-Jó Sherlock lennék. Egy amerikai Sherlock … az angolok még aligha állnak készen rá. – vontam meg a vállamat. Az angolok az angolok. Nincs velük különösebb bajom, inkább szórakoztatnak. A legtöbb ízig-vérig angol kolléga, akivel összefutottam, nem rajongott éppen a munkásságomért. Ők inkább erkölcsösek, míg én … nos, más értékrendet képviselek. Nem, mintha nem lennének elveim, azok mindenkinek kellenek. Én egyszerűen úgy döntöttem, hogy nem csak jó leszek abban, amit csinálok, hanem sikeres is.
-Mintha nem hinnél a szerelemben. – mosolyodom el. Az a nagy helyzet, hogy az ember egy bizonyos kor után már van olyan tapasztalt, hogy ne higgyen benne. A szerelem egy nagyon szép gondolat, amit az ember fiatalként elhisz, azonban később rájön, hogy ebben is ott van az emberitényező. Nem lehet ebből kivonni az embert, amiből pedig nem lehet kivonni az embert az nem lehet tökéletes. – Jól teszed, én is itt hibáztam. – nem készültem fel. Fiatal voltam, ráadásul meg is ijedtem. Hirtelen megkaptam a hírt, hogy apa leszek, akkor amikor … a legkevésbé sem akartam az lenni. Az ember érzi, hogy mikor áll készen arra, hogy szülő legyen, én pedig most sem igazán késznek magam, nemhogy még szinte gyerekfejjel.
-Pontosan … nem tudom. Bryan szerint egy vámpír van a felvételen. – azért mondom, hogy Bryan szerint, mert … én nem akarom elismerni, hogy esetleg igaza van. Nem igazán akarnék olyan világban élni, ahol vámpírok és egyéb természetfeletti lények élnek. Márpedig, elég valószínű, hogy ez a helyzet. Láttam azt, hogy Wanda micsoda, ha pedig ilyen létezik, akkor … nos, más is létezhet.
A kérdésére kis híján rávágom, hogy léteznek. A volt feleségem példának okán egy boszorkány. Ő azonban komolyan kérdezte, én pedig … - Létezhetnek. – vonom meg a vállam. Mondanám, hogy semmi nem lepne már meg, de … ez nem lenne igaz. – Egy modernkori Salem nem lenne túl szerencsés az biztos. Azonban, ha eddig ez nem volt köztudott, akkor eltudják magukat rejteni. – ha valóban olyan sok természetfeletti lény lenne, akkor nehéz is lenne titkolniuk mindezt, nem igaz? A logika tehát azt diktálja, hogy még mindig mi vagyunk többet, átlag emberek. – Én egy … vérfarkast láttam, azt hiszem. Tudom, hogy hangzik, de … láttam. Szóval,  miért ne lehetnének vámpírok? Vagy akár boszorkányok? – tettem fel a … költői kérdést? Nem tudom, őszintén szólva megérteném, ha hirtelen bolondnak látna. Ez nem olyan dolog, amit az ember szívesen  mond, vagy képzel el. Hát még elfogadni …  

- Mesélj még, Sherlock! Úgy tűnik, a logikádon még dolgozni kell. – Nem akartam rosszindulatúnak vagy kötekedőnek tűnni, egyszerűen csak fáradt voltam és nagyon nem volt ínyemre, hogy bezártam minket egy cellába és a kint ácsorgó év rendőre címre pályázók úgy néztek ránk, mintha legalább az FBI országos körözési listájának első két helyén szereplő bűnözőt sikerült volna elkapniuk.
- Ismersz, szeretek mindenre előre felkészülni. – Nincs is jobb, mint a biztonság, egy tartalék forgatókönyv és a lehető legrosszabb eshetőségről való gondolkodás. Talán kicsit paranoiás vagyok, de nem igazán szeretem, hogyha a dolgok véletlenül nem úgy alakulnak, ahogy elterveztem és nekem fogalmam sincs arról, mit csináljak, mert nem számoltam más lehetőségekkel. Ennek ellenpéldája a mostani helyzet, hiszen arra tényleg nem gondoltam, hogy naphosszat kell majd egy kényelmetlen fémtepsin ücsörögnöm. Az ember lánya azt hinné, hogyha ügyvéddel megy kirabolni egy kisváros rendőrfőnökét, akkor nem érheti semmi baj.
- Mindenesetre, amíg itt ülünk, van időnk megbeszélni, hogy akkor szerinted pontosan mi látható azon a felvételen. – Azok után, amit mondott, miszerint létezik a természetfeletti és neki már volt szerencséje vagy éppen nem túl nagy szerencséje látni is a két szemével, hogy a sima emberektől feljebb való lények közöttünk járnak, legszívesebben elvetettem volna minden emberi magyarázatot, amit ki lehetett volna találni a felvételre. Reméltem, hogy nem csak át akar verni azzal a dumával, hogy ő ismeri a természetfelettit, mert ha igen, akkor tényleg lesz indok arra, hogy lecsukjanak. Racionális embernek tartottam magam, mégis azon kezdtem el tűnődni, vajon a tőlünk különlegesebbek csak abban különböznek egy normális halandótól, hogy úton-útfélen szinte halálosan megsebeznek másokat az utcán? Bár, sajnos erre az egyszerű, de elborult elméjű emberek is képesek.
- Áh, szóval teher alatt nő a pálma? – Apró kacajszerű hang hagyta egy a torkomat, miközben a fejemet csóváltam. – Csodálkozol, hogy nem akarják, hogy kikerüljön, mik járkálnak köztünk? Az emberek kiakadnának, lehet, hogy újra boszorkányüldözésbe kezdenének. – Kezdtem kapizsgálni, miért is óvja annyira a rendőrfőnök az aktáit. – Tényleg, boszorkányok léteznek? – Muszáj volt megkérdeznem, jelenleg semmit sem tartottam lehetetlennek. Lehet, hogy a történelemkönyvek butaságnak tűnő túlkapásai nem is voltak teljességgel indokolatlanok. – Te mit láttál, ha nem olyat, ami a felvételen van, ami akkor ugyebár egy… vámpír? – Nagyon abszurd volt hallani, ahogy elhagyta ez a bizonyos szó a számat.

-Végül is … rendőr, nem? Azok nem az eszükről híresek. – vontam meg a vállam, vetve Virginia vállai felett egy pillantást a kint állókra, hátha meghallották, amit mondtam, de … így is épp elég rondán néztek ránk, úgyhogy kitudja. – Egyébként is, úgy van a legjobban elrejtve valami, ha szem előtt van, nem? – legalábbis így tartja a mondás. Az irodájába egyébként sincs másnak rajta kívül szabad bejárása, úgyhogy … logikusnak tűnik az, hogy esetleg ott tartsa az olyan iratokat, vagy legalább azoknak egy részét, amik fejtörést okoznának neki. Azonban a mai akciónk után, ha így is volt, minden bizonnyal új rejtekhelyet keres nekik.
-Oh, házasságnál? Csak nem felkészülsz előre a válásra? – kérdeztem mosolyogva. Persze, az ilyen szerződéseknek pont ez a lényege, de senki nem szeret róla beszélni. Én azonban, mint aki át is élt már egy válást, igencsak .. kegyetlen mód kivitelezném azt a bizonyos szerződést, ha ezt így kilehet mondani. Na persze előbb ahhoz valakinek gyűrűt is kell húzni az ujjára. Az se olyan könnyű. – Ne aggódj, kint leszünk. Így vagy úgy, előbb, vagy utóbb, de … ők is rájönnek, hogy jobb a békesség. – nem valószínű, hogy vádat emelnének, úgy pedig egy ideig bent tarthatnak, de … ez az idő húzás, amit eddig csinálnak nem más, mint klasszikus rendőr módszer. Sok ilyet láttam már a munkám során, mikor együtt dolgoztam a rend éber őreivel.
-Ahogy mondod. Én leszek a szád, megmondom mire válaszolj, mire nem. Ez ellen nem sok mindent tehetnek. – vontam meg a vállam. Ráadásul kétlem, hogy a kihallgatásról videót készítenének, vagy bármely más módon esetleg dokumentálnák. Minden bizonnyal szeretnék elkerülni azt, hogy ez kitudódjon. Kérdéseket vetne fel, azokat pedig senki nem szereti, főleg akkor, ha megvesztegetés áldozata. Fura egy szó erre az áldozat, tekintve, hogy itt az áldozat igenszép summát tehet zsebre. Közben leültem Virginia mellé, mikor hozzám intézte a kérdést.
-Gondoltam, majd te … találsz valami reális, logikus magyarázatot a dologra. Én csak az információ visszatartással ösztökéltelek volna jobb teljesítményre. – vontam meg a vállam mosolyogva. Egész szép megfogalmazása a hazugságnak, de … ha valamiben, akkor ebben igencsak jeleskedem. A munkám nagyrésze ugyanis ebből áll. Hazudozás, manipulálás, gyakran érzelmi zsarolás, akár a bíróságon belül is. Az ember egy idő után megtanulja, hogy mit kérdezhet úgy, hogy a bíró engedje, de a tanú összeomoljon. Stresszhelyzetben könnyű az embereket idegronccsá tenni. – Ami pedig azt illeti …láttam. De az nem olyan volt, mint ami a felvételen volt. Lehet vannak szekták is, ezek után … nem lenne olyan merész elgondolás. Egy biztos, valaki, vagy valakik nem akarják, hogy ez kijusson innen. – az pedig még érdekesebb, hogy miért akarják itt tartani. Egy olyan kisvárosban, mint ez. Kis túlzással senkit sem érdekel ez a hely a térképen, mégis egy ilyen nagy és … súlyos titkot egy kisváros határain belül tartanának. Valami oka csak van.

