Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Vas. Jún. 19, 2016 5:17 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
ashley & bryan
we will be neighbours?
Mosolyogva bólintottam. Elég sokan rájöttek már, hogy Európából jöttem, talán a furcsa akcentus miatt, de egyáltalán nem bántam. Nem terveztem letagadni a gyökereimet, azt sem, hogy eddigi életem során minden Belgiumhoz kötött. Nehéz volt úgy megközelíteni az egészet, hogy... szóval máshogyan. Amerika sok tekintetben nem különbözött attól, amiben eddig éltem, talán az emberek mentalitása változott, de ennyi változás még az én életembe is bőven belefért. Nem azért hagytam ott az egészet, mert nem akadt ennél jobb dolgom. Szükségem volt a friss levegőre, és arra, hogy megtaláljam azt, aki mellet tölteni akarom az időmet. Ebony megtalálása végül nem is volt olyan egyszerű, még ha a legjobb szakembert is bíztam meg vele. Megvoltak a kapcsolataim abból kifolyólag, hogy ügyvéd voltam. Rengeteg magánnyomozót ismertem meg a pályafutásom során. - Belgiumból. Brüsszelben éltem eddig, ott tanítottam - tettem még hozzá. Nem szokásom túlmagyarázni a dolgokat az utóbbi időben. Régen viszont gyakran estem bele ebbe a hibába. - Egyszer mindenképpen utazz el. Gyönyörű országok - sóhajtottam fel. Mintha én olyan sokat láttam volna belőlük. Néha indultam neki, akkor is konferenciák miatt repültem egyikből a másikra. Nem a városnézés volt a fő célom, és időm sem volt ilyesmire. A kérdése miatt a levegő egy ideig nem akart a tüdőmbe áramlani. Aztán rájöttem, hogy én fogalmaztam félreérthetően. - Nem, nem... ők nem jönnek utánam - mosolyodtam. - Elváltam - vontam egyet a vállamon. A feleségem miatt nem bántam, a gyerekeink miatt annál inkább, és már az elején tiszta volt, hogy ha látni akarom majd őket, nekem kell utaznom. Biccentve tettem le a kis komódra a névjegyet. Tényleg jobbnak láttam normális viszonyt ápolni a szomszédokkal, nem szerettem volna egy éjszaka arra kelni, hogy azért áll lángokban az otthonom, mert nem hoztam be a kukát. - Remélem, minél előbb berendezkedsz. És talán még a főiskolán is látjuk egymást. Már ha jól döntesz - tettem hozzá némileg szemtelenül, bár nem volt beleszólásom. De veszíteni nem sokat veszítene vele. - A mielőbbi viszlát! - mondtam még neki, majd zsebre vágtam mindkét kezemet, és elindultam az ajtó felé. Jobbnak láttam nem zavarni, hisz millió dolga lehet még.
|| köszönöm a játékot! ||
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Május 23, 2016 5:12 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Bryan & Ashley
Bár jól hangzott azt mondani, hogy azért költöztem külön, mert a saját lábamra akartam állni és nem is teljesen hazugság, de valójában nem is nagyon volt más választásom. Persze ki éppen nem hajítottak volna az árvaházból, ha ott maradok, de inkább csak megtűrt egyén lettem volna így, hogy a nagykorúságomat már elértem. Lehettem volna mondjuk kisegítő, vagy ilyesmi, de bőven elég volt az intézetis kölykökből, míg ott kellett élnem, semmint hogy tovább pesztráljam őket. Sokkal jobb nekem így. Az államtól kiutalt összeg bőven elég arra, hogy megalapozzam az önálló életemet. Persze valami meló után kellene majd néznem, mert életem végéig azért nem tart ki természetesen. Újdonsült szomszédomnak azonban nem fejtem ki mindezt, csak mosolyogva biccentek egyet a megjegyzésére. Miután lerakja a dobozt, amit segített becipelni, szó nélkül, de még egy csúnya nézést is mellőzve hagyom, hogy körbenézelődjön. Látom rajta, hogy kíváncsi, de ez természetes. Az emberek már csak ilyenek. Tulajdonképpen akár körbe is vezethetném, úgysem rendezkedtem még be, de annyira jó ismerősök azért nem vagyunk, így meg kell elégednie ennyivel. Viszont úgy érzem, ha csak felszínesen és óvatosan is, de nem árt egy kicsit nekem is többet megtudni róla. Persze tényleg csak diplomatikusan tapogatózva, egy visszakérdezéssel indítva a tudakozódást. - Nahát, Európában élt? Melyik országban? Én még sosem jártam a tengerentúlon - hangom érdeklődő és lelkes. Nem játszok rá sokat, csak egy kicsit.
