sikerül teljesen a varázslat, ha a másik fél jóval erősebb nála. Arra kissé értetlenül nézek rá, hogy nem most történt velem, mármint úgy érzi, hogy évekkel ezelőtt nem igaz? Ez végül is így van, évekkel ezelőtt történt, nem épp tegnap, de amikor aztán kicsúszik a száján az a bizonyos négyszáz év, akkor finoman szólva is elkerekedik a szemem és ha ez nem csak a mesékben lenne lehetséges, akkor most az asztalon koppanna az állam, de a helyén marad és csak az értetlen tekintet marad. - Hogy... hogy érted, hogy négyszáz éve? - olyan régi a varázslat, amit alkalmaztak rajtam gyerekkoromban igaz? Igaz? Mi az, hogy négyszáz éve, én nem vagyok négyszáz éves, vagy még több, még csak a húszas éveimben járok. Talán még levegőt is alig veszek a következőekben, ahogy szinte érzem, hogy egyre beljebb hatol, ahogy feszegeti a gátakat a fejemben, amiket valaki ott állított fel, egy férfi... egy férfi, akit felbéreltek erre... Olyan hirtelen rántom el a kezem, ahogy csak lehet, ha nem szorítja túl erősen, de jó eséllyel mégis csak egy vérfarkasba szorult túl sok erő még így emberi formában is. Egy vámpír... az nem lehet, nem ismerek túl sokat, de talán olyan, akit nem ismerek, de azok után, amiket Kenzie mondott, ahogy legutóbb Chris viselkedett, nem is kicsit furcsán... - Elég! Nem... nem akarom tudni, nem akarok többet tudni! - zihálok, pedig ő van rosszabb bőrben, mégis én kapkodom a levegőt és képtelen vagyok megnyugodni. Olyan erővel ért ez most, mintha valaki épp most nyomta volna a fejem a víz alá és éppen, hogy csak ki tudtam szabadulni, hogy újra levegőhöz jussak. Újra felé nyújtom a kezem, de ezúttal csak az egyiket. - Vedd a vérem és ennyi. Köszönöm, hogy segítettél, de... de nem akarok többet tudni! - hevesen rázom meg a fejem. Segített, igen, ezért jár a fizetség, de többet nem akarok tudni, nem tőle akarom tudni, mert ha tényleg lehetséges az, amire gondolok, akkor azt az ő szájából kell hallanom. Ez... ez egyszerűen képtelenség!
Nem feleltem. Leginkább azért mert pontosan tudhatta ő, hogy jól hallotta azt a bizonyos számadatot, mely elhagyta ajkaimat. Jelenleg nem volt időm azon gondolkodni, hogy hogyan is lehetséges. Egyet tudtam biztrosra: a varázslat nem hazudik. A sötét mágia rengeteg dologra képes, de sosem hazudik... s úgy tűnik, hogy ez a nő ebben nem talált társra vele. Neki talán az egész élete egy hazugság.. A vérem karomra csöppent, de mikor ismét szóra nyitottam volna a szám, leállított, és úgy pislogtam rá hirtelen kipattant szemekkel, mintha legalább egy lidécres álomból ébresztettek volna. - Elég...? - kérdeztem vissza gyenge hangon, majd nagyot nyeltem, és nem tehettem nagyon mást, el is engedtem a kezét. A történések már alig jutottak el a tudatomig. Hiszen leállított... pedig már láttam az arcát... annak a férfinak az arcát. De ő nem akarja tudni... nem köthetem az orrára csak úgy. - Sajnálom. Azt hiszem, ez a varázslat mindkettőnket felkavart. - suttogtam, miközben egy szalvétát vettem ujjaim közé, és letöröltem a vércsíkot az orrom alól. Nagyon de nagyon furcsa.. hogy amit láttam, összehozható egy másik emlékkel, ami szintúgy ott lapul a fejében.. de céltudatos. Pontosan tudja, hogy hová kell mennie ezek után. Elővettem a zsebemből egy apró kis üvegcsét, majd egy kis kést, mely tökéletesen elfért a zsebben.. majd ismét a keze után nyúltam, és pár csepp vérét gyűjtöttem össze az üvegben. - Köszönöm. Azt hiszem, ennyi elég is lesz. - bólintottam egyet felé. - Biztosan nem akarod tudni, hogy mi a... vagy inkább ki az, aki ezt tette veled?
