Életem során egyetlen egyszer követtem el egy hatalmas hibát, aminek évzsázadokon át ittam a levét. De abban az időben csak a harag, bosszúszomj éltetett, így engedtem a fajtám csábításának és szíves örömest segítettem eltenni láb alól a druidákat. Biztosak voltak benne az ősök, hogy veszélyesek a világra nézve, de személyes tapasztalataimmal ezt meg tudtam volna cáfolni, hiszen kedvesek voltak velem, legalábbis Alaska. Olyan volt ő számomra, mint egy nővér, mindenben segített, támaszom volt a nehéz időkben, bármikor szívesen beszélgettem vele. De ez mégsem gátolt meg abban, hogy végignézzem, ahogy földdel hintik be testét, szemeivel kérlelően nézett rám, de inkább elkaptam a pillantásom és a másik sírboltba néztem, ahol Calder feküdt. Tudom, hogy nem kellett volna, hiszen tiszta elmével utána éveken keresztül jártam a sírhoz tiszteletemet tenni és a bocsánatukért esedezni. De most talán mindent jóvá tehetek, hiszen a kezemen a jel felizzott és ide vezetett; Mystic Falls-ba, ahol Calder keresésére indultam. Ahogy átléptem a város határát egyből éreztem azt a mérhetetlen erőt, amivel rendelkezett, segítségével én is hatalmasabbnak tűntem. Az ittlétem óta, már több természetfeletti fajjal találkoztam. Calderrel való találkozásom mindent megváltoztatott, úgy mondd békére leletem, már nem élt bennem az a mérhetetlen bosszúszomj, ami évek múltával sem csillapodott. A békülés elég nehezen ment, hiszen előbb erőnket fitogtatva egymásnak feszültünk, majd a halál torkából visszarántva emberi módon kezdtünk el társalogni. Talán mindkettőnket elkapott a szentimentalizmus vagy már vagyunk annyira idősek, hogy tudjunk felejteni.... nem tudom melyik hatására sikerült megbocsájtani. Viszont most, nyugodtan sétálgatok az erdőből kifelé, mikor különös illatot érzek meg, mintha ismerném valahonnan, de ez mégis más. Vámíprgyorsasággal szelem át azt a kis távot, ami köztem és az idegen között van. De meg is torpanok, ahogy megpillantom kecses sziluettjét, számat eltátom, majd gyorsan becsukom, ne tűnjek elmeháborodottnak. Óvatosan felemelem a kezem és elkezdek vele hadonászni integetés gyanánt, miközben megindulok felé. - Szia Alaska! Régen találkoztunk... - kedvesebb hangot ütök meg, ahogy megállok előtte. Reményeim szerint vagy semmire sem emlékszik vagy nem akarja kitépni a torkom, azért, amit velük szemben tettem régen. Őt is vissza akarom kapni, ahogy Caldert, szükségem van a családomra...
Reménykedtem abban, hogy végre kicsit egyedül lehetek és a gondolataimat rendezhetem. A fejem néha még sajgott. Főleg olyankor, amikor valami régen elfeledett emlék jutott eszembe. Sok emléket visszakaptam már, de még mindig nem mindent. Voltak homályos arcok, alig hallható szavak, nevek, ahogyan a történések képkockái is kicsit megvoltak kopva. Nem tudom, hogy mikor lesz már vége és miért kellett még a bezárásom mellé ezt is megkaparintanom, hiszen szemmel láthatóan másoknak ilyen téren semmi bajuk nem volt. Talán csak a bezártság miatt történt így, nem, az nem lehet, hiszen láttam azt, ahogyan a boszorkányok külön megátkoztak, mintha azt akarták volna, ha élek is, akkor se találjam meg a hiányzó darabokat, de nem jött össze, hiszen a sors másképpen döntött. Egy-két faág könnyedén roppant a lábam alatt, ahogyan az avar is néha zajt csapott, de most nem érdekelt, hiszen nem elrejtőzni akarta, hanem csak egyedül lenni. Találtam egy kisebb tópartot is, ahol elidőztem rövid ideig, de amikor az emberek gyűlni kezdtek, akkor könnyedén álltam tovább. Nem tudom, hogy mit kellene tennem, de muszáj lassan Calderrel is beszélni. Nem kerülhetjük egymást állandóan. Abból semmi jó nem sülne ki. Muszáj megbeszélnünk a dolgokat, hiszen van egy múltunk és úgy néz ki, hogy jelenünk is lenne, ha nem lenne annyira csökönyös szamár. Játékosan megmozgatom az ujjaimat, mire az egyik virág virágozni kezd, majd az illata betölti a teret. Nem birtoklunk nagy erőt külön-külön, de azért valamennyi ilyenkor is megmaradt nekünk, aztán egyszer csak valami nagy zajra leszek figyelmes, mire sietve kapom fel a fejemet, hiszen tökéletesen kizökkentem a gondolataimból. Kíváncsian pillantok abba az irányba, amerről az érkező várható és hamarosan fel is dereng egy ismerős arc, de még se minden rémlik vele kapcsolatban. Amikor integet, akkor csak biccentek, majd végül viszonozom az integetést, de én nem mozdulok meg. Megteszi ő helyettem. - Szia Angel! – szólalok meg óvatosan, hiszen lehetséges, hogy nem is jó nevet mondok. Mekkora ciki már akkor… Eddig legalább sikerült elrejtenem egészen jól, hogy az agyam kissé még hézagos, mert nem minden emléket kaptam még vissza. – Mi szél fújt errefelé? – kérdezem meg barátságosan, miközben a fejemet rendesen töröm azon, hogy mit is kellene pontosan tudnom róla. Egy darabig meg van a kép, de aztán van egy kép szakadás, mintha valaki direkt elvágná a filmet a „legjobb” résznél.
Az életem nem úgy alakult, ahogy gondoltam volna, hiszen a családom becsapott, átvert és cselekedetükkel mély nyomot hagytak a lelkemben. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért rám talált Calder éppen időben és megmentett a szörnyetegektől, kik jó pénzért elakartak adni. Elvitt magával a népéhez, akik befogadtak magukhoz, családra leletem, mégsem volt igazán az. Hiszen csak Calder-ban bíztam az elején, de egy kis idő elteltével Alaska előtt is megnyíltam. Barátokká váltunk az együtt töltött idő alatt, őt nem tekintettem anyának, inkább csak valami nővérhez hasonlónak. Mikor bedobták a sírba a boszorkányok elvégeztek rajta egy külön mágiát, elvették tőle az emlékeit, mert tudták mennyire kötődik a férjéhez. Most, hogy megéreztem az illatát hamar meg is találtam a forrást azaz Alaska-t, ahogy végignéztem rajta arcra nem sokat változott, de az ízlése szerencsére javult. Egy kisebb tóparton ült, körülötte virágoat nyíltak, mégis tisztában voltam vele, hogy az erejével segített a növényeken. Apró mosoly jelenik meg a szám szélén, ahogy vissza int, majd a becenevemen szólít, mit csak neki és a férjének engedtem. Közelebb érve hozzá próbáltam beszélgetést kezdeményezni, barátságos hangvételén meglepődtem, de örülök neki, hogy nincs benne harag felém vagy még nem emlékszik a teljes igazságra. - Errefelé jártam és bele futottam Calder-ba, eléggé meglepett, hogy életben van. De egy kisebb veszekedés után azt hiszem végre megint jóban lehetünk. Téged mi hozott ide? - vonok vállat, miközben leülök mellé egy nagyobb kőre. Elgondolkodok egy pillanatra, majd a tó felé meredek, nagyot sóhajtva felteszem a megfontosabb kérdést, ami foglalkoztat. - Emlékszel arra, hogy mi történt? - egy pillanatra megremeg a hangom. Rezzenéstelen arccal meredek előre, ahogy a tó felszínén megcsillan a víz, mintha megannyi tündér járna táncot a vizen.
