Magára hagytam, mert a saját lelkiismeretemmel nem tudtam elszámolni, majd azért emésztettem magam, mert meg sem fordult a fejemben, ha nekem nehéz, neki milyen lehet, lehetett. Kétségeim és kételyeim ugyan nem oszlanak el, de pontosan tudom, hogy ez változni fog, s mikor ölelésében elveszek, lelkem, mintha máris megnyugvásra lelne. Ez jóval többről szólt, mint aminek először hittem. Ez nem csak üres vonzalom, vágyódás volt. Megadott nekem valamit, ami kerestem a múltamban, amit akkor elvesztettem, mikor Shawn egyszerűen kisétált az életemből, a gyűrű, ami pedig még ma is mélyen lapul az egyik fiókomban, néha emlékeztetett rá, hogy már nem az vagyok, aki voltam. Nem vagyok képes úgy szeretni, s itt a példa, hogy mégis. Képes vagyok rá, de félek tőle, félek újra összetörni és alámerülni a végtelen boldogságot ígérő haboknak. Heves szívverésem nyakamban dobog, együtt lélegzek vele, ahogy elveszek ölelésében. A pillanat elfeledteti, velem hol is vagyok, mit is csinálok itt, és csókja további magaslatokba taszít. Testem övéhez simul, szinte könyörgök érintéséért, hogy még többet kapjak belőle.
Derekamról hátamra csúszó tenyerével szorosan tart, ujjaim tarkóján összefonva húzom még közelebb magamhoz, míg kettőnk közül ő lesz az, aki elhúzódik, és ajkaimra suttogva mondja ki épp azon gondolatokat, amiket hallani akartam.
-Soha. Soha többé.-halk, megremegő hangon szólalok meg, hisz egész testemben remegek, és félek, ha elenged, valóban összeesnék. Sosem éreztem így magam. Erős, független nő lettem, akit nem befolyásolhattak. Most mégis van valaki az életemben, aki pont ezt teszi, megváltoztat, és még erősebbé tesz, ugyanakkor még sebezhetőbbé is, de utóbbira nem is akartam igazán gondolni.
Kérdésére elnevetem magam, elengedem, és mellkasára csúsztatva tenyerem, körbenézek, fülelek, de sehol senki. Az iroda kihalt, alighanem mindenki a munkájába temetkezve rója az utcákat, vagy az alaksorban a dobozokat pakolva, nézi át a helyszínről begyűjtött dolgokat. A falon hangosan ketyegő órára nézek, és nyugtázom, hogy még két óra és szabad leszek.
-Még van két óra a műszakból.-kezdek neki, de mielőtt belevághatna szavamba, folytatom, ismét magamhoz húzva, immár pólójánál fogva.-Várj rám.-suttogom ajkaira, elveszve tekintetében, és alsó ajkamba harapva húzódom el tőle, s engedem el, végigsimítva mellkasán, távolabb lépek, ajkamra pedig sejtelmes, szerelmes és boldog mosoly siklik. Elég, ha rám néz, pontosan tudhatja, hogy mire vágyom ugyanúgy, mint ő. Hogy mi az, amiért mégis távolabb kell tőle lennem most. Felkapom az asztalon szétdobált papírkupacot, kinyitom magam előtt az ajtót és még utoljára hátra fordulok.-Szeretlek.-suttogom, hogy csak ő hallhassa, és eltűnök az ajtó mögött, hogy az elkövetkező két órában képes legyek ne arra gondolni, hogy milyen, mikor karjait körém fonja, milyen íze van csókjának és mennyire hevesen ver a szívem közelében. De a részegítő érzést nem olyan könnyű elfelejteni, mint azt elsőre hinné az ember.

