Bájos teremtés vagyok. Az a fajta, aki mindent felad egy célért, de nem rettenti el az sem, ha az életét követeli az a küldetés. Tipikusan szépfiús külsőm van, némi borostával tarkítva, kék szemekkel megáldva. Nem vagyok egy égi meszelő, túlsúlyom sincs, így igen könnyen és gyorsan mozgok. Apám arra tanított, hogy az ellenségem ellensége a barátom, akárcsak az ellenséget kell közelebb tartani magamhoz. Jó tanácsát mai napig megfogadva élek, azt ölöm meg, aki öntörvényű gyilkológép, aki csak táplálkozni kíván, azt amíg engem nem kóstolgat, nem igen szekálom holmi karókkal. Van humorom, bár kifejezetten nem vagyok az a humorherold fazon. Jó emberismerő vagyok, bár hirtelen véleményt nem szívesen alakítok ki senkiről. Egyenes embernek tartom magam, nem sűrűn hazudozom, bár tény a kilétem nem sokszor kötöm mások orrára. De a hamis papírok nem hazugságok, míg nem tudják, hogy nem az vagyok, mint akinek mondom magam. Ha érdekel valami, kérdezd meg, a válaszom nem feltétlen lesz egyenes. Mond azt, hogy ismersz, és rájössz még mindig van titkom előtted. Mert ugye a titok akkor titok, ha csak egy ember tud róla. Így tehát nem is mondanék magamról több mindent.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Mondhatni családi hagyomány, hogy fegyverrel a kezünkben születünk. Még járni sem tudsz, de már ismered a golyó méreteket, s szinte már csak a karó faragás hiányzik a repertoárból, mikor óvodás leszel. Először tíz évesen lőttem mozgó célpontra, majd tizenhat évesen meg is öltem egy ilyen mozgó célpontot. Az előbbi beismerem, csak egy ártatlan őz volt. A második egy fiatal vámpír Texasban. Mert én itt születtem, ide tartozom. Bár a gimiben én voltam Szent Patrik, a szőke haj-kék szem kombináció és a zöld pólóim miatt. Még egy dolgot megtanultam. Soha senkit nem szerethetek, amíg nem vagyok benne biztos, hogy jól végzem a dolgom, és biztonságot tudok neki nyújtani. Hát ezt sikerült megugranom, mikor tizennyolc évesen beleszerettem egy gyönyörű szőke lányba, bár a családi titoknak titoknak kellett maradnia.
-Mikor mutatsz be a szüleidnek?-hangzott el a kérdés szinte minden találkozáskor, miután leérettségiztünk. Clare tipikusan az a fajta lány volt, aki okos, amolyan osztályelső típus, és nem mellém, inkább a focicsapat kapitánya mellé való. De ő mégis mellettem kötött ki. Telt az idő, de fél évnél tovább nem tudtam húzni ezt a nagy bemutatkozás dolgot. Szinte soha, sőt igazából soha nem vittem el a nagy birtokunkra, pedig tudtam, ő ott érezné magát igazán jól, nem holmi moziban. Amikor elérkezett hát a nap, nagyanyám kitett magáért, és már-már érdekesen gördülékeny volt a dolog. Eltelt egy, majd még egy év, és ez idő alatt mindig találtam valami jó kifogást, de tudtam, ha így folytatom a hazudozást, elveszítem....