Tény, hogy a gondolataim nagy részét a holnapi nap lemondása miatti aggodalmak kötötték le és azon kattogtam, vajon milyen következményei lesznek annak, hogy egy börtöncellában csücsülök, de… sokkal kíváncsibb voltam arra, hogy miért lehetett kézzel tapintani a feszültséget a cellán kívül. Megjelent egy másik rendőrtiszt, aki a karjait összefonva súgott valamit az év munkásembere címért nem igazán indulható kollégájának, aminek hatására a rendőr olyan összeszűkített szemekkel nézett felénk, hogy majdnem hátrahőköltem. Mintha tényleg embert öltünk volna… mitől féltek ennyire?
- Szerinted a rendőrfőnök annyira idióta, hogy a saját irodájában egy számkódos széfben tartsa azokat a papírokat vagy bármiket, amikkel bizonyítható lenne, hogy korruptak? – Felvontam a szemöldökömet és hátat fordítottam a kint sutymorgóknak. Nem kell bűnöző lángelmének lenni ahhoz, hogy egyetlen szabályt betartson, aki rejtegetni akar valamit: a bizonyítékokat teljesen tüntesd el vagy olyan helyre tedd, ahol senki sem keresné. Egy irodai széf nem ilyen hely.
- Ha házasodom is te leszel az ügyvédem, innen is ki kell vinned, szóval készülj, sok munkád lesz! – Isten ments, hogy a cég egyik jogászát hívjam el, arról nem is beszélve, hogy véletlenül sem jártasak az ügyfelek fogdából való kirángatásában. Galen sokkal biztosabb pont volt, bár nem terveztem jelenetet rendezni, meg akartam várni, míg a rend őrei maguktól döntenek úgy, hogy kiengednek minket. Maximum negyvennyolc óra, negyvennyolc óra, negyvennyolc óra… abból már eltelt négy, negyvennégyet fél lábon is kibírok. Csak a telefonomat kapnám vissza, hogy legalább néhány ügyemet el tudjam intézni!
- Tehát legyen lakat a számon. Oké, megjegyeztem. – Bólintással nyomatékosítottam a szavaimat és a tekintetemmel arra kértem, hogy üljön le mentén. Nem szerettem volna átkiabálni a cellát, miközben a hitetlenkedésemet fejezem ki a természetfelettivel kapcsolatban és arról folytatunk diskurzust, mekkora annak a lehetősége, hogy egy vámpír támadta meg azt a szerencsétlent, akinek fogalma sem volt arról, mi történt vele. Tényleg léteznének és bárkit megtámadhatnak? Ha az utcán sétálok, egyszer csak felbukkanhatnak előttem, beleharaphatnak a nyakamba és ott hagyhatnak elvérezni a betonon? Ha léteznek, akkor mindenhol jelen vannak… mindennemű biztonságérzetem olyan gyorsasággal kezdett elpárologni, mintha tüzet gyújtottam volna egy vödör víz alatt.
- Te láttál valamit, ami bizonyítja, hogy a természetfeletti létezik? – Suttogásba váltottam, mintha bármelyik pillanatban megjelenhetne a hátam mögött egy filmekből ismert, nem halandó lény és… meggyilkolna. Ezek szerint erre is van esély? – És hagytad, hogy azon gondolkozzak, milyen agyafúrt szekta állhat a támadások hátterében és hogy tudták elintézni, hogy lehetetlennek tűnjön a tettük a felvételen? – Némi sértődöttség vegyült a hangomban, miközben félrebiccentett fejjel vizslattam Galen-t, mintha egy vérbeli hazudozó lenne. Vajon végig volt egy sejtése, hogy vámpírok állnak a támadások mögött? Abszurd arra gondolni, hogy ilyen lények egyáltalán léteznek.

-Ugyan, azok csak unalmas sznobok. Nem lettek volna egy szórakoztató társaság egyébként sem. – legyintettem. Persze, jól tudom, hogy miként érti. Az unalmas sznob embereket el kell viselni, főleg ha ők is fogaskerekei annak a bizonyos gépezetnek. Szerencsére ezt nekem nem kell átélnem, még a végén magukra vennék, hogy elalszom miközben beszélnek. – Ráadásul így … többet is készülhetsz a találkozóra, nem? Ez jó. – is lehetne, ha nem éppen egy fogdában ülne. Bevallom, nehéz bármi pozitívumot is felhoznia az embernek bármi mellett, ha rácsok veszik körül és olyan törvényszolgák, akik a legkevésbé sem számítanak segítőkésznek semmilyen kérdésben sem.
-Meg kéne házasodnod. Jó kis mentális tréning, arról nem is beszélve, hogy az idegeidet is erősíti. Vagy tönkreteszi. – tettem hozzá. Nem mondanám, hogy jól viseltem a válásomat. Nem amiatt, hogy elváltam, hanem, ahogy tettem mindezt. Mondjuk úgy, hogy nagylelkű voltam még így is, de sok időm és energiám ment el rá. Ráadásul drága is volt. – Jogod van ügyvédhez, annak pedig itt vagyok én.  Amíg nem indítanak eljárást ellenem, addig kijelölhetsz az ügyvédednek. Majd én megmondom, hogy mire válaszolj és mire nem. – eljárást pedig aligha fognak indítani ellenem, mert nekik sem lenne érdekük, ha ez az egész kikerülne innen. A korrupció csak addig működik és virágzik, amíg fű alatt intézik. – Felesleges. Nem fognak minket előbb kiengedni akkor sem, ha esetleg azt mondanád nekik, amit hallani szeretnél. Sőt, épp ellenkezőleg. Bárki is keni meg őket, szeretné tudni, hogy mink van ellene. Nincs más lehetőségünk mint kivárni. – én sem voltam odáig érte, de sajnos ezen nem változtat semmi sem. Sok ellenségem van így is, és bár soha nem zárkózom el az elől, hogy szerezzek még néhány újat, ebből a helyzetből nem tudjuk kihozni a mielőbbi szabadulásunkat. – Gondolj arra, hogy minél kevesebbet mondunk, ők is annál idegesebbek lesznek. – vontam meg a vállamat mosolyogva. Ők vannak lépéskényszerbe, nem mi.
-Nevezzük szerencsés véletlennek. – vagy Bryan szerencsés véletlenjének, elvégre az ő telefonja rögzítette a dolgot, ő volt a szemtanú. Amennyiben én lettem volna, most valószínűleg egy elmegyógyintézet rácsai mögött ülnék, ahova saját magam kértem a beutalásomat. – Vagyis, jelen esetben nem annyira szerencsés véletlennek. – javítottam ki magamat. Mi tagadás, nem vagyunk éppen a legszívmelengetőbb helyzetben, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez volt az első ilyen életemben. Minden bizonnyal még csak nem is az utolsó lesz. Sajnos, ez olyan dolog, amiből nem lehet kiöregedni.
-Igen. – feleltem egyszerűen és őszintén. – De nem vámpír volt. Erős túlzás, hogy hiszek bennük, de … kénytelen vagyok belátni, hogy van reális esélye a létezésüknek. Amit láttam az nem filmes trükk volt. – ebben majdnem biztos vagyok. Egyrészt, mert a lányomról volt szó, másrészt pedig mert semmiféle lehetőség nem volt arra, hogy átverjék a szemem. – Abból kiindulva pedig, hogy mennyi rejtélyes eltűnés és ”állattámadás” történik itt … szerintem ők is hisznek benne. – böktem a fejemmel a rendőr irányába, aki a lábát az asztalra feltéve olvasgatott valami helyilapot.