Kíváncsian fürkésztem az ismeretlen idegent, hiszen egy részem szinte tiltakozott az ellen, hogy a közelemben legyen, de magam sem értettem, hogy miért. Ez olyan titok volt, amire még nem kaptam teljes választ, vagy talán csak sejtettem, de nem akartam szembenézni vele, hiszen pontosan tudtam, hogy boszorkány, az emlékeimből előjött, ahogyan az is, hogy boszorkányok árultak el minket, de abban nem voltam biztos, hogy ő is közéjük tartozott volna. Ha pedig igen, akkor magam sem tudom, hogy abban az esetben inkább barát vagy ellenségnek mondható. Így jobb óvatosnak lenni és amíg nem jövök rá a teljes igazságra, addig pedig nem áll szándékomban ellenségesnek se lenni, hiszen sok esetben még csak a sötétségben tapogatok, hiába tértem már magamhoz jó ideje, ahogyan hiába kaptam vissza az emlékeim zömét, mert a feketefolt még nem teljesen tűnt el, így magasam sem tudom, hogy ki barát és kitől kellene tartanom. - Már csak az a kérdés, hogy kellemes vagy inkább kellemetlen meglepetés volt-e? – pillantottam rá kíváncsian. Semmi bántó nem volt a hangnememben, de a válasza talán segíthet, hiszen a szavai nem nyugtattak meg. Tény, hogy Calder eléggé megváltozott, de még mindig úgy éreztem, hogy ok nélkül senkivel se veszekedne, így talán tényleg jobb lesz óvatosnak lennem. – Talán pontosan az, ami a többieket is. – feleltem kurtán, hiszen magam sem tudom rá a választ. Túl régóta bolyongtam már a világban úgy, hogy nevemen kívül semmit se tudtam, aztán valami ehhez a helyhez húzott és én pedig jöttem, hogy hátha válaszokat kapok, de ezt eszem ágában se állt elárulni neki. - Attól függ, hogy mire gondolsz. Netán arra, hogy ártottál nekünk, miközben mi bizalmunkat adtuk? – kérdezem meg minden érzelem nélkül, miközben leszakítok egy virágot, majd a hajamba tűzöm, ahogyan régen is tettem, közben pedig a víztükrét figyelem továbbra is. Fogalmam sem volt arról, hogy jót kérdeztem-e, de ha a tippem téves lenne, akkor úgyis hamar megtudom, viszont ha nem, akkor talán újabb emlékeket kaphatok vissza.
Érzem, ahogy az arcomat fürkészi, de nem merek rá nézni, hiszen akkor le tudna olvasni róla mindent. Ismerem őt régről, így tudom milyen jól értelmezi az arcomon látható apró jeleket. Hiába van a szemében valami különös csillogás, ami arról árulkodik, hogy az emlékei egy részét még nem kapta vissza. Reményeim szerint az utolsó találkozásunkról fogalma sincs, hiszen akkor nem ülnénk egymás mellett ilyen nyugodtan. Éppen olyan heves természetű mint én, ha nem lettünk volna annó barátok, biztos vagyok benne, hogy sok hajtépésen lennénk túl. Kérdését hallva apró mosoly bújkál a szám szélén. Mit is mondhatnék neki? Talán be kellene vallanom az igazat... - Kellemes, hiszen azt hittem, hogy halott és sok megbeszélni valóm volt vele, viszont kellemetlen is a múltunkat tekintve - magyarázom rá pillantva. Ezzel mindent megmagyaráztam és mégsem számoltam be neki arról a bizonyos napról, mikor mindketten mindent elvesztettünk. Ő az emlékeit, az életét, családját és a szerelmét, míg én az egyetlen embert, akire bármikor számíthattam. Kurta feleletére inkább semmit sem reagáltam, hiszen ha a többi druida is feléledt, akkor lassan nagy bajban lesz a többi faj. De van egy olyan sejtésem maga sem tudja rá a választ, mit keresnek pontosan itt. Míg a habokat nézem teljesen ki megy a fejemből az elmúlt évek haragja, bosszúszomja és minden negatív érzésem. Őszintén szólva hiányoztak, hiszen ők a családom vagy mi a fene. Nyugtatóan hat rám a víz közelsége, ahogy az erődőből áradó kellmes illat és mérhetetlen erő. Kérdésemre kérdéssel válaszol, mire oda kapom a fejem. Kérdése érzelemmentes, mégis ezzel akaratlanul megforgat bennem egy láthatatlan kést. Mintha mi sem történt volna leszakít egy virágot és a hajába tűzi. Emlékszem régen többször jártunk a mezőn, virágokat gyűjtöttünk, majd koszorút fontunk belőle és a hajunkra tettük. Apró mosoly suhan át az arcomon, ahogy ezsembe jut a kellemes emlék, de ezt méregként fertőzik meg az előbb hallott szavai. - Bizalom? Arról naphosszat beszélgethetnénk mit is jelent az igazán, de tőletek sajnos azt nem kaptam... - válaszolok gúnyosan, de az arcom érzelemmentességről árulkodik. Egyet sóhajtok, majd felkelek mellőle és elkezdek lassan sétálgatni előtte, miközben gondolkodom. Tisztában vagyok vele, hogy nem emlékszik az utolsó közös napunkra, vagyis inkább a végső órára. - Als, ha nem emlékszel arra a napra, akkor csak kérdezned kell és mindent elmesélek. Egyetlen dolgot kérek tőled, hogy légy őszinte velem - mondandóm végeztél megállok előtte és az arcát fürkészem. Valamiért nála arra vágyom, hogy minden olyan legyen, mint régen, mikor még olyanok voltunk, mint az édes testvérek.