- A felesége és gyermekei még Európában maradtak? Később költöznek csak ide? - Ha már az "egyelőre" szóval indította a választ, megkockáztatok egy ilyen kérdést. Még mindig burkoltabbnak vélem így rákérdezni, van-e családja, mint egyenesen ez iránt érdeklődni. Régi, elcsépelt taktika, de általában beválik. - Köszönöm, nagyon kedves. Egyeztettem már időpontot bútorszállítókkal, de mindenképp észben tartom az ajánlatát. Egyébként is látni fogjuk még egymást, úgy hiszem - átveszem tőle a névjegyet, de nem pillantok rá egyelőre, csak a kezemben tartom. Amit mondtam a költöztetőkről, természetesen nem igaz, de egy halandónak jobb nem tudnia mindenről. Meg úgy általában senkinek. Jól jöhet persze, ha kell valamiféle segítség, hogy ilyen készséges szomszédom akadt, de a túlzott kíváncsiság és érdeklődés az én esetemben nem feltétlenül szerencsés, ezért úgy érzem, meg kell tartanom a három lépés távolságot vele, de semmiképpen sem akarok modortalan lenni. Egyik megoldás sem lenne szerencsés a jelen helyzetemben.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Hétf. Május 02, 2016 9:03 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
ashley & bryan
we will be neighbours?
Azt hiszem, ez a mondat volt a szülők rémálma. Az, hogy a gyerek a saját lábára akar állni. Bár én ettől még eléggé messze álltam, ráadásul nem sok közöm lett volna hozzá, de... akármennyire is bízunk abban, hogy a gyerekünk jó lesz abban, amit csinál, hogy... el is feledkezünk arról, hogy közben nem akarjuk őket elveszíteni. Az egész tele van ellentmondással. Azt akarjuk, hogy képesek legyenek az önálló életre, de azért legyen szükségük ránk is. Nem hiszem, hogy ebből van kiszállás. Csak nagyon kevés szülő törődött bele egyszerűen abba, hogy nincs többé beleszólása a tulajdon vére életébe. Bár ez a folyamat elkezdődik akkor, mikor az a bizonyos tizennyolcadik gyertya felkerül a tortára. Sokáig úgy tűnik, nem változik semmi, aztán mégis. Nemcsak egy szám az életrajzban, hanem egy belső kapcsoló. - Nagy lépés. De bizonyára el is jött az ideje - küldtem felé egy bizalmas mosolyt. Nem is tudtam még mindig, hogy milyen korúra saccoljam. Annyira kis fiatalnak tűnt, az arcán egy apró ránc sem jelent még meg. Az én ítélőképességem ritkán mondott csődöt, és úgy éreztem, hogy ezzel most sem vagyok másképpen. Csak éppen igyekeztem tartani a kellő távolságot, nem lépni bele semmilyen privát zónába, amelyhez nincs is közöm. Ő nem az én gyerekem, még csak az hiányozna, hogy a nagy önállósodása után kapjon egy olyan szomszédot, akinek már nincsenek a közelben a gyerekei, így nincs kin levezetnie magát. Vissza kell térnem a diákok nyakára járásához, az még viszonylag most is menne. - Egyelőre egyedül, igen. Bár nagy volt ez a váltás Európa után. Ég és föld a két kontinens - jegyeztem meg teljesen mellékesen. Nem tudtam, járt-e már odaát, de maga az érzés is más, ahogyan a levegőt beszippantjuk. Felsóhajtottam, miközben még egyszer körülnéztem, és utána jutott eszembe, hogy ha jó szomszéd akarok lenni, talán nem ártana ténylegesen elérhetőséget adnom. Amivel aztán azt csinálhat, amit akar, be is gyújthat vele. - Itt egy névjegykártya, amin rajta a számom. Csak ha segítségre lenne még szükséged valamiben. Eléggé hézagos még a berendezés, szóval elkélhet.