- Nem tudok részt venni a holnapi tárgyaláson a részvényesekkel. Ettől hogy lehetne rosszabb? – Némileg ironizáltam, de tényleg nem gondoltam arra, hogy a kis kiruccanásunk ilyen véget fog érni és kénytelen leszek lemondani az elmúlt idők egyik legfontosabb értekezletét. Hetek óta készültem rá és most be kellett volna nyögnöm, hogy bocsánat, kicsit elszúrtam, éppen egy isten háta mögötti kisváros fogdáján ücsörgök az egyik ügyvédem társaságában, aki nem mellesleg megígérte, hogyha valami balul sül is el, percek alatt kidumálja magunkat belőle? Mint látható, ez nem jött össze és az, hogy komolyan tetszett volna, ha egy motoros banda beront az ajtón és lövöldözés rendez csak azért, hogy én felszállhassak az első New York-ba tartó gépre és elintézhessem a dolgaimat. Ám így csak apró sóhajtással nyugtáztam, hogy a rosszfiúk nem fognak a segítségünkre sietni.
- Ti ketten a válásaitokkal úgy látszik akár nyeregben is érezhetitek magatokat, de mit csináljak én? Nem vagyok hozzászokva, hogy vallatnak, legalábbis nem ilyen emberek. – A befektetőkkel és alkalmazottakkal vívott szócsatákban ügyes voltam, ám egy rendőrőrs kihallgató szobájában ülni teljesen más szituáció volt. Mi van, ha tőlem szokatlan módon bepánikolok és elkezdek ostobaságokat beszélni? Vagy ami rosszabb, fecsegni arról, amit már tudunk? Soha nem voltam még ilyen helyzetben, ezért elképzelésem sem volt arról, hogyan viselkedek, ha majd kihallgatnak. Ki fognak hallgatni egyáltalán vagy nem is kíváncsiak a mi szemszögünkre? – Én már most eléggé ideges vagyok, úgyhogy akár kezdhetnék is a kihallgatást. – Eszem ágában sem volt hisztizni, legszívesebben rákérdeztem volna Galen-nél, hogy ő miként képes ennyire nyugodt maradni… aztán rájöttem, hogy ő ebből él, valamint a rácsoknak ezen oldala sem ismeretlen számára, akár a tapasztalatra is ráfoghatnánk a nyugodtságát.
- Akkor mégis hogy került hozzád az az egyetlen felvétel, amit mutattál? – Ha ennyire óvják a kis titkukat, csoda, hogy nem indítottak hajtóvadászatot Galen után. Ne mintha Galen-nek nem lenne annyi esze, hogy feltűnésmentesen nyomozgasson, ennek az akciónak a kivételével eddig nem bukott le, hogy nála van a felvétel arról a furcsa támadásról, ami… tényleg elgondolkoztam azon, hogy természetfeletti áll a háttérben? Annyira abszurd még a feltételezés is, hogy szinte kiált azért, hogy valaki komolyan vegye és utána járjon. Nagyjából mindent kizártunk, a sorozatgyilkos, szekta, drogos politikus nem játszik, a filmforgatás kilőve, maradt egy nyakharapás és egy majdnem elvérzett áldozat, aki mire magához tért semmire sem emlékezett az estéből.
- Istenem, vámpírok… - Sóhajtottam egyet és a plafont kezdtem bámulni, ezzel is jelezve, hogy szívesebben fognám a fejemet, minthogy beengedjem a tudatomba ezen lények létezésének lehetőségét. Arról nem is beszélve, hogy nagyon meglepett, hogy Galen hisz bennük. – Fogalmam sincs, mi árthat egy vámpírnak, én eddig csak filmekben láttam őket. – Galen felé kaptam a tekintetemet. – Te már találkoztál… természetfelettivel? Ezért hiszel bennük? – Galen racionális ember volt, pont, mint én, valami meghatározó kellett ahhoz, hogy elhiggye, nem az emberek állnak a tápláléklánc felső fokán.

Elégedett, de szolid mosollyal figyelem a telefonáló Virginiát. Igen, büszke vagyok magamra, hogy elintéztem neki, még ha nem is volt olyan nagy dolog. Az első lépés az önbizalom kiépítésének útján az, hogy minden adandó alkalommal legyen magára büszke az ember. Az önbizalomból pedig soha sem elég. Habár, én magam soha nem voltam szűkében szerencsére, úgyhogy nem tudom milyen az önbizalomhiányos mindennapok zord és sötét világa. Egy biztos, ebben a szakmában kell egy tisztes színtű önbizalom, máshogy nem megy. Miért bízzon benned az ügyfél, ha te sem bízol magadban? Hazudni kell, manipulálni, ez pedig csak úgy megy, ha az ember hisz magában.
-Van egy egészen apró esély arra, hogy rendeznének egy kisebb lövöldözést, hogy megszökhessünk, de … nem járnánk vele jól. Csak rosszabb lenne, ha anélkül hagynánk el a rendőrség területét, hogy kiengedtek volna. – főként pénzbüntetéssel járt volna, amit nekem így is masszívan fizetnem kell folyton valami miatt, hogy szórhassam a pénzem, azonban Virginia más körökben mozgott, neki szükség volt a hírnevére, amit egy ilyen kisebb ügy elrontani ugyan nem tudott, de bemocskolni igen. Ami pedig koszos, már nem ártatlan, mondta egyszer egy bölcs ember. – Lehet, hogy még mindig Bryan-t kérdezik ki. Ha nagyon szívóznak eltarthat egy darabig a dolog. De Bryan túl van már egy váláson, meg se kottyan neki. – vontam meg a vállamat. Tapasztalatból mondom, hogy nem könnyű elválni, főleg, ha a nő egy valóságos rémálom. – De ha már végzett Bryan-nel, akkor … próbál idegessé tenni minket azzal, hogy várakoztat. Az ideges ember nem figyel oda arra, hogy mit mond, könnyebb kiszedni belőle, amit tudni akarsz. – ez majdnem minden szakmában bevett szokás volt, már, ahol szükség volt rá. Jómagam is gyakran tettem idegessé a tanúkat a bíróságon, majd zavarba hoztam őket, keresztkérdésekkel bombáztam mindannyiukat, és mikor már teljesen összezavarodtak, tettem róla, hogy a meséjük, akár igaz volt, akár nem, kártyavárakat megszégyenítő módon dőljön össze.
-Nem hinném, hogy van több is. Egy videó túlzottan is árulkodó. Azokat a bizonyítékokat, amit meghamisítani is rizikós, szerintem elpusztítják. Arra rá lehet mondani, hogy véletlen volt. – sok ilyen történik és általában egy szóbeli megrováson kívül nincs semmiféle büntetés. Persze, a rendőrök miért is büntetnének házon belül? Főként, ha úgy korrupt az egész ahogy van.
-Hiszek. – bólintottam hosszú másodpercek után. Sajnos, mint kiderült, a lányom az élő példa rá, hogy ilyen van. – De racionális válasz tényleg nincsen. De az emberfelettinek is van gyengéje. Ha ez tényleg egy … vámpír …  kimondani is nehéz volt annyira furán hangzott.  … akkor ott a jól bevált hagyma, szentelt víz, kereszt és … elemlámpa. Vagy attól nem égnek el? – lehet, hogy csak a természetes napfénytől, régen volt már, hogy anyám az ágyam mellett felolvasott egy-két rémtörténetet. Fura gyerek voltam, amitől mások féltek, engem az ringatott álomba.

Földöntúli megkönnyebbülés járt át, ahogy letettem a telefont és nyugtázhattam, hogy a holnapi értekezlet le lesz mondva. Legalábbis reménykedtem benne, ha törik, ha szakad, senki sem fog bemenni a tárgyalóba… nélkülem úgysem mennének semmire. A megkönnyebbülés nem azt jelentette, hogy teljes mértékben megbékéltem a helyzettel, hangtalanul folyamatosan szidtam magam, amiért egy börtöncellába zárva kellett kifogásokat keresnem. Álmaimban sem gondoltam, hogy egyszer ide jutok, el sem tudom képzelni, hogy bírják ki azok az emberek percenkénti szívroham nélkül az életet, akik nem terveznek előre és odáig vannak a spontán dolgokért, főleg, ha veszélyesek is és bőven beleesnek a felelőtlenség kategóriájába. Nekem ennyi izgalom elég volt az elkövetkezendő öt évre, bár… hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól kilépni a komfortzónámból. Egyszerűen csak nem kellett volna egészen a börtönig elsétálni az új élmények szerzésének érekében.
- Az állítólagos bűnöző haverjaid nem tudnak kivinni minket innen? Vagy a felemlegetésük csak a telefon megszerzésében segít? – Komolyan reménykedtem minden lehetőségben, ami már egy apró reménnyel is kecsegtetett a kijutás iránt, mert jelen állás szerint a rendőrfőnök addig nem enged ki minket innen, míg le nem üljük a negyvennyolc óránkat. Galen-nek jó beszélőkéje volt és én sem voltam híján a szavaknak, csakhogy ez ide most vajmi kevés lesz. – Szerinted a főnök miért nem jön le? Nincs kedve, nincs elég jó indoka ahhoz, hogy bent tartson minket és ezért inkább elkerülésre játszik vagy fél, hogy láttál valamit, amit nem lett volna szabad? – Még meg sem kérdezték, mit tudtunk vagy inkább tudott meg Galen. Nem vitték el, nem hallgatták ki, csak hagyták, hogy itt üljünk és főjünk a levünkben. Bryan ott volt vele, furcsa is volt, hogy csak őt vitték el, minket pedig hagytak sínylődni a hullatepsinek is beillő ágyon. – Lehet, hogy az atombunker nem is ostoba ötlet… vagyis, nem lenne, ha találtunk volna legalább néhány olyan videót, mint amit valamelyik nap mutattál. – Leültem és a háta mögött megtámasztottam magam a kezeimen. Kezdett fájni a vállam, biztosan a lelkiállapotom kezd fizikai tünetek formájában testet ölteni. Vajon mit kapnánk akkor, ha azt hinnék, tudunk valamit? A szemeim előtt szinte megjelent a kép, ahogy orosz titkosügynököket megszégyenítő módszerekkel próbálják belőlünk kiszedni, mit láttunk… kár, hogy semmi kézzel foghatót nem találtunk, legalább megérte volna itt ücsörögni.
- Galen… - Sóhajtottam egyet. – Te amúgy hiszel a természetfelettiben? Egyetlen racionális magyarázata sincs annak, amit láttunk és vicces, de… mi van, ha tényleg valami emberfeletti áll a háttérben? – Kérdeztem rá én magam is hitetlenkedve.

