- Köszönöm szépen – nevetem el magam halkan én is, amikor megdicsért. Vicces volt az egész helyzet, ahogy kiejtette azokat a szavakat, amiket tulajdonképpen én mondtam neki. Hiányzott már az önfeledt nevetés, túl régen volt már, hogy valakivel ennyire egyszerűnek, és természetesnek tűnt minden. Nem kellett azzal foglalkozni, hogy vajon mit gond, vajon éppen meg akar-e ölni, vajon mennyit árulhatok el neki magamról, mert tudta. Bár régóta nem találkoztunk, elképesztő mennyiségű dolog történt azóta, mégsem éreztem az, hogy ez problémát jelentene kettőnk között, természetesnek tűnt minden, és ez már nagyon hiányzott. Viszonoztam a tekintetét, és én is a szemébe néztem, talán egészen sokáig, meg sem tudnám mondani, hogy mennyi idő telhetett el, pont ugyanúgy lehetett fél perc, mint tíz, nem érzékeltem az idő múlását. Annyira.. otthonosnak tűnt. Furcsa gondolat, de ahogy abba a gyönyörű szempárba néztem, valamiféle ismerős nyugalom járt át, pedig gyerekként fiatalon nem volt túlságosan felhőtlen a kapcsolatunk. Biztos az élet furcsa fintora, és így szándékozik velem még tovább szórakozni. - Persze, én gonoszkodtam veled – vigyorodok el lassan, és bólintok közben egyet. – Szerintem te is legalább annyi benne voltál a dologban, mint én. Sosem felejtem el, amikor eltörted azt a vázát, és utána rám fogtad, remélem, tudod. – Nézek rá nagyon komoly arccal, de aztán csak újra elmosolyodom, hogy lássa, nem gondoltam ám annyira komolyan. Bár tényleg nem fogom elfelejteni, attól függetlenül nem haragudtam rá. Tulajdonképpen lehet, hogy már akkor sem haragudtam. – Egyébként velem sem történt semmi különleges, igazán aranyos Mystic Falls, de… A zenélés szempontjából praktikusabb lenne valami nagyobb helyet keresnem – vonom meg a vállam, aztán a maradék italt is elfogyasztom a poharamból. Ha ő is végzett közben, akkor kinyújtom fel a tenyeremet, és kicsit régimódi mozdulattal meghajolva előtte szólaltam meg újra. – Szabad egy táncra?
Magamon éreztem a pillantását, ezért muszájnak éreztem, hogy felnézzek, és pár pillanatig... vagy percig is talán... teljesen elvesztem a pillantásában. Olyan furcsa volt, olyan szokatlan is... régen nem volt képes ilyesmit kiváltani belőlem. Nyilván lefoglalta az, hogy miként rázza le magáról a szülei akaratát. És az, hogy gonoszkodjon velem. Engem pedig leginkább az, hogy a fülébe bőgjek, mikor gonoszkodott velem. Nevetséges kislány lehettem. A gondolatra is elpirulok, hiszen nincsenek igazi emlékeim arról, milyen voltam loknis apróságként. Neki már valószínűleg annál több, hiszen idősebb volt, mikor odakerültem. Jóval több lehet rólam az emlékeiben, mint nekem magamról. Végül ismét megköszörültem a torkom, és egy kortyot ittam az imént kapott pezsgőből. - Igen, határozottan gonoszkodtál! - helyeseltem, továbbra sem hagyva abba a vigyorgást, de tettetett ártatlanság bujkált pillantásomban. - Az a váza ügy egészen más volt. Belőled kinézték volna, hogy eltörted. Belőlem nem - vontam meg a vállam. - De akkor elfelejtettem megköszönni... köszönöm, hogy elvitted helyettem a balhét - mosolyodtam ekkor már szemtelenség nélkül. Magam sem tudom, hogy vajon megpróbált-e beköpni, hogy valójában én voltam, vagy csendben tűrte a kiszabott büntetést. - Nem tudom, képes vagy-e zenélésből megélni... olyan.. hogy is mondjam? - gondolkodtam el. - Nem ad biztonságot. Vagy igen? - kíváncsiskodtam. - Emlékszem, régen is imádtad a zenét... talán a zongorát? Vagy... te utáltad kettőnk közül a zongorázást? - Próbáltam visszaemlékezni, de olyan régen volt már... én tudom, hogy imádtam zongorázni, igaz, ma már nem tudok. A kérdésére kicsit kihúztam magam. - Rendben. Táncolok veled. De te vezetsz. Nem akarok a lábadra lépni... legalábbis túl nyilvánvalóan nem - vontam meg a vállaimat, és megfogtam a karját.