Zavar kicsit, hogy nem pillant rám, de talán amiatt teszi, mert fél attól, hogy túl sok mindent képes lennék leolvasni arcának rezdüléseiből, esetleg az íriszeiből? Ki tudja, lehet, hogy mára már azt a képességemet is elveszítettem, nem csak az emlékeim egy részét. A válaszára türelmesen várok, hiszen nem sietek sehova se. Azért jöttem a természetben, de ha már nem lehettek itt se egyedül, akkor szerintem alap dolog, hogy elvárom valamilyen szinten azt, hogy a kérdésemre választ kapjak. - Senki múltja se könnyű, de azt mondják, ha komolyan gondolja az ember, akkor nyerhet bűnbocsánatot is. – nem pillantottam rá miközben beszéltem. A tó vízét fürkésztem és a felette szálldogáló apró bogarakat, vagy éppen madarakat, de az is előfordult, hogy a tavirózsákon akadt meg a pillantásom. Nem éreztem úgy, hogy állandóan őt kellene néznem, hiszen ha ő se néz rám, akkor én minek tegyem? A szem a lélek tükre valóban, így érthető, hogy kerülte esetleg a pillantásaimat. Könnyedén szakítottam le egy virágot, hogy utána még egyet leszakítsak és így tovább, miközben egyre inkább a régi emlékeim szerint elkészítsek belőle egy koszorút. Hogy miért? Magam sem tudom, talán csak hiányzott kicsit az, amit láttam, persze csak a jóról beszélek és nem a sok rossz emlékről, amiben volt részem és vélhetően még lesz is, ha a többi emlékem is úgy dönt, hogy végre feltárja magát előttem. Természetesen csak azok után, hogy az első virágot a hajamba tűztem volna. El fog hervadni, ahogyan az emberek is elhervadnak idővel, vagyis megöregednek, de mindenkinek másabb élettartam adatott meg. - Valóban nem kaptad volna meg? Tudomásom szerint befogadtunk és úgy szerettünk, mintha egy nővér, vagy testvér lennél, vagy tévednék? – fordultam felé kíváncsian, hiszen nagyon is érdekelt, hogy ő mit tart akkor bizalomnak. Számomra a bizalom azt jelentette, hogy valakinek a kezébe is képes vagy adni az életed, mert tudod, hogy sose támadna hátba. Vajon ő nem támadott volna minket hátba? Fogalmam sincs, s ez roppantmód idegesít, hiszen szeretném tudni, hogy miként is kellene tekintenem rá. Vagy élet pontosan emiatt nem engedi, hogy emlékezzek, hogy tiszta lappal indulhasson? Utáltam azt, hogy sokszor a sötétségben kell tapogatózni. Mintha a fény olykor úgy döntene, hogy kialszik teljesen és nem ragyog többé. Figyelem, ahogyan feláll, miközben az ujjaimmal tovább babrálok a virágokkal, hogy a végén egy gyönyörű koszorú lehessen belőle, amit szerintem sokan szívesen hordanának most is. - Miért kellene megbíznom benned Angel? Boszorkányok árultak el, te is egykoron az voltál. Honnan kellene tudnom, hogy az igazad fogod nekem elmesélni? Vagy azt, hogy ha a fejembe engedlek, akkor nem fogod kitörölni azt is, amire már emlékszem? – kérdeztem kérdőn tőle, de nem vádlón. Szerettem volna benne bízni, de valahogyan nehezen ment. Talán amiatt is, hogy láttam Calderrel mit tettek az elmúlt évszázadok és a bezártság…
Az évszázadok alatt mit egyedül töltöttem megtanultam mennyire fájdalmas dolog a magány. Mardos belülről és a szívet tépi szét az érzés, a torok kiszárad, képtelen beszélni az ember, hiszen megszokta már a némaságot. Mikor megtehetné, hogy szavakba önti eddig benne ragadt mondatokat valami visszatartja, kaparja a torkát és belülről megakadályozza, hogy csillapítsa mérhetetlen szomját, hogy végre emberi legyen. Ahogy a hosszas élet alatt azt is megtanultam mit jelent a tisztelet egy másik természetfeltti iránt, mi az igaz barátság és azt is, hogy milyen könnyen válhat fontossá egy másik lény. A Londonban töltött időszakom alatt egy-egy percre úgy éreztem van családom, mikor tucatszámra gyilkolásztam vámpírbarátnőmmel. Mégsem volt annyira kellemes és meghitt, mint régen Alaskaékkal és a néppel. Éppen ezért fájnak a szavai, hiába tekintetével kíváncsian fürkész egyetlen másodpercre arcom fájdalmas fintorba torzul. Mi is a bizalom? Azt hiszem ebben nem egyezik a véleményünk, hiszen éveken át ő és a drágalátos férje képesek voltak a szemembe hazudni. - A szeretet és a bizalom nem egy és ugyanaz. Én is szerettelek titeket, hiszen ti voltatok a családom és remélem lehetünk újra azok. Ettől függetlenül nem hinném, hogy azt bizalomnak lehet nevezni, ha az emberek titkolják egymás elől mik is valójában - elmélkedek a szemébe meredve. Hangom határozottan cseng, de belül fortyogok a dühtől, ahogy eszembe jutnak az emlékekek. Nem akartam már ilyet érezni, főleg emiatt, hiszen Calderrel magunk mögött hagytuk a múltat, de van egy olyan sejtésem Alaskaval még nem érkeztünk el erre a pontra. Érzem magamon a tekintetét, ahogy felállok és sétálgatni kezdek előtte. De egyetlen pillanatra sem állnak meg kezei, amikkel a virágokkal babrál, hogy koszorút fonjon mint régen. Apró mosoly bújkál a szám sarkában, ugyan olyan, mint régen... kivéve az öltözködését. De van egy olyan sejétsem, hogy ő az évtizedek alatt végig szunyókált, míg mi többiek éltünk. Zavarodottság sugárzik belőle bárhogy próbálja leplezni, ezért már meg sem lepődök, hogy kérdésemre kérdéssel válaszol. Tusé. Igaza van, de a mondandójából leszűröm, hogy semmire sem emlékszik, így a kezemben van az aduász. - Azért mert barátok és egy család voltunk régen. Most is boszorkány vagyok, csak kevered belé egy kis vámpírvér is. Látod? Elmondtam az igazat a fajomat illetően is. Mi okom lenne neked hazudni? A múltunkon úgy sem tudok változtatni és van egy olyan sejtésem, hogy elég emléket töröltek már neked - válaszolom hosszasan. Végig a szemébe nézek, hogy tudjon belőle olvasni, ha akar. Mit bánom én honnan tudja meg a szörnyű igazságot, a fejemből olvassa ki vagy lesz olyan szíves és meghallgat. Egyszer úgy is meg kell tudnia mi történt aznap, ahogy azt is mennyire bánom a történteket.
Lehet, hogy nem volt éppen kedves, amit mondtam, de az élet is eléggé kegyetlen tud lenni és nem állt szándékomban kést dőfni a hátába, vagy éppen a szívébe, de eléggé nehéz úgy megbízni valakiben, hogy nem tudod mi történt pontosan, csak arra emlékszel, hogy boszorkányok árultak el és az egyik bizalmasod, a „testvéred” is azt a fajt erősítette. Így azt hiszem, hogy okkal voltak kételyeim, hiszen talán pont azért nem emlékszem a történetünk végére, mert ő nem akarta és ezzel akarja leplezni azt, amit tett. Még ennyi évtized alatt is láttam, hogy az emberek miként verik át egymást, így miért lenne újdonság az, ha a természetfelettiek is megtennék? Sok esetben több ideje élünk már, mint egy egyszerű halandó, így jobban bele is tanulhattunk az átverésbe, a mások orránál fogva vezetésébe. Kíváncsian pillantottam rá, amikor megszólalt, hiszen az ujjaim közben is tudtak járni és hamarosan kész is volt a jól ismert koszorú. Az ölembe helyeztem, majd egy apró virágszirmot a vízre hajítottam és figyeltem, ahogyan egyre távolabb úszik. Nem szóltam közbe, csak illedelmesen vártam arra, hogy a végére érjen, néha egy aprót bólintottam, hogy figyelek rá, de megszólalni még nem állt szándékomban, amikor pedig a végére ért, akkor csak egy aprót sóhajtottam. - Azért mert nem árultuk el, hogy mik vagyunk, ezért máris ne lett volna ott a bizalom? – pillantottam rá kérdőn, de mielőtt bármit mondhatott volna szelíden ismét megszólaltam. – Szörnyetegnek tartottak egykoron minket, ahogyan talán sokan még mindig annak tartanak. Talán egyesek magának az ördög leszármazottainak, hiszen túl nagy az erőnk, ha mindannyian együtt vagyunk. Vajon hagytad volna azt, hogy segítsünk neked, vagy hogy befogadjuk, ha tudod mik vagyunk? Vélhetően nem, hiszen túl sok mese szólt rólunk és mindenki félt. Ahogyan még mellette vadásztak is ránk, pedig mint kiderült még egy boszorkánynak se ártottunk, inkább csak a tudásunkat akartuk átadni. – közben nem néztem rá, csak a vízen úszó virágot követtem, majd lassan felálltam. Egy-két szót elmondtam az ősi nyelvek egyikén és úgy tettem a vízre a koszorút is, mintha valakinek csináltam volna, az egyik nővéremnek, aki már nem lehet velünk hála a boszorkányoknak, akik bezártak vagy éppen megöltek minket. Néha mások védelmében pedig nem mondhatunk el mindent, s ez így volt akkor is és így van a jelenben. – Vajon mennyire örülnének a társaid annak, ha tudnák, hogy nem vagy tiszta boszorkány? – pillantottam rá kérdőn, hiszen egykoron képesek voltak a sajátjukat is a máglyára küldeni, ha a boszorkányvért bármi beszennyezte, így szerintem érteni fogja már, hogy miért nem árultuk el egykoron, hogy mik vagyunk. A mesél sok esetben hihetőbbek és fertőzőbbek, mint a valóság. Még szép, hogy annyira könnyedén nem engedném be a fejemben, ha pedig erőszakkal próbálná meg, akkor szerintem ő is tudja, hogy soha többé nem adnék neki esélyt. Óvatosan kell játszadoznom, de előtte mégis valamennyire felfedem, hogy nem mindenre emlékszem. Miközben pedig beszél úgy figyelem őt, mintha csak meg akarnám fejteni azt, hogy amit mond az igaz-e vagy csak egy jól előadott színjáték-e. - Nem törölték őket, inkább csak falak mögé zárták. – javítom ki, hiszen beugranak dolgok, még ha nem is elsőre, de a legnagyobb áttörést Calder érte el. Talán azt hitték, hogy nem fogunk már találkozni, így nem kell félni, hogy hozzákötötték elmém egy részét. – De rendben legyen, kíváncsi vagyok, hogy mit mesélnél. – pillantottam rá végül egy szelíd mosoly kíséretében, hogy megbízok benne, vagy legalábbis megpróbálok. A mese után pedig eldől, hogy mi lesz. Más esélyem jelenleg nincs, talán a szavainak köszönhetően be fog ugrani magától az eseménysorozat és akkor kiderül, hogy mennyire is mondott igazat.