-Szeretem azt hinni, hogy csak túloznak a pletykák. – vontam meg a vállamat, majd elmosolyodtam. – Érzéktelenségnek hiszik azt, hogy nem érdekelnek. A kettő nem ugyanaz, biztos csak megsértődtek. – amire meg is van az okuk, elvégre mögöttem kullognak minden értelemben. Többet keresek, többen keresnek, ergo többet érek. Jobban is hazudok, jobban is nézek ki … nem lehet valami jó életük.
-Naná. De becsületes gengszter vagyok. – szögezem le mosolyogva. Csalok és hazudok, de nem lopok. Bár sokan azt hiszik, hogy adót csaltam és egyéb más undorító módokon tettem félre a vagyonom egy részét, a szomorú igazság az, hogy … sokat dolgoztam érte. Sokat és jól. Ha valaki jó életet akar, azért meg kell dolgoznia, nincs kivétel, vagy csak nagyon ritkán. – Manapság vannak bérgyilkosok is. El sem hinnéd, hogy milyen könnyű rájuk találni. – rántottam a vállamon egyet. Még saját honlapjuk is van, nem próbálnak láthatatlanná válni. A bérgyilkosok nem a huszonegyedik század találmányai, bár manapság sokkal egyszerűbb azokat alkalmazni, bár nem túl pénztárca barát … na nem mintha próbáltam volna. Egy-két ügyfelem azonban igen, akadt köztük, aki maga is az volt. – Ha szerencsénk van, lesz nála kulcs, és akkor nem kell az ásással bajlódni. – vetem fel az ötletet továbbra sem túl földhöz ragadtan. Az viszont tény, hogy a rendőrfőnök nem fogja elsietni a látogatást. Húzza az időt, hogy idegesebbé és frusztráltabbá tegyen minket. Köztudott tény, hogy az ilyen emberrel nem egyszer ugyan szót érteni, de nagy százalékban mond olyat, amit legszívesebben visszaszívna. A mérges és fáradt ember nem figyel arra oda, hogy mit mond. Valószínűleg erre játszik nálunk is.
-Ezt csak tőlük tudhatnánk meg, ők pedig … nem igazán vannak beszédes kedvükben. – húztam el a szám, egy pillantást vetve a rendőrök irányába, akik a szobáikban beszélgettek és ették magukat degeszre a fánkokkal. Nem éppen a legszolgálatara alkalmasabb csapat képét festették le az itteni békeőrök. – Akkor megírjuk, a világ elé tárjuk és egy rakás pénzt keresünk, amiből építünk atombiztos bunkert, felkészülve a világ végére. A világ így is épp elég természetellenes, nincs szükség bele mindenféle … ilyen izékre. – nem mondom ki, hogy vámpírok, mert nem áll rá a szám. Biztos azért, mert nem Stephenie Meyer-ként anyakönyveztettek.
Egy elégedett bólintással nyugtázom, ahogy az őr átnyújtja a telefont Virginiának. Szégyellenem kéne magam, de soha nem rettentem vissza az ehhez hasonlatos eszközöktől. Valószínűleg ezért hívnak kevés helyre vendégelőadónak, nehogy tönkretegyem a következő generációt … a végén még sokat keresnének szegények. Na nem mintha megfizetni is olyan egyszerű lenne a tudásomat.
-Visszatérő ügyfelek, egyfajta … barátság szövődött már köztünk, mondhatni. – mondom, ahogy visszaadja a telefont Virginia, majd még az őrre pillantottam. – Üdvözlöm Mrs. Barnes-t! – önelégülten mosolyogtam, amire a válasz a jól ismert utálkozó pillantás volt, mielőtt hátat fordított volna nekem. – Tudod, azért jó bűnözőket … állítólagos bűnözőket – javítom ki magam. - védeni, mert szép summát fizetnek, hogy elkerüljék a börtönt, és esetükben esélyes, hogy ezt nem csak egyszer tennék meg. Szép kis ügyfélköröm van, baráti társaság. – a legtöbbjükkel tényleg jóban voltam. Én segítettem nekik, ők pedig olykor segítettek nekem. Megmentettem őket a börtöntől és a felelősségre vonástól, cserébe pedig ”felhasználhattam” őket, mint a jelen esetben is. A világ ilyenkor határozottan szépen festett a számomra.

- Miért, szerinted nem az a pletyka terjed rólad, hogy nincsenek érzéseid? – Kérdeztem vissza halvány mosoly kíséretében. Galen az ördögöt megszégyenítő bátorsággal és képességgel hazudik, a legtöbb embert figyelemre se méltatja… vagy ha igen, nem hirdeti, az emberek pedig utálják, ha átnéznek rajtuk. Én próbáltam mindenkire figyelni, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy sikerül. Nem egyszer hallottam már vissza, hogy mennyire fenn hordom az orrom, csak azért, mert nem köszönte valakinek vagy nem kérdeztem meg, hogy van. Egy ideig rosszul esett, ma már… megpróbálom lepergetni magamról.
- Tehát, folytatni akarod a gangsta-karriert? – Mint a mellékelt ábra mutatja, egyikünknek sem jött be, nekem legalábbis nem. Úgy tűnik, nem vagyok jó figyelemelterelő vagy az itteni zsaruk mégis jók valamire, csak nagyon jól titkolják a képességeiket, hogy a meglepetés erejével csaphassanak le. Az emberek alábecsülése az egyik legnagyobb hiba, amit bárki elkövethet. – Most is itt vagyok, nem? Jóban, rosszban, bár gyilkosságban… azt inkább ne próbáljuk ki. – Kalandvágyásom így is éppen csak bontogatta a szárnyait, felírni a gyilkosságot a listára merész lett volna. De szerencsére a humorérzékem nem hagyott el, tudtam, hogy tréfa szinten emlegetjük a dolgot. – Viszont, lehet, hogy megpróbálom megfojtani a rendőrfőnököt, ha nem vonszolja le magát záros határidőn belül. Aztán tényleg lesz okunk megpróbálni megásni azt az alagutat. – Lemondó sóhaj tört fel a torkomból, a térdeimre könyökölve pislogtam Galen-re. A fogda nem nekem való, ki kell húznom a „helyek, ahol meg szeretnék fordulni” listámról. Nem mintha eddig rajta lett volna, reménykedtem abban, hogy megússzuk és új információkkal a birtokunkban egy kávé mellett megválthatjuk a világot. Naiv voltam.
- És mi van, ha nem bárkitől félnek, hanem bármitől? – Vontam fel a szemöldökömet. Tudtam, mire képes a pénz, mindig is elég forgott a kezeim között ahhoz, hogy rájöjjek: a legtöbb ember megvehető, akkor is, ha először próbálja elhitetni, hogy nem így van. A mi világban a pénz a legnagyobb úr, minden más a háttérbe szorul, ha bizonyos összegek kerülnek említésre. Én viszont szerettem volna hinni, hogy a városban folyó titkolózásnak nem csak a pénz az oka. Kellett valami ettől feljebb való ok. Valami emberségesebb. – Mi van, ha a legvalószínűtlenebb ötletünk lesz a nyerő és tényleg… természetfeletti van a dologban? – El sem hittem, hogy kimondtam, szavakba öntve még nagyobb butaságnak tűnt, mint gondolatként, úgyhogy inkább el is hallgattam, amikor apró reménysugár csillant fel a nekem járó telefonhívás megkapására. Felpattantam látva, hogy a férfi átnyújtja a telefonomat Galen-nek és úgy kaptam a kezeim közé a készüléket, mintha az elsőszülöttemet kaptam volna vissza. Jelenleg mindennél fontosabb volt, hogy megkereshessem a titkárnőm számát. Reméltem, hogy nem éppen most tölti az ebédidejét vagy a kávészünetét vagy bármilyen más elfoglaltságát… szerencsére felvettem, én pedig olyan gyorsan hadartam el a mondandómat, ami még belefért az érthető kategóriába. Kikötöttem, hogy azonnal hívja fel a holnapi találkozó összes résztvevőjét és mondja le azzal az indokkal, hogy kisebb balesetet szenvedtem, kórházban kell maradnom pár napig. Azt mégsem mondhattam, hogy börtönben ülök, így is kellemetlenül éreztem magam, amiért ennyire idétlen hazugsággal kellett takaróznom. De talán egy fájdalomtól kínlódó emberrel elnézőek lesznek. Nekem pedig minden bizalmamat a nőbe kellett fektetnem, aki a telefont másik végén megígérte, hogy mindent megtesz az ügy érdekében.
- Köszönöm. – Néztem megkönnyebbülten Galen-re, letéve a telefont. – Vagy köszönjem meg a Hárpia fiainak? Egy motoros bandát hozzáírni a listámhoz igazán semmiség. – Az őr megjelent a rács másik oldalán, a kezét nyújtotta, jelezve, hogy adjam vissza neki a készüléket. Nem szívesen tettem, a tekintetemen láthatta, ha csak egy karcolás is lesz a mobilomon, tényleg a gyilkosság fog szerepelni első helyen a priuszomban.

