Annak idején én is meg voltam győződve arról, hogy őrült vagyok és csakis az lehet a magyarázat a körülöttem történő furcsa dolgokra, hogy alva járok, esetleg emlékezetkiesésem van, valamilyen mentális zavarral küzdök, aminek az egyik tünete, hogy fogalmam sincsen, mi történik körülöttem. Tényleg elhittem, hogy ez a helyzet. Meg sem fordult a fejemben, hogy boszorkány vagyok, de mégis melyik normális ember gondolna rögtön arra, hogy nem beteg, hanem természetfeletti képességekkel rendelkezik? Szerencse, hogy Anthony-hoz kerültem, aki rájött, mi is áll igazándiból a háttérben… mi lett volna velem, ha a pszichológusom egyszerű ember? Talán azóta is az egyik kórház zárt osztályán feküdnék és próbálnának rájönni, hogy mi van velem.
- Nem olyan egyszerű kiteljesedni, amikor senki sem hisz neked és még te magad sem érted, hogy mi történik körülötted. – Néztem rám, miután sóhajtottam egyet. Bármi történt, nem tudtam hibáztatni a szüleimet. Én is megijedtem volna, persze, hogy ők is a legrosszabbra gondoltak. – A szüleim örökbe fogadtak. Előttem még soha nem is hallottak arról, hogy egyáltalán léteznek boszorkányok, úgy, mint a legtöbb ember csak olvastak róluk vagy filmekben látták őket. Én pedig azóta sem kerestem fel a biológiai szüleimet, hogy megtudjam, kitől örökölhettem a képességeimet… ez egyáltalán nem számít. – A farmerem zsebébe csúsztattam a kezeimet. Ez a fajta védekező mechanizmus azóta rajtam volt, mióta egyszer majdnem felégettem a nappalink összes bútorát. Jobban belegondolva örülhettem, hogy nem raktak ki az utcára azok, akik felneveltek, eléggé problémás voltam már a boszorkány-história nélkül is, szóval megérdemeltem volna. – A pszichológusom segített. Elmeséltem neki mindent, kezdve az álmaimtól, attól, hogy olyan, mintha látnám mi fog történni a következő percekben és ő rájött, hogy nem tévképzeteim vannak, nem az agyam szórakozik velem, hanem… boszorkány vagyok. Ő is az. Ez az egyetlen szerencsés véletlen, ami előfordult a történetemben. – Halványan elmosolyodtam. Anthony-nak nem csak azt köszönhettem, hogy megmutatta az utat, amin elindulva megtanulhattam kontrollálni az erőmet, hanem konkrétan az egész életemet. - Azért szeretném megtanulni a totális kontroll a képességeim felett és az irányítást, mert nem akarok ártani a szeretteimnek. Biztos vagyok abban, hogy téged is megviselt, amikor ártottál a tiédnek… fontos volt számodra, ugye? – Kérdeztem puhatolózva. Ajtóstul nem ronthattam a házba, de talán szépen lassan haladva rávehetem arra, hogy megnyíljon. – Vannak, akik észrevették, hogy milyen nyers erővel rendelkezem és szívesen lecsapnának rám… de nem szeretnék vámpírok szolgája lenni. – Igazat szóltam, ám a történetem kissé elferdítése azt a célt is szolgálja, hogy előcsalogassak valamit, ami Eva fejében élt Victor-ról. Bármit.
Nem véletlenül vetettem meg azokat, akik arra szánták az idejüket, hogy másokat tanítsanak. Ezt nem lehetett jól csinálni, és ha valami félresiklik, nemcsak a saját életünket tehetjük tönkre vele, hanem azét is, akit magunk mellé fogadtunk. Azt nem hittem, hogy képes lenne az egész olyan hatást gyakorolni rám, amivel megbánást produkálhatnék, mert általános értelemben mondva nem érdekelt mások élete. Egy időben arra szántam az időmet, hogy megpróbáljak a jó úton maradni, de nem sikerült. Belőlem soha nem lett volna olyan boszorkány, mint például Zooey. Nem lettem volna képes empatikus viselkedést produkálni egy ostoba tolvajjal, ahogyan nem is érdekelt volna mások testi épsége. Ő komolyan vette anyánk egykori hivatását, kitanulta a gyógyítás mesterségét, pedig lehetősége lett volna egyetlen kézmozdulattal megszüntetni a másik fájdalmát. Vagy így, vagy úgy. Felsóhajtottam, miközben minden egyes szót, amit magáról mesélt, próbáltam megjegyezni. Szükségem volt az információkra, arra, hogy tudjam, milyen is ő, és mi befolyásolja az erejének működését, de kezdtem rájönni arra, hogy ő is éppen olyan, mint én. Annyi réteg alá rejtette saját magát azok után, hogy őrültnek kiáltották ki... talán képes vagyok meglátni az igazit. Talán. - A legrosszabb, ha elnyomod. Ha nem tudod használni, de szükséged lenne rá... a nem megfékezett varázserő éppen annyira okozhatja a saját vesztedet, mint másét - kerestem meg ismét a tekintetét. A szőnyeg alá söpörtem az érzelgős énemet, mintha megáldott volna az ég ilyesmivel. Valójában míg ő a varázserejével küzdött ilyen értelemben, én azt a nőt akartam elrejteni, aki szeretni, szabadulni akart a mágia sötét súlya alól. De az a nő nem bnírta volna ki azt a sok vért, amit ez a kéz már érintett. Azt a sok képet, amely visszavetítené neki, mi mindent tettem. Egy pillanatra elfordultam, de a kérdés hallatán szinte reflexszerűen vettem fel a szemkontaktust. Senkinek nem akartam beszélni Zooey-ról. Aki ismert, márpedig azok kevesen voltak, tudták, hogy volt egy testvérem. És hogy nekem köszönhette, hogy sírba került. - Nem vigyáztam eléggé arra, akit szerettem. De megtanultam, hogy ne akarjak mást használni a saját bosszúmra - tettem végül hozzá. Zooey-nak is ezért kellett meghalnia. Az én bosszúm miatt. Victor miatt, akire éppen akkor találtam rá ismét. Azt hittem, régen eltemette magát pár üres vodkás üveggel, de tévedtem. - Soha nem volt más, aki segítsen? A szüleid nem boszorkányok? - kérdeztem aztán. Érdekes volt, a boszorkányoknál viszont előfordult, hogy kihagyott az egész egy generációt, vagy... akár többet.