Látom kíváncsi pillantását, miközben az ujjai megállás nélkül járnak, hiszen oda pillantás nélkül is eltudja készíteni a koszorút. Egy apró szírmot a vízre dob és nézi, ahogy tovább úszik, miközben megosztom vele gondolataimat. Néha bólint egyet, hogy tudassa velem rám szenteli figyelmét a mondandóm végeztével egy sóhaj hagyja el ajkait, majd válaszol. Kérdőn rám pillant, de szavai szelídek. Szörnyetegek... erre a szóra apró mosolyra húzódik szám széle, tudom milyen ha az embert annak titulálják. Az ördög leszármazotta, ugyan azt nem hiszem, az ördögöt túlságosan jól ismerem még New York-ból. A kérdésére felvonom a szemöldököm, miközben gondolkodóba esek. Biztos vagyok benne, hogy hagytam volna, ahogy a befogadást is, hiszen a férje mentett meg. Ha azt hiszi, hogy nem, akkor mégsem ismert meg igazán... Miközben hozzám beszél egyszer csak feláll, mire egyből hátrálok egy fél lépést. Az ő különleges nyelvükön elmond pár szót, majd a vízre helyezi a koroszút, ami útnak indul a virág után. Kérdését hallva nevetésben török ki, hangom tölti be a némaságot. Mégis milyen társaim, mikor egymagam vagyok már évszázadok óta. - Ez a világ már más. Vannak még régimódiak, akik elítélik a fajomat, de sokkal többen vagyunk, mint azt hinnéd. A boszorkányok amúgy sem tudnak ártani nekem - végül vállat vonok, miközben az erdő felé tekintek. Azon túl van a régi boszorkánytemető, ahonnan az előbb határtalan erőt kaptam az ősöktől. Őszinte akarok vele lenni, ezért mindent elmesélnék neki, hátha úgy visszatérnek az emlékei. Figyel, miközben beszélek, mintha meg akarná fejteni igazat mondok-e neki. Már ismerhetne annyira, hogy ilyen fontos dolgokban sosem hazudnék neki, emlékszem fiatalkoromban egyszer füllentettem neki. Igaz később bántott a bűntudat és, ahogy a mondás tartja; "A hazug embert előbb utolérik, mint a sántakutyát." Calder rajta kapott és meg is büntetett a maga módján, így fülem-farkam behúzva somfordáltam Als-hoz bevallva a bűnöm, a régi emlék mosolyt csal arcomra. Falak mögé zárták az emlékeit állítása szerint, egy pillanatra elgondolkodom, hogy én mit tennék az ő helyében. Mosolya láttán halk sóhaj hagyja el ajkaimat, hiába megbízik bennem, de a következő mesém tudom nem fog tetszeni neki, az igazság nagyon fájdalmas tud lenni, ahogy a mostani is. - Azt hiszem te is emlékszel arra a napra, mikor megtudtam, hogy mik is vagytok valójában, hiszen égtelen haragra gerjedtem. Az érzéseim hatalmukba kerítettek és bosszúra szomjaztam, így találkoztam a boszorkányokkal. Egy tervet ezseltek ki ellenetek, amiben én voltam a csali. Miattam kerültetek be a sírba és miattam haltatok meg. Viszont az emlékeid elvétele nem az én ötletem volt és én is csak ott szembesültem vele. Ítélj el nyugodtan, bánts vagy akármi. Viszont azt tudnod kell, hogy éveken keresztül visszajártam a sírotokhoz napi szinten egészen addig, míg át nem változtatott... - nyelek egy nagyot, majd sóhajtok - ...ő... - teszem hozzá, miközben megjelenik előttem az arca. Megrázom a fejem, hogy kiverjem belőle az emlékét, majd Alaskara meredek, visszafojtott lélegzettel várom a reakcióit.