Nem tervezem túlzottan szorosra fűzni a viszonyt a szomszédaimmal, de nem árt azért megtudni, ki lakik az ember közvetlen közelében, különben sem lehet tudni, kinek az ismertsége mikor jön jól, egy kis felszínes ismerkedésbe tehát nem halok bele. Mivel még nem is rendezkedtem be különösebben, nem látom veszélyesnek beengedni ezt a halandó férfit a lakásomba. Eddig ugyan túl sok érdekeset nem tudtam meg róla, ami miatt fontos lehet nekem, de ne ítéljünk elhamarkodottan. Egy jogász, aki a Whitmore-on tanít és hozzám hasonlóan csak nemrég költözött ide. Egyelőre ennyi, de ki tudja, mit tartogat még a tarsolyában. Akár tudtán kívül is. Udvariasan mosolyogva bólintok szavaira, majd megindulok a házba, hogy mutassam az utat, ahová a dobozomat hozhatja. Nem túlzottan érdekel per pillanat a jogtanulás szépsége, így nem forszírozom a témát. Még illemből sem szeretném tovább hallgatni, így kérdés híján, remélem ő sem szándékozik folytatni. - Igen, tökéletes. Még egyszer köszönöm-válaszolom kérdésére és megvárom, hogy letegye a terhét. A lakásban már mágia segítségével is mozgathatom majd a tárgyakat, ha elment, így nem lesz nagy kunszt kipakolni. Tulajdonképpen egy-két régi bútortól eltekintve még majdnem teljesen üres a ház, nem nagyon zavarna, bárhová is teszi le a dobozomat. Mint ahogy az sem okoz így gondot, hogy körbepillant. Természetes emberi kíváncsiság, nem veszem rossz néven. Én sem tennék máshogy az ő lakásában, bár valószínűleg kevésbé látványosan csinálnám. De legalább ebből is látszik, hogy nincs takargatnivalója, mögöttes célja azzal, hogy segített becipekednem és ezáltal bejutott a lakásomba. - Igen, így van. Úgy éreztem, ideje végre teljesen a saját lábamra állni -felelem a kérdésére, arcomon a szokásos, udvarias, kedves mosollyal. Ha nem érezném rajta, hogy egyszerűen csak kíváncsi, gyanakodhatnék is, hogy rosszat akar és talán nem kellene őszintén válaszolnom, de elég csak kicsit kinyúlnom az elméje felé, hogy érezzem, semmi rossz szándék nem húzódik meg a szavai mögött. Egyébként is a közvetlen szomszédom lesz, ha ennyire kíváncsi természet, előbb-utóbb úgyis feltűnne neki, hogy csak engem lát errefelé. Nincs hát értelme elferdítenem az igazságot.- És Ön? Egyedül költözött ide? - fordítom meg a kérdést. Egyrészt, hogy ne legyek modortalan, hogy mindig csak ő kérdez, másrészt mert tényleg nem árt tudnom, kik is élnek még esetlegesen a szomszédomban. Persze ki tudnám másképp is deríteni, de ha már itt van rá a kiváló lehetőség, miért is ne kérdezhetném meg egyenesen?
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Szomb. Feb. 13, 2016 1:29 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
ashley & bryan
we will be neighbours?
Nem lehetett mindenki olyan szerencsés, mint annak idején én voltam. Már szinte kamasz fejjel tudtam, hogy ha egyszer választanom kell egy hivatást, ezt szeretném csinálni. Végig is vittem, megannyi álmatlan éjszaka, magolás és vért izzadás után megkaptam a diplomámat, méghozzá nem is akármilyen állásajánlattal karöltve. Idilli élet volt, annak is tűnt jó ideig... rengetegen irigyeltek. Így utólag visszatekintve erre az egészre, valószínűleg ezúttal keserűen vizslatnám őket, és kínlódó mosolygással közölném, hogy nem minden arany, ami fénylik. Várható volt, hogy ebben a képletben is meglesz az a bizonyos... hiányzó rész. Nem volt kaland, és ami annak is tűnt, egy idő után már csak rutinból ment. Belefáradtam abba, hogy nincs lehetőségem kilépni abból a bizonyos komfortzónából... nem mintha Ebony ügye nem rengette volna meg alapjaiban a hétköznapi kis életemet. Már ha nevezhettem hétköznapinak azok után, hogy besétált az előadóba, és felkavart mindent. Tett arról, hogy már ne csak a megszokott érdekeljen. Ő volt az életem fénypontja. A napjaim fénypontja... és ebből felébredni kellemetlen volt, mikor beléptem a családi otthon melegébe. - Leterhelő pálya, de szerethető. Attól függ, hová szakosodsz - válaszoltam még. Nem tudtam a korát, de még nem volt lekésve semmiről. Talán be kellene fejeznem ezt az egész "osztogassunk tanácsot a fiataloknak"-dolgot. Ezzel is csak azt akartam egyensúlyozni, hogy ha már a gyerekeimnek nem tudok segíteni, csak több százezer mérföld távolságából, hát megteszem azokkal, akik szintúgy rászorulnak. Talán ez a tévedés, ő nem szorul rá. Beléptem az ajtón, majd a dobozra tévedt a tekintetem, amit a kezeimben tartottam. - Itt jó lesz? - kérdeztem, majd letettem a nehéz kartonpapírt, ezután fordultam körbe, hogy valamelyest legyen elképzelésem arról, hová is léptem be. - Egyedül fogsz ebben a lakásban élni? - Túl kíváncsi voltam, de miután azt mondta, hogy a szüleivel nem igazán tart kapcsolatot, nem jutott más eszembe. Nem mintha nem lenne elképzelhető, hogy képes fenntartani vagy ilyesmi.