-Ő nem valaki, hanem a világ legutálatosabb embere. Nem akarom látni az öntelt képét. – csóváltam meg a fejemet. Belegondolni is rossz, hogy az apám itt áll a cella előtt és mosolyog, mintha csak a lottót nyerte volna meg. Ezt csinálja egész kiskorom óta, folyton megjegyzéseket tett mindenre, amit csináltam, soha nem ismert el. – Miért, talán az a pletyka terjeng rólam, hogy nincsenek érzéseim? – kérdezem megjátszott felháborodással. Nem mintha nem tudnék róluk, kissé elősegítettem azt, hogy így gondolkodjanak rólam, hiszen … általában rossz embereket védek nagy pénzekért, ami miatt a jó, de szegény emberek bűnhődnek általában. Elveszem tőlük az igazságot, hogy rossz embereknek szolgáltassam azt. Ezért fizetnek, ez van.
-Tudod, hogy mit szokás mondani. Minden nagy bukás egy még nagyobb sikernek az előszele. – idéztem nagy bölcsen egy kínai szerencsesüti szövegét, amit valamikor a múltkor ettem. Nem különösebben hiszek az ilyen motiváló beszédekben, én sokkal realistább vagyok. Lehet dolgokat jól és rosszul csinálni. Mi rosszul kezdtünk neki, így a végeredmény sem lehetett túl sikeres.
-Pedig azt hittem együtt vagyunk jóban-gyilkosságban is. – csalódottan húztam el a szám, de persze a szavaimat nem gondoltam komolyan. Sok mindent el lehet mondani rólam, főleg rossz dolgokat, de a gyilkos egyelőre nincs köztük és magam is jobb szeretném, ha ez így maradna. Abból a legnehezebb kibeszélnie magát az embernek, minden más egyszerűbb néhány fokkal.
-Talán tudok hatni rá. Le kell jönnie előbb-utóbb, hogy rájöjjön mennyit is tudunk pontosan. – szinte biztos vagyok abban, hogy előbb-utóbb látnunk kell, hiszen a helyszínen nem kérdeztek ki minket és azóta sem történt ez meg. A kihallgatóban felvételeket kell készíteniük, ez pedig nem nyilvános téma, így … ide kell jönnie, hogy beszélhessen velünk. – Inkább ássunk alagutat. – rántottam meg a vállamat. – Úgy nemcsak mindketten nyerünk, de mindketten dolgozunk is. – vigyorogtam. Nem okozott különösebben nehézséget a jelen helyzetben, mert kerültem már párszor fogdába. Általában hamar ki is vittem magam, de itt most könnyen lehet, hogy más forgatókönyv vár ránk.
-Kevesebbre tartod a pénz meggyőző erejét, mint én. – vontam le a következtetést. És jobban is bízik az emberekben, mint én. Igaz, ami igaz, nem tartottam a többséget túl sokra, leszámítva persze magamat. Azon emberek, akikkel jóban vagyok, kevesen vannak ugyan, de szintén kivételt képeznek. Mindenki mást azonban ostobának és … könnyen befolyásolhatónak tartok. Pénz, félelem … oly mindegy, a lényeg, hogy hatnak az emberre. A félelemtől nem lesz valaki boldogabb, na de a pénz … a pénztől igen. – Lehet, hogy félnek, de … azért nem beszélnek róla, mert megéri nekik. Bárki is az, akitől félnek, nemcsak félelmetes, de elég vagyonos is lehet, hogy így kézben tart mindent. Félelem és lefizetés, elég jó módszer a kettő együtt. – szakmailag elég elismerendő, emberileg már jóval kevésbé. Én sem vagyok teljesen tiszta, jó pár szabálytalan, vagy épp határesethez közelítő lépést húztam már meg, mert … megtehettem. Ugyanez folyik itt is, csak sokkal nagyobban.
-Önként jöttél. Én csak közrejátszottam a veszélybe sodrásában. – javítottam ki, majd felállva a rácshoz sétáltam. – Hé, biztos úr! Az ügyfelemnek joga van megejteni egy telefonhívást. – semmi reakció, bár nem is vártam sokat. – Láttam a ruháján a nevét. Barnes … gondolom van felesége és családja is, igaz? – nem túl nehéz megállapítani, látom a gyűrűt az ujján. A gyerekek pedig csak a korából fakadóan tippelem. – Miután kisétáltam innen fájó háttal és feldúlt lelkivilággal, biztos lehet benne, hogy fogékonyabb leszek a gyerekes bosszúra. Ismeri a Hárpia fiai nevű motorosbandát? Úgy tudom erre is vannak. Tartoznák pár szíveséggel … egy telefont kérek és megbocsátó hangulatomban leszek, mikor kisétálok innen. – burkolt fenyegetés, vagy sem, működik, a rendőr eleinte csak morog és látszólag gondolkodik a lehetőségein, de végül a józan észre és a félelem megkonduló harangjára hallgatva a fejében, odaadja Virginia telefonját, amit én aztán tovább is adok neki. – Jössz nekem eggyel, Virginia. – mosolyogtam rá, visszaülve a padnak csúfolt szerkezetre. – De azért ne húzd túl sokáig. A végén még kikapja a kezedből. – adtam egy jótanácsot. Az ilyen telefonhívásokra néhány percnyi időt engednek, és mi nem vagyunk olyan helyzetben, hogy ezt az időintervallumot most kitoljuk.

