- Nem volt alud eleget a morgós medve? Túl hamar jött el a tavasz? – kérdeztem tőle csöppet se ártatlanul. Nem kellett engem se félteni, ha csipkelődésről volt szó. S jelenleg ő nem hozott ki belőlem semmi mást. Talán tényleg hülyeség volt idejönnöm, de még is győzött az a gondolat, ami azt súgta, hogy ne adjam fel, mert jó helyen vagyok. Végig hallgatom a papolását és közben még a szemeimet is megforgatom. - Tudod vannak szerencsés egyedek, s ezer éve nem láttam már kórházi kaját, így kár lenne arra fogni. Másrészt meg nem vagyok nyúl, hogy csak zöldségeken éljek. Talán még főzhetnék is, biztosan ízlene és akkor legalább megtudnád, hogy mi számít normális kajának. – pillantottam rá egy ártatlan mosoly keretében. Lehet, hogy fiatal vagyok és egyetemre járok még, de ennek ellenére tudok főzni is. Mivel a családomat elveszítettem, így meg kellett tanulnom magamról gondoskodni, illetve már előtte is megtanultam egy-két trükköt. - Komolyan, citromba haraptál, vagy miért vagy ilyen? – pillantottam rá érdeklődve, mert elhiszem, hogy nem túl nagy öröm számára az, hogy itt vagyok, vagy legalábbis az, hogy önkényesen valaki elfoglalta a lakását, de ezt dobta a gép. Igazán elfogadhatná már. Változtatni nem tud rajta, mert ha megpróbálna kirakni, akkor szerintem felverném az összes szomszédot és ő járna rosszul. Nem vagyok aljas dög, vagyis most talán az vagyok, de nem akarok utcára kerülni. Maradni szeretnék, s szeretném megismerni őt, ahogyan edzeni is. Meg akarom tanulni védeni magamat, már csak valahogy rá kell vennem őt. Az önéletrajzos dologra nem is reagálok semmit se, csak a szemeimet forgatom meg. Nem értem, hogy miért ennyire magának való. Ha legalább 80 éves lenne, akkor megérteném, de 30nál nem nagyon lehet több. Természetesen nem lett könnyebb a helyzet se. Sőt egyre inkább rosszabb lett, amit nem értettem. Szerintem semmi olyat se tettem, amire ennyire be kellett kattannia, de tényleg. Ennyire magának való miként lehet valaki? Én csak próbálok kicsit összecsiszolódni, de ő meg inkább felhúzza a pajzsát és úgy folytat, mint egy ötéves. - Ebben van igazság, de nem tetted, így nem hiszem, hogy annyira bánnád, hogy itt vagyok. Nem értem, hogy miért próbálsz meggyőzni az ellenkezőjéről. – pillantottam rá kérdőn, hiszen a szavai és a tettei eléggé ellentétben álltak egymással. Mát csak azt kellene kitalálnom, hogy miként tudok javítani a helyzeten. Bár, talán veszett ügy, hiszen olyan, mint egy veszett kutya. S eme gondolatra egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat. - Nem támaszt kértem, hanem egy ismerőssel próbáltam beszélgetni. A kiengedésem után is megálltam a saját lábaimon, így nem értem, hogy miért mondod ezt. Másrészt meg egyiknek se néztelek, ha nem tudnád a szüleim meghaltak, így édesapám is, vagyis eléggé szar poén volt. – szólalok meg úgy, mint akinek most lett elege. Lassan felállok, majd összefonom a karomat és úgy figyelem őt. Most már a tündéri kiscsaj is eltűnt, mert szemét dolog volt tőle ezt mondani, ezen nincs mit szépíteni. - Tudod, talán hagynod kellett volna meghalni. Meg az ajtódra se ártana kiírni azt, hogy vigyázat mert veszett kutya található a lakásban. – nem érdekel, hogy mennyire bántóak a szavaim, s már nem is érdekelt, amit mondott. Felvettem a pokrócot, majd eldöntöttem az egyik párnát, majd ha lelépett, akkor lekapcsoltam a lámpát is, s próbáltam nem a szüleimre gondolni, s arra, ahogyan utoljára láttam őket. Még a hideg is kirázott tőle. Már csak abban reménykedtem, hogy nem fogok megint sikoltozni álmomban, hiszen azóta is rémálmom volt. Egyedül voltam, de sose gondoltam azt, hogy bárkire ráakaszkodtam. Én csak annyit szerettem volna, ha tanít, semmi többet…
Kérdésére egyszerűen vállat vonok. Talán nem voltam annyira úriember, mint amilyennek hitt. Nem voltam az a tipikus, aki az utamba kerül, azt megdöntöm típus, de azért frakkot sem sűrűn húztam egy nő miatt se. Nem vittem senkit vacsorázni. Vagyis vittem, de ezt nem most kellene megvitatni, hogy kit, hogyan és hol. -Nem fogok én senkinek, semmit bizonygatni. Azt hiszel, amit akarsz.-hagyom rá végül a kérdés. Nem fogok pont ma, pont vele vitatkozni. Nem vagyok hanglatomban, de magamat fogom adni, ha olyannak gondol, mint a többi, ha nem. És pontosan olyan leszek. Nagyot fújok, mikor bevédi magát, hogy eszik ő, csak blablabla... Megrázom a fejem és nem zavartatom magam, én akkor is jól fogok lakni, ha ő nem. És különben is, ez egyenlőre az én lakásom, azt eszek és akkor, amikor akarok. -Fogd a génekre, szerintem csak szimplán a kórházi koszt volt szar, és mivel így nincsenek súly problémáid, inkább nem kezded el visszaszoktatni a gyomrod a normális, egészségtelen és furcsa szagú kajákra. de itt biztos, hogy nem fogsz kapni hat fogást meg zöldséget salátával. Az a szembelévő szobában lakó nő kosztja, vele jól kijönnél.-tudom, nem szép dolog egy nőt a súlyáról meg a koráról kérdezgetni, de ez a beszélgetés régóta nem az, amiben számítanak ilyesmik. Egymásnak ütögetjük a labdát, és így is-úgy is aláugrunk, nehogy leessen. Ez is egy ilyen mentés volt tőlem. Bár a szembe szomszéd igen jó bőr, de azt hiszem ezt nem előtte kellene kiveséznem, még gondolatban sem. -Ez az első jelző, amit az életrajzomban az önjellemzés részhez írok.-villantok egy erőltetett mosolyt, majd felvonom az egyik szemöldököm és megrázom a fejem. Nevetséges ez az egész és én még mindig itt vagyok. Nem lesz ennek jó vége. Akaratlan felhúzom magam a kérdése hallatán, és még csak az erőfeszítést sem veszem, hogy ezt legalább megpróbáljam palástolni. Ő volt kíváncsi, nekem mosogatás közben egy bekapcsolt tévé halk zaja jobban tetszett volna most. Inkább lássam, ahogy agyonverik egymást a futballdrukkerek, mint hallgassam őt. Most viszont sikerült kihúzni a gyufát, és ez már nem egy labda volt, amit visszaütött. -Gondolod, hogy először kidoblak, aztán elgondolkodom rajta, hogy sikoltozol-e vagy sem? Mondjuk úgy kezdeném, hogy oda ütök, ahol aztán beüt nálad a rövidzárlat és kiüt addig, míg hátul kiviszlek és ott hagylak. Ne nézz amatőrnek kicsi lány.-rázom meg fejem, bár hangom még mindig bőven rideg és elutasító hatású, mintsem szórakozott, de őszinte vagyok. Akkor játszunk így, ahogy eddig is, bár rólam aztán sokat nem fog megtudni ma, ha rajtam áll. -Neked kell támasz, nem nekem. Ezen nem tudok segíteni. Kereshetsz magad mellé valakit, bánom is én. Nem vagyok sem az apád, sem a barátod. És nem fogom a válladon kisírni a bánatom, ami amúgy sem tartozik rád, ha van, ha nincs.-reagálok, nem veszek vissza a hevességből, fölé tornyosulva nézek le rá, bár meg kell hagyni, még csak meg se rezzen a szeme. Egész más volt, mikor abban az ágyban feküdt a pittyegő gépek között. Emlékeztetett a lányomra, aki ugyanígy nézett rám, mikor az anyjával volt valami. Keményen állta a tekintetem, és még csak egy könnycsepp sem csillant meg a szemében. -Téged tanítani? Én? Mi vagyok én szerinted, ingyenélő, akinek annyi szabadideje van? Egész nap gürizek, nem fogok még ezek után edzeni mást, mikor a saját lábam alig bírom megemelni. Amúgy is, mint mondtam, nem tartozik rád a múltam, a jelenem.-meg se próbálok megnyílni, vagy egyáltalán egy apró morzsát elrejteni. Hisz a lakásomba sikerült betörnie, gyanítom nem vak, és a ruhákat a szobámból szedte, ergo a képeket is látta. A tárgyakat, amiket évek óta magammal cibáltam mindenhová. Semmi mást, csak azokat. -Maradhatsz éjszakára a kanapén, ha akarsz, de ezt ne erőltesd. Semmi kedvem ehhez.-a mosogatást abbahagyom épp ott, ahol tartottam, bevágom a szobám ajtaját és a fürdőbe lépek. A pólóm a sarokba dobom, tenyeremmel végigszántom arcom, és a komódon heverő képkeretben lévő képre nézek. A lányom csillogó szeme, a feleségem üres tekintetével. De még így is fáj a hiányuk és ez a lány pontosan erre emlékeztet minden mondatával.