Újdonsült szomszédom úgy reagál megjegyzésemre a családomról, ahogy általában az emberek szoktak. Elkomorul és szomorúságot tettet. Nyilván persze nem érzi át annyira a dolgot, mint amennyire mutatja. Hogyan is tudná? Még ha valaki őszintén kedvel és ismer is, sem tudja ugyanazt érezni egy helyzettel kapcsolatban, mint te, aki benne vagy. Nem is lenne illendő elvárni ilyet senkitől. Pláne nem egy ismeretlentől. Bár én tényleg nem akarom sajnáltatni magam. Engem sosem zavart, hogy állami gondozott vagyok. Sosem volt családom, számomra ez volt a természetes állapot. Két évvel ezelőtt találkoztam ugyan az anyámmal, de ha nem szorongatom meg, a mágiát is felhasználva, valószínűleg letagadta volna, hogy bármi köze van hozzám. Egyébként is, csak egy drogos alkoholista akaratgyenge felesége, aki képtelen volt rendesen védekezni és egy félrelépésének hála születtem meg én. Nem is akarok tudni egy ilyen nőről. Semmi közöm hozzá. Az apámat pedig nem sikerült időben megtalálnom. Csak a temetésén lehettem már ott. Köszönhetően a féltestvéremnek, Lilliannak, aki megölte őt. Ezért is vagyok itt. Hogy bosszút álljak, hogy leszámoljak vele. De hosszú még az út addig. Lényeg mindenesetre, hogy családnak még az illúziójához sem kerültem közel soha, így nincs, ami hiányozzon. Bryan azonban mintha igazán elszomorodna egy pillanatra. Bár valószínűnek tartom, hogy valamerre elkalandozott gondolatban, nem az én múltam ragadta meg ennyire. Nem jellemző, hogy az empátia ennyire elragadna bárkit. Mindenesetre nem firtatja tovább a témát, ahogy azt vártam, így én is lezártnak tekintem. Inkább más irányba terelem a beszélgetést, mikor kiderül, hogy a Whitmore-on fog tanítani ez a szintén frissen ideköltözött férfi. Az egyik féltestvérem, Bailey, akit meg kellene majd védenem Lilliantól, ugyanis éppen oda jár, így akár még jól is jöhet, hogy ismerek onnan valakit. Pláne egy tanárt. Bár arról nincs egyelőre információm, a féltestvérem mit is tanul, mennyire hasznos ténylegesen ez a kapcsolat. De majd kiderítem. - Még magam sem tudom, mihez lenne igazán kedvem, de köszönöm, ha úgy adódik, elképzelhető, hogy élni fogok a felkínált segítséggel-mosolygok rá. Ekkor már elérünk az ajtómhoz, így beillesztem a kulcsot és kitárom azt. - Kérem, kövessen, erre! -szólok hátra a vállam fölött kedvesen és az egyik szoba felé tartok, ahol leteheti a dobozomat, amit átvett tőlem.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Pént. Jan. 01, 2016 4:31 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
ashley & bryan
we will be neighbours?
- Szomorú történet - jegyeztem meg, arcomra pedig némi együttérzés ült ki. Találkoztam már olyanokkal, akik nem részesültek szülői szeretetben, habár én magam ezt sosem tudtam igazán átérezni, voltaképpen azért, mert nekem anyám és apám is tökéletesen a helyén volt. Talán túlzottan is, elvégre mindig ott voltak, mikor szükségem volt rájuk vagy mikor a húgom bajba került sem fordítottak neki hátat. Az inkább a saját keresztem volt, hogy javarészt nekem köszönhették egyetlen lányuk elvesztését... emlékeztem még anyám szemeire, mikor kiderült, hogy én leszek a felelős a húgom ítéletéért. És míg én nyertem, addig ők veszítettek. Mindent, ami fontos volt nekik... a lányukat, és bizonyos értelemben engem is, amiért nem voltam hajlandó részt venni abban a komédiában, amiben a húgom szereplést vállalt. Keserű történet, így visszagondolva... tizenkét év eltelte után már van bennem bűntudat. Naponta jutott eszembe az, hogy rosszul döntöttem, és ha ezen változtatni tudnék, hát azzal kezdeném, hogy a szüleimtől kérek bocsánatot. De... azt már nem tudom megtenni. - Nemzetközi jogot - válaszoltam a kérdésére. Habár ennél ez jóval összetettebb volt, de momentán nem volt szükségem arra, hogy több ezer előadást bevállaljak, előtte még meg akartam szokni a helyet, és azt, hogy mégis mibe csöppentem bele, egyáltalán itt tudok-e maradni, vagy rövid időn belül beadom-e a felmondásom. Túl sok volt a furcsa tényező a városban. - Ügyvéd vagyok, de mióta nem túlzottan vagyok aktív... rendes ügyvédként, inkább a tanításban vezetem le magam. - Mondanom sem kell, Ebony ügye volt az, ami után úgy döntöttem, én inkább visszaveszem magam egy időre, és megvárom, hogy lecsillapodjanak a kedélyek, elvégre Noémie pletykája meglehetősen keresztbe törte volna a nevem körül kialakult képet. - De ha jogi pályára lépnél, jó, ha szó szerint a szomszédban a segítség.