- A nagy Mr. Carson kellemetlenül érezné magát valaki társaságában? Eddig a pillanatig kételkedtem abban, hogy neked is vannak érzéseid, de most mintha kezdenél emberi lénynek tűnni. – Ahhoz képest, hogy mindketten jócskán felnőttek voltunk, meghatároztak minket a szüleink. Ő inkább kirohant volna a világból, mint hogy az apja itt lássa, mert valószínűleg megaláztatást kapott volna cserébe, én pedig a föld alá süllyedtem volna, ha egy cella rácsin keresztül kellene bámulnom a saját apámra. Soha nem fogom tudni levetkőzni magamról, hogy nem akarok csalódást okozni neki.
- Volt már, amikor nem hoztunk szerencsét egymásnak? Ó, igen… most. – Nem volt túl jól átgondolva ez a terv, a fogdában ülve egyre jobban kikristályosodott, mint nem csináltunk jól. Eleve túl magabiztosak voltunk, besétáltunk, mintha semmi bajunk sem lehetne és a végén már én sem gondoltam a lebukás lehetőségére. Elhittem, hogy átvághatjuk a mystic falls-i rendőrség krémjét, de mint látszik, végül mi húztuk a rövidebbet.
- Ha ez felhívás keringőre, inkább kihagynám. – Mi kell ahhoz, hogy egy ember megöljön egy másikat? Jobban belegondolva, erre kerestük mi is a választ, mielőtt megakadályoztak volna minket a kutakodásban. Akár azt is mondhatnám, hogy az igazságszolgáltatás oldalán, a rendőrök mellett állunk, de ez nem lett volna igaz, tekintve, hogy a rendőrök sok mindent akartak, de az igazságszolgáltatás úgy tűnik, nem volt a kedvelt elfoglaltságaik között.
- Gondolod, rá tudod venni, hogy kiengedjen minket? Addig be sem fogja dugni ide az orrát, míg le nem jár a negyvennyolc óra, csak azért, hogy kitoljon velünk. – Nem voltam biztos abban, hogy ez lehetséges, sőt, egyáltalán nem tudtam semmit a börtönélet rejtelmeiről, csak a sértett önérzetű, aprócska hatalmú, ugyanakkor maguktól túlságosan elszállt emberek jellemzőiből indultam ki. Ezek a személyek kicsinyesek és bármit megtesznek azért, hogy azt a látszatot keltsék, hogy ők a főnökök. Borsózott tőlük a hátam. – Úgyhogy marad az alagútásás vagy a rohamod eljátszása. Ha rosszullétet színlelsz, te kijutsz és engem is kivihetsz. Mindketten nyerünk. – Cinkos mosolyra húzódott a szám, ám cseppet sem gondoltam komolyan a mondandómat. Ezekből már azt is kinézném, hogy rezzenéstelen arccal nézik végig a haláltusánkat azzal a felkiáltással, hogy mit nekik plusz két hamisított jegyzőkönyv? Jobb lenne méltósággal viselni a tetteink következményeit… sokkal könnyebb lenne, ha nem lenne az egész helyzet alapja egy hatalmas igazságtalanság.
- Hidd el, pontosan tudom, mire képes a pénz. – Aprót sóhajtottam. Kapisgálják, hogy tudunk a korruptságukról, ha lenne egy kis eszük, akkor megpróbálnának belőlünk is kihúzni egy kisebb vagyont, hogy duplán jól járjanak. Ehelyett olyan csendben ülnek, hogy ha nem tudnám, hogy nem, azt hinném, szobrok. – Arra még nem gondoltál, mi van akkor, ha nem csak a pénz motiválja őket? Láttad a felvételeket… aki el akarja tusolni ezeket az ügyeket, óvja azokat, akik embereket próbálnak megölni, biztosan veszélyes ember. Lehet, hogy ők és a többiek is azért hallgatnak, mert félnek. Talán naiv vagyok, de nem akarom elhinni, hogy egy komplett városi lakosság csak a pénzért huny szemet a gyilkosságok fölött. – Újabb sóhajt hallattam. Mintha egy orvosi rendelőben lennék, ahol parancsra kell mélyebb levegőket vennem. A sóhajom mellett megcsóváltam a fejem Galen ajánlatára. Kizökkentett az előbbi gondolatmenetemből és et most egyáltalán nem bántam.
- Nem fogom megkockáztatni, hogy az ügyfeleim megtudják, hol vagyok. Egyetlen telefonhívásra van szükségem, ezt intézd el. Ha azt megkapom, hálás leszek neked azért, mert a börtönben ülve megmentetted a karrierem, miután veszélybe sodortad. – Egy hívással meg lehet váltani a világot és nekem pontosan ezt kellett tennem. Megváltani a saját világomat.

-Már az oviban sem kedveltek. Egyébként meg … én is csak felhasználom a rendelkezésemre álló lehetőséget, hogy ne hívhasd ide az apámat. Az kéne még, hogy itt lásson. – húztam el a szám. Talán még jogosan bent is tartanának, mert képen törölném. Vigyorognia öntelten és arrogánsan, ahogy mindig is tette. Imádja, ha kiszúrnak velem. – Nem baj, hátha szerencsét hozol majd! – vontam meg a vállamat mosolyogva. Na nem mintha az apja orrára kötném, hogy a lánya itt éjszakázott velem egy rendőrségi fogdában, de … attól még legyen ez az én aduászom. Az apáinkat így ki is lőhettük a képletből, szerencsére.
-Betörtünk a seriffhez, hogy megtudjuk a mocskos kis titkait. Talán jobban jártunk volna, ha megölünk valakit. – rántottam meg a vállam. Nem beszélek persze komolyan, a gyilkosság nem vicces, azonban a tény az tény: balszerencsénk volt, és nem igazán szól mellettünk semmiféle enyhítő körülmény sem, így nem nagyon számíthatunk arra, hogy majd odafigyelnek a kényelmünkre.
-Pedig az lehet működött volna. – tűnődtem el az alagútásás gondolatán. – Ha végre betéved a seriff is, hogy kiderítse mit tudunk, beszélek vele. Hátha rátudom venni, hogy … ne akarjon minket itt tudni a következő másfél napban. – Virginia nevében is mondhatom azt hiszem, hogy nem igazán van egyikünk sem oda azért, hogy napokat töltsön egy cellában. – Te kegyetlen nőszemély! Szóval csak így feláldoznál, hogy szabadulj … ez tetszik. – vigyorogtam rá. Mindig is kedveltem az éles eszű nőket, akik képesek arra, hogy áldozatokat hozzanak. Na persze, ha ez a roham a valóságban is bekövetkezne, igencsak gyűlölném a dolgot, de tudom Virginiáról, hogy nem kell a szomszédba mennie egy kis vakmerőségért.
-Lefizetik őket. Több pénzt kapnak, ha nem csinálnak semmit, kényelmesebb nekik. Sokan így tennének még. A pénz nagy úr, hidd csak el nekem. – csóváltam meg a fejemet. Én persze könnyen beszélek, hiszen nekem igen sok van, de … hazudnék, ha azt mondanám, hogy én még soha nem fizettem le senkit. Vesztegettem is már, nem is egyszer. A mai világban a pénz mindennél többet ér. Egyre nehezebb a megélés, az emberek pedig egyre több mindenre képesek, hogy a könnyebbik úton juthassanak hozzá a pénzükhöz. – Szóval az lett volna a dolgom, hogy feltörjek egy széfet? A karmám lehet, hogy … a te karmád! Valaki odafent azt akarta, hogy legyen priuszod.  találgattam, miközben elmosolyodtam. Virginia-nak ez persze igen rossz hír, valószínűleg megpróbálja majd valahogy kitörölni az aktáiból ezt, elvégre … nem épp egy bíztató előjel az, ha egy vállalat főnökét betörésen kapták. Nekem már oly mindegy.
-Nem hittem volna, hogy több eszük van, mint egy kavicsnak. – bólintottam a szavaira. Meglehetősen ostobának néztem őket, és, mint kiderült, annyira azért nem ostobák. Nem is éppen észlényekből áll az őrs, de annyi eszük volt, hogy jól elzárták azokat az iratokat, amiket másnak nem kell látnia. – Akkor tudták volna, hogy mit akarunk. Úgy pedig azokkal kerülünk szembe, akik lefizetik őket. Az sem sokkal jobb, hidd el. Kitudja kik vannak az egész mögött. – jobb itt ülni, mint egy hullazsákban feküdni. Ha képesek azért fizetni, hogy gyilkosságokat tusoljanak el, ezzel lényegében teret engedve a gyilkosoknak, akkor csak szálkák lennénk számukra, amitől megakarnának minél előbb szabadulni.
-Szóval veled nem ilyenek voltak? Pedig azt hittem kettőnk közül téged akarnak majd előbb megmotozni … - nem volt valami kellemes az eljárás. – Kettőhöz is rögtön. Jöhetnél velem. – mosolyogtam rá, ahogy megpaskolta a térdem. – Mit szólnál, ha … megbeszélném velük, hogy kapj egy gépet? Indíthatnál egy konferencia hívást. A Skype-ot csak ismerik itt, remélhetőleg az internet sem teljesen ismeretlen ebben a porfészekben. Persze, rácsok mögött annyira nem leszel hiteles, de … majd segítek. – azt persze nem tudom, hogyan tudnék, mert ez igazán nem az én terepem, de … majd Virginia kiadja az utasításokat, mint hozzáértő.