- Miért nem cáfolod meg inkább? – kérdezem tőle kíváncsian. Nyúzhatjuk egymást, legalábbis most biztosan nem csinálunk mást. Szórakozunk a másikkal, táncolunk egymás idegein, pedig nem biztos, hogy most ennek lenne itt a helye, de akkor se bírom megállni. Tündéri arc, szeretni való leányzó vagyok, de most válaszokat szeretnék kapni és eszem ágában sincsen jelenleg elmenni. Főleg addig, míg meg nem tudom, amit szeretnék. A következő kijelentésén csak elnevetem magamat, mert lehet, hogy vékony vagyok, de attól még nem vagyok se finnyás, se anorexiás. Eleve sok ideig még a kórházban is feküdtem, így mit várt, hogy majd a sok infúziónak köszönhetően vagy az utána lévő traumában hirtelen belőlem lesz gombóc Arthur? - Szeretek enni, még ha ez nem is látszik. Egyszerűen csak jó géneket örököltem, semmi több. – nézek rá mosolyogva, hiszen tényleg ez az igazság. Na, meg az se mellékes, hogy sose voltam olyan, aki túl sokáig tud egy helyben ülni. Szerettem mindig mozogni, szórakozni és táncolni is. - Milyen lovagias valaki. – nézek rá mosolyogva, amikkor magához ránt. Ohh, ilyennek nem fog engem elriasztani. Játékosan húzom végig arcának az élén az ujjamat. Figyelem őt mosolyogva, majd pedig hamarosan már külön utakon járunk. Én kényelembe helyezem, míg ő tovább serénykedik. Majd pedig döbbenettel nézem, hogy mi a franc ütött belé. Ennyire bajos terepre tévedtem volna? Ennyire szíven ütötte volna két ártatlan kérdés. Egyikre valamennyire tudom a választ, a másikra viszont nem és tényleg az igazat szeretném tudni. Így is túl sokáig hazudtak nekem. Nem mondták el sokáig, hogy a családom meghalt és többé már nincs menekvés az elől, hogy ténylegesen egyedül maradtam. A kívánságomból rémálom lett, de még is talpon maradtam, de most szemmel láthatóan végre a célba értem. - Megmentettél és most azzal fenyegetőzöl, hogy kidobnál? Szerinted mennyi idő alatt teremne itt valaki a sikoltozásom miatt? – kérdezem tőle egy ártatlan pillants keretében, hiszen mégis is csak egy hotelről van szó. – Másodszor meg nem mondtam meg, hogy mit tegyél és mit nem. Egyszerűen csak ismerem azt az érzést, amikor senkiben se bízhatsz és tudom, hogy nem könnyű úgy élni. Mindenkinek szüksége van támaszra, még ha ezt fáj is beismernek. – szólalok meg habozás nélkül. Nem érdekel, hogy ezzel még inkább felhúzom. Állom a pillantását és meg se rezdülők. Túl vagyok már azon, hogy ilyenkor megijedjek. Lehet még fiatal vagyok, de nem ostoba és se nem félős, aki első nehézség után hátat fordít a dolgoknak. - Tegyünk egy próbát, hátha elhiszem, amit mondasz. Lehetne ez a bizalomra épülő kapcsolat és engem is megtaníthatnál arra, hogy miként harcoljak ellenük. - jegyzem meg úgy, mintha az időjárásról cseverésznék. Végül egy mosoly kíséretében ellépek előle, s az ablakhoz sétálok. Figyelem az éjszakai várost, miközben a válaszára várok.
-Hát a nők sem sokban.-dünnyögöm válaszul megjegyzésére, és cseppet sem hazudtolom meg miatta önmagam. Félreismert e vagy sem, nem az én dolgom. Ő tört be hozzám, kívül tágasabb, ha nem tetszik neki a felhozatal, hát a hátra arc megfontolandó lehetne. De ahogy látom a távozás nem olyasmi volt, amit felvetett, mint ötletet. Sőt. -Te mondtad, hogy minden férfi ugyan olyan, nem? Tessék, én csak alkalmazkodom a sztereotípiához.-reagálok arra, ami mond. Végül is igen. Minden férfi szerette, ha volt valaki, akit végigmérhetett, és mivel semmi kivetnivalót nem láttam ebben, és benne sem, hát tettem a "dolgom". A kisasszonynak a jelek szerint ez sem felelt meg. Őszintén sajnáltam, hogy így látja. Felnevetek, és vállat vonok. -Nem mindenki hisz a csodabogyókban, meg az edzőteremben. Van, akinek erre nincs pénze, csak arra, hogy olcsó, egészségtelen kajával hizlalja magát. Rád is rád férne.-ajánlom fel kedvesen, hogy a hízókúrához való viszonyomba szívesen beavatom, igaz, nem sok felesleg volt rajtam, aminek később szemtanúja is lehet, miután kitúrta a szekrényből a számára kényelmesnek titulált ruhadarabokat. Nevetségesen lógtak rajta, de jobb volt ez, mint a törölköző. Attól kicsit más körül forogtak a gondolataim, ez nem kétség. Tátva marad a szája, nem tudom, hogy mondani akart e valamit, vagy csak a puszta látvány tett rá ilyen hatást, nem is különösebben érdekelt. A lényeg, hogy tátva maradt a szája. A miért ne foglalkoztasson senkit. -Szerintem a mutogatós bácsi nem a hasát mutogatja, de ha a kis hölgy ezt kívánja, nem mondok nemet.-kacsintok rá, leengedve a pólót, és az övemhez nyúlok. Csak szeretné, de én is látni a döbbent arcot, amit ezek után vághat majd. Ő kezdte ezt a játékot, én kiélvezem a helyzetet, ő maximum a bokájáig pirul, és fejvesztve menekül majd. -Védtelen lennél?-vonom fel a szemöldököm, de ezt alig láthatja, hisz háttal állok neki ő pedig ahogy a szemem sarkából látom, kényelembe helyezte magát. Inkább nem mondok erre semmit, és befejezem a mosogatást, mire ismét nekem szegez egy kérdést. Viszketni kezd a tenyerem, és úgy viharzok vissza a szobába, mint akit puskából lőttek ki. Meg se hallom a kérdést, mely a foglalkozásomra irányul, azt most semmibe veszem, másik kérdését viszont igencsak indokolatlannak találom, ami nem a kedves formában kap választ. -Na ide figyelj. Te ne akard nekem megmondani, hogy kiben bízzak meg, kivel törődjek és kivel ne. Ha ennyire zavar a jelenlétem, vagy az, hogy megmentettem a segged azoktól a nyomorultaktól, hát sajnálom, de akár távozhatsz is, mielőtt kidobnálak.-hangom merő ingerültség lesz, iménti viccelődésnek helye, s nyoma sincs. Fogalma sincs, mit kérdezett, és igen, kihúzta a gyufát. Lobbanékony voltam, azóta, mióta a feleségem a gyerekemmel együtt megszűnt létezni a földön, és nem lehetett őket visszahozni csak úgy. Nem érdekel, hogy megrémült e vagy sem, őszinteséget akart? Most még többet is kapott ennél. Kezelje, ha tudja, nem érdekel.-Különben is mit érdekel, mivel foglalkozom? Hisz te magad tituláltál hazudozónak.-emelem meg kezem, majd csapom oldalamhoz, eszem ágában sincs lehiggadni jelen pillanatban. A maradék hajam viszont ki fog hullani, ha ezen az úton haladunk előbbre továbbra is.