Egyáltalán nem csípem, ha így beszélnek velem. Valamiért... úgy gondoltam, azok után, amit megtettem már érte, többet fogok kapni. Úgy értem, a húgom. Egyengetem az útját, mikor azt látom, hogy erre szüksége van. Segítek neki, mikor tudom, hogy bajban van. És pénzt küldök bárkinek, aki ellene akar cselekedni. Még ha ő ezekről nem is tud. Nem is kell neki mindenről tudnia. Az már enyhén túlzás lenne, és az én titkaim amúgy sem lehetnek túlontúl... felszínesek. Akkor hol maradna a maffiavezérhez hű kinézet és életmód? Megforgattam a szemem. - Ha minden férfival így kommunikálsz, ne lepődj meg, hogy még hajadon vagy - vetettem oda foghegyről. Nem csípem, ha így beszélnek velem, és ilyenkor én sem próbálok mézesmázas lenni. Szóval jobb lenne, ha észrevenné, hogy mindent érte teszek és nem ellene, vagy nem általa. Egy apró dolog, hogy most ő a partnerem. - Vagy alakul valami azzal a féleszűvel, akivel közösen választottatok vezetéknevet? - fintorodtam el. Sosem kérte a segítségemet a férfi ügyében, holott talán én tudnék mit tenni. De úgy tűnik, inkább szenved, mintsem tőlem kérjen segítséget. Miért, megalázó? Azt hiszem, még magától Hitlertől is szívesebben kérne segítséget, mint tőlem. Ez egy eléggé rossz statisztikai adat. - A múltadnak? Kedvesem, mi olyan szörnyű van a te múltadban, amire nem szabadna téged emlékeztetni? - vontam fel kérdőn a szemöldököm. Azt hiszem, jöhet a második kör ital.
Minden egyes perc őrölte az idegeimet. Frusztráló volt vele egy térségben elhelyezkedni. Elköltöztem, nevet választottam, hogy új életet kezdjek, aminek nincs köze hozzá most mégis úgy rángat vissza, mintha minden joga meglenne hozzá. Én lennék az ostoba, hogy jövök vele? Hát tudom, hogy nincs más választásom, mert így, vagy úgy, de eléri, amit akar. Tisztában vagyok azzal, hogy hatalma van és pontosan ezért sem szegülök vele szembe. Túlságosan is szeretem a jelenlegi életemet ahhoz, hogy ő belerondítson. Most végre úgy érzem, hogy minden sínen van. Nekem a karrierem a legfontosabb az életemben. Nem vágyom arra, hogy különösebben megosszam ezt valakivel. Persze van egy kivétel, de vele sem normális módon osztom meg az életem. – Arra esetleg nem gondoltál, hogy én akarom így? – Nincs szükségem egyetlen férfira sem, hogy megszabja mit csináljak. A saját életemet akarom élni nem pedig egy férfinek megfelelőt. Hadd kövessem már a saját vágyaimat és álmaimat. – Na, ahhoz neked még annyira nincs közöd. Örülnék, ha nem úgy nyomoznál az életem után, mintha közöd lenne hozzá. Ha annyira szeretném, hogy tudj ezekről a dolgokról már rég tisztában lennél velük. – Idegesít, hogy már megint nem bírt a vérével. Betegesen a kezei között akarja tudni az irányítást, ami már túl megy minden határon. – Te benne vagy. Nem elég? – Kérdezem felvont szemöldökkel, majd a második pohár pezsgő után nyúlok, miután kiürítettem az elsőt. Szükségem van erre ahhoz, hogy átvészeljem ezt az éjszakát.