Szóval ezt jelenti az igazi hatalom. Ilyenné tesz, mint Eva. Eddig soha nem voltak nagyravágyó terveim, sőt, a pokolba kívántam az erőmet az elején, hiszen megnehezítette a mindennapi életemet, de most már nem zavart. És jelenleg arra sem tudtam rájönni, hogy Victor-nak mi baja van Eva-val. Két erős személyiség volt, akik összefeszülve biztosan szép csatározásokra voltak képesek, de nekem jelenleg semmi bajom nem volt a nővel. A boszorkányoknak nem abba a típusába tartozott, amelyik a természet szépségét és a harmóniát hirdeti, hanem abba, amelyik megjárta a sötét és rossz utakat is... én pedig egyébként sem hittem az ideálisban.
Úgy voltam vele, ha a helyzet azt kívánja, akkor nem félnék sötét dolgokra használni az erőmet. Ha csak fekete mágiával lehet elérni, hogy a szeretteim biztonságban legyenek és elérjem a céljaimat, akkor állok elébe... tisztában voltam azzal, hogy minden varázslatnak ára van és hogy a sötét varázslatokat használókat megvetik, de nem érdekelt. - Már nem félek a varázserőmtől. Amikor majdnem bennégtem a szobámban, mert álmomban felgyújtottam a függönyeimet, akkor féltem. Napokig nem aludtam és őrültnek bélyegeztek, de most már megtanultam elnyomni... ez a legnagyobb bajom. Nem irányítom, nem kordában tartom vagy éppen kieresztem, amikor szükség van rá, hanem elnyomom és ha megpróbálom használni nem mindig tudom kontrollálni. - Avattam be Eva-t a problémámba. Eddig sokkal jobb ötletnek tűnt vigyázni, ám most, hogy Victor is állandóan a nyakamon liheg szerettem volna a kezembe venni a irányítást. És ha már Eva-nak ártanom kellett... legalább egy kis előnyöm származzon belőle. Jézusom, ezt tényleg én gondoltam? Mi lett velem? - Mi történt veled? Mi volt az, ami nem engedte, hogy megtaláld a középutat? - Kérdeztem rá hirtelen. Személyes kérdés volt, úgyhogy borítékolhattam, hogy nem fog rá válaszolni, de komolyan érdekelt és nem csak az információ kicsikarása vezérelt. - Fogalmam sincs, hogyan tarthatnám egyensúlyban az erőmet és a céljaimat. És még azt sem igazán tudom, mekkora erő áll rendelkezésemre a vágyaim beteljesítése érdekében. Ezért kerestelek fel. - Néztem rá komolyan és valószínűleg őszintébben, mint arra először számítottam. Ahhoz képest, hogy ez hazugságra épült a találkozásunk, kezdtem vele túlságosan őszinte lenni.
- Megtaníthatom azt, hogy hogyan kezeld, de nem találhatom meg helyetted azt a középutat, amit keresel. Talán vannak nálam okosabbak, sőt. Önzetlenebbek is. De azt inkább hagyjuk meg azoknak, akik szeretnek mártírként meghalni. Nagyjából ennyire elég ebben a mai világban önzetlennek és tisztának lenni. - Mindig is élesen bíráltam ezt az egészet. A fenekestül felfordult világ egyáltalán nem kedevezett az olyanoknak, mint mi. Én vagy akár ő. Boszorkányok voltunk, más mágikus lények játékszerei. Mindig akartak valamit, majd elfelejtették azt, hogy ígéretet tettek. Kevés olyan fajtársamat ismerem, aki hajlandó csak úgy, mindennemű hála nélkül végigvinni egy varázslatot. Mindig akartunk valamit cserébe. Az egészen más tészta, hogy erről automatikusan feledkeznek meg a jónépek. Halvány mosoly rajzolódott az arcomra. Ma este talán először. Nem osztogattam csak úgy ezt a gesztust, ez éppen olyan volt részemről, mint a dicséretz. Akkor kapta meg valaki, ha tényleg megérdemelte és rászolgált. Bár ő most nem tett ilyesmit, csupán szavaival váltott ki belőlem egy olyan hatást, amely kapcsán ez a mosoly mindenképpen meg akart jelenni. Mikor én utoljára meg akartam védeni a családomat, megöltem az utolsó tagját. Pedig ugyanolyan célokat tápláltam, mint ő. Védeni őket, miközben teljesítem azt a nagy vágyat, ami már akkor is előttem lebegett. Életet követelt. A legdrágább emberi életet. - Nem a varázserődtől kell félned, inkább... - megköszörültem a torkom, és elfordultam az ablaktól. - Inkább attól, hogy nem tudod kordában tartani, miközben védelmezed őket. Egy alattomos erő lakozik benned. Mindannyiunkban. Te még fiatal vagy, nem láttál annyi mindent, nem tapasztaltál meg mindent, ami segítene abban, hogy higgy magadban. - Lehajtottam a fejem. Nem akartam érzelgősködni, nem volt az én asztalom az afféle viselkedés. - Új szintre emelhetlek, ha ezt szeretnéd... de nem tudlak olyasmire tanítani, ami még nekem sem ment. Én nem találtam meg a középutat. Amikor jó voltam, kihasználták. Bosszút akartam állni. De közben elveszítettem azt, ami a helyes úton tartott. Én magam pusztítottam el azzal, ami bennem él. Ezután pedig... már nem is figyeltem, hány ember vére szárad a kezeimen. Nem volt ki miatt kordában tartanom magam. De neked van, igaz? - kérdeztem, ekkor már közelebb lépve hozzá.