Választ ad néhány olyan dologra, ami eddig nem volt számomra egyértelmű, de pont e miatt sokkol a dolog. Nem tudom, hogy mit kéne kezdenem ezzel, de az biztos, hogy nem akarok többet hallani, nem akarom tudni a nevét, nem akarom, hogy kimondja. Talán addig még hitegethetem magam, hogy nem igaz, hogy nem ő volt, hogy... hogy nem árult el ilyen szinten. Nem tudom, hogyan viselném el, tényleg nem tudom, hogy bírnám ki, ha végül kiderülne. Talán más, talán egy másik vámpír, egy haragosom, a maffiából, nem is tudom, de... de ez egyszerűen nem lehet. Chris nem ártana nekem, ő maga mondta! Nem is olyan régen, nem bántana és most mégis úgy tűnik, hogy így van? Hogy ilyet tett volna? Négyszáz év... Négyszáz év! Bólintok párat. Igen, elég, nem akarom hogy tovább beszéljen. Ha így tenne, a fülemre tapasztanám a kezeimet, hogy ne halljam. Tudtam, hogy ez veszélyekkel járhat, tudtam jól, hogy nagyon-nagy baj lehet, de erre tényleg nem számítottam, csak valami kellemetlen rossz emlék, valami gyerekkori trauma, de ez nem az, ez... ez annál sokkal több. - Felkavart... az finoman kifejezés. - nyögöm ki. Totálisan ki vagyok, és még csak nem is engedtem magamnak, hogy belegondoljak abba, mi van, ha tényleg így van, mi van, ha tényleg igaz, ha... ha nem valaki más volt. Nem akarom elhinni és nem akarom készpénznek venni, így is sokkolt maga a feltételezés. Inkább a kezemet nyújtom neki, mert el akarok menni, el kell mennem, különben biztos, hogy... nem is tudom. Valami össze kell törnöm, valamit csinálnom kell, különben biztos, hogy nem élem túl ezt. Túl nagy a nyomás bennem. Csak tartom a kezem, amíg elegendő vérre tesz szert. Kicsit sem érdekel, hogy mi lesz vele... egyáltalán. Újra megrázom a fejem. - Nem! - még magamon is meglepődök, szinte már sikítom ezt az egyet szót, de úgy érzem, hogy ha nem teszek valamit elönt a pánik, vagy valami ahhoz hasonló rémes érzés. - Ha mégis, én majd... majd kereslek és... köszönöm, de... muszáj egy kis levegő... nem bírom itt. - szaporán veszem a levegőt, túlságosan is, muszáj kiszellőztetni a fejem, muszáj lenyugodnom valahogy, bárhogy! - Köszönöm, hogy segítettél... szia! - gyors köszönés miután végre felpattantam. A kávém árát az asztalon hagyom, szinte már remegő kézzel, aztán távozom, gyorsan mégis akadozva. Nem tudom, hogy mit fogok tenni, ha ez mégis igaz, fogalmam sincs!
Az első hivatalos napom ebben a városban! Elhatároztam, hogy a bálig eszem ágában sem lesz leleplezni magam. Ha jön is valaki ide, akit én ismerek... nos, azt kell mondanom, hogy rövidesen véget fog érni a szórakozása. Gondolok itt például a drágalátos Gwendolyn-ra, de akár még a málészájú haverjára is. Hogy is hívták? Tudom is én, érdekel a fenét! De ha például Constance erre merészkedne... hm... Gregory biztosan vele van. Miért is lenne ez a két bugyuta külön? De legalább könnyebb lesz elkapni őket. Semmi kétség! Nem volt nehéz elérnem, hogy tökéletes kíséretet találjak magamnak ma estére. A húgomnál jobb nőt látni még senki nem látott. Csupán azért nem kívántam meg soha, mert mégis milyen aberrált lennék, ha a saját húgom tetszene nekem? Eléggé... beteges. Nevetséges is. Ez még tőlem is durva lenne. - Erőltesd magadra a szebbik mosolyodat, nem azért hoztalak ide, hogy egész nap az orrodat lógasd! - rivalltam rá a mellettm álló, éppen belém karoló húgomra, Dorothy-ra. - Nyaralásnak fogd fel. Vagy mindez olyan nehéz? Kérlek! Rád fér egy kis szabadság... olyan berozsdásodott vagy. - sóhajtottam fel, ahogy megálltam a pult mentén, és pezsgőt vettem le a tálcáról, egyet nekem, egyet neki.- Szükségem van a szép pofidra, hogy ártalmatlannak higgyenek. - tettem még hozzá apró sóhajtást követően, majd elvigyorodtam. - Nem érzed jól magad?
