(Hotel, recepció)

Az idefelé úton azért már megtört a dermedtségem... sűrű közjátékok zajlottak le, mert hol kértem a zsarukat, engedjenek el, lévén félreértésről van szó, hol a fellelhető összes zsargonban emlegettem az összes felmenőjüket, otromba jelzők kíséretében. Hát, egyik sem hatott. Úgy ültek elől, mint három ostoba, süket barom. Mondhatni, a fülük botját sem mozdították semmire, akármit is mondtam, vagy tettem.
A rendőrség előtt kiszedtek a kocsiból, aztán nem túl kíméletesen végigvonszoltak a folyosón, hogy aztán megálljanak velem a fogda előtt. Kis kattanás, ahogy leszedték rólam a bilincseket, utána belódítottak a kis helyiségbe úgy, hogy a szemben lévő fal fogott meg. Mire sarkon fordultam, jókora dördüléssel rám zárták a rácsos ajtót, és elsiettek onnan.
Kb fél óráig szórakoztattam önmagam, és a zsarukat is azzal, hogy fába szorult féreg módjára ordítoztam, legalább mondják már meg, mivel vádolnak konkrétan, hol pedig azért üvöltöztem, hogy jogom van telefonálni. De mintha másik dimenzióban lettem volna, a füle botját sem mozdította még mindig egyik sem.
Aztán végül feladtam a meddő küzdelmet, és az arcomat a tenyerembe hajtva leroskadtam a priccsre. Bele sem mertem gondolni, mi vár rám... abba meg végképp nem, mit gondol majd Gwen, ha nem megyek vissza. Valószínűleg azt hiszi, leléptem... a gondolat hatására pedig törni-zúzni lett volna kedvem. De momentán az egyetlen amit tehettem, az a csodáért való imádkozás volt.

Bár belefáradtam és bele is rekedtem az állandó üvöltözésbe, mire megjelent egy rendőr. Kinyitotta a fogda ajtaját, újra rám csattintotta a bilincset, aztán elvezetett valamiféle kihallgató-szobába. Lenyomott a székre, majd magamra hagyott.
Remek. Ismerős szoba, ilyenben voltam akkor is, mielőtt először lesitteltek. Üres terem, csak asztal és szék, meg a tükrös fal. Fogadok, a fél rendőrség ott nyüzsög mögötte.
Nem kellett sokat várnom, hogy megjelenjen egy nyomozótiszt. Leült velem szemben, olyan megvetéssel a képén, amit gyaníthatóan nekem tartott fenn.
- Valaki elmondaná már, mégis miért vagyok itt? - kérdezem azonnal, meglehetősen emelt hangon. - Nem követtem el semmit!
- Azt kétlem - válaszolta a nyomozó, egy vaskos aktát dobva az asztalra. - Jobb, ha őszinte lesz. Hol van a lány? Hol a holttest? Mit tett vele, maga szemétláda? - sziszegi a pofámba.
- Miféle lány? Itt mindenki megkattant? - értetlenkedtem. - Semmi közöm semmiféle lányhoz!
- Hát hooogyne - húzza el a száját a nyomozó. - Maga hívta fel a rendőrséget azzal, hogy itt és itt keressünk egy lányt. Nos, az említett helyszínen találtunk... nos, érdekes dolgokat. Véres ruhákat, bilincseket... és vért. Rengeteget. Testeket viszont nem. Honnan tudott maga a lányról? És az egész helyről? - csapott az asztalra, hogy a mappa megugrott rajta, a fejemben pedig lassanként fény gyúlt.
A fenébe... persze, a telefon. Azt hiszik, hogy azért ismertem a helyet, ahová a zsarukat irányítottam, mert én.... én tettem az egész szörnyűséget?
- Tényleg ennyire hülyének néznek, hogy ha elkövetek valamit, a saját fejemre hozom a rendőröket? - kérdezem gúnyosan. Eddig sem tartottam sokra a rendőröket. Hát ezek után végképp nem...
Mégis, mit mondhatnék? Hogy magyarázhatnám a dolgot? Ha megtenném, szót kéne ejtenem Gwenről is. Vele együtt a vámpírokról, misztikus, természetfeletti dolgokról, köztük a saját vérfarkas mivoltomról is. Ezt nem lehet... nem tehetem. És amúgy is... Gwen valószínűleg nem értékelné, ha a szégyenét elmondanám másoknak. Ezt neki kell eldöntenie, valaha meg akarja-e tenni.
- Jogom van telefonálni - mondok végül mindössze ennyit, de a nyomozó megrázza a fejét.
- Később - válaszolja, és újra faggatni kezd. Hiába. Innentől következetesen némasággal honorálom minden kérdezősködését is. Egészen addig, amíg meg nem unja, és vissza nem dobnak a fogdába. Remek kilátások. Hacsak csoda nem történik, akkor a műanyag lakat is rám fog rohadni a börtönben.