//folytatás: Andre lakás egyik helysége

©

  ◇

Közelsége egyszerre megnyugtató és felzaklató. Vágyom az érintésére, hogy lássam, jól van, mégis kínoz a múlt, a gondolat, hogy meghalt. Én saját akaratomból lettem vámpír. Farkasként is megadathatott volna hosszabb élet, de nekem a felejtéshez tiszta lap kellet. Az eredménye megvan. Bánom minden percét a múltnak. Nem voltam kétségbe esett, mégis elveszettnek éreztem magam. Nehezemre esett az elmúlt pár napot nélküle töltenem, de most, hogy előttem áll, úgy érzem, vele sem megy könnyen. Ahogy magához von, próbálok a kővé dermedt állapotból felébredni, karjaim lassan emelkednek, és siklanak hátára. Arcom vállába fúrom, hogy könnyeim puszta létezését is elrejtsem, nem engedhetem meg magamnak a gyengeséget. Féltem tőle, hogy elvesztem, mégis képtelen vagyok elfogadni mindent úgy, ahogy alakult. Nem miattam halt meg, de mégis... féltem, mivel én tettem ilyenné, talán elvesztette egy részét, amit nekem nem fog megbocsájtani. Még akkor is így éreztem, ha szavai nem ezt érzékeltették velem.
Eltol magától, mire hátrálok egy lépést, megtörlöm a szemem és miután szabad terem lesz, hajamba túrva vonok vállat a kérdésre és szavaira egyszerre. Értem őt, próbálom megérteni, elfogadni, hogy ú mindezt olyan könnyen elfogadja, én mégis valamiért képtelen vagyok végignézni mindezt egy szemrebbenés nélkül.
-Körülöttem mindenki meghalt. Te is. Lehet, hogy te nem így fogod fel, de... Ha nem adok a véremből, meghaltál volna. Végleg. És így is..-vonok vállat ismét, mert a tehetetlenség szinte uralmába kerít, minden értelemben. Nem tudok túllépni, nem értem a bennem épülő gátakat, és mégis léteznek azok. Táplálom őket és hagyom, hogy a falak lassan felépüljenek.
-Nem tudom. Fogalmam sincs, mi van velem.-nézek végre rá, képes vagyok felvenni vele a szemkontaktust, igaz, a szemem időközben teljesen szárazzá válik.-Sosem szerettem még senkit annyira, mint téged. És a tény, hogy elveszíthetlek... Úgy érzem, hogy gyenge vagyok. Miattad.-mondom ki, ami végül is csak most fogalmazódik meg bennem igazán, most ölt testet és most tudom csak pontosítani a bennem kavargó érzéseket.-A te halálod és anyám felbukkanása. Egyszerűen sok. És mondj bármit, te nem vámpírnak való vagy. Te mágusnak születtél, és elvesztettél most mindent. Még akkor is, ha egy erősebb boszorkány visszaadhatja az erőd. De az nem ugyan az.-vonok vállat, az önmarcangolás ugyan nem megoldás, mégsem látom a kiutat mindebből, így végül engedek vágyaimnak és kihasználva sebességem, ujjaim tarkójára csúsztatva vonom magamhoz, és napok óta először, ismét elveszek csókjában, ajka ízében.-Nem veszíthetlek el. Nem bírnám ki.-suttogom ajkaira, pár másodpercre elhúzódva tőle, majd ismét hagyom, hogy a napok múlásával rám törő vágyódás érintése és közelsége felé, most eluralkodjon rajtam. Szükségem volt rá. Talán jobban, mint eddig bármikor az életben.

©

Ksimillió dologra próbáltam koncentrálni, hogy a valódi, számomra fontos dolgokról el tudjam terelni a gondolataim. Nem akartam foglalkozni azzal, mit veszíthetek, ha nem megyek haza, képtelen voltam a lelkiismeretemmel és az értékrendemmel egyensúlyt találni és egyszerűen képtelen voltam Anubis szemébe nézni. Élt, és vámpír lett, nekem hála, én mentettem be, ezt nem kellett nagy logikával kiokoskodni. Mégis... Valami megváltozott bennem, köztünk, éreztem, tudtam. Képes lettem volna mindent feláldozni, most mégis jobbnak láttam, ha levegőhöz jutok és nem gondolkodom a jelenen vagy a múlton, sőt a saját jövőmön sem, s csak egyszerűen végzem a rám szabott feladatokat.