- Mint az oviban. Ha én megmondalak az apukádnak, te is az enyémnek? Te mondtad, hogy engem kihozna, én csak megpróbálom kihasználni az összes rendelkezésre álló lehetőségemet a kijutáshoz. – És ha én kijutnék, rövidesen ő is kint lenne, mert úgysem tudnám megállni, hogy letegyem érte az óvadékot akkor is, ha most legszívesebben megkopogtattam volna a fejét a cipőmmel… vagy bármi más tárggyal, ha egyáltalán lett volna itt valami használható egy széken kívül. – Azt elfelejtheted, hogy ezek után bármikor leülhetsz pókerezni az apámmal. Ha mégis, ott fogok ülni mellettetek és olyan csúnyán fogok nézni rád, amennyire csak tudok. – Összehúztam a szemeimet és bár semmi kedvem nem volt viccelődve, a hangomban érezhette, hogy nem gondoltam komolyan. Eléggé szégyelltem magam, hogy ide kerültem, de sokkal inkább idegesített, hogy nem tudtuk végigvinni az idézőjeles tervet úgy, ahogy kellett volna.
- Mintha embert öltünk volna. – Sóhajtottam egyet. A börtön nem azért van, hogy kényelmesen érezze benne magát az ember lánya és visszatérő vendéggé akarjon válni, viszont azért az sem igazságos, hogy némi kutakodás miatt ki akarjam tépni a hajam, mert bezártak ide. Még jó, hogy bilincset nem kaptam a kezeimre.
- Sajnos mivel Mystic Falls-t nem tudjuk nagyvárossá varázsolni, neked kell kitalálnod valamit, amivel kijuthatunk. Az alagútásásba nem megyek bele. – Feljebb húztam magam az ágynak csak e bútordarab hatalmas sértegetésével nevezhető fekvőhelyen és a hátamat megtámasztottam a falban, aztán mivel rájöttem, hogy az talán nem a legjobb ötlet, a combjaimra könyököltem. - Biztos nem hívnának mentőt, ha rohamot kapnál? Kipróbálhatnánk. – Az egészségi állapotunkat nem veszélyeztethetik. Elméletben. Gyakorlatilag ebben a városban valószínűleg a postás is korrupt, nemhogy az orvosok. Ha tisztességesek lennének, nem állítanának ki hamis halotti bizonyítványokat… ki tudja, lehet hogy már dolgoznak a miénken.
- Ha a KGB-nek ilyen ügynökei voltak, értem, miért bukott el a Szovjetunió. – Persze, amikor nem kellene, akkor tudják végezni a munkájukat és olyan szemfülesek, mintha legalább a titkosszolgálat emberei lennének. Hol vannak akkor, amikor a szektatagokat, drogos sorozatgyilkosokat vagy vámpírokat kell elkapni? – A te karmád miért hat ki rám? Azt már meg sem említem, hogy én elvégeztem a dolgomat. – Ugyan, nem létezik olyasmi, hogy karma és szerencse. Egyedül az emberek és a döntéseik azok, amelyek befolyásolják a történéseket, mi pedig úgy döntöttünk, hogy betörünk a helyi rendőrfőnök irodájába. Nem voltunk elég ügyesek, megérdemelten ültünk itt.
- Nem számoltál a széffel, mi? – Megcsóváltam a fejem, szemöldökeimet felvontam. Ki gondolná, hogy egy maximum 10 főt számláló rendőrőrsön egyáltalán tudják, mi az a széf, nemhogy el is zárnak benne valamit. Mi lehet benne? A felvételek? Azoknak a fejeik, akik már megpróbálták kinyitni? – Jobban jártunk volna, ha csak rákérdezünk arra, amit meg akarunk tudni és mivel úgysem mondtak volna semmit, perrel fenyegetőztünk volna. – Nem mintha azzal bármit is elérhetnénk és az sem biztos, hogy megéri felpiszkálni a hangyabolyt. Ha valamit ennyire titkolni akarnak, annak nyomós oka lehet.
- Azt sajnálom a legjobban, hogy lemaradtam az elfogásodról. – Halvány mosoly tűnt fel az arcomon. Jó műsor lehetett a leleplezése, ha láthattam volna azt mondanám, megéri leülni ezt a két napot. – Ne aggódj, kevesebb, mint 48 óra múlva kint leszel és elmehetsz egy masszőrhöz. – Megpaskoltam a térdét, miközben fura grimasz futott át az arcomon. – Közben pedig gondolkozz, mert holnap megbeszélésem lesz és innen nehéz lesz bármit is mondanom a jelenlévőknek.

Az igazságtalanság egy … szükséges része a világnak. Mondhatnám, hogy ebből élek, ha nagyon leakarom egyszerűsíteni a dolgot. Főként bűnöseket védek, az, hogy nem ítélik el őket az én hozzájárulásom miatt az … nos, igazságtalanság. Igazságtalanság, amiből profitálok, mind anyagilag, mind kapcsolatok terén. Soha nem árt néhány olyan ismerős, aki készséggel elintéz olyan dolgokat, amik … nem egészen az én hatáskörömbe tartoznak.
-Hé, ha felhívod az apámat … én is a tiéd! Az öreget nem ér belerángatni. – ráztam meg a fejemet. Az apám biztos jót mosolyogna magában, hogy most egy fogdában ülök. Nem nagyon sietné el azt, hogy ideérjen, arról nem is beszélve, hogy … valószínűleg leülne elém egy székre és némán bámulna. – Lesz mit mesélnem majd apádnak a következő pókerpartin. – vontam meg a vállamat. Nem, valójában nem terveztem erről beszámolni neki, mert … mint Virginia is mondta, félő, hogy szegény infarktust kapna. Én pedig egy szép nagy pofont, amiért ilyen dolgokba rángatom a lányát. – Oh, ha ez idegesít … várd ki a végét, mikor majd wc-re kell menned. Üdv a bűnözők világában! – a hangom azonban nem volt túl ünnepélyes. Az biztos, hogy Virginia-nak nem fog tetszeni az, hogy itt miként kell intézni az ember … folyó ügyeit. Maradjunk annyiban, hogy nem luxus körülmények között történik.
-Már nem egészen 48 óráig. De te tudod, akár … állhatsz is. – de azzal sem jár jobban, mintha ülve várja végig, amíg végül kénytelenek nem lesznek kiengedni innen minket. – Ha most New York-ban lennénk, vagy valami nagyobb városban, amit nem pazarlás feltűntetni a térképeken, két perc alatt kivinném magunkat innen. De itt … ha rohamot kapnék se hívnának mentőt. Ez itt a korrupció melegágya. – csóváltam meg a fejemet. Az ember azt hinné, hogy a forgalmas nagyvárosokban terjedt el igazán ez a vírus, de az igazság az, hogy sokkal rosszabb a helyzet az ilyesfajta kisvárosokban.
-Talán van itt egy volt KGB-s. Bár … ahány cukrászda és pékség van itt, nem valószínű. – a fánkon és kólán edződött rendőrökből volt több ebben a porfészekben. Kétlem, hogy történt itt valaha nagyobb szabálysértés, mint néhány gyorshajtás. – Ha hinnék benne, azt mondanám, hogy a karma. Kijárt már volna nekem valami hasonló. – találgattam, de … gyorsan el is vetettem az ötletet. Én nem hiszek ilyenekbe. Ahhoz túlzottan is sikeres vagyok. – Vagy csak … a kezdők balszerencséje. – pillantottam a közelebb csusszanó Virginiára, elmosolyodva. Nem, mintha őt hibáztatnám a kialakult helyzetért. Egyszerűen csak balszerencsénk volt. Idegesítő, de nem nagyon lehet ellene mit tenni.  – Egy széfet. Valószínűleg ott tartja, amit rejteget. A kombináció nélkül nehezen tudtuk volna kinyitni. A széffeltöréshez még nem értek. Ráadásul elég drága darabnak is nézett ki … talán egy ajándék, hogy ilyen eredményesen félretud nézni a seriff. – el kell ismerni, ha valamihez nagyon értenek az itteni rendőrök, akkor az, hogy ne csináljanak semmit. Ezt pedig itt úgy tűnik díjazni szokás. – Utána már csak azt a nagydarab fickót láttam, aki letepert. Felemeltem a kezem, nem értem minek volt szükség arra, hogy rám üljön. – nem volt épp kellemes élmény. A rendőr úgy nézett ki, mint, aki nemrég lakott jól egy nagyjából velem megegyező termetű férfival. Szinte éreztem, ahogy ropognak a csontjaim.

Nem bírtam az igazságtalanságot, még akkor sem, ha lehetséges, hogy megérdemeltem: jobban mondva a megérdemelt büntetésnek álcázott önbíráskodástól futkosott a hideg a hátamon és ebben a fogdában eddig semmi másban nem volt részem, mint passzív-agresszív viselkedésben. Nem azt vártam el, hogy szépen nézzenek rám és mosolyogjanak, csak hogy érvényesíthessem a jogaimat, nem mintha sokkal előrébb lennék azzal, ha elkezdek telefonálgatni. Az egyetlen ember, akire ilyen ügyben rábíznám magam, mellettem ült.
- Apádat akartam felhívni, hátha kivisz. Az enyémmel inkább nem próbálkozom, még a végén infarktust kapna. – Örülhetnék annak, hogy végre találtam valamit, amit eltitkolhatok mások elől, hogy sikerült átugranom az apró dolgokat és rögtön egy hatalmas rejtegetnivalóval kezdtem, valahogy mégsem volt kedvem táncra perdülni nagy boldogságomban. – Próbálkozni csak szabad, még akkor is, ha a tisztelt rendőrúr nagyon elfoglalt. – Legszívesebben felemeltem volna a hangomat, de nem akartam még hosszabbá, esetleg kellemetlenebbé tenni az itt tartózkodásunkat. Kezdtem azt hinni, hogy ebben a kisvárosban nem csak ostobák és korrumpálhatóak a rendőrök, hanem istenkomplexusosak is és ez a kombináció szépen rávilágított arra, hogy egyáltalán nem fognak velünk törődni.
- Izgalmasnak izgalmas, de nem igazán tetszik. – Akadékoskodtam, mintha én nem lettem volna nyakig benne a dologban és nem saját önszántamból csapódtam volna a fiúkhoz ebben a nyomozósdiban a helyi rendőrség ellen. – 48 óráig itt leszünk? Nem, az esélytelen, én nem fogok itt ülni két napig. – Jelentettem ki, mintha bárki adna a szavamra. Ha bent tartanak, bent tartanak, akár elkezdhettem volna rángatni a rácsot is, na de… két napig, azért, mert egy kicsit illetéktelenül kutakodtunk a rendőrfőnök irodájában? Azokat is két napra csukják le első körben, akit embert öltek, sőt a gyilkosságot megkísérlőknek nem is kattant bilincs a kezén, mint azt a mellékelt ára mutatta. A miénken persze igen.
- Ez nem a KGB, hogy kínvallatás alá vessék. – Nekidőltem a falnak és a fülem mögé simítottam a hajam. Mit fogok kezdeni, ha tényleg nem engednek ki két napig? Biztosan megőrülök. Ebben a kis lyukban ücsörögjek? – Még akkor sem, ha most egyébként nagyon úgy akarnak tenni a rend éber őrei, mintha komolyan vennék a munkájukat. Miért pont akkor kellett ott sétálgatniuk a többieknek, amikor nekünk lett volna dolgunk? – Halkan beszéltem, semmi más nem hiányzott volna, minthogy a nyakamba varrjanak egy beismerő vallomást is. Ezért közelebb csusszanta Galen-hez, aki szemmel láthatóan otthon érezte magát. Miért csodálkozom ezen? – Legalább láttál valamit? – A priuszos megjegyzéséért szívesen a szájára tekertem volna a zakóját, de nagy levegőt vettem és elengedtem a fülem mellett, mert a kíváncsiságom győzött a sértődöttségem felett.