Amióta az eszemet tudom, sosem voltak túl szoros kapcsolataim. Senkivel. Nem állítom, akadtak szövetségeseim, akikkel jóban voltam, akiknek szerettem a társaságát. Az ember önmagában egyébként is gyenge, még ha mágiahasználó is, ezzel tisztában vagyok. Kiskoromban mégis magányra ítéltettem, a legtöbb gyerek vagy félt tőlem, vagy irigy volt rám és próbált kivetni a köreiből. Ami talán hellyel-közzel sikerült is, de természetesen megfizetett érte. Ennek ellenére nem mondanám emberkerülőnek magam, igenis kellemes társaság tudok lenni, ha akarok, de érzelmileg mindenkivel megtartok egy bizonyos távolságot. A túlzott bizalom nem vezet jóra és egyébként is, csak plusz támadási felületet biztosít. Az meg több kárt okoz, mint hasznot. Ez a veszély azonban most nem fenyeget. Ha már itt lakik mellettem ez a férfi, miért ne legyek vele barátságos? Főleg, ha felajánlja a segítséget. Ennél szorosabbra azonban nem kívánom fűzni a szálakat. A fickó azonban igencsak kíváncsi természetnek tűnik. Vagy csak simán udvariasságból érdeklődik. Nekem végül is mindegy, amíg nem kezdünk el túlzottan személyeskedni, szívesen válaszolok. Engem nem vág földhöz a téma egyáltalán, végtére is számomra ez a természetes állapot.
- A szüleimmel már régen nem tartom a kapcsolatot. Az apám már nem él, az anyám pedig születésem után lemondott rólam. Árvaházban nőttem fel – válaszolom udvarias mosollyal az arcomon. Nem játszom meg, tényleg nem ráz meg a téma, bár nyilván nem szívesen fedném fel ennél jobban, mennyire szövevényes is a családi hátterem a három féltestvéremmel, akik közül ketten apai, egy pedig anyai ágról való. Ráadásul Kierennel, akivel egy a szülőanyánk, még együtt is nőttem fel, a vérségi kötelékről azonban csak nem régóta van tudomásom. Ezeket persze nem kötöm Bryan orrára. Nem pszichológus ő, hogy erről tájékoztatnom kelljen. Egyébként sem szorulok lelki segélyre, ha már itt tartunk. Persze, ha van még kérdése és nem akar túlzottan mélyre ásni vele, én állok elébe. Nem tudni, tényleg mennyire kíváncsi természet. Én is az vagyok, mégis jóval felszínesebb kérdéssel indítok felé. Válasza pedig egyértelművé teszi számomra, hogy valószínűleg érdektelen, amellett, hogy halandó, még csak nem is ismerős a környéken. Amit hozzátesz azonban megüti a fülemet. - Nahát, a Whitmore-on fog tanítani? Ami engem illet, egyelőre nem járok főiskolára, de gondolkozom rajta, hogy jövőre elkezdek valamit. Megkérdezhetem esetleg, mit tanít? – továbbra is felszínes érdeklődésnek tűnik a kérdezősködésem, ráadásul nem is személyes, mégis őszintén érdekel a válasz. Ki tudja, még az is lehet, mégiscsak hasznos lehet a „kedves szomszéd”. Az egyik féltestvérem, akire vigyáznom kellene, illetve megnyernem szövetésesnek, Bailey is a Whitmore-ra jár. Lehet, hogy találtam egy összekötő láncszemet, ami hasznos lehet a jövőben? Hiszen még ez is megeshet. A Sors útjai kifürkészhetetlenek, ahogy mondani szokás.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Szer. Okt. 28, 2015 9:52 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
ashley & bryan
we will be neighbours?