Talán azt, hogy tudsz úriember is lenni, ha már egyszer valakinek az életét megmentetted. De látom a férfiak egyáltalán nem különböznek egymástól. – a hangom inkább gúnyosan és kicsit talán bosszankodva cseng. Majd amikor a kórházas ruhámra utal, akkor még a szemeimet is megforgatom és hitetlenkedve pillantok rá. Ez most remélem csak valami rossz vicc. - Még a végén kiderül, hogy egy kukulóhoz van szerencsém. – Talán kicsit pimasz vagyok, de sose voltam túl ártatlan és angyali. Még ha a külső mást is sugall az embereknek. Angyali külsőbe bújtatott kicsit ördögi leányzó, vagyis inkább csak kicsit csípős a nyelvezetem. Fejlődő szervezetnek? Lehet, hogy én látok rosszul, de szerintem a tiéd régóta nem az. Sokkal inkább tűnik annak, amit karban kellene tartani, de helyette inkább csak hizlalod. – vetem oda félvállról mielőtt még elcsoszognék takarítani és ruhát vadászni magamat. Nem vagyok olyan, aki egy-két vizes lábnyomot már uszodának merne nevezni, de látszik, hogy szívén viseli a parketta állapotát és érzéseit. Kár, hogy nem inkább az emberekkel szemben viselkedik így. De egyik ember se hasonló. Szemmel láthatóan régóta nem járt itt nő, mert egyáltalán nem látok arra utaló nyomokat. Talán még remetéhez is van szerencsém? Már csak az kéne. Csak szeretem a kényelmes ruhadarabokat. Na, meg te ajánlottad fel pár perccel korábban. Esetleg hozzak kavingtont? – nézek rá tündéri mosollyal és ártatlan pillantások keretében. Nem igazán zavar, hogy az ő ruháiban virítok. Pedig az atlétája is a combom közepéig lelóg, de legalább kényelmes. Na, meg akár ruhának is viselhetném, ha kicsit feldobnám valamivel. Amikor pedig felhúzza a pólóját, akkor csodálkozva mérem végig őt és egy pillanatra mondani is akarok valamit,de inkább sietve csukom be a számat, mert tényleg nem sörhasa van és a látvány is olyan, amit az ember akár órákig is el tudna viselni. Végül a szavai rángatnak vissza a valóságba és egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. Jesszusom, ez olyan, mintha photoshopolták volna. De legalább kiderült az is, hogy magához a mutogatós bácsihoz van szerencsém. – Most már tényleg lakatott kellene tennem a számra, de nem megy. Egyszerűen csak a csipkelődések egymásnak adják a kulcsok és mire észbe kaphatnék, addigra már ki is mondom. Magára hagynál egy védtelen nőt? – kérdezem tőle érdeklődve, miközben felállok a székről és inkább a kanapét veszem támadás alá. Kényelembe helyezem magamat rajta és onnét figyelem őt. Csendesen várok a válaszára és közben egy pillanatra se engedem el őt a tekintetemmel. Mindegy, hogy még mindig eszik, iszik vagy éppen mosogatásba kezd. Az egyik párnát a fejem alá teszem, s úgy dőlők a kanapé hátlapjához. Mindenek felett a kényelem, majd amikor meghallom a válaszát, akkor nem szakítom őt félbe, de kötve hiszem azt, hogy ez lenne a teljes igazság, vagy ebből bármi is igaz lenne. Bár azt hiszem van benne igazság. Van olyan, aki elhiszi ezt a mesédet? Miért nem mondod el az igazat? Valaha képes voltál már valakiben megbízni? – s szinte hadarva teszem fel a kérdéseket. Nem akarok esélyt adni arra, hogy félbe tudjon szakítani. Szeretnék válaszokat kapni, s az igazságot. Eleget éltem már hazugságokban. Mivel foglalkozol? – kicsit már barátságosabban pillantok rá. Tényleg érdekel, hogy a vadászaton kívül miket szokott csinálni, mert egyáltalán nem úgy terveztem, hogy hamarosan magára fogom hagyni. Még addig sok színes falevél fog a földre hullni, miközben eső áztatja őket.
Bár feltett szándékom nem volt végigmérni, mint egy húsvéti sonkát, hogy megvegyem e vagy sem, elég húsos e vagy sem, de megtettem. Férfiból voltam az istenit, és nem voltam vak, bár lehet, most azzal mindenki jobban járt volna. Nem sokkal eme ominózus eset után egy törülközőbe csavart alak csoszog utánam, tekintélyes tócsát csinálva a nappaliban. Nem vagyok sem rend-, sem tisztaságmániás, de azért egy körülbelül idegen lakását eláztatni, nem szép húzás. Függetlenül attól, hogy napokig guggoltam az ágya mellett, amitől a hátam igencsak megfájdult, ehhez kétség sem fér. -Mit vártál, hogy az ingyen bulit kihagynám? Amúgy sem sokkal több ruha volt rajtad a kórházban. Mit számít ez?- teszek fel egy igencsak pofátlan kérdést, valamiért azt várva, hogy a kanapéról felkap egy párnát és megpróbálja hozzám csapni. Na már csak az lenne az, amit jobban élveznék, mint a látványa. Na jó, ez nem teljesen igaz így, de így kellene lennie, ha illedelmes fiatalember lennék, nem olyan, mint aki vagyok most. Kár, hogy nagyon nem így élek... -egy fejlődő szervezetnek szüksége van az energiabevitelre. Bár, ezt neked jobban kellene tudnod.-mondom, szinte nevetve, de nem zavartatom magam, tovább nyammogok a pitén, immár a második elpusztításába kezdve, melyet egy korty sörrel küldök a gyomromba. A folyékony kenyér és az édes álom egyvelege. Elcsoszog, majd visszatér, a melegítőben nevetségesen fest, látszik, hogy nem az ő mérete, és vizes hajától a vizes póló versenyre is benevezhetne. -Te kleptomániás vagy vagy ennyire szeretsz más cuccai között turkálni?-vonom fel szemöldököm, hisz rég nem életveszélyes az állapota, itt áll két lábon, igencsak jó színben, a lakásomban, ahová nem hívtam meg, a fürdőmből vizesen kicsattogva, és még vissza-issza szól. Ha annyira rossz passzban lenne, nem így viselkedne, hát én miért legyek másmilyen, mint amilyen alapjáraton vagyok? -Most aztán halálra rémítettél.-állok fel a székből, könnyed mozdulattal felemelve hasamról a pólót, ami alól egy közel sem sörhas kukucskál rá. Tekintetem arcára siklik, várva a reakcióját, majd mikor úgy vélem, a kirakatból elég volt, visszahúzom a pólót, és visszasétálok az asztalhoz.-Egyébként meg azt mondasz, amit akarsz. Téged zárnak be, nem engem, mert mire oda jutnak, már más városban leszek, más névvel, más adatokkal.-közlöm egykedvűen, mintha csak az időjárásról beszélnék vele, holott ez amolyan vándorló vadász titok volt. Bár kétlem, hogy a tudásával árthatna nekem, aki évek óta így él. Igaz, most már ez a város egész közel nőtt a szívemhez. Megsoroz egy rakás kérdéssel, mire vállat vonok, ismét a pitébe harapok, majd megtörlöm arcom, és a sörért nyúlok. Minden kérdése ellenére, nyugalmasan fogyasztom el a vacsorám második felét, és csak akkor foglalom kimondott szavak formájában mondattá az okokat, amikor az utolsó falatot is lenyeltem. -Amikor bevittelek, elég rossz bőrben voltál. Azt mondtam, hogy a bátyád vagyok, kitaláltam egy kamu szöveget, hogy miért vittelek be, mert nem mondhattam el semmit az igazságból. És mivel semmi sem történik véletlenül, míg teljesen biztonságos nem lett a környezet, addig minden nap óvtam a testi épséged. Mert én ilyen önzetlen egy teremtés vagyok.-vágok idióta mosolyt, rebesgetve a szempilláim, mint egy kislány, majd komolyra veszem a figurát és úgy nézek rá. -Megleptelek? Sajnálom, ha csalódást okoztam.-állok fel a székről a konyhába lépve, és a mosatlan edényt a mosogatóba teszem, a tiszta edényeket pedig a helyére pakolom. Igazi okot akar? Úgy se kapja meg.
Tényleg nem tudom, hogy mire számítottam, de úgy éreztem, hogy ide kell jönnöm. Esetleg még taníthatna is. Na, meg munkát is tudok vállalni, így biztosan egyszerűbb lenne ezt a lakást bérelni. Az is tény, hogy egyedül nem igazán mertem már lakni sehol se. Féltem attól, hogy esetleg a múltam megismétlődik, de akkor már nem fogom túlélni a dolgokat. Mi van, ha konkrét céllal támadtak meg, ha esetleg nem baleset volt, hanem valaki a családunkra pályázik? Erre nem is akartam gondolni és sok időt nem is kaptam ezeken rágódni, mert hamarosan már itt volt Shane és az események eléggé felpörögtek. Egyáltalán nem tetszett az, ahogyan rám törte a fürdőt, de jogos volt, hiszen én meg a lakására törtem be. De pillanatok múlva már egy szál törülközőben csoszogtam utána és próbáltam megmagyarázni a dolgokat, de nem éppen jól. Szerintem pontosan annyira furcsa, mint az, ahogyan majdnem kiesnek a szemgolyóid, miközben engem pásztáznak a törülköző takarásában. Lemerem fogadni, hogy a képzeletbeli szemeid már azt is eltűntették. Főleg, hogy már azt is tudod, hogy mi lapul alatta. – szólalok meg egy kissé talán nyersen és egy fintor keretében. Ha azt hiszi, hogy ezzel ki tud dobni innét, akkor nagyon téved. Nem fogok innét csak úgy elmenni. Tudni akarom, hogy miért mentett meg, mert más túlélőkre nem botlottam, legalábbis olyanokba, akik neki köszönhetik az életét. Koszos? – nézek rá érthetetlenül, majd mikor elindulok vissza fürdő felé, akkor újra megszólalok, bár inkább motyogásnak tűnik és az se érdekel, ha hallja. – Pite zabáló és sör piáló. Talán lehet, hogy rossz személy találtam meg. – De komolyan. Most melyik vadász viselkedik így? Szerintem egyik se. Olyan, mintha még mindig 24 lenne, bár kinézetre se tűnik többnek, mint maximum 28. Már csak ez hiányzott. Belebújok a melegítő nadrágba, majd pedig egyszerűen tovább haladok és hamarosan már a hálóban vagyok, ahol kinyitva a szekrényt kiveszek egy fölsőt. Ezek után feltörlöm a vizet és visszasétálok hozzá. Már tényleg semmi se érdekel. Még az se, ha beszól a póló, atléta miatt. – Tudod a nagy sörhasadnak köszönhetően megfordult a fejemben, hogy esetleg nem is te vagy Shane és így jobb volt inkább Tudjuk miket említeni, mint esetleg elszólni magamat és holnap már zárt osztályon találni magamat. Végül lehuppanok vele szemben és onnét figyelem őt. – Szóval te tényleg vadász vagy? Ha igen, akkor miért mentetted meg az életemet? Vagyis inkább itt az a kérdés, hogy miért jártál még be hozzám hetekig? S ne is próbáld tagadni, mert tudom, hogy ott jártál Hallottalak téged. – szólalok meg komolyan és közben a férfi pillantását fürkészem. Válaszokat szeretnék kapni, majd a sörét elveszem is belekortyolok, utána pedig visszalököm elé. Ehhez mindenképpen kell egy kis erősítő, azt hiszem. – Szóval? – kérdezem tőle egyre kíváncsiabban és próbálok minél kevesebb időt hagyni arra, hogy valami kamu dumát kitaláljon. – Ne is próbálj hazudni! – szegezem le komolyan és egy kisebb mosoly keretében nézek rá.