Nem szívesen hagytam magam mögött Chicago-t. Valahogy már oda tartozik a szívem. Szeretem a munkámat nem mondhatom magam munkamániásnak. Vagy talán nem akarom magamat annak tekinteni. De határozottan nem örülök, hogy itt kell lennem a testvérem oldalán. Úgy érzem magam, mint valami bábu. Mindennél jobban el akartam szakadni az egész családtól a nevemet is megváltoztattam csak ne kelljen az ő árnyékukban élnem. A saját életemet kezdtem el irányítani most pedig mégis úgy teszek, ahogy a bátyám kíván. Nevetséges vagyok, de jobb lesz, ha kicsit elszakadok a megszokott környezettől. Legalábbis azok után, amit a munkatársammal tettem a legjobb az, ha kicsit kiszellőztetem a fejem. Nem engedhetem, hogy a múlt démonai újra behálózzanak. – Talán egy kicsit meghozhattad volna a kedvemet erre az egészre, akkor nem olyan képpel mászkálnék, mint aki csak testben van itt. – A gondolataim ezer felé cikáztak és ezért is nem volt lehetőségem az arc mimikámra odafigyelni. Bőven van másért aggódnom nincs szükségem még erre is. Elveszem tőle a pezsgőt és egyet belekortyolok. A buborékok könnyedén zsibbasztják el a testrészeimet és egy kicsit segítenek a hangulatomon is, ami nem túl fényesnek mondható. – Örülök, hogy nem vagyok több egyszerű kelléknél. – Imádom, hogy szóban is boldogan kifejezi, hogy számára nem vagyok más csak egy értékes elvegyülési eszköz. Nagy nehezen mosolyt erőszakolok az arcomra, de ezen könnyedén észrevehető, hogy kényszerből ragad az arcomra. – Mi ütött beléd, hogy megkérdezd? Nem mellesleg szerintem egyértelmű, hogy nem érzem jól magam, de ez segíteni fog. – Felemelem a poharamat, majd az utolsó csepp pezsgőt is kiiszom belőle.
Izgatottan vagy inkább idegesen simítok le egy nem létező szöszt a ruhámról és igazítom el – a szintén nem létező – ráncokat is a kék estélyiről, amit a mai alkalomra választottam. Kezemben szorongatom a ruhához passzoló maszkot. Még nem tettem fel, majd akkor szándékozom, ha megérkezett a partnerem is. Tulajdonképpen nem is a bál az, ami miatt izgatott vagyok, sokkal inkább a férfi az oka, akivel itt van ma találkozóm. Fogalmam sincs, hogyan is történt, de a találkozásunktól fogva nagyon is lenyűgözőnek találom és kár is lenne tagadnom, hogy mekkora hatást gyakorolt rám. Hihetetlen. Még most is aggódom, hogy jól választottam-e ruhát, vajon elég csinosnak talál-e vagy sem. Általában nincs ilyen kérdésekkel gondom, tisztában vagyok azzal, hogy milyen nő vagyok és igazság szerint nem gyakran esik meg velem, hogy annyira érdekeljen bárki, hogy a külsőm miatt legyek ideges. És most pedig… Szinte alig észrevehetően rázom meg a fejem, és kérek egy pezsgőt, amíg várakozom. A szívem a torkomban dobog. Olyan vagyok, mint valami buggyant tinilány az első randija előtt, pedig már mindkettőn túl vagyok. A kamaszévek régen elmúltak, ahogyan az első randevú varázsa is. Ahogy megkapom az italt, valójában nem iszok bele. Csupán a kezemben forgatom a karcsú poharat, majd a pultra teszem és az órámra pillantok, majd a tömeget pásztázom végig és amikor megpillantom az ismerős fekete fürtöket, a gyomrom bukfencezik egyet. A pezsgőt ott hagyva indulok meg a férfi felé és abba bele sem gondolok, hogy ma éjjel telihold van. Ajakaimon kedves mosollyal tartok felé, kerülgetve olykor az embereket, vigyázva arra, hogy senkit se tapossak le.