Soha nem emlegettek úgy, hogy jó szomszéd. Ez valószínűleg abból fakadt, hogy jószerével elkerültem minden ilyesfajta kapcsolatot, és inkább Éloise volt az, aki hajlandó volt foglalkozni ezen kapcsolatokkal, én javarészt elkerültem őket. Tettem mindezt azért is, mert nem volt időm feleslegesesen pazarolni semmit. Márpedig valljuk be, a legtöbb esetben egy szomszédba kár időt ölni. Én nem kértem soha a süteményükből, nem fogadtam el az édes teákat, és nem kértem, hogy küldjék át a gyerekeiket hozzánk, hogy aztán cserébe következő hétvégén majd a mi gyerekeink térjenek át hozzájuk. Talán külső szemlélőként ilyen szempontból meglehetősen ellenszenves figurának tűntem, elvégre reggel odaintettem, ha mentem, és esetlegesen valaki már toporzékolt az újságjáért a postaláda mellett, majd ha hazaértem, ugyanígy intéztem el azt, hogy jó megint újra látni. Megkockáztatom, hogy már majdnem húsz éve éltünk Éloise-szal a brüsszeli kertvárosban, egyetlen szomszédom nevét nem tudtam volna most visszamondani. A tökéletes szomszédság csak a filmekben létezett, az ottani kertvárosokban, amúgy mindez annyira álszent és nevetséges. - Most megleptél - jegyeztem meg, mikor szóvá tette, hogy nincsenek olyanok, akikkel kapcsolatot tartana. Csak az forgott a fejemben, hogy ez meg hogy történhet meg egy fiatal lánnyal? - És a szüleid? - Túl kíváncsi voltam, pedig megfogadtam, hogy nem keveredem feleslegesen ilyesmibe. Azt sem tudom, látom-e még ezt a lányt, ha bekísérem őt, és leteszem ezeket a dobozokat. Túl segítőkésznek bizonyultam, és gyorsan csaptam le a lehetőségre, holott lehet, egyedül is boldogult volna. És ha én tudok valamit, hát az az, hogy milyen, ha valaki abszolút nem kíváncsi a másik társaságára, csak bájvigyorral próbálja elviselni, míg vége nem lesz. És ezt a hatást nem akartam kiváltani senkiből. Bólintottam, és követtem őt a lakása felé, miközben már hallottam is a kérdését. - Nem. Ami azt illeti, én is két napja pakoltam be a dobozokat a sajátomba - böktem a szomszéd lakás irányába egy apró mosolyt villantva. - Állást kaptam a közeli főiskolán, szóval ha oda jársz, még egymásba is futhatunk - vontam egyet a vállamon. Az efféle dolgokat is igyekeztem mindig elkerülni. Már tanultam abból, hogy milyen, ha olyat tanítasz, aki túl közel került hozzád. És ugyan ez ezúttal teljesen kizárt, de még csak elgondolás szintjén sem akarok még egyszer hasonló szituációba kerülni.
Kiskoromtól kezdve megszoktam, hogy mindent egyedül kell elintéznem. Ha akarok valamit, egyedül kell úgymond kikaparnom a gesztenyét. Mindig is csak magamra számíthattam. Az árvaházban nem sok idő jut arra, hogy foglalkozzanak egy-egy gyerekkel. Van ágya, fedél a feje fölött, ételt is kap annyit, amennyi kell a létfenntartáshoz, ha beteg, pedig hívnak neki orvost és kap gyógyszereket. Minden mást viszont neki magának kell elérnie. Az erősebbek kegyetlenül elnyomják a gyengébbeket. Az árvaházban farkastörvények uralkodnak. Legfeljebb érdekből kaphatsz segítséget, vagy ha elég nagy a tekintélyed vagy kellően félnek tőled. Semmi nincs ingyen vagy puszta szeretetből. Mint ahogy a világ is így működik általában. Hogy vágytam-e valaha családra? Ami azt illeti, soha nem voltam az a kerítésrácson lógó szomorú szemű kislány, aki minden járókelőre reménykedő tekintettel nézett, várva, hogy valaki hazaviszi. Mindig is simulékony természetem volt, ha azt akartam volna, biztos elérem, hogy örökbe fogadjanak. De jobb volt nekem ott az árvaházban, ahol kevésbé néztek a körmömre. Az erőmet is jobban tudtam fejlesztgetni. Különben is, én már kiskoromban is az igazi családomat akartam és nem valami silány utánzatot. Ezért is esküdtem bosszút a féltestvérem ellen, aki elvette az egyetlen lehetőségemet rá, hogy normális családom legyen. Az anyám említést sem érdemel, egy lepukkant drogos alkoholista erőszakos állat szánalomra méltó, gyáva, gyenge felesége, akinek nem sok önálló akarata van. Nem is akarok tudni róla azok után, hogy a félrelépése elkendőzése végett eldobott magától. Nem is anya az ilyen. De az apám, ha tudott volna rólam, ő biztosan elfogadott volna. Nem vagyok olyan ostoba, mint Lilian, hogy dühöt érezzek iránta azért, mert nem keresett, mikor még a létezésemről sem tudott. És ez az álnok kígyó csak ezért, mert nem kereste őt, elvette az életét. Ez megbocsáthatatlan. De majd én megfizetek neki érte! Nem hagyom, hogy a többi féltestvérem életét is tönkretegye!