Nevetése meglep és kicsit talán rosszallóan pillantok rá, hiszen nem mondtam semmi vicceset se, legalábbis szerintem. A legtöbb személy számára a másik faj szörnyeteg, vagy éppen minden természetfeletti az. Szerettem volna újra közel engedni és ha Calder megtette, akkor engem mi akadályoz meg? Talán csak annyi, hogy én alig emlékszem még mindig valamire, de ott mégis túl soknak tűnt, amikor hirtelen kezdtek visszatérni. Egyszerűen minél inkább próbálkozom, annál inkább úgy érzem, hogy nem sikerülhet az emlékezés, mintha a saját elmém akarna megóvni, de mégis mitől? Nem hiszem, hogy annyira borzalom lappangna ott, amivel ne tudnék megbirkózni, de védtelennek lenni sokkal rosszabb. Nem tudom, hogy kitől kellene inkább megóvnom magam, vagy másokat, ahogyan azt se tudom, hogy kiben bízhatnék. - A világ talán másabb, de az emberek nem változnak. Még mindig a legártatlanabb arcok mögött lappangnak a legnagyobb ördögök, vagy nem így látod? – kérdeztem meg kíváncsian, majd kicsit megrántottam a vállaimat. Annyit még én is tudok, hogy a boszorkányok egymásra is veszélyesek lehetnek, így nem értem, hogy ő miért gondolja azt, hogy neki nem árthatnak. – S miért ne árthatnának? Azért mert boszorkány vagy, vagy netán amiatt, mert vámpír vagy félig? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen nagyon is érdekelt, hogy honnan ez a határtalan önbizalom. Most már talán még a farkasok is veszélyesek ránézve, ki tudja. Nem szoktam túlzottan elmerülni benne, hogy melyik faj miként akar ártani a másiknak. Elég volt egyszer az árulás szelét megízlelni, azóta meg mondjuk azt, hogy nem bízok meg vakon senkiben se. Főleg azóta nem, hogy már részben tudom miért nem emlékszem. Csak bólintok egyet, de nem teszem szóvá azt se, hogy láttam miként hátrált egyet, amikor felálltam. Csak nem fél tőlem? Igazán érdekes, majd könnyedén engedtem útjára a koszorút, hogy utána az egyik fának dőljek és onnan hallgassam végi a mesét. Nem szólok közbe, csak várok és várok. Nem akarok a szavába vágni. Mesél, de emlékek még mindig nem jönnek, néha idő kell, talán most is. A percek telnek, ő egyre inkább belendül, amikor éles fájdalom hasít elmémbe. Látom őket, látom őt is, a fájdalom pedig egyre erősebb és a következő pillanatban ahol korábban virág nőtt, most tűz lobban körülöttem, hiszen a fájdalomban és a múlt árnyaiban elveszítettem ismét a kontrolt és az erőm, ha így külön-külön nem is teljes, de még mindig azért eléggé veszélyes. A fájdalom abba marad, a tűz pedig könnyedén csillapodik vele együtt. Verejtékes és fájdalom által eltorzult arccal pillantok a nőre. - Tudtad mik ők, de mégis közénk álltál, miben lett volna más, ha akkor tudod meg, amikor rád talált Calder? Szerintem semmiben se. – a szavaim hűvösen csendülnek, mintha nem is az én hangom lenne, hanem egy régi ismerős hangja szólna. Mintha azé a nővé, akinek köszönhetően Angel elárult… A következő pillanatra pedig a kép rövid időre elsötétül… A talaj még inkább kicsúszik alólam és a testem könnyedén ernyed el, mintha csak valami rongybaba lennék…
Nevetésemre egy rosszaló pillantás a reakciója, ami leperg rólam, tudom, hogy semmi vicceset sem mondott, ahogy azt is, hogy réges-régen megváltoztam. Már nem az a kislány vagyok, akit ő megismert egykoron, hanem egy szörnyeteg, aki bármikor képes ölni egy cseppnyi megbánás nélkül. Kíváncsai kérdésére kiszélesedik vigyorogm, talán jobban ismer mint azt valaha is hittem. Míg ő a vállán rándít, addig én egy bólintással jelzem, hogy egyetértek vele. Nem szándékozom ezt jobban kifejteni. Miért ne árthatnának nekem? Olyan aranyos a kíváncsisága, a régi időket idézi meg bennem, mikor még fordított helyzet állt fenn, én voltam a mindenre rá csodálkozó, érdeklődő kisgyermek, ő pedig a kedves nővér, aki választ ad kérdéseimre. Milyen szép életünk volt egészen addig, míg el nem jött az a nap. - A megélt évszázadok sok mindenre megtanítottak, erősebbé és tapasztaltabbá tettek. Nem sok faj képes ártani nekem, a hatalmam napról napra nagyobb - válaszolok egyszerűen, mintha ez olyan természetes lenne. A koszorút útjára engedve egy fának dől, úgy hallgattja a mesémet a halála napjáról. A percek csak telnek, míg én egy szusszra hadarom el a történéseket, ahogy rá pillantok látom fájdalomtól eltorzult arcát. Ahol eddig színes virág nőtt, most a hirtelen keletkező lángok martalékává változik, Alaska-t öleli körül a tűz. Egy lépést hátrálok, készen állva rá, hogy megállítsam tomboló erejét, hányszor éltem át jómagam is ezt, mikor elvesztettem a kontrollt. Szerencsére ők mindig ott voltak mellettem... mindig. Amilyen hirtelen jött olyan gyorsan múlik el a tűz, verejtékes arccal pillant rám. Szavai hűvösek, újra azt a nőt látom magam előtt, aki miatt az árulás mellett döntöttem akkor. Éppen megszóllanék, hogy nagyot téved, hiszen akkor minden másképp alakult volna. De már csak arra van időm, hogy vámíprsebességgel megfogjam a föld felé zuhanó testét. - Francba! - morgom egyenlőre csak magamnak. Óvatosan a földre helyezem testét, vékony kabátomtól megszabadulok és a feje alá gyűröm párnaként. Leülök mellé és vizsgálni kezdem, tenyereimet a fejére helyezve koncentrálok, majd a boszorkányok nyelvén varázslatot kezdek mormolni. Tudom, hogy emiatt haragudni fognak rám, de nem érdekel. Mindig ott voltak nekem, ahogy most én is nekik. Jóvá fogom tenni a hibáimat, bármibe is kerüljön, hiszen a család mindenek felett áll. A bűbáj befejeztével elhúzódok tőle és várok, hogy felébredjen. Pihentebben és nyugodtabban, mint mikor elájult.
Kíváncsian várok a válaszára, még ha ez a beszélgetés nem is olyan irányba halad, amerre esetleg kellene. Láthattunk sok embert elbukni, mert túlbecsülték az erejüket, s pont ez tette őket vakká. Még ha nem is teljesen látom azt, hogy bízhatok benne, attól még nagyon is érdekel, hogy mit fog mondani. De persze az ő válasza se másabb annál, mint amiket már életem során többször is hallottam. Egy apró nevetés hagyja el az ajkaimat és kicsit még a fejemet is megrázom. - A korral senki se lesz bölcsebb, se erősebb. Csak akkor, ha gyakorolja az erejét, ahogyan nálad idősebb lények is élhetnek, vagy ha többen fognak össze. Senki se mindenható közölünk, de aki ezt nem látja, annak talán pont a vaksága fogja okozni a halálát. – nem volt megvetés a szavaimban, hanem inkább csal óva intettem attól, hogy ne teljen el túlzottan magától. Nem tudhatom, hogy mivé vált az évek alatt. Nem ő lenne az egyetlen olyan, aki esetleg kifordult önmagából a hosszú évek alatt. Valaki nem is bírja az örökéletet, ahogyan másoknak meg pont az segít lehiggadni és a helyes útra térni. Bár azt is tudom, hogy az utóbbi nem olyan gyakori, mint esetleg az, hogy miként kattannak be, vagy miként veszítik el a lelkiismeretüket az emberek. Hogy vajon ő elveszítette-e? Nem, azt nem hiszem, de talán néha félreteszi, mintha csak el lehetne az dönteni, hogy éppen leemeljük a polcról, vagy nem. Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Mielőtt viszont túlzottan elmerülhetnénk bármiben, azelőtt még elveszítem a testem felett az írányítást, de legfőképpen a szavak alatt. Mintha csak hirtelen olyan szavakat tudnék mondani, amiket én sose tennék, hiszen ott se voltam. Nem én vagyok ott, ebben biztos vagyok, de nem is én lennék, ha nem küzdenék azért, hogy visszanyerjem a saját testem felett az irányítást. Aminek meg is lesz a következménye, hiszen hamarosan a sötétség ránt magával. Nem akarok ott ragadni, nem akarok újra a sötétség foglya lenni. Nem tudom, hogy mennyi ideig lehettem kiütve, mennyi ideig nem volt fogalmam sem arról, hogy mi zajlik körülöttem, de végül egyszer csak a szemeim elkezdtek kinyílni. A világosság zavart eleinte, de aztán egyszerűen csak megriadtam, mint aki fuldoklik és újra úgy éreztem, hogy a régi síromban vagyok. Riadtan ültem fel és levegőért kapkodtam, mint aki tényleg nem kap levegőt. - Mi történt? Hol vagyok? – csak ezek a szavak hagyták el az ajkaimat zaklatottam, miközben sietve pillantok körbe és a pillantásommal meglelem Angelt. Nem értem hirtelen, hiszen egyik percben beszéltünk, aztán valami megváltozott. A világ forogni kezdett, míg el nem nyert a sötétség.