•• semmi gond, én is
Vérfarkas
Keresem :
my faith ❞
Tartózkodási hely :
actually, new orleans ❞
Hobbi & foglalkozás :
reading legends ❞
A poszt írója ♛Lucas E. Osborne
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 14, 2015 11:30 am
Mikor legutoljára egy itteni bálon jártam, mondhatni, hagyott némi kívánnivalót a vendéglista. Talán azért, mert akkoriban még nem azok a célok vezéreltek, mint most. Próbáltam egységesen megoldani a vérfarkas-problémát, de ez nem olyan egyszerű, mint azt gondoltam. Vagyis... nem volt olyan egyszerű. Ma már egészen másfajta szabályokat követek. És hiába leszek ma este Aliena partnere, nem tervezek sokáig maradni. A balhé elkerülése végett ennél jobb döntést aligha hozhatnék meg. Főleg hogy telihold van... feszengek miatta, és emiatt meg is kellett lazítanom ingem utolsó két gombját a nyakamnál. Látom a szándékosságot a bál időpontja kapcsán. Személy szerint, mikor megpillantottam fél szemmel Gwendolyn-t őt szívesen lehagytam volna a vendéglistáról. Nincs rám veszéllyel, de pár másik emberre netán igen. Nem hiszem, hogy a kis barátja annyira... vissza tudná fogni. Egyszerűbb lenne bezárni egy toronyba. Ismerve a temperamentumát. Mosolyogva pillantottam Aliena-ra, figyelvén hogy leteszi a poharát. Ezért is döntöttem úgy, hogy felemelek két teljesen kezdetlen poharat, benne a gyöngyöző pezsgővel. - Milyen bájos vagy ma este, kedvesem. - suttogtam rekedten, egy könnyed csókot lehelve arcára, majd szabad kezem ujjaimdereka köré siklottak. - Még talán meg sem köszöntem, hogy eljöttél velem. Bár, mostanság nem szokásom köszönetet nyilvántani. - kacsintottam rá, miközben a jobbomat felkínáltam neki, hogy karoljon csak belém és vonuljunk be így. - Mit vársz az estétől? Remélem, olyan nyugalmat, mint én... némi vacsorázással karöltve. A többit bízzuk a sorsra. - vigyorodtam el, a mostanában megszokott, eléggé pimasz vigyorommal. Nem tudom, ő látta e a naptárban, hogy milyen nap van ma. De nem tudok sokáig maradni.
Csak megforgattam a szemem. Jellemző, hogy ő mindenben más, mint a többi. Ő nem akar férjhez menni, őt nem kell eltartani, neki nem kell fizetni az egyetemet, neki nem kell az sem, meg ez sem. Örülhetnék, hogy nem igényli azt, hogy pénzben fürödjék, de mégis, miért nem? Azért, mert tudja, miből szerzem? Ugyan már, ez még egy nőt sem ijesztett el. - Nem is tudok másra gondolni, minthogy te akartad így - vontam meg a vállam. Azt terveztem ma estére, hogy megtalálom itt Gwendoly-nt és Lucast, de ebből ma már semmi nem lesz. Szóval nagyjáéból hiába jöttem ide, ráadásul hiába vállaltam be Dorothy várható közönyösségét is. Remek! - Minden, ami veled kapcsolatos... szép szóval is, de közöm van hozzá - jegyeztem meg. - Talán fáj, de tudnom kell róla, hogy jól vagy. És ha ehhez az kell, hogy valakivel figyeltesselek, zokszó nélkül teszem meg, kedvesem. Azon egyszerű okból, hogy a húgom vagy. És rohadtul nem érdekel, hogy milyen eszközökkel kell elérnem. Ha te nem jössz hozzám, én megyek, ennyi. Ügy lezárva. Ráadásul nem gondoltál még arra, hogy többet tudnék segíteni a kis barátod esetében, mint bárki más? - Hangomban némi megvetés jelent meg, de nem estem túlzásba. Legyintettem. Sérteget, de tegye, ha neki ez jólesik. Engem mindenesetre pattintottak már durvábban is. Dorothy piszkálódása egyáltalán nem érint meg. - Vegyél ki egy lakást New Orleansban - adtam át neki a hitelkártyámat. - Vásárolj, amennyit akarsz. De itt maradsz, kedvesem. És ezt a témát is lezártnak tekintem.