Ezért is költöztem ide, hogy könnyebben figyelhessem, fejleszthessem az erőmet és a megfelelő időpontban lecsaphassak. A tervemhez nem árt, ha nem vagyok rossz viszonyban a szomszédokkal, de azért túl szorosra sem fűzném a szálakat. Egyébként sem tudom, meddig lakok majd itt. Mindenesetre barátságosan fogadom a férfi köszönését. Bár visszautasítom a segítséget, szinte meg sem várva a válaszom, már veszi is ki a kezemből a dobozt és felém nyújtja a másik kezét üdvözlésképpen. Végül úgy döntök, nem kezdek el tiltakozni. Végül is nincsenek nagy értékek a dobozban, a lakásban pedig még semmi személyes nincsen, végtére is még nem rendezkedtem be, nyugodtan beengedhetem hát. - Örvendek a szerencsének, Bryan – mosolyogva szorítom meg a kezét. A kézfogásom határozott, de nem durva. - Igen, egyedül. Nincsenek rokonaim. Legalábbis senki olyan, akivel tartanám a kapcsolatot – könnyed hangon beszélek. Az ilyen témákat szerencsére senki nem nagyon meri firtatni, sajnáltatni pedig a legkevésbé sem akarom magam. Különben sem szándékozom mélyebben beavatni. - Kérem, kövessen akkor. És köszönöm a segítségét – rámosolygok még egyszer a vállam fölött, ahogy megfordulok és megindulok az új házikóm felé. - És Ön régóta él már itt? – kérdezem útközben, csak hogy ne szótlanul sétáljunk egymás mellett. Na meg nem árt kicsit puhatolóznom, ki is ez az új szomszéd. Hátha még hasznomra lehet esetleg, még ha érezhetően nincs is köze a mágiához, csak egy egyszerű halandó. Sosem lehet tudni.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Hétf. Júl. 27, 2015 10:04 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
ashley & bryan
we will be neighbours?
Nem is tudom, miért volt bennem ez a nagy segítő ösztön. Tekintve, hogy ezek a mai fiatalok már... most tényleg azt mondtam, hogy mai fiatalok? Áh. Semmi értelme megkülönböztetni őket példának okáért az én generációmtól... de lényeg a lényeg, hogy magukra vannak utalva a legtöbb esetben, őleg azok, akik nem kaphatnak segítséget szülőtől, testvértől. És az ilyeneket látván mindig megesik a szívem, elvégre nekem is vannak gyerekeim. Akik jelenleg nagyon távol vannak tőlem... és azt hiszem, hogy amíg az anyjukkal élnek, sosem leszek az a szuper apa, aki valamikor lenni akartam. Megtudni például, hogy apa leszek, hát lerombolt bennem valamit, és hiába fogadkoztam, hogy mindebben megváltozom, egyszerűen nem ment. Nem szoktam hozzá ahhoz a gondolathoz, hogy egy gyerek élete ilyen módon múljon az én döntéseimtől. Megkaptak mindent, amit akartak, de... ahogy Éloise mondaná, sosem voltam teljes egészében a családé. Mindig ott volt a munka. Minden nyaraláson. Minden étkezésnél... minden egyszerű spontán kiruccanásnál. Árnyékot vetített ránk. És a végén ezt már nem is bántam. Ez az egyetlen normális dolog maradt az életemben. - Bryan - biccentettem felé, azzal az iménti újsággal a kezemben, amit a postaládából vettem ki. Valószínűleg még az előző tulaj felejtette benne, esetleg nem ürítették ki... tudom is én. És nem is érdekel. Ugyan nem kért a segítségből, átvettem tőle a dugig tömött dobozt, és a lakás felé pillantottam, amelyet valószínűleg sajátjának nevezhet. Előtte viszont kezet fogtam vele. Az én kezemet egyáltalán nem terhelte meg a plusz csomag. - Üdv, Ashley - fűztem még hozzá, majd megköszörültem a torkom. - Elég fiatal vagy... és egyedül fogsz itt élni? - kérdeztem. Igen, ismét általánosítottam. A sok szülőtől függő gyerek után már ritkaság, mikor valaki ennyi idősen 9nálló akar lenni. Vagy csak fiatalnak tűnik? Lehet, hogy le tud tagadni pár évet, ez ebben a korban még egyáltalán nem meglepő.