A vak is látja, hogy a papírokat bújva semmi más nem érdekel, így szinte fel sem tűnik, hogy a gondolataimban elbújó férfi jelenik meg mögöttem. Nagyot nyelek, mikor helyeslően reagál szavaimra, mintha magát is győzködné. A beesett, karikás szemek pontosan tudom miről árulkodnak, s míg én maximum a kialvatlanságra panaszkodhatom, ő mellé a látottak alapján némi éhségre is. De nem mozdulok. Magamra parancsolva maradok állva, és egy helyben, percekig csendben, a tükörképét figyelve. Nem fordulok felé, arcomról minden érzelmet el akarok tüntetni, s nem akarom, hogy lássa rajtam, voltaképp fogalmam sincs, mit is kellene kezdenünk egymással, a kapcsolatunkkal, az eltervezett közös életünkkel.
Tudom, hogy szavaim késszúrásokkal érnek fel, mégsem tudok megálljt parancsolni magamnak, és nem kimondani, amit érzek, legalábbis egy részét annak. El akarom küldeni, hajthatatlan, s szembe fordulva velem, tudom, hogy a semmitmondó, érzésektől mentes arcom lassan változásnak indul, és minden fájdalmam elkezd kiülni rá. Valóban, itt nem a munkáról volt szó. De még csak nem is arról, hogy mit veszíthetünk, ha valaki most meglát itt és így minket. Szerencsére a sötétített fal mögött pontosan tudtam volna, ha áll valaki, de mivel ez nem így volt, nem féltem attól, hogy mi és ki felé tudódik ki. Mert egyedül voltunk, és a szoba úgy kezdett összemenni, mintha ezzel akarná elérni, hogy ezt, itt és most beszéljük meg.
-Mit akarsz, mit mondjak?-vonok vállat, felvont szemöldökkel, olyan könnyedén, mintha nem is érdekelne ez az egész, testbeszédem mégis feszültséget tükröz.-Fogalmam sincs, hogy merre tovább. Ez...-legyintek a levegőbe, majd hajamba túrva fojtatom.-Mi... Anyám meg a történtek. Fogalmam sincs merre tartok. Meghaltál. Fel tudod ezt fogni? Egyedül az mentett meg, hogy adtam a véremből. De ezzel elvesztetted az erőd, és ne próbáld azt mondani, hogy ez nem zavar, mert nem hiszem el.-lépek hozzá közelebb, arcomon nem engedem végiggördülni a könnycseppet, sőt, még azt se engedem, hogy sokáig szememben csillogjon.-Szembenézni azzal, hogy miattam, mellettem haltál volna meg. És ha rád nézek, csak ezt látom... egyre az a kép ugrál a szemem előtt, hogy nem tudlak legközelebb visszahozni, hogy elveszítelek és ettől...-vonok vállat, végül a könnycsepp mégis utat tör és végiggördül arcomon. Ekkor döbbenek rá, hogy anyám látogatásáról még mit sem tud, pedig igazából annyi mindent szeretnék neki elmondani, mégis képtelen vagyok közelebb lépni hozzá annál, mint ahol most állok.-Ez az egész egy őrültség.-nevetek fel végül kínomban és törlöm le könnyem arcomról, hogy annak utolsó nyomát is eltüntessem.

©

Aligha volt fogalmam most arról, hogy mit csinálok. Bethany biztonsága érdekében jöttem, vagy csak szimplán azért, hogy bebizonyosodjak a valódi szándékáról velem kapcsolatban? Talán mindkettő. Jelenleg túlságosan is zavarodott vagyok ahhoz, hogy ezen gondolkozzak. Már csak ha azt is nézem, hogy mennyi terhet cipelek a vállamon, nos csodálkozom, hogy nem rogytam teljesen még össze az alatt. Bár érzem rettentően súlyát és ugyanakkor azt is, hogy térdeim remegnek a terhétől. De még is cipelem, mert ha én összerogyok alatta, akkor Shireya és Bethany... fogalmam sincs, hogy mi lenne velük Sedrick miatt. Bethany nem őrülne bele ha nem lennék, de Shireya annál inkább. Nem bírná újra a magányt, egyszerűen nem lenne olyan támasza aki segítene neki abban, hogy újra önmaga lehessen. Hiába él Nayareth és a lánya, egyszerűen nem számíthat rájuk. Én maradtam neki egyedül. Nekem pedig ő és Bethany.