Elegem van abból, hogy azt hiszi úgy rángathat engem, ahogyan neki éppen tetszik. Megértem, hogy hatalma van nem vagyok ostoba és ebben egy percre sem kételkedem, de nem engedhetem, hogy a hatalmát felettem érvényesítse. Nem akarom, hogy bármi közöm is legyen hozzá. Nem érdekel, hogy család, vagy ilyesmi. Az én családom Chicago-ban vár. Egy személyes, de nekem bőven elég. Nem is átlagos, de pont ezért szeretem. Benedict mellett úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban megfulladhatok. Ez az egész egyszerűen nem egészséges és kész. Nekem a lehető legtávolabb kell tőle lennem, hogy csak egy kicsit jól érezhessem magam. Hogy szabad lehessek. – Nem gondolod talán, hogy azért nem kereslek és azért nem akarom, hogy az életem részese legyél, mert szeretnék teljesen elkülönülni tőled? Ha annyira szükségem lenne rád, akkor szólnék. Mellesleg a halálhíremről biztos vagyok, hogy tudomást szerzel anélkül, hogy mikroszkóp alá fektetsz és úgy figyelsz rám. Szabad ember vagyok az istenit. Ne kezelj a rabodként, mert semmi közöd nincs hozzám. Egy vér csörgedezik az ereinkben, de ennyi. Ez pedig nem jogosít fel arra téged, hogy kisajátíts. – Elegem van abból, hogy úgy kezel engem, mintha a tulajdona lennék. Mintha a seggéből rángatott volna ki, amikor közel sincs az igazsághoz. Lehet, hogy ő segített a helyes útra, úgymond ő mutatta meg, hogyan is kell járni, de akkor már engedje meg, hogy egyedül járják és ne lihegjen folyton a nyomomban azt várva, hogy mikor esek el és, mikor lesz szükségem a segítségére. Soha. Összeszedtem magam és erősebb vagyok, mint voltam. Nem lesz szükségem rá. Mert nem akarom, hogy szükségem legyen rá. – Csak szeretnéd. Én biztos, hogy nem maradok itt. Van, akihez ténylegesen vissza akarok menni és az nem te vagy. – A szívem Chicagoban ücsörög és vár rám. Én oda tartozom.
Nem is tudom megállapítani, hogy mikor is történt meg Dorothy nagy leválása. Az bizonyos, hogy... egy ideje már megtörtént. És azt kell hogy mondjam, ez egy visszafordíthatatlan, örök folyamat. Az egész annyira nevetségesen egyszerű, mégsem tudom elfogadni. Másoknak engedem, hogy - ilyen-olyan körülmények között - kisétáljanak az életemből. Nem a véremből származnak, s ugyan testvéremnek fogadok mindenkit, de ő tényleg, igazán a vérem. És ha már a vér sem szent, hát mi az ebben a nyomorult, ámde édes világban? Elkülönülni tőlem... magam sem tudom, mit vétettem ellene. Ugyaanazt csinálom, amit apám csinált. Nekem kellett átvenni tőle ezt a bizniszt, erre neveltek. Ehhez szoktam hozzá, és mi több, sosem engedtem volna, hogy valaki elvegye tőlem az én helyemet. Nem bántok olyanokat, akik nem szolgáltak rá. Vagyis, kérem. Én soha senkit nem bántok, hisz nem az én dolgom bántani őket. Csak egy parancsot osztogató vagyok. Nélkülem mégis összeomlana az egész. - Egy valamit jól véss az eszedbe. Talán más a felfogásunk és az életünk, de egy sosem fog változni. A számodra oly' apróságként említett vér, amely mindkettőnk ereiben csordogál, számomra mindennél fontosabb! Nem érdekel, hogy hová mész, miért mész. Ha én nem is, de valaki ott lesz. Talán pont azért, hogy a halálhíredet hallanom se kelljen. Ostoba lány! - bukott ki belőlem a fejemet rázva. Megköszörültem végül a torkom, és letettem az üres poharamat. Kezdtem rájönni, hogy ezt az estét a két áldozatom kihagyja, vagy mi több, elkerültem őket. Pedig tökéletes a szimatom. Mindegy. Akkor máskor kell megoldanom azokat a bizonyos találkozókat. - Akkor hozd ide azt a nyomorult haverodat is, akihez annyira vissza akarsz térni. - rántottam egyet a vállamon. Momentán aligha érdekel, hogy mit csinál az a tudatlan fickó, annyi bizonyos, hogy ha ő kell ahhoz, hogy Dorothy maradjon, hát legyen!