A természet csendjében ültem, miközben azt vártam, mikor ébred fel végre. Nem fogom magára hagyni, ahogy régen, bármibe is kerül. Ha akarnám se tehetném meg, mivel egyetlen gondolta motoszkál az elmémben egyre csak, miszerint vissza akarom szerezni a családom. Calderrel való beszélgetésem óta tudom mire van szükségem mindennél jobban, most, hogy kaptam még egy esélyt a sorstól ezt nem akarom elrontani. A mesteremmel való viszonyom sosem lehet olyan mint régen, hiszen akkor még fiatal és meggondolatlan voltam, a segítsége nélkül az erőmmel sem bírtam. Érdekes, míg ő egy apa szerepét töltötte be addig a felesége inkább egy testvérét, rá sosem tudtam anyaként tekinteni. Inkább egy nővér, aki mindenben segít, támogat, olyan volt számomra mint egy barát. S ha jobban belegondolok rá kell döbbennem Alsy volt az első igazi barátom, akit elárultam. A bűneimért már megfizettem és ha kell, akkor még szenvedek a bocsánatáért, bármire képes vagyok, hogy vissza kaphassam őt is, hiszen azon kevesek közé tartozik, akit a családomnak tudok nevezni. Az élettelen testét látva próbáltam rá jönni mégis mikor ébredhet fel és azt is, hogy mitől reagált így a mesémre. Gondolataimból apró mozgása zökkentett ki, lassan nyitotta fel szemhéjait, miközben közelebb csúsztam hozzá. Riadtan ült fel, miközben levegőért kapkodott, mint aki egy sírból ébred fuldokolva. - Minden rendben, itt vagyok - mondom, miközben óvatosan karjára helyezem a kezem egy biztató mosoly kíséretében. Egyetlen kérdés hagyja el száját, miközben tekintetével engem keres. - Beszélgettünk a múltról, te pedig egyszer csak elájultál. Az erdő szélén vagyunk egy tó mellett, biztonságban, nem kell félned. Senki sem bánt - próbálom megnyugtatni szavaimmal. Ahogy a pontos válaszon gondolkodtam egyszer csak bevillant minden, Alaska még mindig a boszorkányok átkától szenved. Az emlékeiért és a hatásuk ellen küzd még most is. Vajon mikor ébredt fel? Mióta él ezen a világon? - Alaska kérdezhetek valamit? Mennyi idő telet el az ébredésed óta? - tettem fel egymás után a kérdéseket, hiszen ezek megmagyarázhatnák az állapotát. Mindenáron segíteni akarok rajta, hogy lássa megbántam a múltban elkövetett tévedésem. Vissza akarom kapni őt is és ehhez tudom mit kell tennem. Ha megbízik bennem annyira segítek neki megtörni az átkot, hogy újra teljes életet élhessen Calderrel.
Hirtelen úgy éreztem magam, mint aki megfulladt, mint akit csak egyszerűen bezártak ismét valamiféle börtönbe. Nem akartam ottmaradni. Érezni akartam újra a napsugarakat, látni Caldert és a többieket, de mégis hirtelen kicsit kezdtem úgy érezni magam, mint aki reményfosztott lett. Mintha a sötétség ismét az otthonom akarna lenni, de szerencsére nem így volt. Ideig, vagy talán pár óra erejéig tényleg az volt az otthonom és semmit se érzékeltem a világból, mintha csak elvágtak volna tőle, de aztán a küzdelem meghozta a jól megérdemelt „jutalmat”. A szemeim lassan kinyíltak, a fény könnyedén tört utat magának, majd pedig zihálva és riadtan ültem fel. Nem tudtam hirtelen hol vagyok, vagy mi történt velem. Egyszerűen olyan volt az egész, mint aki most tért volna magához, mint egykoron. Már majdnem megöltek, amikor az átok megtört és magamhoz tértem. Egy ismeretlen világban voltam egyedül… Mindenki változott, ahogyan a világ is, de én nem öregedtem, nem jelentek meg ráncok. Mi van akkor, ha megint több évtized, század eltelt? Nem, az nem lehet… A kedves szavak és gyengéd érintés segít abban, hogy kizökkenjek és elkezdem végre felmérni azt, hogy hol is vagyok. Hamar megtalálom Angelt az íriszeimmel és egy barátságos mosolyt kap. Örülök annak, hogy nem hagyott magamra, de akkor sok idő nem telhetett el. - Nem… - kezdtem bele, majd megdörzsöltem a halántékomat. – Valaki beszélt rajtam keresztül… nem én… ő … - dadogtam itt össze-vissza, ami rám nem volt jellemző, de tiszta őrülten hangzott amit mondtam, pedig éreztem, hogy mielőtt eljött volna a sötétség valaki átvette az irányítást, de hogy miként vagy honnan, magam sem tudom. Viszont ettől a gondolattól még a hideg is kirázott. Nagyon reménykedtem, hogy csak tévedek, még ha a megérzéseim mást is súgtak. - Nem tudom pontosan. – pillantottam rá, miután sikerült visszanyernem a normál légzésemet, majd egy aprót sóhajtottam. – Pár évtizede, miért? – ilyet még korábban nem tapasztaltam, pedig jó ideje élek már, mire sikerült idekeveredtem és rájuk bukkannom, vagy nekik rám. Vajon ez még mindig az átok része? Maradvány, vagy teljesen másabb, mint amiben a többieknek része volt? Megannyi kérdés robogott át elmémen, de egyikre se találtam a választ és ez egyre inkább aggasztott.
Kedves szavaim és gyengéd érintésem talán megtette a hatását, Alaska nem tűnik olyan ijedten, mint ébredéskor. Tekintetünk össze találkozik, egy barátságos mosolyt küld felém. Van egy olyan sejtésem jól döntöttem, hogy nem hagytam magára, tudom milyen rossz érzés volt az átváltozásom után egyedül. Halántékát dörzsöli, miközben magyarázkodik, dadog össze-vissza, mégis megértem a lényeget. Tudom ez nem rá jellemző, tudom valamitől nagyon megijedhetett, ha így reagál. Látom, ahogy kirázza a hideg, ami felettébb érdekes, ennek utána kell járnunk, valami nincs rendben vele. - Hiszek neked - mondom, majd elgondolkodok egy pillanatra - Ennek a végére kell járnunk - folytatom hangosan az elmélkedést. Lehet akár egy boszrkány, aki hozzá kapcsolódott vagy bármi más természetfeletti lény. De ha ez mind igaz, akkor Alaska nagy veszélyben van, mert az a valami át akarja venni tőle az irányítást. Nem véletlen volt az a nagy tűzgyűrű körülötte és azok a szavak is, amik ezek szerint nem az övé volt. Mégis mi történhetett vele míg aludt? Rám pillant újra, mikor már rendesen és ütemesen lélegzik, apró sóhajt követően pontosabb válasszal szolgál. Pár évtized az nem olyan hosszú idő, de mégsem kellene ilyen tünetekenek elő jönnie, ha az átok miatt van az egész, akkor sem. - Először arra gondoltam, hogy a rád kivetett átok hatása az előbbi rosszulléted. De a földön tartózkodásodból ítélve nem lehet az, ez valami más vagy valaki - magyarázom neki, hogy világosabb legyen minden. Úgy érzem, mintha egy ködfátyolon keresztül szemlélném őt, magam előtt látom a régi Alaskat, de valami megváltozott. Rajta vagy benne? Ezt még nem tudom, de más az egyszer biztos. - Örülök, hogy rátok találtam újra - suttogom, miközben a csuklómon lévő jelet bámulom, ami ittlétem óta izzik. Mosolyogva emelem rá pillantásom, miközben felkelek a fűről, felé nyújtom a kezem. - Kezdhetnénk mindent előről? - teszem fel a kérdést. Még magam sem tudom mire gondoltam igazán, a beszélgetést vagy a kapcsolatunkat. Remélem elfogadja tőlem a segédkezet, ha igen akkor mindent megteszek azért, hogy végére járjak ennek az egésznek. Nem akarom őt elveszíteni újra, ahogy Caldert sem.