Egyre szimpatikusabb volt annak ellenére, hogy sajátos, nyers stílussal rendelkezett, viszont kendőzetlenül beszélt azokról a dolgokról, amikről egy ismerőssel nem szívesen cseréltem volna eszmét. A hatalom kérdése kényes volt… soha nem akartam, hogy telhetetlennek bélyegezzenek, a szüleimnek azt is elég volt megemészteniük, hogy boszorkányvér csörgedezik az ereimben, nemhogy bevonjam őket a dilemmáimba.
Anthony pedig… túlságosan kiegyensúlyozottnak tűnt minden egyes pillanatban ahhoz, hogy egyáltalán elképzeljem róla, van egy olyan oldala, ami többet akar, annyira, hogy a törekvéseiből rossz dolgok is kisülhetnek. Eva-ból sugárzott az erő és a tapasztalat, ha normális és nem megrendezett körülmények között találkoztunk volna, akkor boldoggá tett volna, ha elvállalja a tanításomat, de így folyamatosan a fejem fölött lengedezett a tény, hogy én igazából nem tanulni voltam itt… hanem gyilkolni. És emiatt a bárd is a nyakamnál tevékenykedett, mivel ha nem végeztem el a feladatomat, akkor azt az én és a szeretteim bőre bánta. Találnom kell egy megoldást, amivel én jöhetek ki nyertesen ebből a helyzetből… hogyan? Elképzelésem sem volt, mit tehetnék. - Ebben az esetben gondolom te sem tudsz segíteni abban, hogyan találjam meg az arany középutat. Hogyan növeljem a mágiámat, hogyan uraljam és fogadjam be a növekvő erőmet úgy, hogy azzal ne ártsak senkinek… - Általános tendencia lenne a tragédia? Muszáj mindig az áldozat szerepébe kerülnie valakinek? Hinni akartam abban, hogy nem, hogy van valami, ami segíthet és nem muszáj megváltozni, túl nagy töréseket szenvedni ahhoz, hogy jók legyünk valamiben. A konfliktusok az életünk előre mozdítói, csakhogy… kell lennie egy határnak, amit még át nem lépve is meg lehet elégedni azzal, amink volt. – Én egyedül a családomat akarom megvédeni, senki mást. Azokat, akik fontosak nekem azoktól, akik ártani akarnak nekik. És azzal, hogy nem tudom kontrollálni az erőmet, hogy nem növelem nem lesz jobb… csak a bizonytalanság van és a félelem attól, hogy nem tudok segíteni. – Vallottam be. Őszinte voltam, a szerep játszását azokra az alkalmakra tartogattam, amikor muszáj volt pókerarcot vágnom és ezt a helyzetet nem ilyennek ítéltem meg. – Ezért fordultam hozzád. Akinek adok a szavára téged ajánlottak és mondták, hogy nem lesz egyszerű dolgom veled, de reméltem, hogy legalább azokat az alapokat megtanulhatom tőled, amelyek át tudnak dobni egy másik szintre. – Álltam a tekintetét, magabiztosnak terveztem tűnni, hogy lássa: itt vagyok, állok szolgálatára, ám nem vagyok címeres ökör.