Valahogy nem úgy készültem, hogy a lakásomba valaki betört. Oké, hogy ez egy hotel, de hónapok óta semmi jele nincs annak, hogy bárkinek a foga fájna a szobámra. Különben is mit találna? Táskákat, mert ki nem igazán pakolok, fegyvereket, persze ujjlenyomatok nélkül. És? Hamis személyivel vettem ki a szobát, és Shane-ből nem hiszem, hogy egy darab lenne a földkerekségen. A fürdőből kihallatszó ének, a locsogó víz arra utal, hogy valaki kényelmesen berendezkedni kívánt, míg én nem tartózkodtam itthon. Ez annyira nem tetszik, ahogy az sem, hogy az elmosott edények a borogatón kupacban várják, hogy valaki elrakja őket a helyükre. Kedves fogadtatásom jeléül nyitok be, vagyis inkább rontok be a fürdőbe, a fegyvert egyenesen a betolakodóra szegezve, aki egy ismerős arcú lány volt. Lehet, hogy fáradtság és az elmúlt napok kialvatlansága a probléma, vagy agyamra ment a rengeteg autó, amiknek kisebb, nagyobb bajaik voltak, és minden tulaj idegesítően sietni akart valahova. A rövid figyelmeztetés és a neki dobott törülköző után távozom a fürdőből, és a nappaliban körbepillantva rájövök más nem mozdult el a helyéről. Hallom, ahogy kicsoszog, mert a víz a parkettán cseppet sem halkan csepereg le róla, mitől fintor ül ki arcomra. Oké, hogy én is szoktam ilyet csinálni, de ez az én lakásom, azt csinálok benne, amit jónak látok, vagyis amit akarok. -Áh, ja, hogy ja.-mérem végig cseppet sem szenvtelenül törölközőbe csavart alakját, majd megvakarom fejem, és egy idióta mosolyt virítok rá.-Szokták mondani, kívül tágasabb. Ne értsd félre, örülök, hogy élsz, de betörtél a lakásomba. Ez azért több, mint furcsa.-jegyzem meg mindennemű teketóriázás nélkül, majd elveszek egy tányért, kiteszek rá egy pitét, kezembe veszek egy sört, kinyitom, leülök, lábaim pedig feldobom a székre. épp, ahogy terveztem, s ez arcomon egy elégedett pillantásból is jól kivehető. -Hát persze. Meg koszos is?!-utóbbi kijelentésem nem is kérdés, de igazán nem is ténymegállapítás, amit egy kényelmes mozdulat követ, a pitémbe harapok és mint aki jól végezte dolgát ízlelgetem a vacsorám.-Helyezd magad kényelembe. Bár az érezd magad otthon részen is túl vagyunk már. A fürdőben van egy melegítő, jobbal nem szolgálhatok. És az isten szerelmére, töröld fel a vizet, mert a nappalim nappalinak szeretem nevezni, nem pedig csónakázótónak.-arcomon a kaján vigyorból látszik, hogy nem zavartatom magam, nem is hazudtolom meg, bemutatkozni pedig eszemben sincs, hisz ő már tudja a nevem, és én is az övét. Csak a rövidtávú memóriám hagy ki néha.-Mellékesen, ez nem egy olcsó Harry Potter film, hogy tudjuk kikről beszéljünk. Vadász vagyok, vannak vámpírok, farkasok, szellemek, boszorkányok és még sorolhatnám. Disneyland a földi verzióba.-fintorodom el belekortyolva a meleg sörbe, és gyermetegen harapok még egyet a pitébe, ezzel elpusztítva az első darabot.
Lehet, hogy zavartatnom kellene magamat, de nem igazán megy. Lehet, hogy hamarosan el leszek küldve a francba, így inkább most szeretném kipihenni magamat és nem pedig az utcán, hiszen tele van ez a hely természetfelettiekkel. Lehet, hogy még nem vagyok egy közülük, de nem is leszek az, ha rajtam múlik. Sose akartam egy bestiával együtt élni és minden teliholdkor ártatlanok vérét kiontani. Én már lecsúsztam arról, hogy megtörjem az átkomat, de ki tudja, hogy mit hoz a jövő. Majd meglátjuk, majd rövid időre sikerül is a tévé csiripelésére elaludnom, mintha csak Csipkerózsika lennék. Végül pedig itt az ideje kicsit felfrissülni, ha már a keresett személyt elnyelte a föld. Fogalmam sincs, hogy mennyi az idő, de az is igaz, hogy egyáltalán nem zavartatom magamat és a fürdőbe menet ejtem el a ruháimat. De persze nem sokáig élvezhetem a meleg víz gyógyító és vérfrissítő hatását, mert míg engem elárul a zaj, addig őt nem. Így amikor egyszer csak valaki „betöri” az ajtót ijedten ugrom össze, de ha ez nem lenne elég, akkor még egy fegyvert is rám fognak. Csodálkozva pillantok a férfira, de aztán hamar rájövök arra, hogy ezt a szempárt kutattam régóta és sötét éjszakákon is ebbe kapaszkodtam. Sietve próbálom magamat eltakarni, mert csak nem fog lelőni, legalábbis remélem. Amikor pedig felém dobja a törülközött, akkor sietve kapom el, de úgy, hogy ne legyen csurom víz. Sietve akasztom fel, hiszen hirtelen szóhoz nem tudok jutni és még az is átfut a fejemen, hogy esetleg tévedtem. Végül lemosom magamról a tusfürdőt és a sampont is, s sietve csavarom magam köré a törülközőt, miközben elzárom a vizet is. Mély levegőt veszek, majd lassan kifújom. Minden rendben lesz, próbálom magamat megnyugtatni és egy szál törölközőben elindulok vissza. Miközben a lábam nyomát ott hagyom a padlón. Nem igazán törülköztem meg. Ha jól tudom, akkor Shane Randolph-nak hívnak és te mentettél meg a tudjuk kik ellen. Te vittél kórházba is és jó pár napig ott maradtál mellettem. Igaz, akkor kicsit rosszabb állapotban voltam, de ha nem tévedek, akkor te vagy az akit keresek. S mivel úgy gondoltam, hogy jobb itt bent megvárni, így inkább bejöttem és nem ültem le az ajtód elé. – hadarom el neki a dolgokat és a vizes tincsemmel kezdek el játszadozni. - Apocalypse Benson vagyok. – mutatkozom be, majd az elmosogatott dolgokra pillantok és egy bocsánatkérő pillantással nézek rá. – Sajnálom, nem akartam bunkó lenni. Csak éhes voltam..- vallom be egy kisebb sóhaj keretében, hiszen ha mindendet elveszíted és még utána kórházba is kerülsz, akkor kicsi az esélye annak, hogy utána könnyedén életben maradsz, hiszen senki se akar egy elég szarul kinéző lányt alkalmazni…
Miután az utolsó kuncsaft autója is kigurult a műhelyből, megtöröltem a motorolajtól koszos kezem, és az órára néztem. Bőven túltettem a munkaidőn, amit teljesítenem kellett. Felkaptam a sporttáskám és a műhely öltözőjébe mentem, hogy a koszos ruha helyett valami kevésbé koszosat vegyek, megmosakodjak, és megszabaduljak a fekete foltoktól. Miután ezzel is megvoltam, kicsekkoltam, a jattom a zsebemben lévő pénztárcába süllyesztve, és az első italboltig meg sem álltam. Tudtam, hogy kaja van a hűtőben, de a söröm elfogyott, és jelenleg semmi másra nem vágytam jobban, mint egy fotelre, egy jó meccsre, és hideg sör híján meleg sörre. A kocsi volánja mögött dúdolva hajtottam az utakon, a hotelig, majd olyan nyugodtsággal a szobámig haladtam, mintha az életem habos torta lenne, csokimázzal a tetején. Végül rájöttem mi hiányzik, és a nem messze lévő pékségből még a sör mellé vettem némi pitét. Megszállottja voltam a hely süteményeinek, mint valami koravén trottyos, aki hasat akart növeszteni a tévé előtt. Meg kell hagyni, a családom elvesztése után épp annyi kedvem volt vadászathoz, mit amennyi kedvem az élethez, de mint mondani szokás, az apró örömökért megéri élni. A szoba ajtajához lépve összevonom a szemöldököm, mert az ajtó kulcs nélkül is kinyílik, ami annyira nem tetszik. Lassan lépek be, halkan, az asztalra téve a sört és a pitéket, melyek a dobozban hűlnek, és a jelek szerint elfogyasztásuk váratni fog. A megszokott helyen elrejtett pisztolyom előrántva nézek körbe a konyhában, ahol a jelek szerint valaki már bevacsorázott előttem. A fürdőszobából dúdolás hallatszik, a locsogó víz ellenére, mire kismillió kellemes gondolat futhatna át a fejemen, de reggel nem hagytam hátra senki olyat, aki most tusolhatna csak le. sőt, egyáltalán nem hagytam hátra senkit. -Szolgáld csak ki magad, a meleg vizet a hotel állja.-nyitok be kopogás nélkül a fürdőszobába, és a pisztolyt kibiztosítva a tusolóban ácsorgó lányra szegezem. Annyira sem zavartatom magam, hogy elforduljak, inkább lekapok egy törölközőt a helyéről, és a lány felé dobom. Emlékeznem kellene rá, hogy ki ő? Egyenlőre az jobban izgat, hogy mit keres itt.-A hűtő viszont nem tölti fel magát, szóval van három perced, hogy kitaláld, miért törtél be, és másik fél, hogy a magyarázat után távozz. Most pedig vagyok olyan rendes és magadra hagylak, hogy megtörölközz.-ezzel elfordulok, az ajtót nyitva hagyva, hisz a fürdőből maximum a szellőzőn keresztül szökhetne meg.