Miután említést tett az italra, rögtön befelé fordítottam a pillantásomat, és kutatni kezdtem azután, hogy hol is van itt bármi, ami hasonlít valami italra. Tény, hogy nem vagyok egy jártas egyén ebben a városban, hiszen ugyan... mit keresnék én New Orleansban szabadidőmben? Nevetséges gondolat, nem? Nem válaszoltam a bókjára, talán azért, mer tnem szoktam hozzá, és eleinte nem jött semmi a számra... de amikor belé tudtam karolni, és ajtót nyitott előttem, kicsit feloldódtam, és rögtön megindultak a gondolataim is. - Ez kedves tőled. Te sem vagy egy... öhm... fogalmam sincs, hogy kell férfiaknak bókolni - vontam össze a szemöldökeimet kínos mosollyal, és lassan elengedtem a karját. Eléggé... furcsa. Mikor legutóbb ilyen bálon voltam, nos... még utáltuk egymást. Én azóta nem jártam ilyen puccos helyen, hiszen akkor is kötelezettségnek éltem meg. Utáltam őket. - Egy pohár pezsgő jár... mindkettőnknek - vettem le egy tálcáról két pohár gyöngyöző folyadékot, és az egyiket felé nyújtottam. - Igyunk arra, hogy... a testvérek mindig megtalálják egymást - kacsintottam rá.
Nem voltam hozzászokva, hogy ilyen elegáns helyekre járjak, azonban nem éreztem azt, hogy kilógnánk a sorból mi ketten. Ő gyönyörűen festett testhezálló ruhájában, és bár nem beszéltünk előtte össze, az én öltönyöm még illett is a ruhájához. Éreztem, hogy bókomtól kicsit zavarba jött, és kicsit furcsállottam. Azt gondoltam, hogy az évek alatt már annyian dicsérték meg, hogy az ilyen nem hat rá így. - Mondd azt, hogy elegáns vagyok, azzal nagyon nem lőhetsz mellé – mosolyodtam el kicsit talán pimaszul miközben rápillantottam. Sokan voltak, de valahogy nem zavart a tömeg. Nagyon régen jártam már ebben a városban, azóta egészen biztosan sok minden megváltozott. Most azonban nem azért voltunk itt, hanem azért, hogy jól érezzük magukat, ezért elvettem tőle a pezsgőt, és kicsit megemeltem a poharat, majd koccintottam vele. – Ez.. jól hangzik – mondtam közben, majd kortyoltam egyet az italból. Érezhetően nem egy olcsó löttyöt szolgáltak fel, és ha valaki annyit élt már, mint én, akkor a jó bort, pezsgőt, vagy igazából bármiféle italt sokkal jobban értékeli, mint bármi mást. - És.. mi történt veled amióta nem találkoztunk? – kérdeztem tőle egy féloldalas mosollyal. Fel akartam őt kérni táncolni, hiszen egy bálban vagyunk, de amíg nem fogyasztottuk el az italunkat, addig értelmetlen lenne. És egyébként is érdekelt, hogy mi van vele, ezért kíváncsian vártam a válaszát.
Csak sóhajtottam. Már igazán megtanulhattam volna, hogy a nőknek soha de soha nem jó az égvilágon semmi. Ha hízelgünk, akkor azt hiszik, akarunk valamit. Ha nem, akkor rögtön utolsó férgekké alacsonyodunk a szemében. Kész rémálom, ám nem mondhatni, hogy engem annyira meghatna más nők véleménye. Dorothy-é se érdekel kimondottan, pedig ő az én vérem. De hát ahogy mondani szoktam, egy vezetőnek vannak nagyobb problémái is annál, minthogy a nők kimondott vagy kimondatlan véleményével foglalkozzon. - Mit kellett volna tennem? - kérdeztem végül, ahogy a szememre vetette, hogy a kedvét kellett volna meghoznm ehhez az estéhez. - Kaptál egy ruhát. Hozzá cipőt. Egy új és mellesleg rohadt drága táskát. Nem elég, hogy hercegnőnek érezheted magad? - sóhajtottam, ám hangom kissé gúnyos volt. Ő nem az a tipikus nő volt, aki elfelejt két lábbal járni a földön. Hiszen riporter... vagy újságíró... tudom is én, amíg rólam nem ír, vagy beszél, addig nincs problémám a foglalkozásával. Vagyis... ez azért így nem teljesen igaz. - Ez az, idd csak le magad. Nincs szebb egy becsiccsentett, állandóan kacagó nőnél - forgattam meg a szemem. - Bár van egy bizonyos határ a részegség és a kellemes lebegés között. Kérlek, próbáld inkább az utóbbit célodul kitűzni - billent oldalra a fejem, majd körülnéztem. - Nem maradok sokáig a városban, ezáltal neked sem kell. Csupán pár hét. Addig talán kibírod a jegyzetfüzeted nélkül -ittam bele a saját poharamba is.