Hallgattam a gondolkodását, amely szavak formájában jutottak el a fülemig. Közben elszakítottam tőle tekintetem, és az ablakhoz sétálva néztem ki a városra. Csendes, nyugodt... miközben szörnyetegek lakják. Olyan volt ez, mint a legtöbbünk lelke. Kívülről csendesnek tűnik, ám odabenn annyiféle szörnyeteg lappang. Felsorolni sem lehetne azt, hányszor bántottunk már meg másokat, vagy bántottak mások bennünket. Én mondjuk ezt számon tartottam. Talán emiatt is féltek tőlem. A félelem egy eszköz a kezünkben, én pedig mindig hasznot húztam belőle. Egyszerű volt, könnyű... és egy kényelmes út. De nem kellett volna mindent erre alapozni. Nem szerettem a könnyedséget. Csak már késő volt változtatni rajta. Majdnem négyszáz év után nem lett volna egyszerű jó útra térni, főleg hogy álarcot viseltem. Zooey előtt mindig a jó arcomat mutattam, de mások előtt kegyetlen vérszívó voltam - habár esetemben csak képletesen értve, mivel hegyes fogaim nincsenek. - Nem született még olyan boszorkány, aki megelégedett volna azzal, ami jutott neki. Én is csak egyet ismertem. De ők érthető okból nem élnek boldogan, amíg meg nem halnak.- Továbbra is az ablakon kívüli világot fürkésztem, karjaimat pedig összefontam mellkasom előtt. Nem terveztem elmélkedni az élet kérdéseiről, és a lelkizés sem állt közel hozzám. Bár ha velem beszélget, arra fel kell készülnie, hogy egyszerre kaphat hideget és meleget is, én nem kímélem meg őt sem most, sem a tanítás későbbi fázisában. Leszegtem a fejem pár másodpercre. Eszembe jutott a saját választásom, mikor lemondtam minden fényről, és a sötétséget választottam. Az első lépés Dimytri elvesztése volt. Az ő hibernálása megtette a hatását, a szívem egy része kővé dermedt... Zooey halála pedig a maradékról gondoskodott. Ezen már nem volt mit gondolkodni. Mindkettejük haláláról én gondoskodtam. De míg az egyiküket egy varázslattal visszakaphatom, mi hozza vissza a húgomat? - Az erő hatalom - fordultam vissza felé, arcomon már nyoma sem volt azoknak a gondolatoknak, amik megfordultak a fejemben az imént. - A te döntésed, hogy tudsz-e élni a lehetőségeiddel. Ha ezeket a képességeket arra akarod elpazarolni, hogy védelmezz másokat, hát... egészgésedre, isten lássa lelkem, nem érdekel, de az erő, ami benned van, bármikor képes lesz felemészteni. - Alig vettem levegőt, megőriztem a tárgyilagosságomat. - Téged, vagy azt, akit előtte védelmezni próbáltál. Egyetlen perc elég ahhoz, hogy a hőn szeretett mágiádat a halálra kívánd, mert nem tehetsz meg vele mindent. Elvégre... akinek hatalom adatik a kezébe, sosem elégszik meg azzal, amije éppen van. - Ismertem ezt az esetet. Bele is estem a hibába. És nem találkoztam még olyannal, aki megállta volna a csábítást.
Nem hittem volna, hogy beszélni kezd, hiszen Victor leírása egyértelmű volt: megkeserítette az életét, ezért gyűlöletes, utálatos, megvetendő, szívtelen banya, aki azt sem tudja, milyen embernek lenni, nemhogy érzései lennének. Én néha még mertem reménykedni abban, hogy az emberekben eredendően nincsen meg a gonoszság, sőt, vannak olyan személyek, akiket akármilyen megpróbáltatás és tragédia ér akkor sem vesznek el a sötét oldal csábításában, hanem megmaradnak csupaszív lelkeknek, akik bármikor mosolyra húzzák az ajkaikat.
Eva hiába hitte, már én sem ilyen voltam. Ugyan a gondtalan gyerek és félig-meddig tinédzserkort kipipálhattam, megtört az erőm felbukkanása. Nem számítottam arra, hogy a puszta gondolataimmal manipulálhatok dolgokat, szövegek elmormolásával akár a világ is az enyém lehetne, arra pedig végképp nem, hogy egy vámpír fogad az ismeretségi körébe ezzel meg is pecsételve a délutáni elfoglaltságaim vonalát. Mégis volt valami abban, hogy jót hozott az életembe annak a kiderülése, hogy nem vagyok normális: Anthony-t megismerni életem egyik legkiválóbb fordulata volt, ezzel együtt elkerülhetetlenné vált az erőm gyakorlása. Segíteni akart, én engedtem, mert nem szerettem volna arra ébredni, hogy egyszer jobban ég körülöttem a ház, mint az elfogadható voltam, de ezzel bekerültem egy folyamatba... minél többet akartam, tudni, varázsolni, fejlődni, megkaparintani. - Néha azt érzem, nem elég amim van. - Vallottam be Eva-nak őszintén, a színjáték elhagyásával. - Szeretnék megelégedni azzal, hogy boszorkány vagyok és hogy meg tudok csinálni dolgokat és nem tartom helyesnek a több iránti vágyakozást, mégis akarom, hiába tudom, mihez vezethet a kapzsiság. - És az őszintétlenség. A boszorkánykódex tanulmányozásában nem jeleskedtem, de egy társam ellen menni egy vámpír segítése miatt és a hazugság nem hiszem, hogy jó pontot jelentene a mágia világában. Ha ennek híre megy, nem lesz boszorkány, aki hozzám szólna. Még Tony sem. - Te azért lettél ilyen, mert mindenkit elveszítettél, ha jól értem... én azért akarok hozzád hasonlóan erős lenni, mert mindenkit meg akarok védeni. Itt van a kezemben a rengeteg erő, érzem magamban... és mégsem tudom arra használni, hogy megadjam a nyugalmat a szeretteimnek és magamnak. - A lámpa fénye pislákolni kezdett aki mondott szavaim és a bensőmben dúló tehetetlenség hatására, mély levegőt vettem, hogy megpróbáljam megakadályozni a fényjátékot.