Szavai egyszerre nyugtattak meg, ugyanakkor nem is. Túl sok furcsaság övezte mostanában a lépteimet. Ott volt sokszor az az erős fejfájás, vagy éppen több, amikor egy-egy emlék eszembe jutott és az is csak azóta, amióta újra találkoztam Calderrel. Előtte nem emlékeztem semmire se, mintha csak valaki sötétséget akart volna táplálni belém kételyekkel megfűszerezve. Szerettem volna látni a kivezető utat ebből a káoszból, félelemből, de nem túlzottan ment. Egyszerűen csak féltem, hogy ez még nem a vég, hanem sokkal inkább a kezdet, mintha csak ez felvezető lenne valami nagyobbal szemben. Calder se mesélt arról, hogy bármi hasonló dolgok történtek volna vele, így emiatt még inkább megrémisztett. Mi van akkor, ha ez nem véletlen, vagy éppen csak ez lenne a vég? Túlzottan zavaros volt minden, mintha csak az állóvizet valaki megkavarta volna és most éppen jól szórakozna a távlatból. Hirtelen a szellő simogatása se volt békés, de Angel közelsége mégis megnyugtatott. Pontosan úgy, ahogyan egy barát tenné. - Esetleg lehet, hogy azzal van kapcsolatban, amit én még pluszba kaptam a nyakamba? – szólaltam meg óvatosan, ami szintén nem volt ennyire rám jellemző, de most mégis úgy éreztem, mintha valaki figyelne minket. Sietve pillantottam körbe, de senkit se láttam. – Angel, az emlékeimet valaki elvette. Nem csak úgy lettem elátkozva, ahogyan a többiek. Ha Calderrel nem találkozom véletlenül, egy sugallatnak köszönhetően, akkor semmire se emlékeznék, azóta meg néha az emlékek felszínre törnek. Talán ez annak a mellékhatása, vagy? – pillantottam rá aggódva, hiszen fogalmam sem volt. Úgy éreztem, hogy bízhatok benne és valakivel szerettem volna már megosztani azt, hogy mi is történt velem valójában. Utáltam azt, hogy állandóan úgy kell tennem, mintha a múltam minden apró részletére emlékeznék, amikor nem, de nem volt más választásom, muszáj volt megvédenem, hiszen nem tudhattam, hogy kiben bízzak és kiben nem, ahogyan most se tudom még pontosan. Egy pillanatra habozok, de végül elfogadom a felém nyújtott kezet. - Én is örülök. – és egy halovány mosoly megjelenik az arcomon, de ahogyan felálltam akkor éreztem csak meg azt, hogy az oldalam hasogat és ahogyan lepillantottam, feltűnt, hogy a korábbi dolognak köszönhetően valami valahogyan belém állt és most a vérem csorgadozott mellette. - Azt hiszem, hogy jobb lenne, ha valami biztonságosabb helyre mennénk. – az aggodalom pedig könnyedén csillant meg a szememben, miközben a szabad kezemet a sebemre csúsztattam. – Olyan, mintha valaki figyelne minket, vagy te nem így érzed? – kérdeztem meg sietve, hiszen lehet, hogy talán szép lassan kezdek megörülni ebben a káoszban.
Hirtelen támadt szellő olyan hatást keltett számomra is, mintha egy hűvös kéz tekeredne a nyakam köre, de amilyen gyorsan jött úgy távozott. Láttam Alaskan, hogy őt is zavarja és hasonlóképpen érez, de talán a közelségem megnyugtatta, ahogy engem is az övé. Mindig is olyan volt számomra, mint egy nővér, egy barát, akire mindig számíthatok. Óvatosan ejti ki a szavakat, majd körbe pillant, mintha valaki figyelne minket. Tisztában vagyok vele, ha rajtunk kívül lenne itt bárki, arról már régese-régen tudnék, hála a vámpír képességeimnek. - Lehetséges, de nem tudom biztosra, ahhoz meg kellene találnunk a boszorkányt, aki kivetette. Feltéve, ha még él egyáltalán - gondolkodtam hangosan, mégis halkítottam a hangomon. Egyáltalán nem tetszett az előbbi huvallat. Az emlékeimet valaki elvette... Fejemben hangzottak el az előbb kimondott szavak, homlok ráncolva elkezdtem masszírozni az orrnyergem, próbáltam vissza emlékezni a boszorkány arcára. Valamiért képtelen voltam rá, látom magam előtt az alakját, de az arca a múlt homályába veszett. Aggódva meredt rám, mire egyet sóhajtok és rá emelem pillantásom megértően. Azt hiszem nem véletlen, hogy velem ossza meg a gondolatait, félelmeit, ez egyértelműen annak a ajele, hogy bízik bennem. Belül ujjongani tudtam volna örömömben, hogy kezd minden a helyére kerülni. Calderrel kibékültem, Alaska sem neheztel rám és bízik bennem, már a szerelmem hiányzik. - Előfordulhat, hogy annak a hatása és mivel Calder hatására tértek vissza az emlékeid, így az átok is olyan, mintha friss lenne. Valami beindította az egész folyamatot megint - járkálni kezdtem, majd felé nyújtom a jobbom, hogy felsegítsem. Biztatóan mosolygok rá, egy pillantra habozik, de végül elfogadja a kezem. Halványan rám mosolyog, akkor megérzem a vér fémes illatát, majd az oldalához pillantva meglátom a vörös foltot is. Nem tudom mikor ehettem utoljára, egy pillanatra engedtem a csábító illatnak és a szemem alatt megjelentek a kidudorodó, fekete erek, még éppen időben kaptam észhez. Uralkosj magadon! Egy hang a fejemben súgta, aminek engedelmeskedtem. Aggodalmasan nézett rám, szabad kezét a sebre csúsztatta. - Sajnálom, régen ettem azt hiszem. Várj, segítek mindkettőnk érdekében - kicsit elhúztam a kezét onnan. Tenyeremet a seb fölé helyezve lehunytam a szemhéjamat és koncentráltam. Halkan elmormoltam a szükséges igét, majd rá meredtem. - Igen, mennünk kellene - helyeseltem, majd aprót bólintottam kérdésére válaszolva. Kezét még mindig fogtam, finoman megszorítottam mosolyogva, hogy tudja mellette állok mindenben. Tudom, hogy valami történt itt és most, nem véletlen ájult el Alaska. - Hova szeretnél menni? - kérdeztem tőle kedvesen, majd közelebb léptem hozzá, hogy csak ő hallhassa, amit mondani fogok - Ha valaki figyel minket, akkor az, aki megátkozott. Valószínű még mindig életben van, ezért vannak a rosszulléteid is - suttogom a fülébe alig hallahatóan.