Sajnos nem tudom azt mondani, hogy olyan új lenne ez a helyzet. Voltam már fogdában jópárszor, fiatalkoromban és később is. Csak míg a múltban főleg meggondolatlanság és bizonytalan mennyiségű alkohol szükségeltetett hozzá, addig mostanság a munkám. Hogy büszke vagyok-e rá? Nem túlzottan, de egyiket sem tudták rám verni, úgyhogy nem különösebben aggódtam a dolog miatt. Az más kérdés, hogy ettől függetlenül a seriffhez való betörés nem éppen egy könnyed vád, főleg egy ilyen korrupt kisvárosban, ahol ilyen szinten szeretnek eltusolni mindent, ami kényelmetlen kérdésekhez vezetne.
-Az ügyvéded felesleges hívnod. Itt van. – tártam szét a kezemet, bár elismerem, hogy nem voltam túlzottan meggyőző látvány most. A kényelmetlen fémlapon feküdtek, a zakómat a fejem alá téve, hogy legalább egy kis kényelmet találjak a jelenlegi szituációban. Elismerem, nem valami könnyű. – Amúgy meg, van jogod telefonhoz, de neki meg ”joga” van, hogy ne hallja meg, amit kérsz. Ő nagyon el volt foglalva valami fontos üggyel, egy egész rendőrőrs tanúsítja. Te akartál egy telefont … csak én tanúsíthatom. A rács ezen oldalán pedig mi vagyunk, úgyhogy …   rántottam meg a vállam, érzékeltetve, hogy nem mi vagyunk most azok, akik ezt az egész szituációt irányítják. Ezért utálom az ilyen kis porfészekbéli rendőröket. Összetartó kis közösség, általában korruptak is, és igencsak megnehezítik az ember életét idebent, ha az egyik társuk ellen követ el valamit az ember. Mi pedig a főnökük ellen követtünk el valamit.
-Látod, így izgalmas az élet, ha nem tervezünk meg előre semmit. – mondtam, mintha csak egy kínai szerencsesüteményből olvastam volna fel. Persze, én sem gondoltam a szavaimat teljesen komolyan, elvégre nekem is lenne jobb dolgom, mint eltölteni a következő 48 órát. – A letartóztatásunkat követő 48 órában benntarthatnak minket, utána azonban, ha nem állítanak minket elő, nincs már joguk hozzá. Úgyhogy … könnyen lehet, hogy itt leszünk egy darabig. – általában nem várják ki a 48 órás határidőt, mivel folyton tele vannak a cellák és a minél súlyosabb eseteket kell fontosabbként kezelni, de itt … kétlem, hogy valaha is teltház lett volna a fogdában. Újabb átka az ilyen kisvárosoknak. – Hé, egy szóval sem mondtam, hogy ki van tervelve! Csak azt, hogy … nagyjából ki van. – ahhoz kicsit több idő kellett volna, hogy egy százszázalékos tervvel tudjunk előállni. Nem sejtettem én sem, hogy végül itt kötünk ki. Úgy látszik történhetett már itt korábban ilyen eset, különben nem lettek volna rá így felkészülve. – Remélem Bryan-t nem épp kínozzák. Bár akkor legalább mi is vádat tudnánk emelni. – merengtem, de természetesen nem gondoltam komolyan a dolgot. Addig egyetlen fánkzabáló sem menne el, hogy fizikai erőszakot alkalmazzon, főleg nem egy ügyvéden, aki ráadásul egyetemi tanár. Habár … korábban én is kaptam már kisebb veréseket. Ügyelnek ilyenkor arra, hogy kimagyarázható legyen annyival, hogy : nézeteltérés a rabok között. – Ne aggódj, nem fognak ellenünk vádat emelni. Viszont mostantól … lesz priuszod. – nem voltam teljesen biztos a dologban, de mivel ez egy kisváros, így az ügy sem olyan horderejű, mintha egy szenátorhoz törtünk volna be. Arról nem is beszélve, hogy egyikünk sem egy névtelen senki, akiket csak úgy ellehetne tűntetni. Éppen ezért megpróbálnak minket most úgy szivatni a következő ő 48 órában, ahogy csak tudnak. Például … nem meghallani, hogy telefonálni akarunk.

Vicces volt kacérkodni a gondolattal, hogy valakinek majd ki kell hoznia a börtönből, egészen addig, míg be nem kerültem és nem az ócska, szürke betonpadlózatot kellett bámulnom. Nem bírtam tovább keresztbe tett lábakkal ülni, kinyújtottam a térdeimet és a magassarkúm koppant egyet. Már azon voltam, hogy lerúgom magamról, mivel úgy tűnt, hogy még egy kis ideig itt fogunk időzni. A terv bejött, az ügyvédemmel ücsörögtem egy cellának, de nem örültem neki, tekintve, hogy nem szívesen hívtam volna fel mást azzal, hogy rács mögé dugtak hivatalos személy elleni bűntett elkövetéséért. Honnan tudom, hogy ezért kellett a fémtepsinek is beillő, ülőalkalmatosságnak csúfolt valamin várakoznom? Mert az oldalamon ülő jogi szakember közölte, hogy valószínűleg ezzel leszünk meggyanúsítva, ha egyébként nem aggódtam volna ezen információ nélkül is halálra magam.
- Elnézést! – Felálltam és a rácsokhoz sétáltam, hogy kiszóljak a férfinak, aki a számítógép előtt ült és szemmel láthatóan egyáltalán nem érdekelte, hogy szavak hagyták el a számat. Vártam egy kicsit, de mivel a jutalmam néma csend volt, a hangomban maradt összes kedvességgel ismét megszólítottam. – Hahó! – Semmi válasz és az ösztönös mosolyom is kezdett lehervadni az arcomról, tehát fogyott a türelmem. Ez nem volt jó előjel, mivel ha valamire büszke voltam, akkor a kitartó megértésemre. – Mikor kaphatom meg a telefonomat? Biztos vagyok benne, hogy elképzelhetetlenül fontos dolga van, de az is biztos, hogy telefonálhatok egyet. – Abból, ahogy a rendőr rám nézett, rájöttem, hogy előbb kapok infarktust, mint telefont. Így jár az, aki a helyi rendőrfőnök irodájában akar kutakodni? Akkor vajon Bryan-t hová vitték. Kétlem, hogy míg mi jót ültünk magunkért, neki megengedték, hogy kisétáljon. Nekem sem maradt más, mint visszalépdelni oda, ahonnan két perccel ezelőtt felálltam és megsemmisülve a próbálkozás kudarca miatt fújtattam egyet.
- Ez a program határozottan nem volt beírva a naptáramba. – Vajon az éjszakát is itt kell töltenem? Áldottam az eszemet, hogy lemondtam az össze holnapi programomat és üzleti út címszó alatt szabadságot vettem ki. Ha üzletnek nem is, tapasztalatnak le lehetett írni ezt a helyet. – Ha még egyszer hallgatnék rád vagy elhinném, hogy minden ki van tervelve, nekem csak fel kell tartanom a főnököt és nem lesz semmi baj, kérlek, üss agyon! – Fordultam Galen felé. Nem úgy tűnt, mint akit nagyon meghatott a fennálló állapot és örültem volna annak, ha én magam komolytalannak tudtam volna elkönyvelni a helyzetet.