Nem szakítottam el a tekintetemet az övétől, úgy vontam egyet a vállamon. A lehetőségeknek soha nincs maximált száma, elvégre ott van bennünk, hogy képesek vagyunk-e új utat találni, vagy marad a már mások által bejárt, esetleg rögös, rossz út. - A saját kreativitásodtól függ, hogy mit fogsz tenni. Választasz egyet, amit már előtted megjárt valaki, így esetlegesen meg tudod akadályozni azokat a kudarcokat, amiket más már átélt. Vagy választhatsz saját utat, amin előtte még soha nem járt senki, és szembesülni olyasmivel, amiből talán soha nem lesz visszaút. - Miért is kellett volna bármit is szépítenem? Ezzel nyilván ő is tisztában volt, ráadásul nem arra szerződtettem, hogy esti mesét fogok neki olvasni, majd megsimogatva a haját azt mondom neki, hogy aludjon szépen ebben a békés, nyugalmas világban, elvégre akárcsak régen, most is előfordulhat az, hogy az éjszaka közepén kirángatnak az ágyból, és egy gyilkos esetén kidíszítik a vérével a helyiséget, vagy más lény esetében esetleg ennél brutálisabb módszert alkalmaznak rajta. Valószínűleg már nem kis kezdő, megvan a maga élete, gondolkodásmódja, és ezt csak annyira akarom befolyásolni, amennyire feltétlenül szükséges. Az önzőség az egyik, tekintve, hogy engem kicsit sem érdekel, kinek az életébe kerül az, hogy védjem a saját babérjaimat. És ezt egyetlen kezdő sem szokta így csinálni, hacsak nem egyenesen az ördög leszármazottjai. Talán ezért nem lettem soha szülő; amit tovább tudtam volna adni egy gyereknek minden, csak nem az, amire szüksége lenne. Kicsit odébb sétáltam, majd nekidőltem a kis komódnak. Ezzel a kérdéssel talán várhatott volna még kissé, habár talán még nerm ismert ki eléggé ahhoz, hogy tudja, utálom, ha a saját múltammal kapcsolatban kérdeznek. A tapasztalataimat bárkivel szívesen megosztottam volna, de soha nem kapcsoltam hozzájuk személyes példát, nem véletlenül. Fájt, az egész valami őrjítő módon marta a mellkasomat. Nem tehettem ellene semmit, annyira nem tudtam hová tenni azt, hogy még én is képes vagyok ilyesmit érzékelni. - Nem mindannyian indultunk úgy, hogy a gyűlölet volt az éltető erőnk - mondtam ki egyszerűen, és elfordítva a fejemet tudtam, hogy ebben mindent elmondtam, amire kíváncsi volt. - Az idő megkeményít, ha nincs az életedben semmi más, csak a hatalom, és annak a vágya, hogy a tiéd legyen minden. Én pedig erre vágytam, miután elveszítettem azt, ami a legfontosabb volt addig számomra. Már nem maradt semmi, amiért érdemes volt jónak maradnom. - Kivételesen nem a húgomra gondotlam, habár Zooey elvesztése volt az utolsó csepp a pohárban. - Szóval a válaszom, nem. Nem voltam mindig olyan, akit mások gyűlölete éltetett. És hogy miért vállaltam, hogy segítek neked? - Hirtelen bukott ki belőlem egy rövid nevetés. - Jól sejted, ez nem egy önzetlen húzás volt. És ne érts félre, nem az a szándékom, hogy minden jó érzést kiöljek belőled. Érzem benned, hogy helyén van a szíved. És őrzöl benne valakit - néztem mélyen a szemébe. - Téged még nem keményített meg ármány, gyász, veszteség. Az vagy, aki én voltam. És abban a helyzetben nekem pontosan egy olyan tanárra lett volna szükségem, mint neked most. - Terelés volt a legtöbb szó, vagyis inkább nem nyílt magyarázat. De vannak olyan gondolatok, amiket nem lehet csak úgy elmagyarázni.
Bólintottam. Megértettem a feltételeit, ahogy az is evidens volt, hogy egyáltalán felállította azokat. Ez volt az egész ügyemnek az ára, máshogy nem keveredhettem bele az életébe. A hozzá hasonló boszorkányok vagy akár egyszerű nők kinőttek már abból, hogy ingyen tegyenek szívességeket, mindössze jóságból igazgassák mások útját és irgalmas szamaritánus módjára viselkedjenek. Bennem még megvolt ez a fajta lelkesedés, bár nem is sokszor keveredtem olyan helyzetekbe, amelyek során alkut kellett volna kötnöm. A mostani ilye és reméltem, hogy a terv szerint tudok haladni. Vigyáznom kell arra, hogy ne vegyen észre rajtam semmit, hogy ne csússzanak ki a számon olyan szavak, amelyek a vesztemet okozhatják és rávilágíthatnak arra, hogy nem a tanulás az elsődleges, igazi szándékom.