Nem szeretek a bátyám bábja lenni. Most pedig pontosan úgy érzem, hogy úgy rángat, ahogyan neki tetszik. Mégis, hogyan kellene bármit is élveznem, amire nem igazán megkért sokkal inkább követelte, hogy jöjjek el. Ez pedig már eleve csökkentette a kedvemet főleg, hogy jelen pillanatban az egyetlen dolog, ami boldoggá tesz a munkám. Bár részben jobb is, hogy elszakadtam onnan. Az egész incidens óta szabadabban mozoghattam, ugyanakkor nyomta is a lelkem a helyzet, mert nem ártó szándékkal tettem, amit tettem. Egy pillanatra engedtem a dühömnek és ez sült ki belőle. Megszégyenítettem valakit és élveztem. De nem engedek újra a sötétségnek. Nem ilyen mértékben. – Szerinted tényleg úgy akarom érezni magam, mint valami hercegnő? – Nagyon nem ismer, ha azt hiszi, hogy ez az egész felhajtás a vágyálmom. Szeretem, ha figyelmet kapok de nem ezen a téren. Mert itt nem néznek többnek egy üresfejű libánál én pedig ennél sokkal több vagyok. Utálom, hogy lenéznek csak azért, mert a bátyám ragaszkodott ehhez az egész cicababa dologhoz. Szeretem a nőies ruhákat, de ez nem igazán az én stílusom. Nem követeli meg azt a tiszteletet, amire vágyom. – Máshogy nem tudom elviselni a társaságod sajnálom, hogy elkeserítelek. Nem mellesleg tudok vigyázni magamra és tudom, hol kell meghúznom a határt. – Nem tetszik, hogy még a saját testvérem is ilyen módon lenéz. Nem vagyok már kislány. Megvoltak a magam problémái, de ezeken már túl vagyok. Mondhatni ennek köszönhetem, hogy tudom, hol kell meghúzni a határt.
Kissé felszaladt a szemöldököm. Jó ég, megőrjít ez a nő. Mégis mit vár tőlem? Vagy egyáltalán... hajlandó lenne végre legyártani a nőkhöz egy használati utasítást? Nevetséges. Persze hiába próbálom kényeztetni őt, és a tenyeremen hordozni, ez láthatólag nem elég. Hát mi a francot kellene még csinálnom, hogy elég legyen? Igaz, eléggé ront a renomémon, hogy tudja, honnan is jövök... nem véletlenül keresztelkedett ki a családunkból, és váltotta le a vezetéknevet. Sejtésem sincs, hogy honnan jött a Yates. De ha egyszer érdekelni fog, megkérdezem tőle. - Mert nem az minden nő álma, hogy hercegnőnek érezze magát? Ne őrjíts meg, kérlek! - jegyeztem meg eléggé hangosan, ám még annál türelmesebben. Elhatároztam, hogy most tényleg megpróbálok minél inkább a kedvében járni, még ha tudom is, hogy ez lehetetlen feladat. - Mindig is hercegnőnek kellett volna érezned magad, hiszen a húgom vagy, és illendő lenne, ha meglenne mindened. ÉS ha ehhez az kell, hogy pénzt kapj minden hónapban a számládra, hát legyen! Az én húgom ne járjon márkátlan szemétben még dolgozni sem! - kortyoltam bele a poharamba. Ez kissé hevesebbre sikeredett, de őszinte voltam. Talán kevesen tudják, hogy ő a húgom, és a családunk tagja... hiszen kész örömmel találja ki néha, hogy simán letagad bennünket, ami nem olyan meglepő... de akkor sem akarom, hogy hiányt szenvedjen. - Miért utálsz te engem ennyire? - vontam fel kérdőn a pillantásomat, mikor azt mondta, hogy a társaságom alkohol nélkül aligha elviselhető. Hát mégis mit kellene tennem még, hogy hajlandó legyen elfogadni engem? Nem tudok változtatni a múlton...