Hirtelen a gyönyörű természet már nem tűnt annak. Sokkal inkább ridegnek és idegennek éreztem. Mintha csak valaki olyan járna erre felé, akinek a pusztítás a legnagyobb művészete és ezt a természet is megérezte volna. A madarak dallama se hangzott már annyira fényesen, kellemesen, mint korábban. Sőt, talán még az összes is elhallgatott. Láttam Angelen is, hogy valami nem stimmel. Mintha ő is tapasztalta volna azt, amit én vagy valami hasonlót, ez pedig még inkább megrémisztett. Vajon kisettenkedik erre, vagy kinek okoz ez remek mulattságot. - Ha nem élne már, akkor nem létezne már az átka sem, nem? Legalábbis legjobb tudomásom szerint a varázslatok többsége megszűnik, ha az illető meghal. – legalábbis valami ilyesmi derengett, de az is tény, hogy én nem olyan vagyok, mint a legtöbb boszorkány. A természet hozzánk is közel áll, de ez teljesen másabb. Van erőnk így is, de ha összegyűlünk a társainkkal, akkor teljesedik ki igazán, akkor pedig nincs szinte senki se, aki megállítson. Az erőnk ősi, nem is kicsit és túlzottan hatalmas is talán. Örültem annak, hogy rám talált, még ha nem is indult könnyedén és még nem is volt olyan a helyzet, mint egykoron volt közöttünk Angel-el, de határozottan jó irányba haladtunk. Bíztam benne, legalábbis jobban, mint a viszontlátás kezdetén. Ez pedig számomra fontos volt és nem volt könnyű így emlékek nélkül. Olyan az egész, mintha a sötétségben tapogatóznál, ha pedig jó helyre nyúlsz, akkor egy lámpa kigyullad, vagyis egy emléket ismét megtalálok. - Friss lenne? – kérdeztem vissza kissé érthetetlenül.- Nem értem, hiszen ez régi átok lehet, ami talán végre kezd megrepedni, viszont ez a repedés több dologra is nagyobb hatással van, mint szeretnénk. – szavak könnyedén jöttek. Végig se gondoltam azt, amit mondtam. Egyszerűen csak ömlött belőlem, amit gondolok, hiszen mégis ki a franc akart volna elátkozni azok után, hogy magamhoz tértem? Tudomásom szerint azokon kívül nem látott senki se, akik rám találtak. Meg az ébredésemtől kezdve amnéziában szenvedtem, úgy rémlik, hogy ebben a korban így hívják ezt. Sietve álltam fel a segítségével, amikor viszont megláttam azt, hogy miként torzul el arcának a vonásai sietve hátráltam pár lépést. Nem éppen volt bizalomgerjesztő. Megijedtem-e tőle? Még szép, hogy igen, hiszen az se kizárt, hogy a bennem lakozó erővel képtelen lennék megállítani őt, ha ártani akarna nekem. Nagyot nyeltem és egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat, amikor nem vetette rám magát, hanem uralkodott magán. Legalább tényleg nem akar nekem rosszat, legalábbis ebből a tettéből is ezt sikerült leszűrnöm. Természetesen a kezemmel igyekeztem eltakarni a kezemen lévő sebet, de hát az annyira még se használt, mint az ábrázolt kép mutatja. Segíteni? Mégis hogyan akart segíteni, de aztán eléggé hamar rá kellett ébrednem arra, hogy a sebet akarta begyógyítani. Én pedig nem is ellenkeztem. Nem állt szándékomban se uzsonna, se vacsora lenni. - Reméljük igazad van, vagyis nem tudom, hogy mi lenne a legjobb, ha igen, vagy nem. Sehogy se jó így belegondolva. – kissé talán zavaros volt a mondandóm, de most még ez se érdekelt. – Mehetnénk hozzám? Ott talán senki se figyel minket… remélhetőleg. – pillantottam rá barátságosan. – Biztos, hogy újra bele akarsz keveredni valami olyanba, amiről még magam sem tudom, hogy mi az? – álltam meg pár lépés után. Nem akartam több hátbatámadást, se több meglepetést semmilyen téren. Így is eléggé káoszos volt az életem. Ha pedig biztos volt benne, akkor könnyedén mutattam neki az utat hozzám.
Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyunk egyedül, a természet hirtelen változása ezt sugallta. Utoljára akkor éreztem ilyen erős energiákat, mikor az túltengő érzéseimnek köszönhetően, haragosan sújtottam le Chadre, szép kis vihar volt az. De ez a hűvös szél és csend teljesen más, mintha az illető tisztában lenne a saját erejével és direkt csinálná. Vajon ki lehet ő és mit akarhat Alaskatól? A druida szavai hallatán megráztam a fejem, próbáltam kitisztítani az elmém és csak a mostani helyzetre koncentrálni. - Sajnos az átkok nem ilyen egyszerűek - vágom rá, majd elkezdek gondolkodni milyen rontásokat, átkokat ismerek. Hangos elmélkedésem nem mindig pontos, hiszen a mostani helyzet olyan akár egy gordiuszi csomó. Értetlenül kérdez vissza, magam sem tudom miért vannak ilyen tünetei. Mondandójára csak megrázom a fejem, ha egy átok halványul, akkor éppen ellenkezőleg kellene történnie. Nem veszítené el a kontrollt a teste felett, ahogy az ájulások se történnének meg. Ahogy ezen kattogtam bevillant valami, amit egyszer régen én is alkalmaztam. - Azt mondtad Calder hatására kezdtek visszatérni az emlékeid, igaz? - meg sem várom válaszát és folytatom - Ebben az esetben előfordulhat, hogy az átok úgy lett kialakítva, hogy azt egy másik személy életéhez kötötte a boszorkány. Így nem számít az, hogy ő meddig él - magyarázom, hátha így érthetőbb az előbbi mondatom, miszerint lehet "friss". Nem tagadom a vér illata mindig előhozza belőlem a vámpír énemet, ha akarnám se tudnám elnyomni, ettől függetlenül azzal is tisztában vagyok, hogy nem engedhetek a bennem lakozó szörnyetegnek, az a varázserőmbe kerülne. A vörös ködfátylon keresztül láttam, ahogy hátrál egy lépést, éreztem rajta az ijedtséget. Nagyot nyel és egy megkönnyebbül sóhaj hagyta el száját, mikor rá döbbent, hogy nem fogom bántani. Nincs okom neki támadni, azt szeretném ha újra jóban lennénk, így meg sem fordult a fejemben az, hogy egy kicsit megkóstoljam. Szerencsére nem ellenkezett, így betudtam gyógyítani a sebét, mindkettőnk érdekében. Zavaros szavaira csak elmosolyodom, egyetértően bólintok és nem forszírozom tovább ezt a témát. Barátságos pillantása láttál melegség ölelte körül a fekete szívemet, reménykedek benne, hogy jó úton haladunk a megbocsájtás felé. Pár lépést tett a feltételezhető irányba, majd megállt és feltette a legfontosabb kérdést, amire magam sem tudom a választ. - Rendben, menjünk. Szeretnék segíteni neki mindenáron, de tartok attól, amit megfogunk tudni. Nem számít, ha csak addig is eltölthetek egy kevés időt Alssal, amíg próbáljuk kideríteni mi történt vele az is több számomra, mint a semmi. - Igen, biztos vagyok benne - válaszoltam végül határozottan. Vártam, hogy mutassa az utat és elinduljunk egy biztonságosabb helyre, ahol kettesben tudunk beszélgetni.
ღ music: The Hurt | note: bocsánat a késésért, részemről záró volt. köszönöm a játékot!
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Jan. 30, 2017 7:44 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
| Szabad játéktér! - Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! - |
Kezdőlap
••