Felelevenedtek előttem azok az emlékek, amikor először használtam az erőmet, még ha akaratlanul is. Rémálmom volt, mégsem a lidérces képek ébresztettek fel, hanem az orromba kúszó füst szaga, amely mint egy villámcsapás gondoskodott arról, hogy kipattanjanak a szemeim és elém táruljon a lángoló függönyöm látványa. Megijedtem. A szívem háromszor olyan gyorsan vert, mint normálisan, rögtön kipattantam az ágyamból, hogy megpróbáljam eloltani a tüzet és úgy tehessek, mintha semmi sem történt volna, de az újdonsülten feketébe burkolózó anyag nem tűnt csak úgy el. A szüleim is felkeltek a zajra, látták a lángcsóvákat és első alkalommal mindenki egy esetleges elektromos zárlatra fogta a dolgot. Én is. Aztán már nem csupán álmok hatására mutatkozott meg, mire voltam képes, hanem az ébrenlét során is dolgok gyúltak fel, poharak, tányérok törtek össze, tükrök és festmények estek le a falról. Kétségkívül megvolt az alapja annak, hogy bolondnak nézzenek. Én is annak néztem magam, nem tudtam feldolgozni és elhinni, hogy a meséknek, amelyekben varázslók és boszorkányok szerepeltek volt alapjuk. Nem akartam más lenni, mint a többiek és mint később megtudtam, ez a dolog öröklődött, még rosszabb lett… miért nem szóltak a szüleim, hogy egyáltalán esélye van annak, ha boszorkány legyek? Minden anyám vérvonalából indult, aki nem tudott az erejéről, soha nem jöttek elő nála a jelek, amelyek felnyithatták volna a szemét. Felé fordultam, amikor ő is így tett és beszélni kezdett. Tényleg így működne az egész rendszer? Nem akartam magam túlságosan beleásni eddig, elég volt annyi, hogy nagyjából megtanultam kontrollálni az erőmet. Nem foglalkoztam vele komolyabban, csak akkor, amikor muszáj volt, mert Victor kért tőlem valamit. Egyébként próbáltam nélküle élni, néha megtanultam egy-egy trükköt Anthony segítségével, de nem hittem volna, hogy egyszer egy Eva-hoz hasonló tanárom lesz. Amikor utánajártam annak, hogy ki ő, meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire erős és hogy ennyi utálója van. Valamit jól csinálhat, ha ez a helyzet. - Csak ez a három lehetőség van? Mert az igazat megvallva egyik sem tetszik annyira, hogy elkötelezzem magam mellette. – Vallottam be összepréselve az ajkaimat, ezzel kifejezve nemtetszésemet. Nem akartam jósnő lenni, sem természetjáró hippiboszi, az pedig, hogy a sötét oldalra álljak… lehet, hogy szintén kihagynám. – Te hogy döntöttél? Régen is olyan voltál, aki szerette, ha nagy a híre és az éltette, hogy mások gyűlölték? Egyáltalán miért vállaltad el, hogy segítesz azon kívül, hogy ezek után számíthatsz majd rám? – Kérdeztem rá hirtelen. Meg kellett őt ismernem, ám sejtettem, hogy nem az a kitárulkozós típus.
Még emlékeztem arra, hogy milyen is volt annak idején megtapasztalni a boszorkány képességeket. Először mi is ártalmatlan gyújtogatásokkal kezdtünk, hiszen erőteljesen kapcsolódott a dühünk és a varázserőnk... csoda, hogy soha nem sérült meg senki a közelünkben. Anya és apa mindig eléggé érdekesen fogadta ezt az egészet... ők sosem gyakorolták a mágiát, eretnekségnek tartották, és tudták, hogy ha erre valaki felfigyel, könnyedén kerülhetünk kötélre, máglyára, vagy bármire... a sötét középkorban vétek volt boszorkánynak születni, s még azokat is képesek voltak máglyára hajítani, akik sosem rendelkezkeztek efféle képességekkel. Az igazi szülői szeretet hiánya végett pedig... én magam egy egészen sajátos utat választottam önmagam megvalósításához. Nem volt benne semmi szép, jó és színes... egyszerű erőfitogtatás volt az osztályrészem, én pedig örömmel adtam át magam annak a sötétségnek, amely annyira be akart engem szippantani. Miért ne tettem volna? Nem volt semmim... Zooey-n kívül. És mikor már ő sem volt többé, semmi nem tartott az élet ezen oldalán. Már nem volt értelme jónak lenni, hinni a szépben, minden jóság, optimizmus kiveszett a jéggé dermedő véremből, a megfagyó ereimből, és büszke voltam arra, hogy ez lett belőlem. Sokan elítélnek, félnek tőlem, ha meghallják a nevemet, de én könnyű szerrel rázom le magamról az efféle szitokszókat, elmormolt imákat. Félnek tőlem... és ezt én annak tudtam be, hogy talán mindennek volt értelme. Csak felsóhajtottam, és mellkasom előtt összefontam karjaimat, úgy figyeltem a mutatványát. Igencsak kellemes tényező, hogy nem az alapoktól kell vele kezdenem, bár ahogy bemutatkozott minap a Grill teraszán, sejthettem előre, hogy nem egy semmirekellő, erőtlen kislány. Lesz mit tanulnia, az biztos. De ahogy láttam, mit is képes már most... nem sajnáltam kicsit sem a berendezési tárgyat. - Nem is rossz - bukott ki belőlem, bár valószínűleg sejthette, hogy az én elismerésemhez több kell. Egy mozdulattal kialudt a lakásban gyúlt tűz, és Lydia felé fordultam. - Mindennek az elején el kell döntened, hogy hol is akarsz megállni. A boszorkányoknak is vannak csoportjai, valakik a természetben élnek, azt a mágiát használják, míg vannak jó boszorkányok, akik nagyvárosokban pénzért jövőt jósolnak. És akadnak azok, akik rossz útra tévelyedve tesznek nagyon rossz dolgokat. Volt, aki már megfordult mindhárom csoportban, de a legjobb megőrizni önmagunkat ilyen... szempontból - magyaráztam mintha annyira nagy tanár lennék, habár én mióta az eszemet tudom, a sötétség hódolója voltam.