Furcsa érzés végre teljesen a magam urának lenni, most, hogy elhagyhatom az árvaházat. Nem mintha ott annyira az ember körmére néztek volna, meg én ott is mindig megtaláltam a módját annak, hogy azt csináljam és akkor, amit és amikor akarok. Most viszont már végre úgymond „legálisan” is megtehetek mindent, amit eddig. Végre nyugodtan folytathatom a kutatást a családom után. Amit természetesen azzal fogok kezdeni, hogy leszámolok a féltestvéremmel. A féltestvéremmel, aki csak egy hidegvérű gyilkos, aki elvette tőlem az apámat, mielőtt megismerhettem volna. Ez bosszúért kiált és én el is végzem, amit kell, mégpedig a lehető legfájdalmasabb módon. De nem vagyok ostoba, nem rohanok fejjel a falnak. Előbb tájékozódom, információkat, szövetségeseket gyűjtök. Méghozzá a többi féltestvérem, Kieren és Bailey az elsőszámú, potenciális segítőim. Viszont mindent csak a maga idejében. Semmit sem szabad elkapkodni. Éppen ezért örültem, hogy olcsón hozzájutottam ehhez a házhoz itt Mystic Fallsban, így úgymond „tűzközelben” lehetek. Az árvaháztól kiutalt kis kezdőtőkéből, amit a nyári munkáim és egyebek adtak össze az évek alatt, pont elég volt rá, hogy kibéreljem. Az első három hónap megvan. Addig meg csak szerzek valami melót, hogy fenntartsam magam. Ettől nem félek. Fontosabb dolgom is van annál egyébként is, mint ezen kattogni, ahogy éppen beköltözök, a nem éppen sok holmimmal. Van abban valami ironikus, ha az ember egyetlen sporttáskával és egy dobozzal érkezik meg az új otthonába, ráadásul busszal. Költöztető autó pedig nincs, mert mit is hozhatna. Isteni szerencse, hogy néhány bútor azért akad a kicsi, kissé lepukkant házban. Majd varázsolok vele valamit. Talán szó szerint.
Épp átvágok a járdán, már látótávolságban az új otthonom, mikor egy férfihang szól utánam. Ahogy odafordulok, egy ránézésre a negyvenes éveiben járó férfit pillantok meg, a szomszéd ház postaládájánál állva. Alighanem az új szomszédom lehet. - Köszönöm, igazán kedves, de magam is elboldogulok – villantok felé egy mosolyt és megállok, kezemben a dobozzal. - Jól sejtem, hogy Ön itt lakik? Amennyiben igen, úgy nézem, szomszédok leszünk. Igazán örvendek, Ashley Hatfield vagyok. Kezet is nyújtanék, de ez most nem fog menni, nézze el nekem – bocsánatkérő, de azért barátságos mosollyal tekintetemet a kezemben lévő dobozra irányítom, hogy értse „modortalanságom” okát. Nem óhajtok túl közeli viszonyt kialakítani véletlenszerűen az utamba kerülő emberekkel, de azért elutasító sem akarok lenni, végtére is sosem lehet tudni, mikor találkozik az ember olyanokkal, akiknek később esetleg hasznát veheti. Az élet már többször bebizonyította nekem, hogy sosem lehet tudni, ki játszik majd később fontos, meghatározó szerepet kifejezetten sorsdöntő események tekintetében is akár.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Szer. Május 27, 2015 7:51 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
ashley & bryan
we will be neighbours?
Viszonylag elég gyorsan találtam lakást a városban. A hirdetések, amelyeket áttúrtam, mind méregdrága lakásokat hirdettek, bár nem értettem, hogy miért. Ennek a városnak megvan a maga híre az egész kontinensen, aki érdekelt a természetfeletti világban, és valószínűleg az a legnagyobb probléma a magas árral, hogy míg itt emberek tűnnek el naponta és holtan kerülnek elő hol másnap, hol fél évszázad múlva... hát, ez eleve nem tesz jót az itteni dolgoknak, szóval igencsak kaphattam volna ezt a lakást kedvezményesen. Az utolsó dobozt pakoltam be éppen, letettem a nappaliban, majd kisétáltam a ház elé, és megcsodáltam az utcát. Szép nyugis. Az, ami nekem kell, bár nem fogok sokat itt lógni, maximum hétvégéken, hiszen hétköznapra megoldottam magamnak a dolgot az egyetemen. Mégis miért ingáznék naponta, csak időt rabolna tőlem. Ráadásul az, hogy Ebony is ebben a városban lakik, nagyon mély okot adott arra, hogy én is itt vegyek egyet abból a pénzből, ami a válás után még megmaradt. Hála az égnek, hogy volt minek megmaradnia, hisz sikeres ügyvédként Brüsszelben jól kerestem... a Whitmore kissé alulfizet, de ugyan, nem egy ügyet fogok mellette elvállalni. Brüsszelben sem a tanári állásomból éltem... élt a családom. Kinyitottam a postaládát, hogy felmérjem, akad-e valami újdonság benne, de nem találtam semmit, csak egy kis hírlapot, ami valami partiról szólt hétvégén a Grillben. Nyilván valami helyi étterem... vagy klub. Vagy tudja a fene, ehhez én már öreg vagyok, és szerencsére abból is kinőttem, hogy felügyelője legyek egy csapat részeg főiskolásnak. Azt inkább rábízom a türelmes anyukákra. Pillantásomat végül egy szőke lány vonta magára, aki a járda szélén sétált, kezében szintén egy dobozzal. - Hé, szükséged van segítségre? - kérdeztem egy apró mosolyt villantva felé, miután közelebb ért hozzám.
Kezdőlap
|| 