Eltelik egy nap, és a csoda megtörténik. Odajön a fogdaőr, és közli velem, hogy valaki letette értem az óvadékot. Nemsokára kiengednek.
Gwen... ez az első gondolatom. A második az, hogy amennyi az óvadék az én esetemben lehet, annyi pénz Gwennek nincs. De hát akkor kicsoda?
Nemsokára megkapom a választ. Léptek koppannak a folyosón, és csakhamar megszólal egy hang a rácsoknál. Felülök a priccsen, és néhány pillanatig meg vagyok róla győződve, hogy minimum hallucinálok, vagy pedig totálisan megőrültem. Mert a rácsokon túlról a saját arcom néz vissza rám.
- Mi a kibaszott....? - meresztem ki a szememet, és pofon vágom magam, hogy rájöjjek, ébren vagyok-e. Nos, a fájdalom erőteljes. Ébren vagyok. De ez... ez nem lehetséges...
- Én ki vagyok? Ki a büdös franc vagy te? - kérdezek vissza, úgy közeledve a rácsok felé, mintha attól félnék, akit ott látok, egy szörnyeteg. Vagy átverés, vagy nem is tudom... Aztán mikor odaérek, végignézek a fickón. Öltöny... ápolt külső... Rolex óra... azt hiszem, én is így néznék ki, ha nem úgy nőttem volna fel, ahogy, hanem valamiféle bőségszaruba pottyantottak volna bele. De még mindig nem értem a helyzetet.
- Valaki elmagyarázza nekem, hogy mi ez az egész? És főképp, hogy ki vagy te? - kérdezem rekedten. Még mindig azt hiszem, hogy álmodom.

Még mindig képtelen vagyok teljes mértékben magamhoz térni a csodálkozásból, mikor kinyílik végre a fogda ajtaja, és kisétálok, vágva egy fintort a közben távozó zsaru után.
- Csak megjegyzem, hogy nem tudom tisztában vagy-e vele, mivel vádolnak engem éppen, de nem szokásom nőket rabolni, kínozni, erőszakolni meg pláne nem - morgom, mint egy rosszkedvű medve. - Sosem szorultam ilyesmire. És hozzáteszem, hogy... - folytatnám, de aztán inkább csak nagy levegőt veszek, és legyintek. Nem kell hozzá nagy logika, hogy kitaláljam, alighanem ő tette le értem az óvadékot, ez pedig némileg lakatot tesz a számra.
Itt állunk egymással szemben, alig egy méter távolságra, és leplezetlen kíváncsisággal méregetjük a másikat. Mintha alfa és omega lennénk... ő jólfésült, jól ápolt, a trendi, menő öltönyében, meg a drága ékszereivel. Én meg épp az ellentéte... bár nem is bánom. Azt hiszem, idegösszeroppanást kapnék, ha egyszer is nyakkendőt kellene kötnöm. Ahogy neki is, ha borosta érné az arcát. A tekintetében legalábbis, ahogy végigmér, van némi - jól-rosszul leplezett - megvetés is.
- Momentán akár száz indokot is kereshetnék rá, hogy miért hasonlítasz ennyire rám - vágom aztán zsebre a kezeimet. - De sajnos csak egyet tudok. Ugyanis engem sem a szüleim neveltek fel - teszem hozzá, hogy lássa, van ami közös bennünk. Nyilván nem véletlenül.
- Na és most? - kérdezem. - Akarsz beszélni? Ha igen, akkor kérlek, ne itt. Rosszul vagyok ettől a helytől. Mióta egyszer lesitteltek, a hideg ráz a rácsoktól - morgom. - Nem mellesleg a barátnőmnek is szólnom kell, hogy élek. Egy napja eltűntem, azt sem tudja, hol vagyok - indulok el a folyosón, és pár lépés után hátrafordulok a ficsúr felé.
- Most jössz, vagy nem? - vetem oda kissé türelmetlenül. - Sajnálom, de momentán nincs kéznél piros szőnyeg, hogy a lábad elé terítsem. Viszont rohadtul le akarnék már lépni innen. És még inkább meg akarom tudni, hogy csakugyan az vagy-e, akinek én hiszlek.