Bólintottam. Megértettem a feltételeit, ahogy az is evidens volt, hogy egyáltalán felállította azokat. Ez volt az egész ügyemnek az ára, máshogy nem keveredhettem bele az életébe. A hozzá hasonló boszorkányok vagy akár egyszerű nők kinőttek már abból, hogy ingyen tegyenek szívességeket, mindössze jóságból igazgassák mások útját és irgalmas szamaritánus módjára viselkedjenek. Bennem még megvolt ez a fajta lelkesedés, bár nem is sokszor keveredtem olyan helyzetekbe, amelyek során alkut kellett volna kötnöm. A mostani ilye és reméltem, hogy a terv szerint tudok haladni. Vigyáznom kell arra, hogy ne vegyen észre rajtam semmit, hogy ne csússzanak ki a számon olyan szavak, amelyek a vesztemet okozhatják és rávilágíthatnak arra, hogy nem a tanulás az elsődleges, igazi szándékom.
Viszont ebben a tekintetben felettébb örültem annak, hogy Victor megint belerángatott az ostobaságaiba, e nélkül nem lett volna lehetőségem egy Eva-hoz hasonló kaliberű boszorkánytól tanulni. Anthony maga volt a tökéletes tanár, de ő még nem élt át annyi mindent, mint az előttem álldogáló, akinek a szemeiben valamiféle különös fény csillant meg. Nem voltam gondolatolvasó, de a nyakamat tettem volna arra, hogy éppen azon töri a fejét, mire használhatna fel. Ha nem lenne a húga halott, szóba sem állt volna velem. - A gyújtogatás mindig közel állt hozzám. – Halványan elmosolyodtam, pedig egy normális ember számára semmi vicces nem lett volna ebben a pár szóban, nekem viszont egyszerre kellemes és kellemetlen emlékek kötődtek azokhoz a percekhez, amikor éjszakánként arra ébredtem, hogy lángokban áll a szobám. Egyszer a függönyöm, másszor a díszgyertyáim és ez pont elég volt ahhoz, hogy a szüleim azt higgyék, bolond vagyok. Nem így volt. Csupán különlegesség lakozik bennem. Kiszúrtam magamnak az egyik régi dohányzóasztalt, hogy ne a legkisebb dolog elégetésével mutatkozzak be, majd figyelni kezdtem a bútordarabot. Nem volt szükségem a sokáig tartó koncentrációra, három másodperc múlva magam előtt láthattam az elemi erővel felcsapó lángokat, amelyeknek hőmérsékletét éreztem a bőrömön. A lakkozásnak köszönhetően rögtön beborította az asztalt a tűz, elégedett mosoly húzódott az ajkaimra, de távol tartottam magam attól, hogy elbízzam magam. Ez egy sima állapotfelmérés volt, semmi több. - Mi a következő lépés? – Fordultam Eva felé. Mindent, amit mondani fog meg terveztem csinálni, mivel attól függetlenül, hogy muszáj majd hátba támadnom, tanulni akartam. Kellemeset a hasznossal, még ha a haszon nem éppen volt is kellemes.
Belekortyoltam a poharamba, miközben láttam azt, hogyan gyúl ki a lelkesedés fénye az arcán. Hát hogyne, szeretne tanulni. Tőlem nagyon sokan szeretnének, de nem túl nagy gyakorisággal szervezek ilyen turnusokat, tekintve, hogy a saját kis kitkaimat egyedül nekem kell őriznem, és nem azért lettem boszorkány, hogy a nehezen megszerzett tudásomat minden létező jöttmentnek tovább adjam. Ebben a lánynak láttam valamit, ami tetszett, és azt hiszem, hogy pontosan ezért vagyok hajlandó megosztani vele mindent, amiről úgy érzem, hogy megérdemli az információt. De persze ez nem jótékonysági szervezet. Nekem is lesznek elvárásaim, méghozzá a testvéremet illetően. Már mióta tervezgetem, hogy visszahozom az életbe... minden megvan hozzá. Egyeüdl az erős második boszorkány hiányzott a képből, de ha ez a lány beválik, akkor ezt a problémát is kipipálhatjuk. A testvéremmel együtt pedig, már könnyebben állhatok bosszút Victoron, aki annak idején olyan szinten megkeserítette az életemet. - Pontosan így szólt. Valamit valamiért. Ez egy szimpla alku, és én teljesíteni fogom a rám eső részt. Gond és akadály nélkül. De tudbod kell, hogy ha te nem teszed ezt hasonlóképpen, nem lesznek tündéri gyermekeid, akiknek majd tovább adhatnád az itt megszerzett tudásodat, mert nem fogod megélni azt a csodát, hogy anya légy - mértem őt végig. Hát persze, az anyalét. Egyszerűen fosztom meg az életétől, ha tudom, hogy mindez csak jövőbéli terv lehet, semmint valóság. Bármilyen álnok kígyó vagyok, nem ölök olyan nőket, akik várandósak. De ő nem az. - Én egyelőre megelégszem azzal, ha látom, hogy mégis milyen tűzre vagy képes. De ezt kérlek, értsd szó szerint - billent oldalra a fejem, majd letettem a poharamat. Én szerettem megalapozni a hangulatomat, semmi kárt nem tesz bennem, de ha teljesen tiszta fejjel állok itt, és netán elrontja a hangulatomat, így kevesebb az esélye, hogy megfojtom. - A helyiség tele van régi cuccokkal, de történetesen egyik sem áll közel túl hozzám. Nézzük, milyen tűz is van benned - hátráltam meg, majd mosolyogva alsó ajkamba haraptam. Egyszerű erőfelmérés.