Utálom, hogy mindig a nyakamban akar lihegni, mint valami parazita. Egyszerűen rosszul vagyok attól, hogy még akkor sem élhetek teljesen szabad életet, amikor el akarok szakadni tőle. Pedig én aztán tényleg mindent megtettem. Elköltöztem, nevet változtattam, bár sosem kételkedtem a testvérem hatalmában tisztában voltam vele, hogy könnyedén megoldja, hogy rám találjon és nem fogok úgy élni, mint valami őrült nőszemély, aki állandóan rohan tovább és két napnál tovább egy városban sem marad csak azért, hogy ne tudják követni. Én élni akarom az életemet és ehhez az szükséges, hogy letelepedjek. Azt viszont valahogy el kell érnem, hogy ne akarjon ennyire irányítani, hogy felfogja végre én a saját utamat járom és eszem ágában nincs feláldozni ezt. Meg kellene hatódnom, hogy még ilyen "árulás" után is azt akarja, hogy itt legyek mellette? Hát különösebben nem hat meg. A vér nem válik vízzé és ez tény és való, de ettől függetlenül én még nem fogok itt maradni, ha ő úgy kívánja. Így is pontosan tudja mi történik velem Chicago-ban nem kell, hogy ide költözzek. - Hidd el, hogyha én meghalok arról, akkor is fogsz hallani, hogyha hagyod, hogy éljem az életemet. - Ha meghaltam az már oly mindegy nem? Főleg, mivel a számára szeretnék halott lenni egyszerűen csak a saját életemet akarom irányítani. Ilyen egyszerű. - Persze, majd rögtön őt is magammal hozom, amikor már kezdi megszokni a környezetet. Amnéziás, ha ezt még nem derítették volna ki a drága társaid és fogalmam nincs, hogyan hatna rá egy költözés és nem fogom megkockáztatni. - Túlságosan is fontos a számomra ahhoz, hogy valamilyen bajba sodorjam. - Szóval van valami értelme annak, hogy itt szenvedek a társaságodban, vagy mehetek? - Reménykedtem benne, hogy nem lesz ez olyan rossz, de vele minden egyes perc olyan, mintha fojtogatnának. Egyszerűen kibírhatatlan. Bárki, bármit mondhat, de nem hiszem, hogy van olyan ember, aki ténylegesen elbírja őt viselni hosszútávon.
Az egész életemeg megbolygatja az a kötelék, amelyet Dorothy iránt érzek. Sajnálatos módon ez nem úgy működött, ahogyan én szerettem volna, hiszen már ideje korán eltávolodtunk egymástól, főleg mivel ő inkább anyával múlatta az időt, én pedig apám kétes ügyleteiben vettem részt már egészen fiatalon is. Ő nem akart ebben részt venni, idő előtt kiszállt, új életet kezdett... apánk halála viszont nemrég bekövetkezett, és míg ő hallani sem akart arról, hogy támogassam Dorothy-t, én ezt a szabályt titokban megszegtem. És mióta halott, még titkolóznom sem kell, figyeltetem őt, és kinek köpne be bárki, ugyan? Én vagyok a főnök, és jó lenne, ha ezt Dorothy is belátná végre, mert ha nem teszi meg, nagy bajba is kerülhet. Hát még ha leveszem róla a kezemet... - Kérlek, beleszóltam én eddig az életedbe? Most idehoztalak, de hozz egy példát, hogy mivel kényszerítettelek bármire - néztem szikrázó szemekkel a tekintetébe, amelyben megláttam saját érzéseimet is. Annyi kivétellel, hogy ő tényleg képes utálni engem. Méghozzá cseszett módon. - Nem szabtam meg, hogy minek tanulj, nem kényszerítettelek, hogy ezt az utat válaszd, amibe benne vagyok... hagytam, hogy csóró újságíró légy vagy... riporter... vagy mi a franc vagy te jelenleg - legyintettem, majd újabb kör ital mellett döntöttem. - Hát, akkor marad ott, ahol van, mert te nem mész vissza Chicago-ba. Dönthetsz. Maradsz, ide hozatod vagy hagyod a francba. Ha megpróbálsz visszatérni oda, akár repülővel, akár vonattal, vagy bármivel, ami mozog és szállít... isten a tanúm rá, hogy az elkövetkezendő éveket olyan helyen töltöd ashová nem vágysz, méghozzá néhány poggyászabn talált esetleges veszélyes holmi miatt - vontam egyet a vállamon, és ártatlanul pislogtam rá. Ez elég meggyőző, nem? Igen, ha már kényszerítés. Itt az ideje elkezdeni egy új életet. Neki is. - Ugyan, ne nézz rám így. Itt megkapsz mindent, állást, lakást... - vettem elő egy kulcsot a zsebemből, mellette egy cetlivel, amelyen a cím szerepelt. - Tessék. Diploma ajándék. Kissé megkésve - kacsintottam rá. - Holnapig dönthetsz, akkor felkereslek. Elintézem a barátod idehozatalát, már ha helyesen döntesz. Ha nem, akkor a következmények világosak - intettem az ajtó felé. Távozzon szabadon, én sem találtam meg itt, amit akartam. A prédáim nincsenek itt.