Óvatosan emelem tekintetemet az előttünk lévő üvegre, ami visszaveri az előtte lévő teret. Bethany azon keresztül észrevett, én pedig azon keresztül nézek a szempárába. Egy pillanatra magamat is észrevettem a tükörben, és láttam magam lényét, hogy mennyire lepusztultam ebben a pár napban. Aki most meglátna, egy pillanatig se állítaná, hogy egy rendezett ügyvéd és tanár vagyok. Egyszerűen csak adna szánalomból egy pénzérmét, hogy ne haljak éhen.
Amint szembesültem saját magammal, egyszerűen nyeltem egy nagyot, és tovább fürkésztem azt a nőt, akin jóformán az ép elmém múlik. Ha ő is elhagy... képtelen lennék akkor Shireyara is vigyázni. Talán még saját magamat sem tudnám rendezett körülmények között tartani. Vámpírként pedig biztos vagyok benne, hogy ha összeomlanék teljesen, akkor nem hagyatkozhatnék másra mint az öngyilkosságra, vagy csak szimplán a kikapcsolásra.
Jelenleg egy pozitív gondolat sem futott végig agyam rejtett féltekein. Leolvasható volt minden arcomról, amit gondolok. A zavarodottság, a félelem a reszketés... így akart látni?
- Igen, valóban időre volt szükségem. - Ejtem ki halkan a mondatomat. Az idő megoldott mindent. Nem lett belőlem semmi más, csak egy kiéhezett vámpír, tele kételyekkel és keserűséggel. - Igen, azt hiszem az idő mindent megoldott. - Bólintok rá magamnak mondva, majd gyengén lehajtom a fejemet, lehunyt szempárral.
Csak a hangokra hagyatkoztam most. Hallottam, miként a szék hátracsúszik miközben ő feláll, és lépteit, miközben felém fordult. Nem tudtam a szemébe nézni. Talán megrémülne tőlem, hiszen hiába volt ott az üveg... homályosan továbbította az én arcomat a tudtára.
Mondataiban minden egyes szó csak egy döfést jelentett a szívembe. Fájt, és egyre inkább kezdtem azt hinni, hogy az elejétől fogva gyerekes álmokat kergettem, hogy valaha is szeretni fog. Az elején úgy tűnt, de a szavai teljesen mást tükröztek. Alig akartam elhinni, de kénytelen voltam szembenézni az igazzal. Ez csak jobban levert. Az éhségem, az aggodalmaim, most pedig ez... nem tudom, hogy meddig bírom.
Nagyot nyelve aztán felnézek rá, nedvesedő szempárral. Nem sírok, csak mintha készülődne, de még sem. Egyszerűen fáradt vagyok, gyenge, éhes. Megtört.
Nem akartam a munkámmal jelenleg foglalkozni. Ilyen állapotban meg főleg nem. Az éhségem nem engedne önkontrollt, és egyszerűen mohón szívnám ki a körülöttem lévő emberekből az életüket. Nem, én így nem megyek sehova.
- Tudod, hogy itt nem a munka a legnagyobb baj. - Szinte alig tudtam hangsúlyt tenni szavaimba. Fáradt voltam, és a beszédhez is csak óriási erőt kellett vennem. - Valami más. Szerinted mi lehet? - Fürkészem az ő arcát kopogó szemekkel. Annyira gyönyörű volt még most is. Én pedig... meg sem érdemeltem soha.
