Én komolyan nem akartam balhét. Soha nem akarok, de az a nagy igazság – hangozzék bármennyire is klisének -, hogy a baj mindig megtalál. Mintha minden idegszálammal, lélegzetemmel, szívdobbanásommal, rebbenő pillámmal – tehát úgy nagyjából-egészéből a puszta létezésemmel! – bevonzanám a bajt.
Vagy az is meglehet, hogy én, maga vagyok a probléma élő megtestesítője.
De nem akarok rosszat. Soha nem is akartam rosszat. Sem a bandának, sem a családomnak – a szüleimnek, a bátyámnak, Bethnek és az apjának sem -, sem senki másnak. Főleg nem Bethnek. A lányomnak, az egyetlen, csodálatos lányomnak, aki olyan sikeres, és, akire olyan büszke anyai szívem. Csak és kizárólag miatta tettem mindent, amit tettem. A nagyszülei – az én drágalátos szüleim – kérték a távoltartási végzést, én pedig egyszerűen... elmenekültem. Nem harcoltam érte. Azt akartam, hogy nyugodt, békés, kiegyensúlyozott és boldog gyerekkora legyen, egy szerető családban, amit én, nyilvánvalóan nem tudtam megadni neki. Ez persze az én hibám, soha nem állítottam ennek az ellenkezőjét. Túlságosan önző voltam, hogy feladjam a cigány életet, a zenekart azért, hogy a lányomat neveljem. Azt hittem, hogy ez az egész anyaság-dolog nem egyéb, csak móka és kacagás.
Aztán jól a képemre is fagyott a mosolyom, amikor a szüleim egy hivatalos papírt meglengetve az arcom előtt, eltiltottak Bethtől. Annak örültek volna a legjobban, ha soha vissza sem térek az életébe, de néha azért mégis csak meglátogathattam. Évente pár alkalommal.
Gondolom, ez volt a szüleim bosszúja, amiért tönkretettem az életemet, amit megálmodtak nekem, amiért inkább zenésznek álltam, és az Államokat jártam, ahelyett, hogy azt az életet élem, amit ők akartak, hogy éljem. Azt persze soha nem értettem meg, mind a mai napig sem, hogy ezért miért kellett elvenniük tőlem Betht? Nem is kellett semmit mondaniuk, idővel magától elzárkózott-, elfordult tőlem, és nem kért belőlem, a társaságomból, a pénzemből, az ajándékaimból.
Megtehettem volna, hogy, amikor meglátogatom, a nagyszülei ellen hangolom őt, de az olyan gerinctelen megoldásnak tűnt. Belegondoltam abba is, hogy az ő élete is éppúgy darabjaira törhet, mint az enyém, ha beleköpök a szüleim levesébe. Nem. Ezt nem akartam. Én csak Beth boldogságára vágytam.
- Mit mondhatnék...? – kérdezek vissza, finoman megvonva vállamat, ajkam szegletében kaján vigyorral. Az volt. Rohadtul jól szórakoztam. Nem úgy, mint most, mert ez cseppet sem mókás.
Állom a pillantását és kissé jobbra biccentem a fejemet, úgy nézek fel rá és végighallgatom. Illetve... igyekszem végighallgatni, de persze eléggé nagy a pofám ahhoz, hogy olykor-olykor közbeszóljak.
- Nem minden rólad szól, Beth – ingatom meg a fejemet. – Ez az egész nem ellened irányult. Ha látni akarlak, meglátogatlak, vagy elhívlak magamhoz, és nem csak így beszambázok az őrsre – újabb hanyag vállrándítás, csak a rend kedvéért. Kezdem kicsit úgy érezni magamat, mintha egy groteszk, kifordított, eldeformált, fordított univerzumban lennénk, ahol a lányom valójában az anyám. Ki érti ezt?
- De, hát nem is a tiéd az ügyem! – kaján nevetésem hangja még pár pillanatig kedélyesen csordogál le a falakról. – Faszfej Törzsőrmesteré, és Morgóé – célzok a két fakabátra, akik behoztak engem ide. – Gondolom, csak arról van szó, hogy látni akartál – pillogok, és mosolygok rá Bethre.
Az ítéletet hallva elhúzom a számat.
- Senkinek sem esett baja, Beth, hiszen tudod, hogy milyen ördögien jó sofőr vagyok, és, hogy én vagyok a legjobb buli sofőr – dőlök előre ültemben, és ragadom meg az asztal túl szélét. – Ne már... nem hallasz felőlem még legalább... egy hónapig – megnyerő rókavigyort villantok a lányomra, és még rá is kacsintok, abban bízva, hogy tudok hatni a lelkére.