Azt mondják, hogy nincsenek véletlenek és talán nekik van igazuk. Egyszer valaki megmentette az életemet. Ő nem látott mást bennem, mint egy védtelen lányt és talán neki is volt igaza, hiszen én nem akarok vérfarkas lenni. Nem volt választásom, egyszerűen csak örököltem és azóta meg ezzel együtt kell élnem. Amikor csak arra gondolok, hogy egyszer én is vadállattá fogok változni, akkor hirtelen a gyomrom liftezni kezd és csak erővel tudom a nyomromban tartani az aznapi fogásokat. Pedig nem vagyok puhány, ha az lennék, akkor nem állnék itt eme ház előtt. Régóta kutakodtam már utána, hiszen meg akartam neki köszönni és talán meg is ismerni a megmentőmet. Sietve kopogtattam az ajtón, de nem válaszolt senki se. Pár percet vártam, majd újra kopogtam, de még mindig semmi se változott. Fülelni kezdtem, belestem az ablakokon, míg végül az egyik hajtűt kivettem a hajamból és feltörtem a zárat. Valahogy életben kellett maradnom, hiszen lehet, hogy megmentették az életemet, de attól még nem volt életem. Minden odaveszett abban a támadásban. Így érthető volt, hogy kevésbé barátságos és törvényes dolgokhoz is közöm volt. Nem voltam bűnöző. Egyszerűen csak szerettem volna életben maradni és eddig sikerült is. Csodálkozva sétáltam végig a hatalmas bérleményben, majd egy kisebb mosoly keretében a hűtőhöz sétáltam és kerestem valami kaját. Miután jól laktam elpakoltam magam után, majd pedig folytattam a lakás feltérképezését, de mivel a percek csak teltek, de senkise jött haza, így úgy döntöttem, hogy kényelembe helyezem magamat. De egyik műsor se igazán kötött le. Egyszerűen csak azt vártam, hogy újra abba a szempárba pillantsak, amit láttam azelőtt, hogy a sötétség elnyelt. Szép lassan pedig sötétedni is kezdett, így itt volt az ideje a fürdésnek. Felkaptam a táskámat, majd a fürdőbe menet szép lassan elhagytam a koszos ruháimat és hamarosan már a tusoló alatt álltam és élveztem a forró víz gyógyító hatását. Még mindig egy-két heg és seb díszítette a testemet, amiket állandóan csípett a víz, de nem érdekelt. Végül szép lassan még dúdolni is elkezdtem, mintha nem is valakinek a lakásában lennék, hanem otthon…
Nem ébred fel az ember minden áldott reggel arra, hogy valakinek vissza kell adnia az emlékeit. Arra pedig főleg nem ébredek fel, hogy az apám a kanapén alszik, mert hazahozott valakit. Ha már hazahoz valakit a legnormálisabb, ha vele van és nem firtatom mi történt közöttük, de ez most sokkal bonyolultabb volt és ez a varázslat egy kicsit megviselt és legszívesebben visszabújnék az ágyamba, ahol nyakig betakaróznék és ki se tenném a lábamat onnan soha többé. De ez nem így működik sajnálatos módon. A legjobb lesz, ha egy kicsit kiszellőztetem a fejemet őket pedig hagyom, hogy valamennyire megbeszéljék a helyzetet. – Értettem nagyfőnök. – Tudom, hogy apa nem szereti ha az erőmet használom, de nem tagadhatom le, hogy boszorkány vagyok. Attól még, hogy nincs itt mellettem anya, hogy állandóan a sarkamban járjon vagy valaki, aki boszorkány erőkkel rendelkezik és képes legyen kitanítani engem arról igazán nem tehetek. De a magam ura vagyok és nem mondhatnám, hogy annyira egyedül lennék ebben a világban, hiszen minden egyes sarkon ott a lehetőség főleg ebben a városban. Mindenhol ott van a természetfeletti csak oda kell figyelnünk és, ha annyira megvetném a boszorkány erőmet, ahogyan apám szeretné, hogy hanyagoljam, akkor nem is lennék képes arra, hogy megvédjem magam, ha esetlegesen úgy alakul. – Én viszont most inkább kiszellőztetem a fejemet. Majd jövök. – A legjobb lesz, ha ők ketten képesek lesznek megbízni egymásban a homályos emlékképek ellenére is. Mármint apa feje tiszta csak éppen a másik félé nem. Ah. Ez az egész annyira zavaros, hogy már abba is belefájdul a fejem, hogy megpróbálom valamilyen szinten végiggondolni. Tényleg nagyon jót fog tenni nekem ez a séta..
Nem tudhattam, hogy mit élt át ez a nő, de Fay tudhatta, hisz látta ő is. Legalábbis gondolom. És bármennyire próbáltam az ilyen fajta "kínzás" ellen lenni, remélvén, hogy az alany az emlékeit okkal vesztette el, most nem tudtam nem a lányom pártjára állni. Ő csak segíteni akart, amit meg is tett. Az, hogy ezzel milyen lavinát indított el, annak a megakadályozása nem rajtunk múlt, hanem Nyx-en. Próbálok kiszakadni a kellemes érzésből és úgy próbálom a józan eszem megtartani. Valamiért gondoskodni akartam róla, mint ahogy a lányommal tettem, de volt valami, ami miatt nem tudtam mégsem teljes mértékben átadni magam annak az érzésnek. Volt szemem, és most ez volt a leginkább zavaró. Láttam, ahogy Nyx szemében ott ül a félelem, az értetlenség, és csak rá kellett nézni, már attól elgondolkodott az ember fia, hogy megvan e még a józan esze, vagy sem. Ugyanakkor Fay megszegte az ígéretét, amiért számomra láthatóan hibáztatta is magát, meg nem is. -Ne emészd magad miatta, jól van. Vagyis gondolom idővel jól lesz.-nézek a lányomra, harmadik személyben beszélve arról, aki bőven hallótávolságon belül van, most mégis úgy hagyták el a szám a szavak, mintha a közelünkben sem lenne. Furcsa volt a helyzet, nem tudtam velem túl sok mindent kezdeni, kicsit két tűz közé szorítva éreztem magam. A ránk telepedő csendet Nyx hangja töri meg, mire tekintetem rá emelem, és összevont szemöldökkel hallgatom. -Boszorkány és vadász egyszerre. Bár utóbbin lenne még mit csiszolni.-jegyzem meg kicsit szemrehányóan, de arcomon azért ott ül egy halovány mosoly, amin látszik, hogy próbálom a meglehetősen fagyossá lett hangulatot kicsit felolvasztani. De amíg ő a jelek szerinte kezdett jobban lenni, a lányom sápadt lett, mint a fal, így mellé léptem, és ellenkezést nem tűrően ültettem le a szobában lévő egyik székre. -Azt hiszem ez a reggel mindenkit megviselt. Mind a ketten kimerültetek, de lássuk be, az tiszta sor, hogy ez így nem maradhat. Nyx nem tudja, hogy kicsoda, vagyis részben már igen. Te pedig jobb lesz, ha óvatosabban használod az erőd, mielőtt bajok lesznek. Én nem vagyok az anyád, hogy tudjam kezelni az ilyesmit.-nem tudtam kezelni a helyzetet, ami tökéletesen meglátszott rajtam, és nem tudtam tenni ellene, hogy ne így legyen. Fogalmam sem volt, hogy a két lánnyal mit kezdjek, de azt tudtam, hogy ez így nem maradhat sokáig, mert abba bele fogok őrülni. S már várom, hogy a lányom frappáns megjegyzést tegyen, amiért felhoztam az anyját, ráadásul nem éppen a legszebb hangnemem használva.