|| köszönöm a játékot! szólj, ha jöhet a következő, izgalmasabb körünk
A düh nemes egyszerűséggel tombolt a szememben. Úgy éreztem, hogy fel tudnék robbanni. Nem tudom, hogy miből gondolja, hogy ilyen kegyetlen módon irányíthatja az életemet, de eléggé olyan határt feszeget nálam, amit ha átlép soha nem fogom megbocsájtani neki. Mindig is szerettem a saját szabadságomat. Ha a beteg vágyait az elégítette ki, hogy tudja, mikor hol vagyok, kivel és éppenséggel mit csinálok, akkor tessék. Már azon sem csodálkoznék, ha esetlegesen poloska lenne a lakásomba. Tényleg teszek az egészről magasra, amíg nem szól bele az életembe, de az, hogy most fenyegetni kezdett azzal elvetette a sulykot. Én nem fogok olyan könnyedén meghajolni az akarata előtt. Mégis mi a fenét gondol? El akarja intézni Őt? Hát tegye meg, ha neki az annyira jól esik. Mit is érdekeljen engem? Mellesleg már nem két ballábas szerencsétlenről beszélünk, hiszen mindent megtettem annak érdekében, hogy meg tudja védeni magát. Bár tudom, hogy a bátyámtól soha nem lenne menekvése, hiszen addig fel nem adja, míg el nem éri, amit akar. Hát pedig engem aztán nem fog beskatulyázni. - Nem tudom, hogy mit hiszel ki vagy. Vagy én kid vagyok. Nem a kutyád azért ezt tisztázzuk. Annyi jogod van beleszólni az életembe, mint ezeknek az embereknek itt. Semennyi. Azt hiszed, hogy mert hatalom van a kezedben, ami apuci halálából kifolyólag pottyant az öledbe mindent megtehetsz. De, ha az emberek megtudják, hogy milyen kis patkány vagy, hogy mik a gyenge pontjaid szerinted nem fordulnának ellened? Ha látnák, hogy elvakulva nyomozol a húgod után, mint valami elmebeteg? Ja, és még be is zárod, ha nem teszi azt, amit te mondasz. Talán a józan eszed stabilitását is megkérdőjelezik. De tudod mit? Tégy, ahogy akarsz. Teszek az egészre magasról. Már most készítheted a börtönömet, de vigyázz kit küldesz utánam, mert nem félek átharapni egy-két torkot, ha az szükségeltetik ahhoz, hogy megkapjam az életet, amit akarok és, amit választottam. - Könnycseppek gyűlnek a szememben a dühtől és apró gyémántként csillognak, de nem engedem, hogy végigfolyjanak az arcomon. - Tartsd meg. Én meghoztam a döntésemet. - Érzem, ahogy a sötétség megfertőzi a lelkemet. Ez az egyetlen védelmem ellene. Ha az kell, hogy megöljek valakit, hát legyen! Inkább fogadom magamba újra a sötétséget, mint meghajoljak az akarata előtt. A mellettünk elhaladó pincér tálcájáról lekapok egy pezsgőt és a hatás kedvéért még bele is borítom a képébe. - A soha viszontlátásra. - Azzal sarkon fordulok és szapora léptekkel hagyom el a helyet.
Kezdőlap