Huszonkét éves voltam, amikor kiderült, hogy felelőtlen találkáink eredménye egy kislány formájában fog megszületni bő nyolc hónap múlva. Nem volt kérdés, hogy megtartsuk e, de volt egy fajta félsz az egészben. Én hazugságokban élek, s ezzel őt is bajba sodorhatom. De nem igen gondolkodik az ember ilyen dolgokon, mikor kezébe tarthat egy kisbabát, pláne nem akkor, mikor az tulajdon gyermeke. A lányom nevét tudatosan választottuk: Fay. Ez annyit tesz, hit, bizalom. De születése mintha mindent megváltoztatott volna. Clare szülei még tizenéves korában meghaltak. A nagyszülők, kik immár dédszülők voltak, nem zsúfolhattak magukhoz egy kis, fiatal családot. Így, maradt a mi házunk. Napok, hónapok teltek el a békés vidéki telken, apámmal már nem jártam ki a terepre, szüksége volt rám a saját családomnak. Túl hamar kellett rájönnöm, hogy egy lányból nehezen nevelhetek igazi harcost, aki tovább viszi ezt az örökséget. De ahogy telt az idő, hogy a lányom a nevéhez méltán, igazi kis vasgyúró lett, aki előszeretettel társult mellém, amikor a motorokat és autókat buherálom a családi vállalkozásban. Mire iskolás lett, már vezetni is tudott volna, ha a pedál elérése nem lett volna problémás. Viszont ahogy telt az idő, úgy hűlt ki a kezdeti szerelem. Clare egyre kevésbé tartott érdemesnek a társaságára, és már azt sem nézte jó szemmel, hogy hetente el-el tűntem el egy éjszaka. Teltek az évek, és már-mér megszokás lett a vasárnapi közös, nagy ebéd, hogy naponta viszem és hozom a gyerekem, de a feleségem tesz a fejemre. Tudtam, részben én vagyok a hibás, ugyanakkor láttam, hogy az idővel ő is éppúgy megváltozott, titokzatos lett, mint amilyen én a kezdetek óta voltam.
A tizenkettedik születésnapján Fay a tipikus lányos dolgok mellé kapott még ezt-azt. De ez az éjszaka mindent megváltoztatott. A pajtából zajt hallottam, s mivel a fegyvereink ott voltak elrejtve, jobbnak láttam utána járni a dolognak. Ahogy az ajtó kinyílt, a kapcsolóért nyúltam, ami persze elvágott vezetékekhez kapcsolódott, a helységben sötét maradt...

Hetek teltek el azóta az éjszaka óta, én pedig egyre kevésbé foglalkoztam azzal, hogy Clare a lövések hangjára a pajtába futva meglátta a földön fekvő, már kiszáradásban lévő vámpír testét. Az arcára viszont nem a felém tükröződő sajnálatot láttam, inkább valami megmagyarázhatatlan kínt, ahogy a holttestre néz, majd a házba fut. A vámpír nem volt épp a legidősebb, és nem is igen állt szándékomban megölni, egészen addig a pillanatig, míg a saját fegyverem ellenem nem fordította.
A következő hét, viszont életem legszörnyűbb hete volt. Épp, hogy újra úgy tudtam mozogni, mint régen, mikor arra tértem haza a szokásos esti kocsmajáratomból, mely körülbelül a támadás óta heti rendszerességből napi rendszerességű lett, hogy a feleségem Fay-t szorongatva vérbe fagyva hever a nappalink közepén. Az italtól amúgy sem tisztán gondolkodva rohantam körbe a lakáson, ki az udvarra, be a pajtába, de már sehol senkit nem találtam. Visszatérve a holttestekhez, azon kaptam magam, hogy sírni is képtelen vagyok, csak nézem nyugodt testük, tenyerem pedig piros lesz a vérüktől...

Ennek az éjszakának már közel öt éve. Ha találok egy nyomot, mely az én kis gyilkosomtól van, elindulok rajta, de mindeddig sikertelenül. A férfi hullájánál volt egy pénztárca, benne egy fekete-fehér, vagy húsz évvel korábbi kép, a hátoldalán egy névvel: Elsie. Hát ezt a nőt keresem én. A gyanúm, mely szerint a drága szerető megölésével kivívtam haragját beigazolódni látszik, de vadászataim során minden vámpír kudarcot vall, senki nem ismeri, pedig igen meggyőzően tudok érvelni a mellett, hogy válaszokat adva életben hagyom őket. Mindeddig ketten bizonyultak erre érdemesnek. És, hogy mi lett a családommal? A szüleim időközben elhunytak, a lányom eltemettem a feleségemmel karöltve. De ki tudja, még mit hoz a jövő, és én mikor végzem mellettük egy kődarabra véset névvel emléket állítva magamnak...