Jelen pillanatban nem is érezhetném magam kényelmetlenebbül. Már most várom, hogy vége legyen ennek az egésznek pedig úgy igazán még csak el sem kezdődött, de én már fejvesztve menekülnék innen, hogy a lehető legtávolabb legyek a bátyámtól és a saját életemet élhessem még, ha nem is teljes mértékben úgy, ahogyan én azt szeretném, de semmi nem alakul úgy, ahogyan az ember eltervezi. Főleg, ha az illető nem is igazán mondható már embernek. Az életem soha nem volt átlagosnak mondható, de ez csak rátesz még egy lapáttal a dolgaimra. – Ha esetleg azt tervezted, hogy abból fogsz megélni, ahogyan a nőkön kiigazodsz azt ajánlom még most dobd ezt a foglalkozást és keress valami mást, mert ez nagyon nem fog összejönni. – Olyanok vagyunk egymásnak, mint két idegen. Sem több sem pedig kevesebb. Ez már-már szomorúnak mondható. Egy vér csörgedezik az ereinkben, de én ezt örömmel tagadom le, ahányszor csak szóba kerül. Szeretem meghúzni a határokat. Nem szívesen vállalom fel a családom, mert azzal a múltamat is felvállalnám én pedig elszántan menekülök ezelől. – Ez az egész nem arról szól, hogy utállak-e avagy sem, vagy ha utállak is, hogy miért. Folyamatos emlékeztetője vagy a múltamnak, szóval bocsáss meg nekem, ha képtelen vagyok jól érezni magam a közeledben. – Nem adok egyenes választ, ami az érzéseimet illeti, mert az utóbbi időben eléggé meggyűlt velük a bajom. Sokkal intenzívebbek és ez nem csak annak köszönhető, hogy félig vámpír vagyok, hiszen ez egy ideje már igaz rám. Egyszerűen sokfelé kavarognak a gondolataim és próbálok menekülni a belső sötétség elől. De hogyan is menekülhetnék el valami elől, ami az egész idő alatt bennem rejtőzködik?
Elnevettem magam a válaszát meghallva. - Nos... öhm... igazán elegáns vagy, Lucien - kuncogtam még mindig. Magam sem tudom, hogy mikor jöttem ki a gyakorlatól. Már egy ideje nem pasizom, talán az a baj. Nem mintha vele most éppen pasiznék, mert mégis csak együtt nőttünk fel, még ha nincs is közöttünk vérségi kapocs... kicsit beteges més morbid lenne, ha ezt követően megpróbálnék rá úgy nézni, ahogyan azt hiszem, hogy nem kellene. Ugye tényleg nem szabad úgy néznem rá? Én magam is belekortyoltam a kapott italba, majd kicsit elmerültem a tekintetében, hamár csak úgy, hogy ne lehessek túl feltűnő. Megpróbáltam megkeresni benne azt a kisfiút, aki folyton engem szekált, én pedig néha bokán rúgtam őt emiatt. Persze sose sírt, hiszen milyen lett volna, ha egy kisfiú sír egy kislány előtt? Arról nem is beszélve, hogy fordítva viszont fordult elő... igaz, talán emiatt sírok ilyen keveset mióta felnőttnek számítok. Mert túl sírós voltam kislányként. Kérdése riasztott fel a gondolatokból. - Hogy mi? - kérdeztem hirtelen, de már fel is fogtam, hogy mit kérdezett. - Öhm... nem túl sok. Az életem közel sem olyan izgalmas, de tényleg - fintorodtam el. - Továbbra is vigyázok azokra a gyerekekre, akikre kell, és öhm... továbbra is sokat eddzem, nem mintha ez olyan érdekes lenne - forgattam meg a szemem grimasszal a szám szélén. - Nálam csak érdekesebb emberekkel találkozhatsz itt. Lehet, hogy még akkor is érdekesebb voltam, mikor egyfolytában bőgtem, amiért gonoszkodtál velem - vigyorodtam el szemtelenül. Vártam, hogy ő is beavasson, vele mi történt. Reméltem, hogy el fogja mondani, habár én nem kérdeztem tőle.
Kezdőlap
//