Az igazat megvallva ideges voltam. Izgultam és nem csak azért, mert annak a nőnek a házába készültem besétálni, akinek el kellett nyernem a bizalmát és bizonyos határidőn belül muszáj lesz megölnöm, hanem azért is, mert mindent egybevetve a segítségemre lehet. Tapasztalt, áradt belőle az erő és a magabiztosság, amikor beszélgettünk és igazából magával ragadó jelenség volt a maga nemében. Az a tipikusan távolságtartó, de szinte sugárzó és elragadó egyén volt, akitől az emberek egyszerre félnek és csodálják is őket. Mégis hogy gondolhattam, hogy képes leszek átverni egy ilyen nagyhatalmú boszorkányt? Persze neki is megvolt a saját gyengepontja, az ikertestvére halála megérintette és a szavaiból lejött, hogy bármit megtenne azért, hogy visszahozhassa őt az életbe.
Talán ezért is bízott meg bennem, vagyis ezért bólintott rá az ajánlatomra, hiszen ostobaság lett volna azt gondolni, hogy szemernyi bizalmat is tanúsít az irányomba. Okosabb ő ennél, nekem pedig tőle is eszesebbnek, legfőképp ravaszabbnak kell lennem, ha eredményeket akarok elérni és szeretném elkerülni, hogy Victor a fejemet vegye, amikor legközelebb találkozni fogunk. Szép környéken volt a cím, amit megadott, nem volt meglepő, hogy kifinomult, elit lakásban lakott. Olyan személynek tűnt, aki szerette magát szép dolgokkal körbevenni annak ellenére, hogy a szíve sötét volt. A kompenzációk általában jól működnek, lehet, hogy egyszer én is erre fogok kényszerülni. Ha azon az úton maradok, amit most akarok bejárni, akkor biztos nekem is lesz egy szép, nagy birtokom. Becsengettem, Eva rögtön ajtót nyitott, mintha csak vigyázzban állt volna az érkezésemet várva. Átléptem a küszöböt, gyorsan körbehordoztam a tekintetemet a házon, de sokkal inkább a nő szavaival foglalkoztam, amelyekre bólintottam egyet. - Szeretnék tanulni, te pedig segíthetsz nekem. – Néztem rá már apró mosollyal az ajkaimon. – Cserébe pedig ha elég erősnek gondolsz én is segítek neked abban, amiben szeretnéd és akkor, amit csak akarod. Így szólt a megállapodás, nem? – Vontam fel a szemöldököm, viszont nem bántóan tettem ezt, csupán megerősítésre vártam. – Mit terveztél a mai napra? Mivel kezdünk? – Belevágtam a közepébe, mivel az már lejött, hogy nem volt a bevezető és udvarias körök embere, tehát nekem is így kellett viselkednem, ha el akartam nyerni a szimpátiáját.
Csupán két dobozt hordtam magammal mindenhová. Az utam eléggé kacskaringós volt az államokban, hiszen Katerinát követtem. Ő pedig nem az a fajta, aki sokáig egy helyben marad. Ma sem tudom, hogy vajon miért van még mindig itt, Mystic Fallsban. Talán keres valamit, vagy azt várja, hogy őt keressék? Nem is az én dolgom úgy igazán. Az én feladatom egészen másban rejlik most. Meg kell találnom a tökéletes módját annak, hogy visszahozzam Zooey-t az életbe. Már olyan régóta tervezem... ráadásul mióta az a fickó is befordult a képbe, akit egykoron ismert... valami William vagy... valami ilyesmi. Bizonyosan hercegi neve van, inkább királyi, de ettől függetlenül sem tudtam megjegyezni. Nem is ez a lényeg benne. Hanem az, hogy tudni akarja, mit tettem a testvéremmel. A fenébe is, a férfiakkal mindig csak a baj van... és ha őszinte akarok lenni, nagyjából még én sem tudom, hogy mit kellene tennem. Keressek egy nálam erősebb boszorkányt, aki segít nekem célt érni? Vagy legyek én elég erős, és magam mellé keressek egy hozzám hasonló képességű boszorkányt? Talán Lydia lesz az. Aki még nem élvezi maradéktalanul a bizalmamat, tekintve, hogy... nos... csak úgy jött a semmiből. Nem tudom, hogy ki ő, vagy kivel cimborálhat, akár az ördöggel is. Hiszen sosem bíízhatunk senkiben a Piroska és a farkas óta. Báránybőrbe bújt farkas... lehetnék akár én is. Csak a nagy probléma az, hogy senki kedvéért nem játszom meg egy szerepet. Elővettem két poharat, és egy üveg kellemes ízű bort is. Félszáraz. Ez a kedvencem, és ki is töltöttem egy keveset mindkettőbe. Egy csepp az ujjamra csordult, azt készségesen nyaltam le, majd elmosolyodva néztem az órára. Itt az idő. És ahogy azt kell, ahogyan eddig mindig történt, megszólalt a csengő. Nem véletlenül vagyok boszorkány. Sosincsenek hívatlan vendégeim. Kivéve Dimytrit. Az ő érkezése eléggé váratlanul... jött. - Éppen ideje volt - nyitottam ki az ajtót Lydia előtt, majd kitártam előtte. Mindennemű üdvözlő formula elmaradt, helyette csak a kezemmel intettem, hogy jöjjön be, majd csukja be maga mögött a bejárati ajtót. - Nem késtél. Ez máris egy plusz pont - mosolyodtam el, felvéve mindkét poharat, majd egyet felé nyújtottam. - Biztosan jól meggondoltad ezt a... tanfolyamot?
Kezdőlap