Csendesen figyelem őket, de nem szólalok meg. Ez egyszerre túl sok. Nem is ismerem őket, de mégis itt vagyok és az életemről kérdezgetnek. Tudom, hogy segíteni szeretnének, de akkor is fura ez a helyzet, mintha a világ kifordult volna önmagából. Néha Fay-re pillantok, de nem mondok neki se semmit. Tudja, hogy átvert és látom rajta, hogy sajnálja, de ugyanakkor kegyetlenül esik az egész. Ismerős ez az érzés, de egy férfi részéről tapasztaltam meg, vagyis inkább kettőjéről. Az egyik a fiam édesapja volt, a másik meg nem tudom. Talán az a férfi, akit elmosódva láttam. Az az alak volt ott a fiam halállakkor is, de olyan volt, mintha két különböző kép keveredett volna egymással és emiatt egyiket se látnám élesen. Mintha ezt szerették volna eredetileg, de valami hiba csúszott volna be és elveszítettem volna a memóriámat. Akkor ő is vámpír, vagyis gondolom... Biztosan így van, nem vagyok orvos. - mondom egy kisebb vállrándítás keretébe, hiszen a vadászok sérüléseit még el tudom látni,d e ez már az én képességeimet is meghaladják. Láttam azt, hogy mire vagyok képes, így már tudtam azt is, hogy azt a bizonyos kést tudtam volna használni helyesen, ha arról van szó. Nem kérek semmit se. - válaszolok sietve, majd lesütöm a szemeimet. Vöröslő fürtjeimbe túrok és veszek egy mély levegőt, majd a lányra pillantok. -Köszönöm, hogy megtetted. Tudom, hogy nem tartottad be azt, amit ígértél, de csak azt tetted, amit helyesnek gondoltál. - mondom neki kicsit barátságosabban és egy apró mosollyal az arcomon. Nem akarom megbántani és talán nincs is minden veszve. Nem hibáztatom azért, amit tett. Sőt, mondhatni becsületre méltó és ritka pillanat az, hogy valaki felmeri vállalni azt, amit szeretne és kitart mellette. Ő pedig pontosan ezt tette. Vadászok hívtak ide. Megkértek, hogy a helyi újoncokat képezzem ki, mert szükségünk van egy régi motorosra. - egy kisebb mosoly is az arcomra kiül, mert emlékszem arra, hogy miként küldtem az egyik fejest is a földre. Egy nő legyőzött egy férfit. Ezt a mai napig nem bocsájtotta meg az illető, de ez van. Aki jobb, az jobb. - Azt hiszem van itt egy barátnőm is, de még nem tiszta teljesen. - válaszolok sietve, miközben Shane-t figyelem. Nem értem, hogy hirtelen miért vett fel ekkora távolságot, de nem firtatom. Egy darabig csak bámulok ki a fejemből, majd aggódva pillantok a szőkeségre. - Jól vagy? Nem akarsz leülni? - kérdezem tőle kíváncsian, hiszen biztosan jobban tenné, ha leülne, mint álljon. Főleg, egy ilyen varázslat után.
A kérdésem után mindössze némán ácsorogtam, mert bűntudatom volt, hogy nem fejeztem be akkor, amikor megkért rá, de apának igaza volt tudnia kellett, hogy mi történt a múltjában és ez nem olyasmi, amire egy ember önként vállalkozik újra és újra. Legfőképpen akkor, mikor már rengeteg fájdalmat átélt emiatt és az emlékek, amit az elméje elé tár nem a legboldogabbak. Ilyenkor az ember automatikusan menekül a fájdalom elől. Mert tény és való, hogy akkor is fájdalmas lett volna, ha szivárványról és unikornisokról térne vissza a fejébe a kép. Remélem, hogy idővel ki fog derülni, hogy mégis ki tette ezt vele és legfőképpen, hogy miért. De nem akarom, hogy apát belekavarja ebbe az egész helyzetbe, mert nem ismerem és nem tudom, hogy milyen bajba keveredett, hogy idáig jutott. Nem vagyok ellenséges, de van egy határt, amit meghúzok. Az pedig, hogy nem kockáztatjuk apának az életét semmilyen áron, senkiért. Ahogy nekidőlt apu mellkasának olyan volt, mintha ez egy olyan pillanat lett volna, amit nem szabadott volna látnom, mintha ők ketten becsöppentek volna egyfajta buborékba, ami csak számukra létezett és én, mint egy kegyetlen kukkoló bukkantam fel a képbe. Végül elhúzódik apa és az ablakhoz sétál, majd kérdésekkel kezdni bombázni, ami tudom jól, hogy Nyx érdekeit szolgálja és nem azt akarja elérni, hogy eltűnjön innen. Ha ennyire el akarná üldözni fel sem hozta volna. -Hozhatok valamit? Esetleg egy pohár vizet?- Meglep a készségességem, de azok után, amit átélhetett a legkevesebb, hogy nem kell elviselnie a kötekedő, gúnyos stílusomat, hanem egyszerűen csak el kelljen viselnie a társaságomat azok után, hogy valamilyen szinten elárultam. Mert pontosan ezt csináltam. Megkért, hogy hagyjam abba, ha ő azt kéri és mondtam, hogy megteszem, de már túl közel voltam ahhoz, hogy elengedjem az egészet és lehet, hogy egy napon hálás lesz majd ezért, de az is lehet, hogy soha nem fog tudni megbocsájtani nekem. Bár nem tudom, hogy lesz-e egyáltalán kettőnknek jövője. Bár az a pillanat apával.. Hát nem tudom, hogy mi lesz itt, de nem akarok túlságosan előregondolni semmit sem.
Az, hogy a lányom féltettem jobban, vagy az idegen nőt, akit én hoztam az életünkbe, elég kényes kérdés volt, mert őszintén fogalmam sem volt róla. Én nem láttam, amit ők ketten láttak, de éreztem, ahogy a nő körmei bőrömbe marnak, amit szó nélkül tűrtem, de a lányom muszáj voltam bátorítani, hogy fejezze be, amit elkezdett. Nyx feje mellkasomnak dől, és mintha az emlékei az én fejembe is szállnának, vagy legalábbis a sajátjaim előhívhatnák. A feleségem, mikor a lányom megszületett, ugyan így dőlt nekem, és hirtelen ugyan az a melegség tölt el most is. Tudom, hogy nem helyes ilyesmit érezni, de nem mutatom jelét ennek a gondolatnak. A lányom fontos kérdést tett fel, és kíváncsian vártam a válaszát, miközben próbáltam a gondolataimból kiűzni feleségem képét és a közös emlékeink. -Ez normális érzés, ha az embert poszt traumatikus stressz éri. Vagy ha valaki azt kéri tőle, hogy felejtsen el mindent. -vetek fel még egy kézenfekvő lehetőséget arra, hogy miért veszthette el az emlékeit, és miért pont azokat, amik fontosak lehetnek számára. Láttam már hasonlót, találkoztam olyannal, akit egyik nap ismertem, a következőn arról sem volt fogalma, hogy kicsoda, de nem értettem, hogy Nyx mit tehetett, ami miatt ez történt vele. -Ó, ezek nyom nélkül el fognak tűnni.-engedek el mosolyszerűséget, hisz nyilván egy-pár körömnyom, még ha esetleg vér is fakadt belőle, nem a világ vége, a többi, kevésbé kedves emlék mellé, amit testemen hordok, biztos, ami biztos alapon, hogy emlékezzek arra, mik alakították életem. Lassan felállok, óvatosan lefejtve mellkasomról Nyx törékeny alakját, és az ablakhoz sétálva kibámulok az utcára. -Emlékszel rá, hogy hogy kerültél ebbe a városba? Hogy mi hozott ide?-érdeklődöm Nyx felé fordulva, hátha ebből ki tudunk indulni, ha esetleg többet akar megtudni a múltjáról. Soha nem lehet tudni, hogy mi vezérel valakit, de kétlem, hogy csak úgy idejött volna, tudván, hogy ebben a városban hemzsegnek a természetfelettiek. -Esetleg egy barát, barátnő, valaki, akit ismerhetsz itt?-bár a kérdés most olyannak hatott, mintha próbálnám kitenni a lakásból, mégis inkább olyannak szánom, ami az ő érdekeit is szolgálja.
Figyelmeztetett, hogy fájni fog, de hirtelen nem tudnám megmondani, hogy mi fájt jobban. A varázslat vagy esetleg az emlékeim. Újra éreztem, hogy milyen gyermeknek lenni, kitagadva lenni, életet adni egy gyermeknek és elveszíteni. Végig néztem, ahogyan meghal és nem tehetettem semmit se. Éreztem, hogy újra kitépik a szívemet és talán ez volt az a pillanat az, amikor azt akartam, hogy engedjen el a lány. Nem akartam többre emlékezni, de nem tette meg. Folytatta tovább, s abban a pillanatban úgy éreztem, hogy elárultak, ahogyan egyszer már megtette valaki. Éreztem a férfi erős szorítását és hiába küzdöttem nem engedett el. Nem szeretettem volna Fay-nek ártani, de nem akartam még több fájdalmat átérezni. Éreztem, hogy a könnyeim újra és újra végig folynak az arcomon, miközben a testem egyre jobban megfeszült az újabb és újabb fájdalom hullámoktól. Lassan úgy éreztem, hogy nem bírom tovább és a fájdalom fog a sírba tenni, de aztán egyszer csak abba maradt. A fejem előre bicsaklott a testemmel együtt, így Shane-nek dőltem. Egy darabig megmozdulni nem bírtam, annyira fájt minden. Végül lassan kicsit hátrébb csúsztam és apróra húztam magamat. Figyeltem a lányt és hallgattam, amit mondott, de nem válaszoltam rá. Megszegte azt, amit ígért, de ezért még se vonhatom felelősségre. Örülnöm kellene, hogy egyáltalán megtette. A gyomrom egyre jobban kavargott, így felhúztam a térdeimet és próbáltam megnyugodni. Próbáltam minden emléket feldogozni, de még mindig nem láttam pontosan, hogy miként veszítettem el az emlékeimet. Haloványan láttam egy férfi arcát, illetve egy nőét, de nem tudtam megmondani, hogy kik ők és valójában hogy néznek ki. Nem, nem tudom pontosan. - mondom alig hallhatóan, majd próbálom feldolgozni az információkat. Pár perc múlva már felülök, de próbálom a távolságot még mindig feltartani. Vadász voltam, de aztán megjelent az erőm és utána minden homályos. Mintha sokkal mélyebben rejtőzne minden arról az időről. - mondom szinte motyogva, mert arra viszont tökéletesen emlékszem, hogy mi történt az egy szem fiammal. Végül a kezem Shane kezére siklik és egy-két körömnek a nyoma díszíti a karját. Sajnálom. - szólalok meg és óvatosan a férfira pillantok, mert talán nem kis fájdalmat okozhattam neki.