Hát, nem egy szerethető arc. Legalábbis elsőre. És tény, hogy arc... úgy tűnik, akinek pénze van, annak az egója is kb a felhők fölé nő. Bár nem hinném, hogy én rosszabb lennék nála. Max csak azt hiszi. Nem vagyok ártatlan angyal, az tény, de szerintem neki is van takargatni valója. Kinek nincs élete folyamán?
- Általában a lehengerlő szót szokták használni velem kapcsolatban, bár azt jobbára nők teszik. Tőled megelégszem a brilliánssal is - vigyorgom el magam egy pillanatra, aztán leesik az állam, ahogy meglátom a kocsiját. Atyaég, szerintem ha Gwen meg én összeraknánk minden ingóságunkat, akkor sem érne annyit, mint ez a járgány.
- A hotelban lakom, a barátnőmnél - adom meg a választ. - Meg néha a mocsárban, de megkíméllek tőle, hogy be kelljen sározni a szép cipődet. Inkább a barátnőmhöz mennék, már csak azért is, mert nyilván szüksége van rám.
Beülök, megvárom amíg ő is elhelyezkedik, aztán felé fordulok.
- Nem mintha sok közöd lenne hozzá, de mivel te tetted le értem az óvadékot, jogodban áll tudni, hogy rohadtul nem tettem semmit meg abból, amit a nyakamba akarnak varrni. És piszkosul nyomós okom van rá, hogy ezt elhidd. Bár ezt nem akarom elmondani - ingatom a fejem. Talán nem tökéletes az időpont, a pár perces ismeretség meg végképp nem ahhoz a tényhez, hogy a képébe szórjam, mit tettek Gwennel.
Elindulunk, és azon kapom magam, hogy merően figyelem vezetés közben. Észreveszi, fel is vonja a szemöldökét.
- Csak még mindig elég nehéz elhinnem, hogy a saját képem bámul vissza rám a volán mögül - dünnyögöm. - Egyébként, vannak emlékeid róla, hogy kerültél el innen? Mert ha sejtéseim nem csalnak, akkor te is New Orleansban születtél. Méghozzá a mocsárban. 28 évvel ezelőtt, augusztus harmadikán. Így van? - faggatom.