©

Két dologban nagyon jó voltam. Az érzelmeim elrejtésében és a munkámban. Ha a kettő össze is keveredett, nem láthatták más hatását, mint a még keményebb munkáét. Valahogy el tudtam fogadni, hogy Anubis meghalt, egy részem mégis ott ledermed, hogy ez megtörtént. Gyilkoltam, éhségéből és kényszerből egyaránt. Rendőrként ez önvédelemnek is minősülhetett, emberként a lelkiismeretemen múlt, hogyan lépek tovább, ám most épp ez nem ment. Anyám felbukkanása, pedig mindehhez csak egy keserű hab volt, jó adag borssal fűszerezve, hogy mindig érezzem, mennyire nem találom ismét magam, és mennyire irritálja az orrom a jelenléte. Nem akartam vele harcolni, belefáradtam, mégsem tudtam megbocsájtani neki a múltat, majd most magamat is ebbe a helyzetbe sodortam. Nem szabadott volna engednem, hogy Anubis a közelembe kerüljön. Éreztem már magam ilyen sebezhetőnek, és menekültem is előle, hogy még egyszer ne eshessen meg ilyesmi. Mégis megesett, s most a mérhetetlen fájdalom a gyomromban úgy leplezendő, hogy a papírokat bújom egy eldugott kihallgatóban, csendbe burkolózva,  a gondolataim elzárva, és mélyen belemerülve a tényekbe, melyek a nyomtatott betűkből sütnek rám vissza.
Magamra haragudtam, mégis tudtam, hogy a napokra való eltűnésemmel épp őt büntetem. Érzem, hogy figyelnek, hogy valami nincs rendben, de addig nem is igazán eszmélek rá erre, míg meg nem érzem közelségét hátam mögött. Nem fordulok meg, felemelem fejem a papírokból, és a kihallgató sötétített ablakára meredek. Visszatükröződő alakja éles körvonalakkal határolva rajzolódik ki szemem előtt, míg tudom, hogy minket bárki láthat, mi őket nem. De a kihallgató azon fele üres, a zár nem fordul el, maguk vagyunk. Nem szól, rám mered, én pedig érzem, hogy a gyomromban a gombóc a másodperc tört része alatt nő a duplájára. A hányinger elkap, és a félelem épp ilyen gyorsasággal párosul hozzá. Kialvatlan, ennek köszönhetően most fakó íriszem, karikákkal tarkítva, de őt fürkészi az üvegről, de továbbra sem mozdulok, csak a pislogást engedem magamnak.
-Időre volt szükségem, ahogy neked is.-próbálok kibúvót keresni, de tudom, hogy most magamnak is jó nagyot hazudtam. Nem időre volt szükségem, hanem arra, hogy magammal elszámoljak, ami nem megy már olyan könnyen, mint régen.-Nem kellene itt lenned. Nem szabadna itt lenned. Egyáltalán hogyan jutottál be?-továbbra sem rezdül fáradt arcom, semlegesen és semmitmondóan nézek rá, minden érzelmem elrejtve, egyedül a megránduló kezem árulkodhat, amivel az előttem heverő aktát csapom össze, elfedve a benne rejlő cseppet sem lányregény olvasmányt. Napok óta ehhez hasonlókat bújok, helyszínekre megyek, csak, hogy ne kelljen szembenéznem vele, és a meggondolatlanságommal.-El kell menned, mielőtt észrevennének. Kirúgatod magad.-dacoskodom, és végre igazi mozdulatokat is véghez viszek, felállok, és távolabb lépek tőle, karjaim testem mellé szorítva, szorosan, akárcsak ahogy ujjaim zárom tenyerem köré.
©

Kezdem elfelejteni, hogy mi az élet ára. Vakmerően futok bele a nagy semmibe, ezáltal veszélyeztetve azokat, akik nekem fontosak. Nem gondolkoztam, és ez hibából adódóan történt meg az is, hogy a húgom életben van. Próbálja titkolni a valódi érzelmeit, de én pontosan jól tudom, hogy szenved. Vámpírként sok minden megadatott számomra, és még az is, hogy belelássak álmaiba, mikor ő alszik. Én pedig mindig szebbé teszem az álmait, amikor mellette ülök éjjelenként. Én egy olyan vámpír vagyok, aki nem azért nem alszik, mert nincs rá szüksége. Hanem csak szebbé próbálom tenni más álmait, amihez fent kell lennem. Talán így is felfoghatom az én helyzetemet, és megláthatom minden rosszban a jót is. Mint például abban, amivé én most váltam. De ez még az én lelkemnek nem mentség arra, hogy nyugodtan feküdjek le, vagy nyugodtan nézzek bele a tükörbe minden nap. Undorodom magamtól, hiszen ész nélkül cselekedtem, és csak rohantam az én igényeim szerint. Amíg Shireya nem élt, nem szenvedett. De most behoztam egy számára teljesen ismeretlen világba, ismeretlen közegbe... tartok attól, hogy soha nem fogja ezt feldolgozni. Talán még én sem fogom tudni.