Tudom, hogy nagy valószínűséggel őrültségre vállalkoztam, de ez még nem jelenti azt, hogy meg fogok hátrálni. Kötelességem ezt az egészet megtenni, mert szüksége van az emlékeire ahhoz, hogy járkáljon itt, mint valami holdkoros, aki a saját árnyékától is képes megijedni. Belekezdtem tehát az igézetbe és tényleg igyekeztem a lehető legkevesebb fájdalmat okozni neki, de tudom, hogy nem igazán az én tisztem ezt kontrollálni, illetve az emlékek is elég fájdalmasak lehetnek a számára. Ahogy egyre inkább közeledünk az igézet végéhez érzem, hogy elszakad benne a húr, mert egyre inkább sikoltozik és végül már kérlel. Tudom, hogy megígértem neki, hogy abbahagyom, ha arra kér és apának is igaza van, ha most nem fejezem be, akkor talán soha nem fogja még egyszer rávenni magát arra, hogy ezt az egészet akár csak elkezdje, mert most már tisztában van azzal, hogy mégis milyen fájdalommal jár ez az egész procedúra. Fájdalmas sikolyai a szívembe marnak, de végül kitartok az igézet mellett és véghez viszem, ami már nem tartott tovább egy apró percnél és végül elhúzódom tőle, majd pedig úgy helyezkedem, hogy apa mögött legyek, de közben azért láthassam az ő arcát is. – Sajnálom, hogy nem álltam le, de.. Már túl kevés volt hátra.. Csak egy hajszál választott el minden emlékedtől és lehet, hogy most azt mondod, hogy jobb lett volna nem tudni, de.. Mindig jobb tisztában lenni a múltunkkal, mert az határoz meg minket. – Nem akarok nagy bölcs megszólalásokat osztogatni egyszerűen csak elmondom, amit gondolok és így talán meg is érti a döntésemet, hogy mégis miért nem hagytam abba még akkor sem, amikor ő megkért engem erre. Tudnia kellett, hogy mi mindenen ment keresztül is és talán már azt is tudja, hogy ki tette ezt vele. – Tudod, hogy ki tette ezt veled? – Lehet, hogy nem ez a legjobb kérdés jelen pillanatban, mert hallottam, amit mondott. Elveszítette a gyermekét.. De legalább nem arra kérdeztem rá és így legalább tud valami másra koncentrálni most. Legalábbis én ezt szerettem volna elérni. Mondjuk.. Fogalmam nincs, hogy mit kellene tennem, vagy mondanom, mert még egyszer sem voltam ilyen helyzetben azt pedig nem mondhatnám, hogy túlságosan jó lelki támasz lennék.
Elhagyom a szobát, mert nem vagyok kíváncsi rá, ahogy a lányom kényszerből, mert esetleg azt hiszi, hogy kötelessége jóvátenni valamit, vagy csak szimplán emberségből teszi, amit tesz, de tudja, hogy ez az egész mizéria még új nekem. Aztán mégis visszatérek a szobába, nekitámaszkodom az ajtófélfának, és mikor a lányom megkér, hogy fogjam le Nyx kezeit, akkor kénytelen, kelletlen arckifejezéssel ugyan, de segítek. Aztán, csak a helyzet "kellemességét" fokozandó, a lányom belelendül, Nyx pedig ahogy mondta, sírás és furcsa, félbe maradt mondatok közepedet szinte üvölt a testét, elméjét átjáró fájdalomtól. Összeszorított fogakkal, szorosan tartom kezeit, kis eséllyel arra nézve, hogy nem marad nyoma annak, ahogy tartottam őt. Nem eresztem, de erőfeszítések között, úgy helyezkedem, hogy mellkasomnak tudjon támaszkodni, miközben megrázom a fejem és Fay-re nézek. Hallom, amit Nyx mond, de nem tisztem kérdezősködni a jövőben sem. Viszont kétlem, hogy a korommal már most romlana a hallásom, és a jelek szerint elvesztette egy családtagját, aki nem távoli, de annál közelibb rokonja volt. Aztán azt mondja, hogy vadászat. Kizárt. Elég az, ha boszorkány, de ha mellé még vadász is, akkor több félnivalója van az emlékeitől, mint hihette azt eddig bárki is. -Ha most abbahagyod, soha többé nem fogja az összes emlékét visszakapni.-mondom, de tudom jól, hogy a nőre rátörő fájdalmak ellen nem sokáig tud majd harcolni. -Nem lesz semmi baj...-suttogom a nő fülébe, magam sem tudom, mikor hazudtam ekkorát, de ma új dátumot állítottam fel ehhez. Emlékszem, hogy Fay mit mondott. Ha abbahagyja, rá is visszaüthet. Félretéve atyáskodást és védelmezési ösztönöket, ha valaki elkezd egy igézetet, nem hagyhatja azt csak úgy abba. Ezt még én is tudtam, akinek egész életében köze sem volt ilyesmihez. A nő csuklója köré font kezeim mintha áramütés érné, de nem változtatok a fogáson, viszont bevillan az emlék, hogy ugyan ezt már egyszer éreztem Fay anyja mellett is, és mostanra már szinte biztos lehettem abban, hogy ez nem a felesleges feszültségektől van, mindinkább attól, hogy valaki boszorkány és az erejét nem bírja kontrollálni.
Köszönöm. - mondtam Fay-nek komolyan és teljes mértékben őszintén. Hálás voltam azért, amit tenni fog értem. Tudtam jól, hogy veszélyes lehet, vagyis inkább éreztem az ereimben és csak egyet szerettem volna, ha Fay-nek és Shane-nek se eshet baja, mert velem már nem hiszem, hogy nagyobb baj történhet, de persze tévedtem. Egyáltalán nem számítottam arra, ami még rám várt. Nyeltem egy nagyot, majd lassan Shane-re pillantottam és a kezeimet röpke habozás után odaadtam neki. Hagytam, hogy az ujjai a csuklómra fonódjanak majd picit előrébb csúsztam, hogy Fay kényelmesen elférjen mögöttem. Ezek után pedig lassan lecsuktam a szememet és vártam, hogy jöjjön annak, aminek jönnie kell. - Rendben. - mondtam neki szinte suttogva, amikor figyelmeztetett, hogy most fog kezdődni a pokol hét bugyra, majd a fogaim szinte egyből az alsó ajkamba vájódtak. Éreztem, amint a vérem kiserken, de ennek ellenére se engedtem azt, hogy bármilyen hang kijöjjön a torkomon, a perceg csak teltek és én egyre gyengébb lettek. Ajkaim lassan szét nyíltak és a fájdalom legmélyebb bugyraiból kitörő sikolyok hagytál el a torkomat. Megrántottam a kezemet, de az meg se mozdult. Idegesített abban a pillanatban, de az elmém emlékeztetett, hogy ez miért van így. Éreztem, ahogyan egy könnycsepp végig gördül az arcomon, majd egy mondat foszlány egy kétségbe esés kiáltás közepette tört utat magának. - Neee!! Philip, kérlek nyisd ki a szemedet! Anya itt van... - miközben láttam azt, ahogyan egy vámpír szép lassan megöli őt. A következő kép az volt, hogy valaki azt mondja, hogy fuss, csináljam ezt és azt. Edzés volt, de egyáltalán nem szokványos. Nem tudom, hogy mi volt az, majd egy újabb szó hagyta el a sikolyok közepette az ajkaimat. - Vadászat... - majd pedig hamarosan milliónyi kép jelent meg a szemeimben és már szinte az egész testem remegett. Éreztem, amint valami végig folyt bőrömön, majd az ajkaimon. Talán az orromvére eredt meg? Nem lehetetlen, de nem bírtam tovább. - Neeeee! Elég!!! - mondtam szinte teljesen elveszve, mert minél többet láttam, annál nagyobb volt a fájdalom. Már nem csak az fájt, amit Fay csinált, hanem az is, amit a képek miatt éreztem. Nem tudom, hogy kivette el az emlékeimet, de nem is akarom már tudni, mert fogalmam nincs, hogy miként fogok tudni szembe nézni azzal, hogy meghalt a fiam..... elvették tőlem és még ott van a többi dolog is. A sok vadászat és gyilkosság... - Kérlek.... - mondtam egyre több könnycsepp közepette.