Önkéntelenül is fuldokló köhögésbe kezdek, mikor kimondja az óvadék összegét. Ha most nem szorítana az üléshez a biztonsági öv, alighanem le is csúsznék a padlóra. Ez szép... ugyanakkor meglehetősen elkeserítő is. Ha ennyi az óvadék összege, és ha nem elég rátermettek az emberei, ügyvédei, vagy akárkik, szép hosszú börtönévekre számíthatok.
- Csodás kilátások a jövőmre nézve - morgom lehangoltan, aztán hallgatom a szavait. Nos, legalább tudja, miféle génekkel született. Jó pont, hogy nem nekem kell majd felvilágosítanom róla, hogy ha nem vigyáz, könnyen szőrös döggé változhat minden teliholdkor. Ugyanakkor elhúzom a számat, ahogy megállapítja a tényt, hogy én már aktiváltam az átkot, és tisztában van azzal is, hogy mivel.
- Öltem - válaszolom kurtán amikor elhallgat. - De ne ítélkezz felettem mindaddig, míg nem ismered az okokat és a körülményeket - teszem hozzá. Persze, nem mentegetőzni akarok, ez csak megállapítás. - Ülni viszont nem ezért ültem. Gyilkosságért nem kaptak el. Bolti lopásért inkább. Veled ellentétben én nem ezüstkanállal a számban éltem le az eddigi életemet. A nagybátyám nevelt, a maga ősi, hippi eszközeivel és hozzáállásával. Ha épp nem volt kajánk, vagy kukákban turkáltunk, vagy csórtunk. Egyszer balszerencsés voltam. Lehúztam érte egy évet - rántok a vállamon. Nos igen, annyira nem viselt meg a dolog. Féllábon is kibírtam.
- Persze neked, a jólfésült úrifiúnak biztosan tiszta a kezed - teszem hozzá, miközben a visszapillantóban nézem a furcsa kettősünket. Olyanok vagyunk, mint egy modern "Koldus és királyfi" történet.

Nagyon csúnyán néztem rá, mikor felvetette, hogy aki egyszer ölt, az ölhet újra, aztán megvetően fújtam egyet. Nem kezdtem bele a részletezésébe, hogy tévúton jár. Akkor sem örömömben lettem gyilkos, és ami a mostani helyzetet illeti, hát nőkkel meg végképp nem bánok úgy, ahogy a szemétláda bánt Gwennel.
- Szóval ha jól sejtem, a szüleink rábíztak minket másokra. Az okát tudom, csak azt nem, hogy miért nem hagyhattak bennünket együtt. Mert még csak a hülye nem jött rá, hogy testvérek vagyunk - mondom ki végre a nyilvánvalót. Azon viszont megdöbbenek, hogy ő sem élt sokkal jobban, ahogy én. Bár talán abba a mélységbe soha nem süllyedt, ahová én voltam kénytelen.
- Szóval te is megszívtad az élet egy részét - jegyzem meg. - Na és akkor honnan van mindez? - bökök a kocsi tetejére, meg az öltönyére. - A cuccaid, a drága órád, és egyebek? Mi vagy te, valami drogbáró? - érdeklődöm. - Van a feleséged hozománya? Egyáltalán van feleséged? Vagy... fiúd? - vonom össze a szemöldökömet. Nem mintha ítélkeznék felette. Azt szeret, akit akar.

- Én tizenkilenc voltam, mikor szabadultam, és megöltem azt a szemétládát, aki elvette a nagybátyám életét - mondom határozottan, aztán csak megforgatom a szemeimet.
- Nézd, tudom, hogy mennyi pénzt tettél le értem, és azt is, hogy rajtad meg az embereiden múlik a jövőm. Felfogtam. Ahogy azt is, hogy neked van valamid, ami nekem nincs - utalok a vagyonára. - Ettől függetlenül nem vagyok kevesebb nálad. Nem várom el, hogy megérts engem, de legalább ne fölényeskedj a helyzet miatt - mondom végül. Nem bántóan, vagy támadóan, csak leszögezve a tényeket.
- Van kedved felnézni? - bökök az épületre. - Reméljük Gwen nem fogja azt hinni, hogy meghibbant, ha hirtelen dupla kiadásban lát engem. De ha kíváncsi vagy a tényre, hogy miért nem követtem el azt, amivel vádolnak, odafenn megkaphatod a választ. És amúgy is... egy csomó dolog van, amit át kéne beszélnünk.