Üres helyet keresek a parkolóban a rendőrség előtt. Forgatom a kormányt élesen, miközben aztán sikerül besorolnom egy hasonló nagy kaliberű autó mellé mint az enyém; épp, hogy elfértem mellette.
Az épületre néztem, és minden reményemet beleöltem most ebbe a pillanatba. Reménykedtem, hogy Bethany itt van, és nem pedig olyan helyen, ahol nem kéne lennie. Be kell látnom, hogy nem tudok senkiért sem felelősséget vállalni. Példa Shireya, a nevelt lányom Rhiannon, és most Bethany, hogy hagytam csak úgy akkor elmenni... de mi mást is tehettem volna?
Szinte már lecsonkított lélekben ez a sok aggodalom. Nem elég, hogy saját magamat kínzom azzal, hogy éheztetem magam, de még csak olyan dolgokkal tetőzöm ezt, melyek voltaképpen lehet, hogy alaptalanok. Túl nagy bennem a félelem és az aggály, amit képtelen vagyok magamban lebontani addig, amíg meg nem győződöm mindenkinek a biztonsága felől.
Mély levegőt szívtam be tüdőm járataiba, amit aztán feszülten fújtam ki magamból. Próbáltam magamban számolni, hogy lenyugodjak. Éhes vagyok, aggódom, szétmarcangol a bűntudat és a félelem.. talán nem tudom magamat majd uralni.
Negyed óra elteltével ezt követően a folyosókon haladtam végig sürgetett léptekkel. A lent tartózkodó őrt megigéztem, hogy figyeljen a rendre, de engem hagyjon figyelmen kívül. Éjjel van, és hiába kerestem Bethet égen-földön, már csak ez az egy lehetőségem maradt, hogy megleljem. Ha most boszorkány lennék, egy percembe sem kerülne kiderítenem a jelenlegi tartózkodási helyét. Vámpírként sokkalta nehezebb helyzetben vagyok.
Lépteimnek hangzását próbáltam minimálisra venni, és élni az adottságaimmal; szinte mindent hallok és érzek abból, ami az épületben történik. Papírlapok lapozgatása, könnyed lélegzet és ismerős, kellemes női illat tölti meg érzékeimet. Megálltam hirtelen egy pillanatra lehunyt szempárral, és tovább vizsgáltam az észleléseimet. Hallgattam, és újra mély levegőt vettem magamhoz, amit hosszas ideig bent tartottam, és végül kifújtam.
Szempáromat kinyitottam, és egy pillanat sem kellett; egy pillanat alatt jelenek meg annál az ajtónál, ahonnét kiszűrtem ezeket az információkat. Mikor ott jelentem meg, ezek az észlelések sokkalta intenzívebbek lettek. Az illat, a szívdobbanás, a levegővétel... mintha újra magamhoz érezném őt közel, szinte úgy, mintha a karjaimba ölelném őt.
A szívem egyszerre dobogott az övével. Feszülten dőltem neki háttal a falnak közvetlen az ajtó mellett, és fejemet hátrahajtottam lehunyt szempárral. Szenvedek, és legszívesebben sírni tudnék a fájdalomtól, de nem teszem. Most nem láthat meg így. Én nem vagyok gyenge!
Gyorsaságom segítségével egy pillanat alatt jelenek meg a háta mögött. Talán észrevett, de talán nem. Hirtelen egy óriási kő esett le a szívemről, hiszen tudtam, hogy nem esett bántódása, és itt van. Legszívesebben azonnal megöleltem volna, de a gyávaság visszatartott. És csak ott álltam mögötte szótlanul, elveszve a látványában. A szívem szinte kettérepedt ekkor. Hasonló érzés fogott el, mint akkor, amikor utoljára láttuk egymást.
©