- Ugye szopat? – kérdezem, megütközve pillantva a férfire, akinek az imént még szinte a szerszámával szemeztem, a helyett, hogy a szemeibe néztem volna, és ilyen-olyan mocskos ajánlatokat tettem neki, azért cserébe, hogy ne vigyen be a helyi őrsre. A banda tagjai ki fognak nyírni, ha a mai bevétel egy részét el kell basznunk arra, hogy kijussak a hűvösről, csak azért, mert egy kicsivel-, de tényleg csak egy egészen aprócskával gyorsabban mentem a megengedettnél. Most meg nem is a rendőr úrral-, vagy a farkával szemezek, hanem egy szondával. Romantikusan. – Nem lehetne esetleg... nem is tudom...? Hogy itt és most kifizessen az óvadékot, magamért cserébe, és fülem-farkam behúzva hazasunnyogjak, uram?
- Nem – feleli az egyenruhás fakabát. – Fújjon a szondába. Mintha élne – még a kezével is jelez, hogy pörgősen kellene cselekednem, mert a végén még elfogy a türelme, és a béketűrése.
- Nincs jogom nemet mondani? – kérdezem én. Ő meg komoran megingatja a fejét.
- Ha nem hajtott volna százhússzal, lakott övezetben, akkor nem állítom meg, és, ha most nem beszélne össze-vissza, akkor még csak fel sem merült volna bennem a gyanú, hogy esetleg nem is olyan régen alkoholt fogyasztott – oh, ugyan, kérem! Van annak vagy fél órája, hogy utoljára ittam... előtte meg pár óráig, szinte folyamatosan, de ezt megtartom magamnak, és kussolok.
Kussolunk.
Kezd kínos lenni a ránk telepedett csend.
- Na, jó, szálljon ki szépen, és fújja meg a szondát – és kinyitja baszki az ajtót előttem! A freakin’ gentleman, fuck me!
- Nem beszélhetnénk meg? – kérdezem, valami olyasmi üzenetet közölve pillantásommal, hogy ’hé, gyere, haver, van egy fél üveg whiskey a csomagtartóban, igyunk a békére!’.
Érzi. Hát, nyilvánvalóan érzi, hogy ittam! Még én is érzem magamon a csapolt sör, meg a vodka páráját, a cigarettafüsttel keveredve, melyek keserédesen keverednek a parfümöm markáns illatával.
- Ha így akarja... – vállat von. Szinte elhiszem, hogy tényleg végeztünk, és tényleg elenged, és minden a helyére kerül az univerzumban.
De nagyobbat aligha tévedhettem volna.
Hirtelen, lendületes és erélyes mozdulattal ragadja meg a csuklómat, és fordít meg tengelyem körül. Testem az autómnak préselődik, és egy szempillantás alatt kattan a bilincs a csuklóimon.
- ... játszhatunk így is – folytatja a mondatot, amit az imént befejezett. – Adja át a kulcsokat a társamnak, Roth rendőrtisztnek, aki leparkolja a közelben az autót, és, ha majd kijózanodott, visszajöhet érte, de a mai estét a fogdában tölti – úgy beszél, mint egy őrnagy, vagy hadvezér, pedig tutira nem valami nagykutya, máskülönben nem járőrözne péntek este. Vagy az irodájában üldögélne, és papírmunkával foglalkozna, vagy egy gyilkosság helyszínén gyűjtené a nyomokat, esetleg a barátaival vacsorázna egy nagyon puccos, nagyon drága, nagyon elit helyen.
- Nem – mondom én. – Ezt nem gondolhatja komolyan – mármint, természetesen nem fogom itt hagyni az autómat a természet lágy ölén, messze a moteltől, ahol megszálltunk, messze tőlem, itt, ezüst tálcán felkínálva az enyészetnek. Nem. Kizárt. A-a. – Ennek az autónak lelke van! – közlöm dacosan a nevetségesnek cseppet sem nevezhető-, ám annál is igazabb állítást. – Esélytelen, hogy itt hagyjam – ingatom meg a fejemet -, biztos úr – izmaim megfeszülnek a bőröm alatt, ellent tartva a férfinek.
- Roth – morran a másiknak. – Üljön be, az őrsön találkozunk – tudtam én, hogy a mosolyom sokat ér!
Persze, annyit azért nem, hogy ne vigyenek be. Nem úsztam meg. Itt vagyok. Csak tudnám, mit keresek a kihallgatóban. Arról volt szó, hogy a fogdába megyek, és kipihenem az éjszaka fáradalmait... ehhez képest itt ülök, egy asztalnál, egy pohár vízzel, mintha valamiféle tömeggyilkos pszichopata lennék. (Aki, of course, nem vagyok, csak éppen rosszkor száguldoztam, rossz helyen, rossz állapotban. Better luck next time!)
Szóval várok.
És várok...
És még tovább várok.
Mígnem nyílik az ajtó. És kit látnak szemeim?
- Beth – szélesen rávigyorgok a lányomra.