Meg kell mondanom, hogy még soha nem csináltam komolyabb bűbájt. De azért volt már szerencsém ahhoz, hogy az erőmet fejlesszem egy kicsit, amit csak egy embernek köszönhetek. Bár néha félek, hogy átlépünk egy olyan határt, amit nem kellene és itt persze a mágiára értem a határokat és nem egy teljesen más helyzetre és adott szituációra. Most pedig már eldöntöttem, hogy ezt az egészet meg akarom próbálni, mert muszáj. Tudom, hogy ellenkező esetben nekem is szükségem lenne az emlékeimre és ez a legkevesebb, amit megtehetek érte. - Ha kéred, akkor képes vagyok rá, de talán jobb lenne, ha a kezedet lefogná apu, mert nem szeretném, ha hirtelen a kezemhez kapnál, mert azért mégsem akarok a véletlenek miatt rosszul kijönni ebből a helyzetből. - Lehet, hogy meg akarom csinálni, de még nem állok készen arra, hogy megengedhessek magamnak ilyen veszélyforrásokat, mint az, hogy a kezével a fejéhez kap és véletlen érinti a kezemet, aminek következtében talán az egész visszaüthet rám. Erős vagyok, de még nem annyira erős, mint szeretném. Hiszen fiatal vagyok és még sokat kell tanulnom. Ha minden a kisujjamban lenne az már egyszerűen túl egyszerű lenne. - Akkor kezdem. Szorítsd össze a fogaidat és készülj fel a lehető legrosszabbra.- Óvatosan elhelyezkedem mögötte és egy pillantást vetek apura és rá, hogy azért ne legyen akkora tragédia az, hogy most ebben a helyzetben apa talán majd egy kicsit erőszakosnak tűnhet, de talán mindketten el tudják fogadni azt, hogy a saját biztonságom érdekében történik ez az egész. A kezeimet a halántéka mellé helyezzem és lehunyom a szememet, majd pedig szépen lassan elkezdem az igézetet és készen állok arra, hogy a következő pillanatban, már sikítani fog a fájdalomtól, mert habár nem csináltam még ilyet és nem is láttam, hogy bárki csinálna, akár ehhez hasonlót is, de hiszek abban, hogy igazat mondanak, akik szerint ennél kegyetlenebb dolgot nem is tehetnének egy emberrel. Rosszabb, mint ezer kínzás és Nyx sikolya is ezt bizonyítja.
Megeshet, hogy nehezen fogadtam el a tényt, a feleségem, -vagyis most már azt hiszem mondhatom, hogy volt feleségem-, és a lányom is boszorkányok. A teóriám, a gyanakvásom sosem volt felesleges, és mivel a feleségem nem volt olyan szerencsés, mint a lányom, hogy a két világ között ragadhasson, majd visszatérjen, így nekem kellett volna segíteni Fay-t. Lássuk be, vadászként erre annyi képesítésem van, mintha hegymászónak készülnék törött lábbal...semmi esélyem, amire hamar rájöttem. Viszont ez nem azt jelentette, hogy szeretnem kell azt, ahogy az erejét használja. Gyermeki csíny, ha a lámpát kapcsolgatod, vagy rásegítesz arra, hogy az edények gyorsabban száradjanak a borogatón, de ez egészen más volt. Itt emlékek vissza hozataláról volt szó és ez nem tűnt olyan egyszerűnek számomra. A természetes ösztön pedig azt diktálta, hogy tegyem szóvá nemtetszésem Fay felé is, mintha hallgatna rám. Olyan makacs volt, mint az anyja, efelől semmi kétségem. -Nem nagyon nyugtatsz meg ezzel, ugye tudod? -nézek a lányomra, mellkasom előtt összefont kezekkel, és örülök, hogy Nyx is az én pártom fogja abban, hogy csak addig menne el, amíg senkinek nem esik baja. Hallom, amit a lányom mond, mire felemelem a kezeim, és megrázom a fejem. Eddig tartottak a határaim, és tudhatja, hogy elég nehezen birkózok meg a tényekkel, hogy életem nagy részét hazugságban éltem, noha ezekből jó párat én magam is kreáltam. A feleségem viszont most már nem igen tudja ezeket a fejemre olvasni, ellentétben a lányommal, aki tökéletes példája annak, akit nevelni akartam belőle, és akit a jelek szerint sikerült is nevelnem, viszont annak a makacsságnak, aminek birtokában van, annyira már nem tudok örülni. -Szóljatok, ha hozzam a seprűt, mert szeretnétek elmenni egy körre.-teszek megjegyzést, ami épp annyira gyerekes, mint amennyire nevetséges is. Megfordulok és kilépek a szobából, visszamegyek a konyhába, és leülök, befejezem a reggelim, ami félig kihűlt már.
Család, azt hiszem ez a legfontosabb a világon, de még azt se tudom, hogy nekem van-e családom. Esetleg van-e egy aggódó édesapa, édesanya, esetleg egy testvér vagy gyermek, illetve ott van még egy szerető barát, férj gondolata is, de annyira nehéz hinnem bennem, hogy hamarosan ez a gondolat is tovább száll. Figyelem őket és minden egyes pillanattal szinte a szívem sajdul bele, mert látom a köztük lévő erőt. Shane szereti a lányát, s ez fordítva is igaz. Mindig számíthatnak egymásra, illetve van valami megfoghatatlan abban, amikor egymásra pillantanak és a saját nyelvükön beszélnek. Ilyenkor még inkább idegennek érzem magamat, de ugyanakkor valami fura csodálattal tölt el, illetve reménnyel, hogy egyszer talán nekem is volt ilyen nyelvezetem valakivel, de akkor meg miért nem kerestek? Ahh, annyira bonyolult minden, hogy csak na... Sajnálom... - suttogom Shane-nek, amikor látom, hogy ő is inkább eltávolodik tőlem. Nem akarom megbántani, mert nem tartom őt gyilkosnak, de akkor is félek. Minden apró kis rezdülés és zaj teljesen új számomra. Mintha soha nem hallottam volna őket korábban. Csendesen figyelem őket, majd sietve szólalok meg Shane után.- Ezt én is így gondoltam. Nem akarok senkit se bajba sodorni. - mondom nekik komolyan, majd neki dőlök az ágytámlájának és onnét figyelem őket. Meglepődök azon, hogy Fay tényleg segíteni szeretne nekem. Picit végül előrébb dőlök és bólintok arra, amit mond. Én nem fogom megszakítani. - S ha azt kérem, hogy hagyd abba, akkor te megtudod szakítani? - kérdezem tőle kíváncsian, hisze lehet, hogy fájdalmas dolog lesz az egész, de még nem is a testi fájdalom rémít meg, hanem az, amire fény derülhet. Mi lesz akkor, ha nem tudok szembenézni az emlékeimmel? Tudnom kell, hogy akkor lesz visszaút és nem kell a maradék dologgal is szembenéznem, vagy legalábbis nem most.
Az egyszer biztos, hogy még egyetlen egy reggelem sem kezdődött mondhatni ennyire izgalmasan. Mert máshogy nem tudom kifejezni magam, minthogy ez az egész rettenetesen izgalmas a számomra. Nem tudom, hogy hova tartunk. Azt pedig végképp nem tudom, hogy Nyx miképpen tudja feldolgozni ezt az egészet majd, mert be kell vallanom nem könnyű. Én már szerencsére túl vagyok ezen az egész ismerkedjünk az erőnkkel dolgon és az is lehet, hogy ő is túl van rajta egyszerűen csak nem emlékszik arra, hogy neki mindez már megvolt. Az pedig nem is lehetne kellemetlenebb azt hiszem. Követem őket a szobába, mert azt hiszem, hogy ez a helyes lépés. Azért egy olyan ember, akinek nincsen ereje elég nehezen vázolná a szituációt úgy, hogy közben ne rémissze halálra. Tartottam egy kisebb bemutatót, hogy megbízzon bennem, vagy felfogja, hogy nem őrült és nem is ő az egyetlen. Szívesen segítek neki megérteni az erejét, de nem hiszem, hogy bármit tudnék tenni az amnéziájával. - Apa nem vagyok totális idióta. Tisztában vagyok azzal, hogy vannak határaim. Végtére is nem azzal kezdtem, hogy felemeltem a házat bizonyítékként, hanem egyszerűen csak az ablakkal játszadozom. - Nem akarok veszekedni vele, de azt hiszem ő soha nem fogja megérteni, hogy milyen is az, ha valakinek ott csörgedezik a vérében az ereje. - Mellesleg van egy módja, hogy visszakapd az emlékeidet. Nem vagyok benne, hogy sikerül, mert csak egyszer hallottam róla, de.. Fájdalmas. Azt mondják olyan, mintha belülről kaparnák a fejedet.- Nem vagyok benne biztos, hogy meg tudom csinálni, mert csak egyszer hallottam róla és erősnek kell lenni hozzá, de megpróbálhatom, nem? Én legalábbis meg akarom próbálni. Mert az, hogy ilyen őrült és zavarodott pillantásokkal néz rám és az apámtól retteg az nem fogja valami kellemesen megalapozni ezt az egész kialakuló kapcsolatrendszert. - Számomra ez biztonságos. - Fordulok apa felé és tulajdonképpen biztonságos, de mindez az erőmtől függ. - Mindenesetre, ha mind a ketten rábólintotok, akkor egy kikötésem van, hogy egyikőtök sem szakíthatja meg, mert akkor az egész visszaüt rám. - Nem szeretnék én lenni az, aki végül a rövidebbet húzza ez az egész miatt.
Kezdőlap
köszöntem 
||